Köszöntöm a Fontes Iuris Olvasóit 2023 tavaszán. Folyóiratunknak immár nemcsak jövője, hanem múltja is van. Lassan közelebb jár a tizedik, mint az ötödik születésnapjához. A lap eredeti küldetése és koncepciója véleményem szerint bevált, és ma is érvényes maradt. Műhelyként szolgál elsősorban az Igazságügyi Minisztériumban dolgozó jogász kollégák, kormánytisztviselők számára, ahová betérhetnek talán nemcsak dolgozni, hanem - lám, mily különös műhely - alkotni is. Egy-egy gondolat, szakmai felfedezés, még vitatott vélemény bemutatására, megvitatására itt tágabb tér nyílik, mint a fegyelmezett, esetenként túlfeszített minisztériumi munka során.
Az interjúrovat alanya ezúttal nem a közigazgatás, hanem a tudomány és a felsőoktatás világából érkező fiatal professzor, Szilágyi János Ede. Az igazságügyi tárcához persze ő is szorosan kapcsolódik, hiszen ő a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet (MFI) főigazgatója. Az MFI az Igazságügyi Minisztérium háttérintézményeként 2019-ben jött létre, többek között a hazai jogalkotás színvonalának továbbfejlesztése, a hazai jogtudományi kutatás és oktatási tevékenység támogatása, valamint a nemzetközi jogtudományi kapcsolatok és együttműködés elősegítése érdekében. Az intézet elsődleges feladata a kormányzat segítése a döntés-előkészítés során, de nemcsak az Igazságügyi Minisztérium, hanem más tárcák felkérésére is végez kutatásokat; kiemelendő, mindeddig a megrendelők nagy megelégedésére.
A közjogi rovatot Molnár Csaba gazdagítja Alapjogi kalandozások a Tízparancsolat alapján - nem kevés izgalmat sejtető - címmel közölt írásával. A téma egyszerre ősi és kimeríthetetlen, hiszen mindhárom ábrahámi, monoteista vallás szent könyve - az Ó- és "Újszövetség, valamint a Korán - részben törvénykönyv is; Isten mint legfőbb jogalkotó, egyetlen abszolút szuverén jelenik meg bennük. Míg azonban a földi jogalkotó által kodifikált jogszabályok értelmezésére maga az immanens jogrendszer ad felhatalmazást a megfelelő, jól körülírt intézményi és személyi körnek erre rendelt eljárások alkalmazásával, addig a transzcendens isteni jog értelmezése, akárcsak részleges átvétele és számonkérése világi fórumok által és előtt sokkal összetettebb, nehezebben megválaszolható kérdéseket vet föl. A szerző - Trócsányi László nyomán -a Tízparancsolatot egyfajta "globális joganyagnak" tekinti, amely a kereszténység alapnormájává válva akár az egyetemesség igényével is fölléphet. Ez viszont ellentmondást szül a plurális és jórészt szekularizált társadalmi környezetben. A szerző a vallás- és lelkiismereti szabadság biztosításával véli feloldhatónak az ellentmondást. Vizsgálata az Alaptörvény alapjogfogalmára összpontosít, amelyet óvatosan "természetjogias szemléletűnek" nevez, mint ami a keresztény örökség deklarált vállalásából leginkább következik. Ezzel vissza is kanyarodtunk folyóiratunk címéhez. Mert hiszen a jogforrás nemcsak a jog megismerésének, hanem ezt megelőzően keletkezésének a helye is. Honnan ered a jog, és honnan az emberi jogok? Az ember, a jogalkotó, a változó közmegegyezés alkotja és újraalkotja, vagy inkább csak felismeri? Netán felismerés alapján alkotja? Erre a kérdésre ki-ki a saját hite, világképe szerint ad választ. Az Alaptörvénynek és a tanulmány szerzőjének mindenesetre megvan a saját, karakteres válasza. A szerző a Tízparancsolat és az Alaptörvényben szereplő jogok közötti összefüggés feltárásához egyébként messzemenően támaszkodik az Alkotmánybíróság esetjogára. Ezzel tulajdonképpen ő is az összehasonlító jog sajátos formájához nyúl.
