A kölcsönszerződés klasszikus szerződéstípusából új szerződéstípus kifejlődését figyelhetjük meg a XX. században: ez a fogyasztási javak megszerzését elősegítő fogyasztói hitelszerződés. Kialakulásának egyrészt társadalmi okai voltak. Azok a szerződési viszonyok, melyekben a kölcsönt személyes, gyakran megélhetést biztosító vagy azt megkönnyítő célra nyújtja a hitelező, erkölcsi, etikai vagy szociális indíttatásból mindig is az általánostól eltérő szabályozást kaptak. A folyamatnak gazdasági okai is vannak: az ipari tömegtermelés, illetve a kínálati piac kialakulása a finanszírozási célokat szolgáló szerződéseket előtérbe helyezte, alapvetően a piaci versenyre gyakorolt hatások miatt.
Ennek a folyamatnak a történelmi előzményeit, a fogyasztási célú kölcsönzés szabályozásának kezdeti lépéseit vizsgálja ez a két részből álló cikksorozat. Az első rész a fogyasztási célú kölcsönzés és a klasszikus kölcsönszerződés összefüggéseire próbál rávilágítani, feltárva azokat az erkölcsi, etikai tényezőket, amelyek a szabályozást befolyásolták. A második rész inkább a piaci igények által determinált fejlődést, a fogyasztói hitelezés, mint általánosan elterjedt értékesítési mód kialakulását mutatja be. Napjaink dinamikusan fejlődő üzletágáról van szó, érdemes ezért megvizsgálni történelmi előzményeit is.
A római jogban a kölcsönszerződés alapját adó szabályok szívességi alapon, barátok közötti ügyletekből alakultak ki, és ebből fejlődött önálló szerződéssé a mutuum. A mutuum lényegi eleme a mutui datio volt, vagyis a hitelező elhasználható, helyettesíthető dolgokat (pénzt, vagy más elhasználható dolgot, pl.: gabonát) tradíció útján az adós tulajdonába adott azzal a megegyezéssel, hogy az adós ugyanabból a dologból ugyanolyan mennyiséget tartozik visszaadni.[1] A mutuum egyoldalú, stricti iuris szerződés volt, melynek jellegzetessége volt még, hogy reálaktusnak minősült, vagyis a dolog átadása is szükséges volt a kölcsönkötelem létrejöttéhez.
A római jog továbbélésével a kölcsönszerződés továbbra is reálszerződés maradt. A reálszerződések még sokáig megmaradtak, bár továbbélésüket nem minden esetben indokolta a római joghoz való ragaszkodás. Ismert példa, hogy a német BGB a kötelmi jogi reformig reálszerződésként szabályozta a kölcsönszerződést, miközben a gyakorlat már régen konszenzuálszerződéseket használt. A kölcsönszerződés reálszerződés jellegét a római jogi hatásoktól sokáig mentesülő magyar jogban is sokáig megőrizte. Ennek praktikus okai voltak.
A feudális társadalomban kötött szerződésekről elég kevés a ránk maradt irodalom, és ahogyan Kecskés László[2] rámutat: nem biztos, hogy a tipikus maradt fenn. Lehet azon vitatkozni, hogy a rendi kötöttségek mennyiben engedtek teret a szerződési szabadság eszméjének, annyi azonban bizonyos: a kölcsönszerződések vonatkozásában nagyon erős kánonjogi hatás érvényesült, alapvetően a kamattilalom miatt.
Érdekes volt utánajárni, vajon honnan ered a keresztény egyház heves kamatellenessége, amely oly sokáig gátolta a kereskedelmet és különböző praktikákra, a rendelkezés kijátszására inspirálta a kor emberét.
A kamattilalmat vizsgálva elsősorban a Szentírást szokás idézni: "... szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót, és kölcsönözzetek anélkül, hogy visszavárnátok."[3] A keresztény egyház - egyszerű nyelvtani értelmezéssel - sokáig a kamatszedés tilalmaként értelmezte Lukács Evangéliumának híres sorát. A Szentírásnak ezt a felebaráti szeretetet kifejező passzusát csak a reformáció hirdetői kezdték el behatóbban elemezni, a nyelvtani értelmezésen túli jelentését is vizsgálni. A keresztény, felebaráti szeretetből adott kölcsönt fogyasztási javak megszerzésére adták, mások életkörülményeinek javítása volt a célja. A Bibliában tehát a fogyasztási célú kölcsönzésre vonatkozik a felebaráti szeretet szabálya, melyet azután a keresztény egyház valamennyi kölcsönre kiterjesztett, kimondva a kamattilalom dogmáját.
A kamattilalom gyökerét a keresztény felebaráti szeretet mellett Arisztotelész "Politika"-jában kell keresnünk. Mindkét eszmekör hosszú időre meghatározta a kölcsönzés módját.
Arisztotelész a gazdálkodásnak két alaptípusáról ír: megkülönbözteti a "természetes" és a "természetellenes" gazdálkodást. A természetes gazdálkodás a közösség (család, városállam) megőrzésére, fenntartására irányul. A természetellenes tevékenység olyan tevékenység, amely a gazdagságnak különösen pénz formájában történő felhalmozására irányul. A gazdálkodás természetellenes formája a cserében gyökeredzik, összefügg a cserére termeléssel. Ebből vezeti le Arisztotelész csereelméletét és pénzelméletét is. Álláspontja szerint az a gazdálkodó, aki pénzét kölcsönadja azért, hogy bizonyos idő múltán
- 85/86 -
több pénzhez jusson - uzsorás. Az ilyen módon szerzett pénz pedig maga az uzsora (kamat). Aki pénzét kamatra kölcsönadja, az nyereségorientált tevékenységet folytat. Ezért a pénz kamatra kölcsönzése is természetellenes gazdálkodási mód. Sőt "ez a gazdálkodási mód valamennyi közt a legtermészetellenesebb" - vélekedik.[4]
Már a római korban hatottak a keresztény eszmék a kölcsönszerződésekre, illetve a kamatszedésre. Az Őskeresztény egyházi írók az érvényes római törvények ellenére tiltották a kamatszedést. Lactantiustól származik a következő mondás: "Rendkívül igazságtalan többet visszakövetelni, mint amennyit az ember odaadott, így cselekedni a legszűkebb környezetünk kizsákmányolása, és spekulálni a megszorultságon: álnokság".[5]
Jézus tanításai, különösen a már idézett Hegyi Beszéd ("Inkább szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót, és kölcsönözzetek anélkül, hogy visszavárnátok. Akkor nagy jutalmatok lesz, és a Magasságos fiai lesztek...")[6] hatására kezdett kialakulni a kamatszedés tilalma, illetve az uzsora fogalma, amelyet a keresztény eszmék mellett a már említett arisztotelészi filozófia is elősegített. Az uzsora és a kamat közötti megkülönböztetés a IV. században még megvolt, a kölcsön célja szerint azonban nem tettek különbséget.[7]
A kamattilalmat a II. niceai zsinat mondta ki 787-ben és először a Karoling uralkodók alatt vált általános érvényűvé. Nagy Károly 789-ben, majd Lothar császár 825-ben hozott kamatot tiltó törvényeket. Ez utóbbi szerint "Aki kamatot szed, sújtsa azt királyi átok, aki ismételten kamatot szed, taszítsa ki az egyház és vettessék börtönbe".[8] Az egyház az 1139-es lateráni konzílium alapján kitaszítással, a keresztény temetés megtagadásával sújtotta a kamatszedőt.[9]
A skolasztika átvette és továbbfejlesztette Arisztotelész elméletét, melyet " összegyúrt" a Biblia felebaráti szeretetről szóló tanításaival, így alakította ki a középkor egyik leghíresebb eszméjét, a kamattilalmat. A folyamat ideológiáját könnyen megérthetünk Aquinói Szent Tamás "Summa Theologicá"-ja alapján. Szerinte kamatot szedni igazságtalan, mert olyan kerül áruba, ami nincs. "Questiones Disputatae" című művében részletesebben is érvel az uzsora tilalma mellett: "Az uzsora a használattól (usus) kapta a nevét, azért, mert a pénz használatáért (az uzsorások) valamilyen árat kapnak, mintha magát a kölcsönzött pénznek a használatát adnák el."[10]
A kamatra kölcsönzést elutasító egyházi tanítások eredményeként 1273-ban X. Gergely pápa megparancsolta hűbéreseinek, hogy űzzék el a fennhatóságuk alatt álló területekről a kamattilalmat áthágó kereskedőket és pénzkölcsönzőket. Ugyanakkor az egyház is gyakran került olyan helyzetbe, hogy pénzt kellett felvennie, vagy éppen pénzt kölcsönzött, ami paradox helyzetet eredményezett.
A kölcsönszerződések első magyar szabályozása minden valószínűség szerint Kálmán királyunk törvényeiben található. A kölcsönszerződések szabályozásában ebben az időszakban még nincs különbség a kölcsön célja alapján. Mindegy volt, hogy "fogyasztási" javak vásárlására, háborúskodásra, vagy kereskedésre nyújtották a kölcsönt, kamatot szedni éppúgy tilos volt. Az uralkodók is gyakran kötöttek kölcsönszerződést, a hitelező pedig nem egy esetben zsidó származású volt.
A kölcsönszerződést és a kamatot szabályozó első törvények a zsidóktól felvett kölcsönöket szabályozták. Érdemes röviden megvizsgálni, vajon miért kellett külön szabályozást alkotni a zsidóktól felvett kölcsönökre. A magyarázatot ismét a Bibliában találjuk. A kamattilalom az isteni törvények között is megjelenik, amelyeket Mózes hirdetett ki: "Ha te, egyik a népemből pénzt adsz kölcsön egy szegénynek a közeledben, ne úgy segíts neki, mint valami uzsorás, nem szabad kamatot kiróni."[11] Az idézet a fogyasztási célú kölcsönre vonatkozik. Egyértelműen erre utal az "egy szegénynek a közeledben" kifejezés. Az is megállapítható, hogy Mózes csak saját népére korlátozta a kamat tilalmát, megengedte a kamatszedést idegenekkel szemben.[12]
Zsidók és keresztények egymás közötti ügyleteiben így természetes volt a kamatszedés akkor is, ha a kölcsön fogyasztási célokat szolgált. A zsidó személyektől kölcsönzést az uralkodók igyekeztek megengedhetővé tenni, ahogyan azt Kálmán is tette törvényeiben. Az uralkodók is gyakran kényszerültek ilyen ügyletek megkötésére, ezért a zsidók és keresztények közötti kölcsönt igyekeztek saját maguk szabályozni, kinyilvánítva, hogy a zsidókra speciális szabályozás szükséges, a kánonjog nem vonatkozhat rájuk. Az egyház Európa-szerte érvényesülő kamatot tiltó rendelkezései folytán a kölcsönzés szinte kizárólag a zsidók kezében összpontosult.
