"Vajon van más választásunk, mint hogy kövessük őt és megadjuk neki azt a bizalmat, amit megkövetel tőlünk? Gondolkodás nélkül hagyjuk, hogy egy másfajta kommunikáció felé vezető útra terelgessen minket. Thaïs apránként megtanít minket másképpen "beszélni". Arra kényszerít, hogy csendben legyünk. Azért, hogy mást is meghalljunk, ne csak a kimondott szavakat. (...) Hamarosan már észre sem vesszük, hogy Thaïs nem beszél. Úgy érezzük, halljuk őt. És tökéletesen értjük. Beletekintünk őáltala a beszéden túli kommunikáció végtelen rejtelmeibe."
(Részlet Anne-Dauphine Julliand: Két kis lábnyom a homokban című művéből. Fordította: Gurbai-Bittó Dóra)
Az Alapvető Jogok Biztosának munkatársai a nemzeti megelőző mechanizmus feladatainak ellátása körében 2016. november 8-9-én jártak a Baranya Megyei Bóly-Görcsöny Egyesített Szociális Intézményben.[2] Az Intézmény a 60 évvel ezelőtt történt megalapítása után először gyermekotthonként működött. Majd, mivel a gyermekek időközben felnőtté váltak, ma már felnőttkorú fogyatékossággal élő személyeket is fogad. A látogatáskor az Intézményben a 200 felnőttkorú mellett 35 súlyos és középsúlyos értelmi fogyatékos, illetve halmozottan sérült gyermek is élt. A látogatócsoport tagjai tanúi voltak annak, hogy az éppen ott lévő két nagyszülő, illetve egy nagymama milyen odaadó módon foglalkozott az Intézményben élő, helyváltoztatásra nem képes unokájával, és próbált vele valamilyen formában kommunikálni.
Azokkal a gyerekekkel, akiknek az állapota ezt lehetővé tette, a fejlesztő pedagógusok csoportokban foglalkoztak. Az órák között a szűkebb-tágabb környezet megismerése, mozgásfejlesztés, játék- és szabadidős tevékenység, ábrázolás, az önálló tevékenység (kézmosás, fogmosás) tanulása egyaránt szerepelt. Az ellátottak zene-terápiában is részesültek. A zenei fejlesztést biztosító pedagógus zenei fejlesztő órákat, ritmusgyakorlatokat, énekes-zenés foglalkozásokat tartott. Azokhoz is eljuttatta a zene élményét, akik az állapotuk miatt helyhez voltak kötve: szintetizátoron nyugtató zenét játszott számukra az ágyuk mellett. A látogatócsoport tagjai megtapasztalták, hogy ilyenkor többek arcán tükröződött pozitív reakció, volt, aki ütemre mozogni próbált.
A mozdulni nem képes gyermekekkel való foglalkozás, az odaadó nagyszülői szeretet és törődés megrázó tapasztalata az intézményi vizsgálat keretein túlmutatóan is figyelmet érdemel. A szerző a jelen cikk megírásával arra vállalkozik, hogy a gyermekek emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogának az egészségügyi ellátások és az intézményi elhelyezések kapcsán történő vizsgálata vonatkozásában áttekintse azt, hogy a kiskorúakat történetileg mikor, milyen kortól illette korlátozott vagy teljes cselekvőképesség, és mi az, amiben helyettük vagy velük együtt a szülőknek mint törvényes képviselőknek kell dönteniük. A tanulmány a történeti áttekintés mellett felidézi az Alapvető Jogok Biztosának néhány, a gyermekeket ebből a szempontból érintő jelentését, az Alkotmánybíróság határozatait, és tekintettel van a Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény, valamint a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény rendelkezéseire.