A büntetőjog vizeire evezünk Bujdos Iván Ákos jóvoltából, akinek témája - és cikkének címe - A gondatlan elkövetés új formája? - A súlyos gondatlanság büntetőjogi fogalomként való értelmezésének kihívásai az európai uniós jogalkotási aktusok tükrében. A szerző problémafelvetésének lényege, hogy az uniós jog - pontosabban a büntetőjogi harmonizáció - során egyre markánsabban jelenik meg a súlyos gondatlanság, serious negligence mint a bűnösség formája, miközben ez az elkövetési mód sem a magyar, sem a legtöbb tagállami jogban nem szerepel. A magyar dogmatikában emberemlékezet óta a gondatlanság kétféle alakzata, a luxuria-negligentia fogalompár szerepel. Az előbbi a tudatos, a második eset a hanyag gondatlanságot jelöli, ami nem súlyossági fokozatokra, hanem két eltérő tudatállapotra utal. A tudatos gondatlanság esetében a következményeket az elkövető előre látja ugyan, de bízik azok elmaradásában. A második esetben nincs is tudomása a lehetséges következményekről, mert ezeket elmulasztotta felmérni, bár ez elvárható lett volna tőle. A fogalompár hasonló tartalommal terjedt el a kontinentális jogirodalomban is. A szerző ezek után unós jogi aktusok sorát hozza fel példaként arra, hogy az uniós jogalkotó ettől eltérő terminológiát használ, az uniós normát így a tagállami jogrendbe illesztő nemzeti jogalkotót az elé a kihívás elé állítva, hogy megtalálja a megfelelő hazai fogalmat, és ezzel a büntetőjogi felelősség szintjét az uniós szabályban előírtnak megfelelően "lője be". A szerző javaslatot tesz dolgozata végén: az angol serious negligence kifejezésben a jelzőt a magyar kodifikátor ne műszóként, hanem köznapi értelemben fogja fel, és így a jogpolitikai cél világossá és követhetővé válik; vagy, ad absurdum, vezessük be mi is a súlyos gondatlanság fogalmát a Büntető Törvénykönyvbe. Nota bene, az uniós jogot régóta feszítő
- 3/4 -
belső ellentmondás, hogy a tagállami jogrendszerek mind intézményeikben, mind pedig dogmatikájukban markánsan különböznek egymástól.
Magánjogi témájú cikket közöl Szilágyi Gábor A bitorlás jogintézményének megjelenése és jelentősége az iparjogvédelem körében címmel. A szerző tudományos deficitre mutat rá, amikor megállapítja, hogy a szellemi tulajdonvédelem egyik nagy fő területe, az iparjogvédelem nem kapja meg az őt megillető figyelmet sem szakmai berkekben, sem pedig a közszereplők részéről. Pedig - teszem hozzá - az iparjogvédelmi viták a globalizáció idején világpolitikai jelentőségű problémákat okoznak leginkább Kína és a nyugati világ, különösen az USA kapcsolataiban. Sőt, ezeknek a vitáknak a rendezetlensége maga is hozzájárul a globalizáció válságához, a deglobalizációs folyamatokhoz, amelyeket az orosz-ukrán háború gyorsítani látszik. Világgazdasági együttműködés, de még verseny is csak többé-kevésbé közös játékszabályok mellett képzelhető el hosszú távon. Ennek hiányában a vetélkedés, súlyosabb esetben a konfliktus válik uralkodóvá. Az írás röviden bemutatja az iparjogvédelem történetét, amelynek kezdetei az ókori görög városállamokig nyúlnak vissza. Azt is megtudhatjuk, hogy az első ismert magyar ipari védjegy 1351-ből maradt ránk. A történeti és elméleti alapok bemutatásán kívül a dolgozat kitér az iparjogvédelem gazdasági jelentőségének bemutatására is, megdöbbentő és alaposan feldolgozott adatokkal szemléltetve ennek tétjét: csillagászati összegű károkat okoz ugyanis a fejlett gazdaságoknak - köztük hazánknak - a hamisítás és a védjegyek jogosulatlan használata, bitorlása, különösen úgy, hogy eközben az európai gazdaságokban a szellemi tulajdon-intenzív ágazatok gazdasági hozzájárulása magas és tovább növekszik. A cikk foglalkozik ezen kívül a bitorlási perek jellemzőivel, az alternatív jogérvényesítési eljárásokkal és a jogérvényesítés intézményi kereteivel. A szerző kétrészesre tervezett cikkének folytatásában a kapcsolódó jogterületekről is olvashatunk majd.