Kálmán törvénye a 2-3 arany értékű kölcsönt szabályozta, melynek bizonyítására formaságokat írt elő. A kölcsönzésnek (a pénz átadásának) két tanú előtt kellett történni zálogtárgy adása mellett. Ennél nagyobb összegű kölcsönről okiratot kellett készíteni.[13] A kölcsönszerződés megkötését nem a pénzösszeg átadásával, hanem a zálogadás megtörténtével kellett bizonyítani. A legtöbb oklevél 10 márka alatti pénzkölcsönről szól, de fél márkától 800 márkáig is előfordul. A kölcsön nagyságának bizonyítása kérdésében Béla zsidókiváltsága hozott változást, mely alapján a megtámadott fél esküjével is lehetett bizonyítani.[14]
- 86/87 -
Az egyház a zsidók és keresztények közötti ügyletek visszaszorítására törekedett, amelyet jól példáz az 1279-es budai zsinat határozata is. Ennek megfelelően kereszténynek tilos volt jeltelen zsidóval ügyletet kötni, aki pedig hivatalának jövedelmét zsidónak bérbeadta, hivatalának elvesztésével büntették. A zsidóság történetírói[15] "ártatlan határozatok"-nak rninősítették ezeket, "mivel nem volt semmi foganatjuk; hiába erőlködtek a szabadalomlevél hatályának gyengítésén". A kölcsön iránti igény erősebb volt, az ilyen határozatok valódi visszatartó erővel nem bírtak.
Kálmán zsidótörvényeit követően IV. Béla kiváltságokat adott a zsidóknak a pénzkölcsönzésre vonatkozóan, lehetővé tette a kamatos kamat szedését is.[16] A fennmaradt oklevelek alapján megállapítható: a kölcsönszerződés kötése minden esetben zálogadással történt. A zálogról és a kölcsönszerződésről egy időben állítottak ki okiratot.[17]
A magyar oklevelekben a kölcsönzés jogcselekményét a "mutuare", néha az "accomodare" igék jelentik. A kölcsönszerződést a "mutuum", a szerződés kötését "mutuum contrahere" kifejezésekkel jelölték. A kölcsönszerződés első, bevezető részében (fassio) olvasható, hogy miért volt szüksége az adósnak a kölcsönre (pl. bizonyos birtok visszaváltása), illetve az a körülmény is, hogy az adós rokonai beleegyeztek a kölcsön felvételébe. Egyebekben a szerződésre a zálogszerződés szabályai voltak irányadóak.[18]
A zálogba adás nemcsak a biztosítéki jelleg miatt volt szükséges, hanem elsősorban azért, mert a zálogtárgyat a hitelező használhatta, hasznait szedte, így az ügylet nyilvánvaló előnyökkel járt. A kamattilalom megkerülését célozta tehát ez a szerződéskötési technika, amely évszázadokig fennmaradt.
A reneszánsz gondolkodás már sokkal praktikusabban közelített a pénzkölcsönzés problémájához. Petrarca átveszi ugyan az arisztotelészi tradíciót, de "Az elveszett-pénzről" és "A nagy gazdagságról" írt munkái valódi "emberközpontú" szemléletet tükröznek. Nem az igazságosságot és az erényt emeli ki, hanem a pénz alapvető funkciójának az emberi szükségletek kielégítését tartja. A "pénz haszna" szerinte csereeszköz funkciójában van.[19]
A reneszánsz kor embere az Aquinóí Szent Tamás nevével fémjelzett hagyományos etikai normavilágra idegenként tekintett, amelyet csattanósan fejezett ki az egyházi kamattilalomra vonatkozó mondás: "aki uzsoráskodik, pokolra jut, aki nem, az a szegényházba".[20]
A XV. századtól egyre több jogász tanulmányozta a római jog kölcsönről szóló rendelkezéseit, és arra a következtetésre jutottak, hogy a pénzt forgatni kell, a gazdasági fellendüléshez pénzforgalom szükséges. Így vált híres bankárrá Jakob Fugger, aki a középrangú és főpapság parlagon heverő pénzét fektette be, kölcsönözte ki.[21] Próbálta befolyásolni a teológiai véleményalkotást is ebben a kérdésben, így 1515-ben Bolognában vitát kezdeményezett, melynek eredményeként legfeljebb 5%-os kamat szedésére adtak engedélyt.[22] Ettől kezdve a fellendülő gazdaság, majd később a reformáció eszméi aláásták a kamattilalmat és elsősorban a kereskedelmi célú pénzkölcsönzést segítették elő.
A kamattilalom vonatkozásában csak a reformáció hozott újdonságot, ami kihatott a gazdaságra is. A nagy földrajzi felfedezések erős lökést adtak Európa gazdaságának, kölcsönzés nélkül az új területek meghódítása lehetetlen lett volna. Ez a fejlődés inkább a gazdasági, kereskedelmi célú kölcsönzést segítette elő, de nagy hatással volt a kölcsönügyletek általános szabályozására is.
A reformáció hirdetői a kereskedelem és uzsora kérdéséhez is hozzászóltak. Luther az igazságos kereskedést mennyiségi határhoz köti, szerinte jogos a méltányos nyereség. Ennek mértékét alacsonyan szabja meg: száz arany után egy aranyat tart méltányosnak. Luther fellépett a banki tevékenység ellen, tiltotta a pénz tőkeként való működését. Egy 1540-ben kelt levelében két alkalommal tarja jogosnak és engedélyezi a kamatszedést: a "felmerülő kár" esetét ma késedelmi kamatnak hívjuk, a másik az "elmaradó haszon" esete. Ezek a gyakorlatban sűrűn előfordultak, így általános elvvé és gyakorlattá vált, hogy minden pénzkölcsönzésnél indokolt a kamatigény.[23]
Kálvin "De usuris" címen ismertté vált levelében feloldja a kamattilalmat, szerinte "semmiféle bizonyíték nincs a Szentírásban arra, hogy minden kamat elítélendő dolog lenne". Kálvin már céljuk szerint különböztet a kölcsönök között, elkülöníti a fogyasztási kölcsönt (pret de consommation) és a produktív kölcsönt (pret de produktion). A fogyasztási kölcsön szerinte nem képvisel termelőerőt, a megélhetést, megsegítést szolgálja. Karitatív jellegű, tehát kamatmentes kölcsön. A produktív kölcsönt felhasználja az adós, akinek munkája révén új érték jöhet létre, jogos tehát a kamat. Kálvin szerint a Szentírás csak a fogyasztási célú kölcsönről beszél, mivel a produktív kölcsön csak a későbbi századok terméke.[24]
- 87/88 -
Ebben az időszakban a már bemutatott zálogra kölcsönzés általánosan elterjedt és az egyház által is elfogadott gyakorlat volt, kamat fejében kölcsönözni viszont bűnös dolog volt. Kálvin összevetette a zálogjog elfogadott intézményét a kamattilalommal és arra a következtetésre jutott, hogy ugyanazon célt szolgáló jogintézmények, különbség csak elnevezésükben van. Szerinte nem az elnevezésen, hanem a tartalmon múlik egy dolog bűnös vagy elfogadható volta.[25] Kálvin így jogosnak találta a kamatot, amennyiben az adós rossz szándékból nem törlesztette időben az adósságát, vagy a kölcsön produktív, vagyis valamilyen érték létrehozásában vesz részt.[26] A kamatszedés szabadságát azonban a méltányosság és a szeretet törvényeinek figyelembevétele mellett javasolta gyakorolni, szegényektől kamatot szedni nem engedett. Tanításai nagy hatással voltak a kibontakozó liberálkapitalizmusra, konkrét intézkedései lehetővé tették a pénzintézetek sikeres működését, felvirágoztatták Genf városát.[27]
A felvilágosodás eszméi tarthatatlannak minősítették a kamattilalmat, amely visszafogta a gazdaságot. A nagy földrajzi felfedezések hatására óriási mennyiségű nemesfém áramlott be Európába. A kor jellemző gazdaságpolitikája, a merkantilizmus arra törekedett, hogy minél nagyobb mennyiségű nemesfémet halmozzon fel és tartson adott államban. Locke a pénz puszta felhalmozását a nemzetgazdaság szempontjából kifejezetten károsnak tarja. Szerinte a gazdaság lényege abban áll, hogy a birtokolt pénzmennyiség forog a gazdaságban. Locke abból indul ki, hogy minden áru ára az iránta megmutatkozó kereslettől és a rendelkezésre álló mennyiségtől függ.[28] Az árat tehát a kereslet és kínálat határozza meg, ami a modern közgazdaságtan alapja. Locke szerint a pénz is mint csereeszköz van jelen a piacon, áruként viselkedik. Az érte fizetett ellenszolgáltatást (a kamatot) így a piac határozza meg.
"A kamatról és a pénz értékéről" szóló tanulmányában Locke kifejti, hogy a kamatláb nagyságát törvényben szabályozni nem lehet. "Senki sem örömében vesz kölcsön pénzt, vagy fizet használatáért, hanem a pénz szüksége készteti az embereket arra, hogy ... pénzt vegyenek kölcsön, ... bármennyibe kerül is nekik." Álláspontját indokolva kifejti, hogy veszélyes kísértés az embereket olyan szabályok betartására kényszeríteni, amelyek személyes érdekeikkel ütköznek. A törvényhozónak mindig szem előtt kell tartani: "Ha a törvény megszegése profittal jár, az romba dönti a törvény tekintélyét".[29]
A XIX. században a kamat szempontjából már az egyházjogászok is különbséget látnak a kereskedelmi (termelési) célú és a fogyasztási kölcsön között. A kor katolikus teológusai[30] a kamat mértéke alapján különböztettek az uzsora és a kamat között, valamint a kölcsönök között céljuk alapján, A nem uzsorás, befektetési jellegű kölcsönzéskor megengedettnek tartották a kamatot.