A cselekvőképesség korhatárát az egyes időszakokban más-más életkorban határozták meg:
A római jogban a pubertas jelentette a cselekvőképesség korhatárát, amely fiúknál vagy egyéni mérlegelés tárgya (schola Sabiniana) vagy a 14. életév (schola Proculiana), leányoknál a 12. életév betöltését jelentette. A cselekvőképtelen infantes kategóriába a 7 év alattiak tartoztak. A 7. életévüket betöltött kiskorúak (impuberes infantia maiores) - amennyiben ténylegesen ennek megfelelő fejlettséggel rendelkeztek (vagyis nem az infantes-hez közel álló infanti proximi kategóriába tartoztak) - jogügyletet köthettek, amit - ha nem álltak atyai hatalom alatt - a gyámnak kellett jóváhagyni (auctoritas tutoris), de csak abban az esetben, ha nem kizárólag előnyt szereztek. A gyámnak a kötelezettség vállalására irányuló ügyletnél személyesen jelen kellett lennie. Amennyiben a gyám jóváhagyása nélkül kötöttek ügyletet, ennek jogkövetkezménye az volt, hogy a jogosultságok beálltak, azonban a vállalt kötelezettségek nem terhelték őket. A jogellenes károkozásért teljes felelősséggel tartoztak. A pubertas elérését követően a 25. életévüket be nem töltött személyek (minores viginti quinque annis, röviden 'minores') a lex Laetoria alapján (exceptio legis Laetoriae) az eredeti állapot visszaállítását kérhették, ha a velük szerződő fél túlzott előnyben részesült. Ugyanez volt irányadó, ha a praetortól gondnok rendelését kérték, és a gondnok az ügyletet nem hagyta jóvá. A posztklasszikus korban ezt a keresetet akkor is megkapták, ha a gondnok
- 133/134 -
hozzájárulását adta az ügylethez.[3] A kiskorúak gondnoksága kezdetben csak kérésükre, egyes ügyekre vonatkozott (ún. justa causa esetén), később általánossá vált.[4]
A porosz Allgemeines Landrecht a kiskorúság határát a 24. életév betöltéséhez kötötte és a nagykorúság elérésével nem szüntette meg automatikusan az apai hatalom fennállását, ezzel védve a "Sturm und Drang" időszakban lévő fiatalokat a felelőtlen költekezéstől.[5] A porosz jog a 14 éves korhatárt elért kiskorúakat külön kezelte.[6]
Szászország polgári törvénykönyvének XIX. századi tervezete szerint, ha az apai hatalom alatt álló kiskorú (21. életévét nem töltötte be) a másik felet megtévesztve nagykorúnak adta ki magát, és így kötött szerződést, akkor választása szerint vagy a szerződés teljesítését követelhette, vagy a nyújtott szolgáltatást visszakövetelve elállhatott a szerződéstől (1856. §).[7] A tervezet előkészítése során indokoltnak tartották annak a két esetnek a megkülönböztetését is, hogy a kiskorúhoz intézik a nyilatkozatot (ami őt nem kötelezi semmire), vagy pedig a kiskorú ígér valamilyen szolgáltatást, illetve ezzel egyenrangúnak kezelve, elfogad egy ajánlatot ellenszolgáltatás ígérete ellenében. Az utóbbi esetben a gyámságról szóló rendelet szerint a képviselőnek meghatározott határidőn belül jóvá kellett hagynia az ügyletet.[8]
A német jog elmozdult a forgalmi ügyletek megkönnyítése irányába. A német polgári törvénykönyv, a BGB is a 21. évben jelölte meg a kiskorúság határát, amelynek elérésével egyidejűleg megszűnt a szülői hatalom is. E korhatár alatt akkor volt helye a kiskorú (vagy törvényes képviselője) kérelme alapján és a kiskorú, valamint a szülői hatalmat gyakorló személy beleegyezése mellett, a gyám meghallgatása alapján, a bíró szabad mérlegelésen és alapos vizsgálaton alapuló meggyőződése szerint nagykorúvá nyilvánításnak, ha a kiskorú a 18. életévét betöltötte, és a nagykorúvá nyilvánítás az ő legfőbb érdekét szolgálta.[9] A BGB a kiskorúságon belül nem vezetett be külön életkori kategóriákat, de bizonyos tényállások (például apaként apai elismerő nyilatkozattétel iránti kérelem, saját maga örökbefogadásához történő beleegyezés) elismerte a 14. év betöltésének jelentőségét, a 16. évtől kezdődően pedig bővült a cselekvőképesség, ezek a személyek már közvégrendeleti formában rendelkezhettek a vagyonukról haláluk esetére, a nők pedig házasságot köthettek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