Az uniós és nemzetközi jogi témájú cikket ezúttal Kárpáti Péter jegyzi A perfinanszírozás egyes kérdései a nemzetközi választott bírósági eljárásokban című tanulmányával. A szerző arra vállalkozik, hogy viszonylag új és meglehetősen összetett problémát mutasson be. Korunkban a multinacionális vállalatok jogügyletei nyomán szinte felfoghatatlan pénzösszegek és vagyontömegek cserélnek gazdát pillanatok leforgása alatt. Nyilvánvaló, hogy jogvita esetén a perérték és az ennek nyomában járó ügyvédi tiszteletdíjak és egyéb költségek is olyan magasak, hogy még az egyébként tőkeerős jogalanyoknak is gondot okozhat, honnan teremtik elő ennek fedezetét különös tekintettel arra, hogy ezeknek a monstre jogvitáknak a kimenetele gyakran bizonytalan. Igaz ez - az egyébként költséghatékonyabb - választott bírósági eljárásokra is. A perköltséget fedezhetik különféle felelősségbiztosítási konstrukciók, de újabban beszélünk a szűkebb értelemben vett perfinanszírozásról is. Perek finanszírozására egészen új üzletág jött létre: olyan vállalatokról van szó, amelyek a jogvitában nem vesznek részt félként, hanem - fő tevékenységként - harmadik szereplőként nyújtanak finanszírozást a velük szerződést kötő félnek. Jellemző módon sikerdíjas konstrukciókról van szó, vagyis perveszteség esetén a költségeket részben vagy egészben a finanszírozó maga kénytelen viselni. A perfinanszírozás kérdéskörének komoly relevanciája van a tényleges jogegyenlőség alakulására nézve is. A kevésbé tőkeerős vagy tehetős fél számára a perindítás olyan költségek megelőlegezésével járhat, amelyeket nem tud előteremteni. Így bár talán neki is megterítettek a jog költő által is megénekelt asztalánál, esetleg végül mégsem jut neki hely. Korábbi századokban ez egyfajta uzsora megjelenéséhez vezetett: a perfinanszírozó a szolgáltatás fejében a visszanyert vagyon vagy jog nagy részét megtartotta, a szegényebb jogalanyokat pedig kisemmizte. Így a perfinanszírozás intézményét egyes országokban sokáig tiltották vagy korlátozták. Ma azonban a jogi szabályozás élvonalába tartozó megoldásnak tűnik: önálló üzletággá, pénzügyi szolgáltatássá, sőt, befektetési formává nőtte ki magát. Megfelelő szabályozás esetén, a választott bírósági eljárások terjedésével stabilabbá teszi a piacot, a feltörekvő kisebb vállalatok számára is kiegyenesítve a terepet. Ezzel pedig versenyképesebbé teheti a jogrendszert, előmozdítva a tényleges jogi esélyegyenlőséget.
Kívánom minden Olvasónknak, hogy találjon kellemes időtöltést, és alkalmat az elmélyülésre az itt következő oldalakon. ■
Visszaugrás