Voltak olyan teológusok is, akik továbbra is kitartottak a kamattilalom mellett, szociális szempontok alapján. Karl von Vogelsang mecklenburgi jogász Bécsben havi folyóiratot alapított a keresztény szociális reformokért, és "A kamat a szociális kérdés kulcsa" című írásában fejtette ki kamatellenes nézeteit.[31] Történtek még próbálkozások a katolikus egyházon belül a kamattilalom visszaállítására, így 1870-ben 22 püspök kezdeményezett konzíliumot a kamattilalom visszaállítása érdekében, ez azonban eredménytelen maradt. XIII. Leó pápa híres "Rerum novarum" kezdetű, illetve XI. Piusz "Quadragesimo anno" című szociális töltetű enciklikájába sem került bele a kamattilalom. A kamatról rendelkező kánont 1983-ban pótlás nélkül törölték az egyházi törvénykönyvből, amely egyértelműen jelzi: az egyházi kamattilalomnak vége.[32]
Magyarországon a XIX. századig nem volt hitelszervezet, a kölcsönöket magánszemélyek folyósították. A nemesek méltányos feltételekkel adtak egymásnak baráti kölcsönöket. Hasonlóan kedvező feltételekkel adtak pénzt az egyházi személyek saját, illetve alapítványi vagyonukból, valamint a megyei árvapénzekből. Az árvapénzek kölcsönbe adása azért terjedt el, mert más gyümölcsöző befektetésre nem lehetett őket felhasználni. A kamat 5, de legfeljebb 6% volt. Felmondási időként nemesi baráti kölcsönöknél leggyakrabban egy negyedévet kötöttek ki, míg az árvapénzeknél úgy határozták meg, hogy "amikor arra az árváknak szükségük van". A fentiekből kitűnik, hogy törlesztéses kölcsön gyakorlatilag nem volt.[33]
A hitelezés alapja köztudottan a bizalom. Ahhoz, hogy a hitelezés a gazdaságban tömegessé váljon, a pénz átadásáról kiállított elismervényeket a későbbiekben is kötelezőnek kellett elismerni, elismertetni. Léteznie kellett olyan igazságszolgáltatásnak is, amely biztosította a tőke gyors visszafizettetését. A gazdaság fejlődéséhez tehát a jog eszközével kellett kialakítani a megfelelő környezetet. Nyilvánvalóan alacsonyabb a kamat ott, ahol nagyobb a biztonság és a bizalom, alacsonyabb kamatok mellett dinamikusabban fejlődik a gazdaság. A hitelélet fejlődéséhez Magyarországon is három feltételre volt szükség: biztos legyen a tőke elhelyezése, kamatot hozzon, és lejáratkor visszakapja azt a hitelező azért,
- 88/89 -
hogy azt újra befektethesse.[34] Ezek a feltételek azonban csak egy évszázad múlva valósultak meg.[35]
Széchenyi, aki behatóan foglakozott a hitelezés kérdéskörével, nemcsak a szükséges jogi háttér megteremtését sürgette, hanem a hitelezés gazdasági aspektusaival is foglalkozott. Szerinte a gazdasági életet a belső fogyasztás emelése útján lehet fellendíteni, ami ösztönzi a termelést, szélesíti a piacot. Fogyasztásnövekedést a jobbágyfelszabadítás munkaerőpiacra gyakorolt hatásával lehet szerinte elérni.[36]
Széchenyi külföldi tapasztalatai alapján hiányolta azt a "középszemély"-t, aki a termelő és a fogyasztó között áll, és aki szerinte a leginkább hiányzik Magyarországról. Ő a kereskedő, az ügynök, a közvetítő. Ezek a személyek vannak abban a helyzetben, hogy felmérik az igényeket, versenyhelyzetet teremtenek, megismertetik a nagyközönséggel az olcsó javakat.[37] A fogyasztói hitelezés kialakulása is az ügynökök, házaló kereskedők tevékenységéhez kapcsolható, szükséges ugyanakkor az ipari tömegtermelés, melynek produktumait a lakosság széles körének kínálhatják az ügynökök. Széchenyi elképzelése jó volt, de megvalósítása a XIX. század elején még csak illúzió.
A római jogból ismert "mutuum" a magyar magánjogban is megtalálható volt. A "kölcsön" kifejezés használata erre a jogviszonyra csak a XIX. században válik általánossá, addig a magyar nyelven kiadott tankönyvek "kölcsön"-nek a mai terrninológia szerinti haszonkölcsönt nevezték. A zálogszerződéssel való szoros egybefonódása is indokolta, hogy inkább a "Hitelezés" címszó alatt tárgyalta a korabeli jogirodalom a mutuum szabályait.
A fennmaradt források alapján a XVII-XIX. században a kölcsönt - a római joghoz hasonlóan - olyan vagyoni jellegű szerződésnek ("vagyoni kötés") minősítették, mely alapján elhasználható dolgot úgy adtak másnak egy időre ingyen vagy "lekötelezett jutalomért",[38] hogy az elhasználhassa, majd törvényes járulékaival együtt időben ugyanolyan fajtájú és mennyiségű dologban visszaadja.
A kölcsönszerződés fenti definícióját a XX. század elejéig nem értelmezte kiterjesztően a bírói gyakorlat. A hitelre vásárlás, részletvétel az adásvételhez tartozott, így ezeket a szerződéseket - bár hitelezési elemet tartalmaztak - a jogirodalom nem vonta a kölcsönzés körébe. Ennek okát a kölcsönszerződés reálszerződés-jellegében, a római jogból eredő határozott karakterében, illetve a korabeli gazdasági viszonyokban találjuk.
A hitelre vásárlás és a kölcsönszerződés közötti dogmatikai szakadék csak a XIX. század végén kezd megszűnni, amit jól illusztrál az alábbi ítélet: a Besztercebányai Törvényszék előtt indult ügyben az alperesek hitelbe vásároltak csipkét a felperestől, majd ennek árát nem fizették meg. A felperes előbb kölcsönszerződés alapján perelt; az alperesek nem is tagadták, hogy tartoznak a hitelbe kapott áru árával. Ezt követően a felperes az elmaradt vételárat követelte. A Budapesti Ítélőtábla szerint nem lehet megváltoztatni a kereset jogalapját, ezért a keresetet elutasította.[39] A Kúria felülbírálta a másodfokú ítéletet. Szerinte az ügylet tartalma már a keresetben is világos és egyértelmű volt, ezért pusztán a "kölcsön" elnevezés miatt a keresetet elutasítani nem lehet.[40] Bár eljárásjogi problémának tűnik a jogeset, mégis rávilágít arra, hogy a kölcsön és a halasztott adásvétel egymástól élesen elválasztott jogügyletek voltak, gazdasági tartalmuk azonban gyakran megegyezett. A századforduló praktikus szemléletű bírói gyakorlata - legalábbis eljárásjogi vonatkozásban - a tartalmi azonosság miatt már nem tett éles különbséget a kölcsön és a halasztott adásvétel között.
Ingatlanok esetén azonban megmaradt a merev elhatárolás: "A kamat ellenében hitelezett vételár megtartotta továbbra is jogi természetét és arra nézve ... nem a kölcsönre, hanem az ingatlanok vételára tekintetében fennálló anyagi jogszabályok alkalmazandóak".[41]
A magyar jogban a kölcsönszerződés - csakúgy mint a római jogban - a XX. századig reálszerződés volt. Csak akkor volt érvényes, ha a szerződés tárgyát az adósnak átadták, "a puszta papiroson maradt kötelezvény tehát, ha ellene pénz le nem számlálási kifogás nem tétetik, az adósság valóságának igazolására különben nem elég".[42] Reálszerződés jellegét nem római jogi gyökerek táplálták, sokkal inkább praktikus okai voltak. A konszenzuálszerződések kikényszerítéséhez fejlett bírói fórumrendszerre, gyors és kikényszeríthető ítéletekre lett volna szükség, ami - ahogyan azt már bemutattuk - Magyarországon a XX. század elejéig hiányzott. Az adósnak általában sürgősen kellett a pénz, így nem elégedett meg annak ígéretével.
A XIX. század közepén már találkozni olyan jog-irodalmi állásponttal, amely a kölcsönszerződést nem reál-, hanem konszenzuálszerződésként határozza meg. Szlemencsics szerint "a hitelező... tartozik ... ígért pénzt vagy más jószágot az Egyezés (szerződés) által meghatározott időben átadni".[43] Szerinte a felek viszonyát megállapodásuk határozza meg, amit az is bizonyít, hogy ha a megállapodásban rögzített időponthoz képest a hitelező a dolog átadásával vétkesen késedelembe esett, kártérítési felelősséggel is tartozott.[44]
Szlemencsics álláspontja egyébként nem jellemző. A XIX. század végéről, XX. század elejéről ránk maradt források bizonyítják, hogy az általánosan elterjedt felfogás a kölcsönt reálszerződésnek tartotta, így a magyar bírói gyakorlat is: "A kölcsönszerződés a reális szerződések közé tartozik, amely csak a kölcsön tény-
- 89/90 -
leges leolvasásával, illetőleg az adós részére történt átadásával létesül, a kölcsönadásra vonatkozó ígéret pedig, mint ilyen nem érvényesíthető"'.[45] A kölcsönszerződést konszenzuálszerződésnek tekintő felfogás csak az 1940-es évek elejére terjed el általánosan. Szászy-Schwarz Gusztáv kifejtette, hogy "rendszerint minden szerződés konszenzuális",[46] Grosschrnid pedig a fizetési ígéretben látta a kölcsönszerződés jellemző szolgáltatását.[47] A bírói gyakorlat mégis csak nehezen szakadt el a kölcsönt reálszerződésnek valló felfogástól. Szladits Károly híressé vált munkájában[48] már bírálat tárgya a kölcsönszerződést reálszerződésnek tekintő bírói gyakorlat: "A reálszerződés elvét legfelsőbb bíróságunk olyan dogmának hiszi, hogy még akkor is, amikor azt érdemben félreteszi és a kölcsönígérőt a kölcsön tényleges folyósítására kötelezi, szükségesnek és elkerülhetetlennek képzeli annak megállapítását, hogy a "kölcsön reálszerződés ugyan", de ez nem áll útjában az egyébként helyes ítéletnek".[49]
A kölcsönszerződés kapcsán felmerülő dogmatikai probléma, hogy kinek a tulajdonában van az adósnak átadott dolog. Kölcsön tárgya lehetett pénz vagy más ingóság, a felhozott korabeli példák alapján (búza, bor) egyértelműen helyettesíthető dolgok. A hasznok és károk az adósnál jelentkeztek, akit megilletett a használat, illetve a dolog elhasználásának joga, viselte ugyanakkor a kárveszélyt is. Egyes szerzők szerint[50] a "nemnek ura a hitelező marad", vagyis a kölcsönszerződés nem eredményezett tulajdonátruházást. A hitelező lejáratkor a saját dolgát (nem ugyanazt, de ugyanannyit) követelte vissza, amelyet az adós köteles volt lejáratkor átadni.
A XIX. század elejétől általános a magyar jogirodalomban, hogy a kölcsönszerződés gazdasági jelentősége a kölcsön tárgyának felhasználásában van, ami feltételezi, hogy az adós tulajdonjogot szerez.[51] Ez az álláspont érvényesül a mai napig is, tekintettel a kölcsönszerződés tárgyának elhasználható, helyettesíthető jellegére.
A kölcsönszerződés jellege vonatkozásában szót kell ejteni a szerződések általános kötelező erejéről is. Többen hivatkoznak Mátyás és Ulászló törvényeire, melyek szerint a szerződés "törvényt szab az Egyező feleknek".[52] A pacta sunt servanda elve a kölcsönszerződés vonatkozásában is érvényesült. A lejárat időpontja előtt a hitelező nem követelhette vissza a kölcsönt, sőt a mai szóhasználat szerinti előtörlesztés is tilos volt, melyet világosan kifejezésre juttattak: "(az adós) ... ha fizetne, a hitelező nem tartozik hamarabb fölvenni, mert a kötés a kötőknek törvényt szab".[53]
A reálszerződés-jelleg miatt a kölcsön tárgyának átadása is szükséges volt a kölcsönhöz, de nagy jelentősége volt az adóslevélnek (Literae Obligatoriales) is. Ebben fel kellett tüntetni a hitelező és az adós nevét, a hitel összegét, a hitelezés helyét és idejét. Az adóslevelet az adósnak alá kellett írni. Lehetséges volt esküvel is bizonyítani,[54] de általában a sikeres perléshez elegendő volt annak bizonyítása, hogy a tőke vagy kamat egy részét az adós törlesztette, vagy a hitelező felszólította erre az adóst.[55]
Amikor az adós fizetett, a hitelezőtől "nyugtató levelet" (Quiretantiat) kapott, a hitelező pedig "ellen-nyugtatót" (Contraquietantia) kért az adóstól, amelyben az elismerte, hogy mennyit fizetett.[56]
A pénzkölcsönzésről szóló oklevél kiállításának feltétele az adós hitelképessége volt. Ennek vizsgálatakor objektív szempont volt, hogy nagykorú legyen az adós. A "teljes emberkort nem ért személynek" nyújtott kölcsön naturalis obligatiot eredményezett (1802. évi XXI tc.). Szükséges volt, hogy önálló vagyonnal, keresménnyel bírjon az adós. Közjogi szabályok, alapvetően az ősiség törvénye is korlátozta a birtokok elzálogosítását, az elsőszülött nem vehetett fel kölcsönt az ősi birtokra. Az egyházi jószágok birtokosait sem illette meg ez a jog, valamint azt sem, akinek a vagyona zár alatt volt.[57]
A kölcsönszerződés tárgya tipikusan pénz, vagy más elhasználható dolog volt. (Témánk szempontjából inkább a pénzkölcsönzésnek van jelentősége, ezért kizárólag ezeket a szabályokat ismertetjük.)
Problémák adódtak akkor, ha a kölcsön visszafizetésekor más pénz volt forgalomban, mint kölcsönadáskor. A pénznek nem az érctartalmát, hanem "polgári becsé"-t vették figyelembe.[58] Ha nem "folyó pénzben", hanem különleges pénzben (pl. aranyban, tallérban, márjásban) határozták meg a kölcsön összegét, csak ebben a pénznemben lehetett szerződésszerűen visszafizetni. Amennyiben ez lehetetlenné vált, hasonló értékben kellett a hitelezőt kielégíteni.[59]
A pénzromlás még a XX. században is gondot okozott, szabályozásra szorult. Különösen az első világháborút követő évtizedben fordult elő, hogy visszafizetéskor a pénz kevesebbet ért. Ekkor már az infláció kockázata a hitelezőt terhelte, azt az adósra hárítani csak az adós jogellenes magatartása, különösen annak késedelme esetén lehetett.[60]
A kölcsönszerződés reálszerződés-jellege folytán a kölcsön tárgyának átadásával létrejött. Az adós kötelezettsége volt a kikötött határozott, vagy határozatlan idő eltelte után a dolgot visszaadni. Korabeli források a határozatlan idejű kölcsönt tartották általánosnak, amikor fel kellett mondani a szerződést.[61]
Kamat csak külön kikötés esetén kapcsolódott a szerződéshez. Ahogyan azt már kifejtettük, keresztényeknek sokáig csak zsidók kölcsönözhettek kamatra. A kamatszedést először az 1647. évi CXLIV, tc. tette mindenki számára lehetővé,[62] de a költségek és a perköltségek is perelhetők voltak.
Az ügyleti kamat csak akkor volt peresíthető, ha azt az adós kifejezetten elvállalta. A Hármaskönyv
- 90/91 -
nemesek egymás közötti ügyleteinél - a kamattilalommal összhangban - kimondta, hogy a hitelezőnek keresztény szeretetből, ingyen kell segíteni felebarátait (81. cikk). A kamattilalom megszűnte után kialakult a "senki többre nem szaríttathatik mintsem amennyire magát tette által lekötelezte"[63] elv, mely szerint kamat csak kikötés alapján járt. (A Ptk-ban a mai napig megtalálható ez a szabály, lásd: 232. §).
A kamat mértékéről a felek szabadon állapodtak meg, figyelemmel kellett lenniük azonban a törvényes kamatra. A kamatszedés tilalma ugyan megszűnt, de továbbra sem volt megengedett az uzsorakamat. A törvényes kamat mértékét évi 6%-ban maximálták, az ezen felül fizetett kamat uzsorásnak minősült, amelyet büntettek. Az uzsorakamatot nem lehetett "ajándékba csomagolni", vagyis tilos volt ajándékként a kamaton felül más dolgot elfogadni. A kamatmaximumot megállapító, és az uzsorát tiltó 1715. LI. tc. és az 1723. CXX. tc. alapján a törvényes kamaton felüli rész az adóst illette, a törvényes kamat a tőkével együtt a Királyi Fiskusra szállt,[64] amely "királyi ügyvéd felperessége alatt" folyó eljárásban elkobozta, del/3-ad része a feljelentőt illette, amennyiben az elegendő bizonyítékot is szolgáltatott.
Gyakran előfordult, hogy kevesebb összeget adtak át, mint amennyi az adóslevélben szerepelt, és így próbálták kikerülni a felek a kamatmaximumot. Ekkor a kamattilalom áthágására kilátásba helyezett szankciókon túl tömlöc- vagy pénzbüntetés is sújtotta a feleket.[65]
Más szabályok vonatkoztak arra, aki az "Adózó Nép"-nek adott kölcsön pénzt oly módon, hogy kamatként szolgálást, termékszolgáltatást, vagy a jobbágyi föld évi termésének átengedését kérte. Ha a megengedett kamatot túllépték, a panasz nyomán a Vármegye a "Földes Urasággal" egyetértően járt el, az ellenszolgáltatást a törvényes mértékre szorította.[66]
Voltak olyan körülmények, amelyek kizárták a kamatot: ha a hitelező bírói megintés után sem fogadta el az adós szabályos teljesítését és nem volt törvényes oka az átvétel megtagadására, vagy a "homályos adósságok" után sem járt, ahol csak ún. "hitletétel"-lel lehetett bizonyítani.[67]
Nem vonatkozott a megállapodási kötelezettség a késedelmi kamatra, amely objektív jogkövetkezményként a késedelembe esés időpontjáról akkor is járt, ha egyébként kamatmentes volt a kölcsön. A jogosulti késedelem (ha a hitelező nem fogadta el a felajánlott teljesítést) természetesen nem eredményezett késedelmi kamatot.
A kamat maximális mértéke az 1840-es évektől kezdett változni. Nem minősült uzsorának, ha kereskedők egymás közötti ügyleteikben kötöttek ki magasabb kamatot.[68] Az 1877. évi VIII. és 1883. évi XXV. törvénycikkek a "követelhető és megítélhető"[69] kamatot 8%-ban állapították meg. Hosszabb lejáratú kölcsönnél a kamaton felül stornódíjat vagy kamatos kamatot is kiköthettek a felek, de az összes díj együttesen lehetett legfeljebb 8%.
A kölcsönszerződés szabályozása minden korban a hitelezők védelmének biztosítására épül. A hitelezők védelme gyakran áttöri a pacta sunt servanda elvét és "clausula rebus sic stantibus"-ként jelenik meg. Így történt a magyar jogfejlődésben is: a határozott idejű kölcsönt lejárat előtt követelhette a hitelező, amennyiben az adós csődbe jutott, vagyona csökkent, "ha szökni készül"-t, vagy ha az országból végleg kiköltözött.[70] Más források[71] az adós pazarló életét is azonnali felmondási okként tartják nyilván.
Ha az adós ellen a bírói ítélet alapján árverést vezettek, nem csak vagyonával, hanem személyével is helytállni tartozott. Ha a marasztalt személynek nem volt vagyona, "személye ítéltetik meg, s adatik át a nyertesnek", aki szolgaként tarthatta 15 napig. Ekkor a hitelező elbocsáthatta, amennyiben az adós esküvel ígérte, hogy keresetének egy részét átadja. Ha megszegte esküjét, elfogása után a hitelezőnél szolgált mindaddig, amíg az adósságot le nem dolgozta.[72]
A kölcsönszerződés tartalmának bírói kontrollja sokáig csak a hitelezőket védte. A kölcsönre szoruló adós általában olyan helyzetben van, hogy nem tudja a szerződési feltételeket befolyásolni. A gyengébb pozícióban lévő adós védelme csak a XX. század elején jelent meg a bírói gyakorlatban: "Kamatozó törlesztéses kölcsönöknél oly megállapodások, amelyek egy és ugyanazon jogviszonyban kizárólag csak az egyik szerződő fél érdekeit védik, ellenben a másik szerződő fél anyagi érdékeinek jogos érvényesíthetését kizárják, jogi hatállyal nem bírnak".[73]
A határozatlan idejű kölcsönt a hitelező bármikor követelhette. A "felmondás" jogintézményét is alkalmazták: bármelyik fél élhetett vele, de "három, hat vagy több hónappal" korábban tudatni kellett a másik szerződő féllel.[74]
A bankkölcsön csak a ΧIΧ. században jelent meg, amikor már Magyarországon is működtek pénzintézetek. Kereskedelmi ügyleteknél a Kt.[75] 248. §-a alapján kikötés nélkül is járt a kamat.[76] Az adós főszabályként a kölcsön lejártakor volt köteles visszafizetni a kölcsönt, de a lejárat előtt is jogosult volt fizetni, meg kellett azonban térítenie azt a kárt, amely az idő előtti visszafizetésből a hitelezőt érte. A felek megegyezhettek előre is a kártalanítás összegében, amelyet stornódíjnak hívtak. Az adós csak a hitelező tényleges kárát volt köteles megtéríteni. A többségi álláspont szerint a kártérítés mértéke a kikötött kamat és a látra szóló betétként elhelyezett összeg után fizetett kamat közötti különbségnek felelt meg.[77] Hosszabb lejáratú kölcsönöknél, ha a kamaton felül stornódíjat is kikötöttek, járt a kártalanítás, még ak-
- 91/92 -
kor is, ha így a bírói úton megítélhető legmagasabb kamat mértékét meghaladta.[78] Ha a hitelezőnek a dolog természetéből eredően a korábbi visszafizetésből kára nem származhatott (pl: az adós hathavonta váltót is adott, amely viszontleszámításával a hitelező a pénzéhez jutott), kártalanítást sem követelhetett.[79]
A XIX. századra alakult ki, így ekkortól külön kölcsöntípusnak tekintették az ún. "törlesztéses kölcsönt". A megkülönböztetés alapja a visszafizetés módja volt, a törlesztéses kölcsönt részletekben is lehetett törleszteni. Amennyiben egy összegű visszafizetésre vállalt az adós kötelezettséget, a kamatokat félévente vagy negyedévente fizette, lejáratkor pedig a tőke teljes összegét visszafizette. Hosszú lejáratú kölcsönöknél tipikusan részletekben törlesztett az adós.
A "valódi" törlesztéses kölcsön az volt, amikor az adós a kamatokon felül évente vagy félévente törlesztett, ami változó nagyságú részleteket eredményezett, tekintettel arra, hogy a tőke csökkenésével a kamat is kevesebb lett, vagy állandó összegű törlesztést fizetett, amikor annuitással számították ki a részletek nagyságát.[80] A törlesztéseket törlesztési tervvel számították ki, amit a szerződéshez vagy adóslevélhez csatoltak, de jogszabályi kötelezettség erre nézve nem volt. A törlesztéssel kapcsolatban érvényesült a szabály, mely szerint először a költségre, majd a kamatra, végül a tőkére kell fordítani az összeget, ha a késedelembe esett adós fizet.[81]
A fogyasztási célú hitelek szabályozására Magyarországon a második világháború után került sor. A fogyasztói hitel, mint elkülönült szerződéstípus ugyanis csak akkor tud megjelenni adott államban, ha gazdaság tömegtermelést folytat, a munkabérek biztosítják a lakosság megélhetését, és igény keletkezik a fogyasztási javak felhalmozására akkor is, ha egyidejűleg eladósodik a lakosság. Az európai államok más-más időszakban érték el ezt a fejlettségi szintet.
A fogyasztóknak nyújtott hitelezés elterjedése az ipari forradalom okozta termelésnövekedéssel magyarázható. A fogyasztási javak (elsősorban az ipari tömegcikkek) egyre olcsóbbá váltak a gépi technológia nyomán, amely természetszerűen vásárlásra ösztönözte az alacsonyabb jövedelmű lakosságot is. Az értékesítést a városokról távol gyakran ügynökök, házaló kereskedők végezték. Tevékenységükhöz kapcsolódóan megjelentek azok marketingstratégiák, amelyek segítségével a tömegtermékeket gyorsabban és nagyobb volumenben lehetett értékesíteni.[82] A kereskedők ügynökei jelentős sikereket értek el a XIX. század végén a fogyasztási cikkek - elsősorban vidéki - fogyasztókhoz való eljuttatásában. A különböző fogyasztói csoportok esélye termékek megszerzésére nem volt egyenlő, alapvetően azért, mert a megvásárlásukhoz szükséges anyagi feltételek nem álltak rendelkezésükre. A termékek értékesítését ezért az eladók kölcsönszerződések alkalmazásával kötötték össze, így a termék megvásárlásához szükséges készpénz hiánya már nem jelentett akadályt.[83] A házaló ügynöktől történő "hitelbe vásárlás" nyomán viszonylag drága árukat is meg tudtak vásárolni egyébként vagyontalan személyek, az áruk értékesítése így egyre könnyebbé vált, ami elősegítette a kereskedelmet és ezáltal jelentős hatást gyakorolt a nemzetgazdaságra.[84]
A gazdasági szükségszerűség összekötötte a fogyasztók számára nyújtott hitelezést és a házaló kereskedést, melyeket ma már mindenhol elkülönülten szabályoznak, de a XIX. század végén, XX. század elején a két értékesítési módszer egymáshoz szorosan kapcsolódott, egymást feltételezte. A fogyasztóknak nyújtott, és a házaló kereskedéssel összekapcsolt hitel az esetlegesen alacsony iskolázottságú, információkkal nem rendelkező, ezért kiszolgáltatott fogyasztókat érintette. Védelmük érdekében előbb a bírói gyakorlat, majd a jogalkotás is elmozdult a hitelezőt védő "alapállásából" a fogyasztót védő rendelkezések felé.
A jelenséggel a XIX. század végén, XX. század elején tudományosan is foglalkozni kezdtek, így két német jogászgyűlés témája is volt,[85] és szabályozására több javaslat is született. Különösen jelentős problémaként emeli ki a korabeli jogirodalom, hogy az alacsony iskolázottságú néprétegek könnyen "kísértésbe estek", amit elősegített a szerződéskötéskor fizetett ellenszolgáltatás alacsony volta, valamint az a körülmény, hogy a részletfizetések miatt nehéz volt átlátni, valójában mekkora összegbe kerül a termék, vagy szolgáltatás.[86] Az ügynökök magas jutalékot kaptak a megkötött szerződések után, így minden lehetséges eszközt bevetettek a szerződéskötés érdekében. A jelenségre reagáló, házaló kereskedést szabályozó német joganyag meghatározott termékek házaló kereskedelmét megtiltotta (értékpapírok, luxuscikkek), koncessziókötelesé tette az ügynökök működését.
A fogyasztóvédelmi jellegű bírói gyakorlat, illetve jogi szabályozás ugyanakkor csak nehezen "szakadt el" a klasszikus kölcsönszerződés hitelezőt védő gondolkodásmódjától, a fogyasztóknak nyújtott hitelezés pedig dogmatikai problémákat is okozott.
- 92/93 -
Célszerűnek látszik röviden áttekinteni a klasszikus kölcsönszerződéstől a fogyasztó hitel elkülönüléséig tartó folyamatot a jelentősebb európai jogrendszerekben.
Az ipari forradalom "bölcsőjében" a klasszikus kölcsönszerződések, illetve a hitelviszonyok 800 évig semmiféle gondot nem okoztak sem a bíróságoknak, sem a jogalkotónak vagy más hatóságnak. A "The Chancery mends no man's bargain" mindenhol elismert alapelv volt, amely kifejezte, hogy a kancellária a szerződéskötést követően nem javít a szerződő fél helyzetén.[87] Így az adósnak annyit és úgy kellett visszafizetnie, ahogyan a hitelezővel a kölcsönszerződésben megállapodtak. A jog egyébként is a hitelező érdekeit védte, széleskörűen lehetővé tette a biztosítékok alkalmazását.
Az adóst védő szabályozás 1854-ben jelent meg az uzsora szabályozásával. Ugyanekkor született a "Bilis of Sales Act" is (bár ekkor még nem lépett hatályba), amely az ingó dolgok adásvételét, így a szerződési feltételeket is szabályozta, és a vételről szóló okiratok regisztrálását írta elő. A hitelezési elemet tartalmazó adásvétel és a kölcsönszerződés adóst védő szabályozása tehát már a kezdetektől fogva összefonódott.
1882-ben a biztosítékot adó személyek jogait szabályozták; azok a biztosítékok, amelyek formailag nem feleltek meg a "Bilis of Sale"-nek, nem érvényesültek, illetve megtiltották bizonyos szerződési feltételek alkalmazását is.[88] 1854 és 1900 között több módosítással a szabályozást hatályon kívül helyezték, amely a szerződési feltételek szabad megállapításához és visszaélésekhez vezetett. Voltak például hitelszerződések, amelyekben az éves kamatmértéke 3000%-tól akár 18 000 000%-ig terjedt (a futamidő rövid volt, ezért az éves szintre kiszámolt kamat összege magas).[89]
1900-ban hatályba lépett az első "Moneylenders Act", amely hitelezők nyilvántartásba vételét írta elő és biztosította a bíróságok számára a lehetőséget, hogy beleavatkozhassanak az aggályos szerződésekbe. Problémát jelentett ugyanakkor, hogy a védeni kívánt réteg a bírói utat igénybe venni nem tudta. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a bankok nem tartoztak "Moneylenders Act" személyi hatálya alá, így a védelem a hitelszerződés vonatkozásában alig érvényesült.[90]
1927-ben szigorodott a hitelezők regisztrálása és az újsághirdetéseket (reklámokat) is szabályozták. A "Moneylenders Act" ugyanakkor nem adott egyértelmű fogalommeghatározásokat, ami a védelem szintjét ugyancsak csökkentette. Ezek a hatások azt eredményezték, hogy a pénzügyi tevékenység jogalkotói kontroll nélkül indultak fejlődésnek, mégpedig olyan irányba, hogy a használt szerződési formák ne essenek a "Moneylenders Act" hatálya alá.[91] Ilyen volt például a "hire-purchase" (részletvételhez hasonló jogintézmény), amely nem esett a "Moneylenders Act" hatálya alá, így az angol jog nem is tekintette hitelnek.[92] A "hire-purchase" nem is volt hitelbiztosíték, így a "Bilis of Sales Act" hatálya alá sem tartozott.[93] A költségeket sem kamatnak hívták, hanem "time-price differential"-nek, amely a vételárnál magasabb volt, mivel később történt a kifizetés. A jelenség fogyasztói érdekeket is figyelembe vevő szabályozása csak 1932-ben született meg a "Hire-Purchase and Small Debt Act" formájában Skóciában, majd 1938-ban a "Hire-Purchase Act" formájában Angliában.[94]
Az angol fogyasztóvédelmi szabályozás újdonsága volt az 1964-ben bevezetett"colling-off period", amely üzlethelyiségen kívül kötött szerződéseknél az elállási jogot jelentette. A hitelezéshez kapcsolódó reklámtevékenységet csak 1957-ben szabályozták, 1964-től a szerződésben meg kellett jelölni az "effective rate"-t.
1968 szeptemberében a Labour-kormányzat felállított egy bizottságot, amelyet elnökéről, Lord Crowtherről "Crowther-Bizottság"-nak neveztek. Feladata a fogyasztói hitelezés vizsgálata volt. A Bizottság jelentését 1971-ben hozták nyilvánosságra, amely két új törvény megalkotását indítványozta (Lending and Security Act, Consumer Sale and Loan Act). A fogyasztóvédelmi jellegű jogalkotásnak a Crowther-Bizottság szerint három célt kell szolgálni: szabályozni kell az üzletkötési módokat; szankcionálni kell, ha a hitelezők visszaélnek erőfölényt biztosító tárgyalási pozíciójukkal; információs kötelezettségeket és előre, a törvény által megszabott kötelező szerződési feltételeket kell bevezetni.
A bizottsági jelentés hatására a fogyasztóknak nyújtott hitelezés körében magatartási kódexet vezettek be, amely az új szabályozás hatályba lépéséig megakadályozta a visszaéléseket. Nem fogadta el azonban a kormányzat a Crowther-Bizottság javaslatát, hogy a "hire-purchase" az általános hitelezés körében legyen szabályozva.
Ilyen előzmények után született meg a Consumer Credit Act (CCA), amely a fogyasztói hitelezést a mai napig átfogó jelleggel szabályozza. Az 1974. július 31-én kibocsátott törvénynek azonban csak egyes rendelkezései léptek azonnal hatályba. A többi előírás csak lépésenként és ezért csak lassan hatályosult. A törvény jelentős része, így a szerződéskötés formai előírásai, a szerződésszegés jogkövetkezményei csak 1985. május 19-től hatályosak.
A törvény második fejezete pontos definíciókat ad, korlátozásokat és kivételeket határoz meg a tör-
- 93/94 -
vény hatályával kapcsolatban. Minden ismert hitelezési formát a hatálya alá von, a hitelkártyát, a személyi kölcsönt is, de szabályozza a kapcsolódó biztosítékok jogát is. A törvény súlypontja a fogyasztóknak nyújtott teljes körű információadáson van. A hitelező reklámtevékenysége szigorúan és részletesen szabályozott, ami a fogyasztók számára biztosítja, hogy viszonylag hamar objektív információkhoz jussanak. Ezt a célt szolgálja a szerződési feltételek tartalmának előírása is.
A CCA az egész Egyesült Királyságban hatályos, de nem kizárólagos: a nem szabályozott kérdésekben a bírói jog és más törvények érvényesülnek.[95] A CCA olyan reformtörvény, amely százéves jogfejlődés eredménye. Megalkotásával elválasztották egymástól a biztosítékokat és hitelügyleteket, mindkettőt a törvényben szabályozva. A CCA ma Európában a legszigorúbban szabályozza a fogyasztói hitelszerződéseket.[96]
Franciaországban is először a részletfizetési ügyletek alakultak ki, majd - a német jogfejlődéshez hasonlóan - az ügynökök tevékenysége során a fogyasztóknak nyújtott hitelezés egyre gyakoribbá vált. A hitelezés fogyasztóvédelmi jellegű szabályozása ugyanakkor csak később alakult ki, valójában az 1966-ban kiadott kölcsönökről szóló törvényben[97] jelent meg, amely a felhasználás céljára tekintet nélkül szabályozta a hitelközvetítést és a hitelekkel kapcsolatos reklámokat. Ez a jogszabály azonban ma már nem hatályos. A hitelszerződéseket, így a fogyasztói hitelszerződést átfogóan először 1978-ban szabályozták,[98] először az ingó dolgok, majd az ingatlanok vonatkozásában.[99] Ezt megelőzően a francia jogalkotó csak nagyon alapvető szabályokat (a hitel nagyságát, az eladási árat és a futamidőt határozza meg) alkotott a hitelből vásárlás (részletre vásárlás) vonatkozásában, rendeleti formában.[100]
Módosította a szabályozást az Európai Közösség irányelve,[101] így azt jelenleg az 1993-as fogyasztóvédelemről szóló törvényben[102] (L. 311-1-től L. 311-37-ig és L. 313-1-től L. 313-16-ig) találjuk. A törvény hitelszerződésről szóló része egységesen szabályoz, ugyanakkor a szabályozás nagyjából megfelel az 1978-as törvénynek.[103] A törvény a fogyasztói hitelre vonatkozik, ami lehet részletvétel, személyi hitel, illetve más esetek. A hitelszerződések biztosítékait is itt szabályozza a francia jogalkotó.
A szabályozás elsődleges elve a fogyasztó teljeskörű és objektív tájékoztatása a szerződéskötést megelőzően. Ennek érdekében szabályozzák a reklámtevékenységet, a hitelező ajánlatát csak meghatározott formában és módon juttathatja el a fogyasztóhoz. A szerződés megkötése után a fogyasztót elállási jog védi. Végül a fogyasztó élhet az általános magánjogi eszközökkel is, amennyiben szerződésszegésre kerül sor. A törvény azt a lehetőséget is biztosítja, hogy a fogyasztó, ha vétlen a fizetési késedelemben, méltányossági alapon halasztást kaphat, adott esetben kamatemelés nélkül, figyelemmel arra, ha visszafizeti a hitelt.
A XIX. század végén a házaló kereskedéshez is kapcsolódóan kezd elkülönülni a német jogban a részletfizetési ügylet, amelyet itt is a fogyasztói hitel "előképének" tekinthetünk. 1896-ban született az első javaslat a részletfizetés törvényi szabályozására, amely már széleskörűen szabályozta volna a házaló kereskedést is, azonban csak javaslat maradt, törvényerőre nem emelkedett.[104]
1931-ben új javaslat született a részletfizetési törvényre, amelynek újdonsága a 3. §-ban szereplő, vevőt illető, törvényen alapuló elállási jog. Eredetileg két esetre is vonatkozott volna: az első tulajdonképpen a házaló kereskedés, amikor a vevőt felkeresi az eladó, vagy annak képviselője, hogy meghatározott cél nélküli (éppen ezért a vevő számára általában nem szükséges) üzletre vegye rá.[105] A második esetkörben az elállási jog azoknál az ügyleteknél állt volna fenn, ahol a vevő a dolgot az ügylet megkötésekor nem látta, és csak később ismeri fel, hogy az áru nem felel meg az általa megismert feltételeknek. Ezek a kritériumok később a távollévők közötti szerződések közösségi szabályozásának alapját képezték. A fogyasztóvédelmi célú elállási jog "megbánási jog"-ként (Reurecht) kerül szabályozásra, és a jogtudomány különleges formának tartotta. Heck szerint[106] "az elállási jog törvény által létrehozott megbánási jogot jelent. Az adóst az elállási jog elismerése feljogosítja arra, hogy az ellenérték visszafizetésével, valamint törvényileg szabályozott 10-20%-os összegű bánatpénz kifizetésével megszabadulhat további kötelezettségeitől, és visszakövetelheti a kifizetett részleteket is." A bánatpénz nagyságának nem kellett elegendőnek lenni az ügynök jutalékának fedezésére.
Az 1931-es javaslatot végül nem fogadták el, csak 1961-ben lépett hatályba a részletfizetést szabályozó törvény.[107] Ebben a vevő megkapta a jogot, hogy a kereskedő által tett ajánlat elfogadását visszavonja, vagy a már megkötött szerződéstől "visszalépjen" (elálljon).
A részletfizetési ügyletekről szóló német törvényt 1974-ben módosították, amely a fogyasztói hitelszerződésről szóló irányelv német jogba ültetéséig, 1990. december 17-ig hatályban maradt.[108]
A klasszikus részletfizetési ügylet mellett az első és a második világháborút követően új értékesítési
- 94/95 -
formák fejlődtek ki, amelyek a fent ismertetett részletre vásárlást lassan kiszorították. A joggyakorlat feladata volt megoldást találni az új értékesítési formák által okozott problémákra.[109] Szakvéleményében Marschall von Bieberstein a fogyasztói hitelek teljesen új szabályozását vetette fel. Eszerint a fogyasztó védelemre érdemes a hitelezővel szemben, függetlenül attól, hogy áru- vagy pénzkölcsönről van szó.[110] Ez az elv a későbbi törvény alapgondolata lett. Németországban sokáig a már említett részletfizetési ügyletekről szóló törvény szabályozta a fogyasztói hitelszerződéshez hasonló jogviszonyokat, majd a közösségi irányelv átültetése nyomán a VerbraucherkreditGesetz lépett hatályba.[111]
A kötelmi jogi reform után - jelenleg is - a BGB-ben, a kölcsönszerződések körében szabályozott a fogyasztói hitel (szó szerinti német fordításban: fogyasztói kölcsönszerződés) is, amely az irányelvnek megfelelő tartalommal került a kódexbe.
Ahogyan azt már a történeti bevezetőben is láttuk, Magyarországon csak a XX. század első évtizedeiben szakít a bírói gyakorlat a szigorúan hitelezőt védő szemlélettel, és "csírájában" megjelenik a gyakran kiszolgáltatott adós védelme. A személyi kölcsön, vagy a részletvétel már az 1900-as évek elejétől ismert volt, de a fogyasztói hitelezés kialakulását elősegítő házaló kereskedés, a tömegcikkek gyors - akár hitelezéssel történő - értékesítése nálunk csak a második világháború előtti évtizedben vált jelentős méretűvé. Fogyasztóvédelmi jellegű jogi szabályozás ezen a területen csak a második világháborút követően valósult meg.
A második világháború utáni gazdasági helyzetben azonban visszaszorult a fogyasztói célú hitelezés, mivel a lakossági hitelügyletek körében az újjáépítés miatt elsősorban a lakásépítési célú kölcsönök kerültek előtérbe.
Az 1950-es évektől a fogyasztóknak nyújtott kölcsönöket már nem a piac befolyásolta, hanem a szocialista ideológiának megfelelően a lakossági kölcsönöknek gazdaságpolitikai jelentősége is volt. Az akkori jogirodalom szerint[112] a kölcsönzés kihatott a népgazdaság egyensúlyi helyzetére. A lakossági fogyasztási kölcsönök nyújtása az el nem költött jövedelmeknek a forgalomba való visszaterelésével tulajdonképpen a vásárlóerő átcsoportosítást is jelentette a fogyasztók körében. A kölcsönfolyósítások és kölcsöntörlesztések tervezhetővé váltak, a termelés és a forgalom a központi elképzelésekhez igazodott. A gazdasági szabályozó rendszer a lakossági hitelezéssel szemben azt a követelményt támasztotta, hogy a lakossági hitelforrásokat elsősorban a lakásépítési program megvalósítása érdekében kellett felhasználni. Így a fogyasztási kölcsönök csak másodlagos szerepet játszottak.[113]
A fogyasztói hitelszerződést először 1958-ban "fogyasztási kölcsön"-ként szabályozta egy, a belkereskedelmi és a pénzügymininiszter által kiadott közös rendelet.[114] Az áruhiánnyal, de mindenképpen választékhiánnyal küszködő, alapvetően kereslet-túlsúlyú szocialista gazdasági környezetben első pillantásra furcsának, sőt értelmetlennek tűnhet a fogyasztási kölcsön alkalmazása és szabályozása. Ha a fogyasztó nem tud mit vásárolni, mert nincs semmi az üzletben, mi szüksége lehet a kölcsönre? A választ a korszak ideológiáját figyelembe véve találjuk meg: nem akárkinek akármilyen ügyletére vonatkozott a szabályozás, hanem a jogszabályban meghatározott, privilegizált állampolgári csoport a belkereskedelmi miniszter által meghatározott termékeket vásárolhatta meg a kölcsönből.
A kölcsönben részesülő állampolgárok a jogszabályok alapján elsősorban a bérből és fizetésből élők, valamint a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjai voltak. Hátrányosan különböztették meg a kisiparosokat, kiskereskedőket, illetve a magánmunkáltatók alkalmazottait, valamint a szabad foglalkozást folytatókat. A jogi szabályozáson túlmenően az akkoriban kibocsátott hitelezési irányelvek a fogyasztási kölcsönök csoportján belül az egyes kölcsöntípusok tekintetében évente eligazítást adtak a kölcsönt nyújtó pénzintézetek számára. Ezekben a kölcsönkérelmek differenciált elbírálására hívták fel a figyelmet. A megkülönböztetés alapja a kölcsönigénylők szociális helyzete, illetve a kölcsön célja volt. Előnyben kellett részesíteni az alacsony jövedelmű, sokgyermekes és munkáscsaládok szociális szempontból indokolt kölcsönigényeit.
A fogyasztási kölcsönök közé tartoztak a vásárlási kölcsönök, a személyi kölcsönök és a szolgáltatási kölcsönök. A legelterjedtebb forma az áruvásárlási kölcsön volt, amelyet a Belkereskedelmi Minisztérium által meghatározott, kizárólag hazai gyártmányú, illetve szocialista importból származó árucikkek beszerzésére nyújtottak. A kölcsönt összeghatártól függően a vételár 60-70%-a erejéig, 12-18 havi lejáratra folyósították. Az akkori szabályozás érdekessége, hogy nemcsak ingó dolgok megszerzésére lehetett felhasználni, hanem például hétvégi ház vásárlására is, meghatározott értékhatárig. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert bizonyos határon túl nem volt hova (gondoljunk arra, hogy mindenkinek csak egy lakása lehetett) tartós fogyasztási cikket vásárolni, még akkor sem, ha éppen lehetett kapni.
Az áruvásárlási kölcsön folyósításához nem kapcsolódott kamat, hanem egyszeri kezelési költséget
- 95/96 -
számított fel a pénzintézet. Ezáltal úgy tűnhetett, hogy a szocialista gazdaságban az állam által preferált társadalmi csoportokat nem sújtja a kapitalizmusban megszokott kamat. A kezelési költség mértéke azonban 4-6%-os kamatnak felelt meg. A konstrukcióban a pénzintézet "hitellevelet" állított ki az adós számára, aki ezt felhasználhatta vásárlása során. A hitellevéllel csak a rendeletben meghatározott termékeket lehetett megvásárolni, azt "eladni", vagy más módon felhasználni nem lehetett. A visszaélések megakadályozására büntetőjogi szankciókat[115] is kilátásba helyeztek.
Ismert volt a szolgáltatási kölcsön is, amelyet nagyobb értékű szolgáltatások igénybevételének megkönnyítése érdekében nyújtották. A szolgáltatás értékének 70-80%-át 12-18 hónapos lejárattal lehetett szolgáltatási kölcsönből fedezni. Ebből a szempontból szolgáltatásnak tekintették az utazást, lakásfelújítási munkálatokat, gépkocsijavítást. Az igénybe vehető szolgáltatások körét külön jegyzék tartalmazta, amelyet a pénzintézeteknél lehetett megtekinteni.
A személyi kölcsön átmeneti szükségletek, kiadások fedezésére szolgált. Meghatározott személyek igényeit a fent felsorolt privilegizált alanyi körön belül is kiemelten kellett kezelni, és más kölcsönkérelmekkel szemben előnyben kellett részesíteni. Ilyenek voltak a takarékbetéttel rendelkező személyek, a kitüntettek, valamint a kisjövedelmű dolgozók, ha szociálisan is indokolt volt a kölcsönkérelem. A személyi kölcsönhöz 8-10%-os ügyleti kamat kapcsolódott.
Míg a részletfizetési ügyletek a fogyasztói hitelezés alapját adták szerte Európában, Magyarországon még a második világháború utáni évtizedekben sem volt egyértelmű, hogy a részletvétel fogyasztási kölcsönnek minősül-e. Bár egyes szerzők[116] a fogyasztási kölcsönök között sorolták fel az ún. "árurészletakció"-t is, a vonatkozó jogszabályok alapján egyértelműen megállapítható, hogy nem kölcsönszerződést, hanem részletvételt kötöttek a felek. Az ingó részletvétel a külön jogszabályban felsorolt[117] állami, vagy ilyen tevékenységet is folytató kiskereskedelmi vállalatok ügyleteire terjedt ki. Az akcióban részletvételre jogosult állampolgárok köre nem volt korlátozva. Az akció jelentősége az áruvásárlási konstrukció bevezetése után elhalványult.
Ahogyan a részletvétel és a fogyasztási kölcsön közötti dogmatikai elhatárolás, úgy a kölcsön- és hitelszerződés közötti különbség sem volt világos az 1960-ban hatályba lépő magyar Polgári Törvénykönyvben[118] (Ptk.). Meznerics Iván az 1963-ban megjelent "Bankügyletek a szocialista gazdálkodásban" című művében felhívta a figyelmet arra, hogy mind az akkor hatályos Ptk., mind a bankhitelezés külön jogszabálya összekeveri a hitelezés és a kölcsönzés fogalmát. Az akkori Ptk. a szóban forgó kérdéssel a "Bank- és hitelviszonyok" címszó alatt foglalkozott. Ugyanakkor a részletes szabályok hitelt nem említettek, csupán kölcsönt.[119]
Meznerics Iván idézett munkájában[120] lényegében javaslatot tett a hitel és a kölcsön fogalmának megkülönböztetésére, illetőleg tartalmukat kifejező megjelölésükre. Álláspontja szerint a hitel általában olyan hitelszerződést tételez fel, amelynek lényege elsősorban a hitel megnyitásában, nem pedig a későbbi igénybevételében van. A hitelszerződés tárgya ezért a hitelnyújtás, vagy ha úgy tetszik a kölcsönnyújtás ígérete, nem pedig a hitel igénybevételének konkrét biztosítása. A hitelszerződés és a kölcsönszerződés között, az előbbieknek megfelelő megkülönböztetést először az 1967-ben megjelent bankrendelet vezette be, majd ehhez igazodott később a Ptk-beli szabályozás is.
A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyok között a lakosság számára a hitelezés, a hitelkeret rendelkezésre tartása elképzelhetetlen volt. A politikai célkitűzéseknek megfelelően a lakosságnak csak annyi és csak olyan mértékű pénz állhatott a rendelkezésére, amelyet az állam által elismert célra el is tudott költeni. Így a lakossági kölcsönügyletek meghatározójának tartották,[121] hogy az állampolgár rendelkezésére bocsátott pénzösszeg kölcsön, és nem hitel volt, mivel nem annak ígéretéről volt szó, és a szerződés, ami a pénzintézet vagy más szerv és az állampolgár között e tárgyban létrejött, kölcsönszerződés és nem hitelszerződés volt.[122]
Ilyen előzmények után az Európai Közösség 87/102-es irányelvének átvétele sok gondot okozott a magyar jogalkotónak.[123] ■
JEGYZETEK
[1] Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók, Debrecen 1943. 226. o.
[2] Kecskés László: Polgári jogi tanulmányok. Pécs 1995. 20. o.
[3] Lukács, 6.35.
[4] Bodai Zsuzsa: A pénz filozófiája I. Aula Kiadó, Budapest 2001.19. és köv. o.
[5] Idézi: Roland Geitmann: A Biblia, az egyházak és a kamatgazdaság. (Fordította: Kincsesné Salca Mária) http://mkdszl.rreeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04.25.
[6] Lukács, 6.35.
[7] Roland Geitmann: i.m. http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04.25.
[8] Roland Geitmann: i.m. http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04.25.
[9] Roland Geitmann: i.m. http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005.04.25.
[10] Hivatkozza Bodai Zsuzsa i. m. 38. o.
[11] Mózes 2. könyve, 22.25.
[12] A zsidó vallás és etika kamatra, illetve uzsorára vonatkozó nézeteit behatóan elemzi Max Weber "A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" című művében, (Budapest 1982) 481. és köv. o.
[13] Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel az iparra és kereskedelemre. II. kötet, Budapest 1936. 71. o.
- 96/97 -
[14] Illés József: A magyar szerződési jog az Árpádok korában. Budapest 1901.135. o.
[15] Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története. 27. lap. Idézi: Halla-Dobrovics i. m. 73. o.
[16] Béli Gábor: Magyar jogtörténet, a tradicionális jog, Dialóg-Campus Budapest-Pécs 1999.108. o.
[17] Béli i. m. 108. o.
[18] Illés i. m. 134. o.
[19] Bodai Zsuzsa i. m. 55. o.
[20] Reneszánsz etikai antológia, (vál. és szerk.: Vajda Mihály) Gondolat, Budapest 1984. 545. o.
[21]A katolikus egyház pénzkölcsönzéshez való viszonyának sokrétűségéről lásd Weber i. m. 79. és köv. o.
[22] Roland Geitmann: A Biblia, az egyházak és a kamatgazdaság. (Fordította: Kincsesné Salca Mária) http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04. 25.
[23] Bodai Zsuzsa: i. m. 83. o.
[24] Bodai Zsuzsa: i. m. 88. o.
[25] Bodai Zsuzsa: A reformátorok gazdasági tanításai, www.inco.hu/inco8/global/cikk5h.htm., 2004.10. 08.
[26] Bodai Zsuzsa: i. m. 93. o.
[27] Bodai Zsuzsa: A reformátorok gazdasági tanításai, www.inco.hu/mco8/global/cikk5h.htm., 2004.10. 08.
[28] Bodai Zsuzsa: i. m. 108. o.
[29] Bodai Zsuzsa: i. m. 112. o.
[30] Pesch, Biederlack, Prunter, Zehentbauer, Ratzinger, Schindler, Cathrein, Linsenmann, idézi Őket: Roland Geitmann: A Biblia, az egyházak és a kamatgazdaság. (Fordította: Kincsesné Salca Mária) http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04. 25.
[31] Roland Geitmann: i. m. http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04. 25.
[32] Roland Geitmann: i. m. http://mkdszl.freeweb.hu/n04/kamat.html, 2005. 04. 25.
[33] (Kelemen Imre) A magyar polgári törvénytudomány vázlata Kelemen Imre, Markovics János 's többek után, Eger 1845. 13. o.
[34] Wirft, Max: Grundzüge der National-Ökonomie, Köln, 1871., idézi: Lónyay Menyhért: A bankügy. Budapest 1875. 42. o.
[35] A XVIII. század végén a magyarországi kereskedelmet és az ehhez kapcsolódó hitelezést alapvetően gátolta, hogy Magyarországnak nem volt váltójoga, így váltóhitelhez jutni sem lehetett. A nem kereskedők semmiféle hitelt sem kaphattak, nem működtek ugyanis pénzintézetek. Így a kiváltsággal rendelkező kereskedőktől lehetett csak nagyon magas kamatra hitelt kapni. Égetően fontos volt a pénzintézet létrehozása, amely Mária Terézia nevéhez fűződik. 1772. november 15-én hitelpénztár felállítását rendelte el, melynek célja az volt, hogy a magyar tőkések el tudják helyezni tőkéjüket, egyúttal a kincstár hiteligényeit és "amennyiben a pénztár állapota engedi" magánszemélyek kölcsönszükségleteit is kielégítette. A hitelpénztár az ország különböző helyein állított fel fiókokat és 1775-re 7 millió forint, 1819-ben 22 millió forint betéttel rendelkezett. Kölcsönt azonban csak kereskedő kaphatott, vagy olyan valaki, akiért kereskedő jótállt (természetesen nem ingyen). A kölcsönszükségletek kielégítésére Mária Terézia 1773. augusztus 23-án kelt kiváltságlevelében zálogházat alapított. Csak Pozsonyban működött zálogház, tőkéje azonban komoly hiteligények kielégítésére alkalmatlan volt.
[36] Széchenyi István: Hitel. Pesten, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István Könyvnyomtató-Intézetében, 1830. 134. és köv. o.
[37] Éber Α.: Mire tanít Széchenyi? Budapest 1941. 217. o.
[38] Szlemencsics Pál: Közönséges törvényszéki polgári törvény, harmadik kötet, Pozsony(?) 1823. 186. o.
[39]1884. márc. 29., 1120, az ítéletek közzétéve: Felsőbíróságaink elvi határozatai. A Kir. Curia, a Kir. Ítélőtáblák és a Pénzügyi Közigazgatási Bíróság döntéseinek rendszeres gyűjteménye, (készítette: dr. Márkus Dezső) I. kötet, Budapest 1891. Grill Károly, 350. o.
[40]1884. nov. 3., 28722., u. o.
[41] Kúria, 1925. április 16., P. V. 4859/1924., közzétéve: Magyar Döntvénytár, a Magyar Kir. Curia, Kir. Ítélőtáblák, nemkülönben más legfelsőbb fokú ítélőhatóságok elvi jellegű határozatai, (szerk Grecsák Károly) VIII. kötet, Budapest 1906, Politzer Kiadó, 786 és köv. o.
[42] A magyar polgári törvénytudomány vázlata Kelemen Imre, Markovics János 's többek után Eger 1845. 161. o.
[43] Szlemencsics: i. m. 193. o.
[44] Szlemencsics: i. m. 193. o.
[45] Kúria, 1898 aug. 31. 5124/1897., hasonlóan: Kúria, I. G. 666/1903, közzétéve: Magyar Döntvénytár, a Magyar Kir. Curia, Kir. Ítélőtáblák, nemkülönben más legfelsőbb fokú ítélőhatóságok elvi jellegű határozatai, szerk.: Grecsák Károly, VIII. kötet, Politzer Kiadó, Budapest 1906. 786. és köv. o.
[46] Szászy-Schwarz Gusztáv: Magánjogi fejtegetések felsőbírósági határozatok kapcsán. Budapest 1890. 65. o.
[47] Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. Budapest 1932-33. 537. o.
[48] Szladits Károly: A magyar magánjog. Budapest 1942
[49] Bátor Viktor által írt fejezet, Szladits: i.m. Negyedik kötet 162. o.
[50] Szlemencsics: i. m. 187. o.
[51] A magyar polgári törvény, nyomtattatott Sárospatakon, Nádaskay András által, 1822. 196. o., hasonlóan: Béli Gábor: Magyar jogtörténet, a tradicionális jog. Dialóg-Campus, Budapest-Pécs 1999. 107. o.
[52] Kelemen-Markovics: i. m. 161. o., Szlemencsics: i. m. 189. o.
[53] Kelemen-Markovics: i. m. 161. o., ugyanígy Szlemencsics: i. m. 189. o.
[54] A magyar polgári törvény, nyomtattatott Sárospatakon, Nádaskay András által, 1822. 202. o.
[55] Szlemencsics: i. m. 186. o.
[56] A magyar polgári törvény, nyomtattatott Sárospatakon, Nádaskay András által, 1822. 203. o.
[57]1567. évi XXXI. tc, 1687 évi IX. és az 1723. évi XLVII, és L. tc. alapján, lásd: Szlemencsics: i. m. 190. o.
[58] Szlemencsics: i. m. 187. o.
[59] Kelemen-Markovics i. m. 162. o., ugyanígy Szlemencsics: i. m. 188. o.
[60] Kúria, 1925. február 13., P. V. 4333/1924, hasonlóan Kúria, 1925 szept. 25., P. IV. 6747/1924., közzétéve: Magyar Döntvénytár, a Magyar Kir. Curia, Kir. Ítélőtáblák, nemkülönben más legfelsőbb fokú ítélőhatóságok elvi jellegű határozatai, (szerk: Grecsák Károly) VIII. kötet, Budapest 1906, Politzer Kiadó, 786 és köv. o.
[61] Szlemencsics: i. m. 189. o.
[62] Szlemencsics: i. m. 191. o., hasonlóan Béli: i. m. 108. o.
[63] A Királyi Kúria több ítéletét idézi: Szlemencsics: i. m. 190. o.
[64] Szlemencsics: i. m. 192. o., hasonlóan: A magyar polgári törvény, nyomtattatott Sárospatakon, Nádaskay András által, 1822. 197. o.
[65]1802. XXI tc, elemzi: Szlemencsics: i. m. 194. o.
[66] Szlemencsics: i. m. 193. o.
[67] Kelemen-Markovics: i. m. 163. o.
[68] Kelemen-Markovics: i. m. 163. o.
[69] Valójában naturalis obligation eredményezett a 8%-nál nagyobb kamat kikötése. Ahogyan arra Nagy Ferencz "A Magyar Kereskedelmi és Váltójog kézikönyve" (Budapest, 1901) című munkájában rámutat: "A 8 százaléknál nagyobb kamatkikötés ... a peres és nemperes jogsegélytől fosztatott meg; maga a kamatkikötési szabadság azonban nem lett hatályon kívül helyezve. A nagyobb kamatkikötése magában véve érvényes s ha megfizetetett, annak visszafizetése nem követelhető". Az adós szorult helyzete, mint többlettényállás azonban az uzsora megállapíthatóságához vezetett. Bejegyzett kereskedők váltó- és csekkügyleteire sem vonatkozott a szabályozás. Lásd: II. kötet 68. és köv. o.
- 97/98 -
[70] Kelemen-Markovics: i. m. 162. o.
[71] Szlemencsics: i. m. 190. o.
[72] Kelemen-Markovics: i. m. 169. o.
[73] Kúria, 1909. március 24., 4090/908.,
[74] Kelemen-Markovics: i. m. 162. o.
[75] Kereskedelmi Törvény, 1875. évi XXXVII, tc.
[76] Nagy Ferencz idézett művében részletesen elemzi a kereskedelmi ügyleteknél alkalmazható kamat fajtáit, mértékét, az esedékesség időpontját. Lásd: II. kötet 68. és köv. o.
[77] Cottely István: A bankügyletek joga. Tébé Kiadóvállalat Budapest 1944. 178. o.
[78] Kúria, J. D. 1913. május 26. 1/1913. P. H. T. 103. sz.
[79] Kúria, E. H. 1914. november 5. 2503/1914. P. H. T. 474. sz.
[80] Cottely: i. m. 182. o.
[81] Cottely: i. m. 183. o.
[82] E. A. Kramer: Prinzipienfragen eines österreichischen Konsumentenschutzgesetzes, Konsumentenschutz im Privat-und Wirtschaftsrecht, (szerk.: E. A. Kramer - H. Mayrhofer) 1977. 13. o.
[83] W. Schuhmacher: Verbraucher und Recht im historischer Sicht, Juristische Schriftenreihe 1981. 71. o.
[84] S. Kalls-B. Lurger: Rücktrittsrechte, Wien 2001. 35. o.
[85] 21. Deutschen Juristentagen 1890, 22. Deutschen Juristentagen 1892.
[86] Hausmann: Veräußerung beweglicher Sachengegen Ratenzahlung. 1891. 92 és köv. o" idézi: Kalls-Lurger i. m. 36. o.
[87] Maynard ν. Moseley (1676) 3 Swan 651. (Lord Nottingham)
[88] A. C. Janert: Der sachliche und persönliche Anwendungsbereich des deutschen Verbraucherkreditrechts und des britischen Consumer Credit Act 1974. Peter Lang, Frankfurt 2002. 45. o.
[89] A. C. Janert: i. m. 45. o.
[90] A. C. Janert: i. m. 46. o.
[91] R. Goode-M. Cremona-P. J. Patrick-J. H. J. Pearson-J. Renton-D. Rosenthal-S. Shute-N. Warriner-D. Worsley-L. Yelland: Consumer Credit Law and Practice, Buttenworths London, March 2000, IA 1.1-1.7/3-6. szám
[92] Beete v. Bidgood (1827) 7 B&C.
[93] Mcentire v. Crossley Bros Ltd (1895) AC 457.
[94]A szabályozás felmondási jogot biztosított a fogyasztónak, amennyiben korlátozva volt a szerződés megszüntetésének lehetősége, vagy a hibás teljesítésért való felelősség, illetve harmadik személy léphetett a kötelembe, amennyiben kifizette az ellenszolgáltatást.
[95] R. Goode-M. Cremona-P. J. Patrick-J. H. J. Pearson-J. Renton-D. Rosenthal-S. Shute-N. Warriner-D. Worsley-L. Yelland: Consumer Credit Law and Practice, Butterrworths London, March 2000, IB 11.2/243.
[96] A. C. Janert: i. m. 53. o.
[97] Loi n°66-1010 du 28. décembre 1966 relatíve à l'usure aux prêts d'argent et à certaines opérations de démarche et de publicité
[98] Loi n°78-22 du 10 janvier 1978 reative à l'information et à la protection des consommateurs dans le domaine de certaines opérations de crédit
[99] Loi n°79-596 du 13 juillett 1979 relative à linformation et à la protection des empruteurs dans le domaine immobilier
[100] Dekrete Nr. 55-585, 1955. 05.20, Dekrete Nr. 56-775, 1956. 08. 04.
[101] A Tanács 87/102/EGK irányelve (a továbbiakban: irányelv) a fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről, hivatalos lapban: L 42,1987. 02.12.
[102] Loi n° 93-949 du 26 juillet 1993, relative au code de la consommation
[103] Susanne Hermann: Der Verbraucherkreditvertrag, München, 1996. 6. o.
[104] Schuhmacher: i. m. 73. o.
[105] Kalls-Lurger: i. m. 37. o.
[106] P. Heck: Verhandlungen des Einundzwanzigsten Deutschen Juristentags, (1891) 181. o., idézi: Kalls-Lurger: i.m. 36. o.
[107] BGBl 1961/279., (4.§)
[108] BGBl. 1974. május 15.
[109] Scholz: 100 Jahre Abzahlungsgesetz, FLF 1994.148. o.
[110] Marschall, Wolf gang von Bieberstein: Gutachten zum Reform des finanzierten Abzahlungskaufs. Untersuchung von Möglichkeiten einer künftigen Regelung des finanzierten Abzahlungskaufs und anderen Formen des Konsumentenkredits, Köln 1978. 135-159. o.
[111]1991. január 1.
[112] Szentiványi Iván: A lakossági pénzügyi szolgáltatások jogi kérdései. KJK, Budapest 1979. 223. o.
[113] Szentiványi Iván: Lakossági pénzügyek - pénzintézeti tevékenység. KJK, Budapest 1985. 376. o.
[114] 1/1958. (IX. 3.) P.M. - Bk. M. számú együttes rendelet az áruvásárlási kölcsönről
[115] Btk. (1961. évi V. tv.) 229. § (1) bek.
[116] Szentiványi Iván: i. m. 466. o.
[117] 5/1956. (II. 21.) M.T. rendelet az állami kiskereskedelmi vállalatok árurészletügyleteiről.
[118] 1959. évi. IV. törvény
[119] Meznerics Iván: Bankügyletek a szocialista gazdálkodásban. KJK, Budapest 1963. 62. o.
[120] Meznerics Iván: Bankügyletek a szocialista gazdálkodásban. KJK, Budapest 1963. 62. o.
[121] Szentiványi Iván: Lakossági pénzügyek - pénzintézeti tevékenység. KJK, Budapest 1985. 376. o.
[122] Mielőtt azt hinnénk, hogy a fogyasztási kölcsön "szocialista típusú" szabályozása a rendszerváltással eltűnt, felhívjuk a figyelmet az áruvásárlási kölcsön vonatkozásában napjainkig (2005. 09. 01-ig) hatályban volt, rendeleti formában kiadott jogszabályra [105/1987. (XII. 31.) PM-KeM együttes rendelet az áruvásárlási kölcsönről], amely meghatározott, valamilyen szempont alapján privilegizált személyi kör számára a piacinál kedvezőbb feltételekkel kínált kölcsönt. A rendelet a lakáscélú megtakarítással rendelkezők, illetve a fiatal házasok részére biztosított 6-8%-os kamatra áruvásárlási kölcsönt, a piaci kamat és a kedvezményes kamat közötti különbséget az állam fizette meg a pénzintézeteknek. A kölcsönösszeg felső határa azonban olyan alacsony, hogy abból ma már egy televíziót sem lehetne vásárolni, mivel a jogszabály 1987-ben született.
[123] Ld. részletesen Nagy Éva: A fogyasztói hitelszerződés magyar jogba ültetése. Magyar Jog 2004. 5. sz. 272-279. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
