Abból a bibliai eseményből merítve, amely szerint az utolsó vacsorán a tanítványok két kardot ajánlottak fel védekezés céljából Jézusnak (Lukács 22,38), az egyház az 5. századra kialakította a világi és egyházi hatalom egyensúlyát megalapozó ún. "két kard" elméletet: a világi kard (gladius temporalis) az államhatalom, a lelki kard (gladius spiritualis) az egyházi hatalom metaforája lett. E rövid írás - továbbképezve a fenti metaforát - mint egy apró, de talán nem tompa és csorba "cultellus temporalis" ("világi késecske") igyekszik a spirituális kard már egyébként elvesztett csatája mellé állni, amelyet az az Európai Unió Alkotmányos Szerződésének (ASz.) megalkotása során tapasztalt "áldozatkész" politikai konszenzusokkal vívott azért, hogy a kereszténység mint a közös európai örökség egyik alapeleme kifejezést nyerhessen a "Constitutio Europaensis"-ben.
A tanulmány tehát kizárólag "világi" eszközökkel, a lehető jogtörténeti objektivizmus mentén törekszik indokolni azt az álláspontját, hogy az EU-Alkotmány preambuluma a vallási örökség kapcsán nem egyszerűen absztrakt lett - ahogyan azt a jogforrástan egy "törvényi előbeszédtől" joggal várja el - hanem egyenesen üres, színtelen és végső soron történelmietlen. Történelmietlen azért, mert egy ilyen világtörténelmi jelentőségű és természetesen a szekularizáció talaján álló jogi kordokumentumban egyszerűen illett volna figyelembe venni a keresztény vallási tanrendszerre felépített, szerkezetében és intézményeiben részint mégis "világias" kánonjogot és kanonisztikát mint a világi jognak (ius civile) szinte az egészét - hol a jog római örökségén keresztül, hol pedig önállóan, direkt módon - megújító jogrendszert és annak tudományát.
A dolgozat az elemzése tárgyában rejlő belső ellentmondásokat a releváns kérdésekre adható ellentétes válaszok ütköztetése útján igyekszik feloldani, amidőn tette a maga korában az egyik glossza-műfaj, a quaestio is.
(A) Már az alkotmányozássá nemesedett EU-reformot útjára bocsátó, 2001 decemberében kelt EiT-nyilatkozat (Laekeni Deklaráció) sem mentes a preambulumokhoz illő hangnemtől. A "történelem útvesztőiben sínylődő világnak" helyes utat mutatni tudó és szándékozó olyan Európát fest le (ld. Dekl. I. cím), amely az "emberi értékek, a humanizmus, a szabadság, a szolidaritás és a nyelvi-kulturális sokféleség kontinense", amit "a demokrácia és emberi jogok védőbástyája", az EU egyesít abban a küzdelemben, amely a legszegényebb országok megsegítéséért, erőszak és terrorizmus legyőzéséért, egy afféle élhető globalizmusért folyik.
A reformfolyamatot a Deklaráció két, egymástól alaposan elkülönítendő etapra osztotta. Erről azért kell szót ejteni, mert - noha e tanulmánynak távolról sem célja az események katalógusává válni - a két szakasz, eltérő munkamódszere okán, más-más módon viszonyult a "keresztény" jelző vagy az "Isten" szó beemeléséhez. Az előkészítést végző, EU-szervezeten kívüli Európai Konvent üléssorozata és az azt követő Kormányközi Konferencia (K. K.) stílusa, hangneme, cél-eszköz kontextusa ugyanis valahogy úgy áll egymással szemben, mint idealizmus és realizmus. A Konvent a "Sollen" atmoszférájában magasan szárnyalt, a konszenzusok kialakításához azonban sokat kellett ereszkednie és földközelibb1 javaslatokat kellett tennie, hogy a "Sein" világában tevékenykedő K. K. egyáltalán esélyt kapjon a megegyezések tető alá hozatalára.
A "földközeliségnek" - talán a földhözragadtságnak (?) - ez az igénye szülte-e azt a vitát, amely akörül forgott, hogy vajon a közös európai örökségnek része-e a kereszténység, ill. hogy azt expressis verbis le szabad-e, kell-e írni egy ilyen jogi dokumentumban? Nyilvánvalóan nem, és ezt két jelenség is bizonyítja. Az egyik az, hogy valójában csak a Preambulumot "dekrisztianizálták", nem pedig magát a "II. Római Szerződést"; számos norma ezt implicite tükrözi is. A másik az, hogy utólag úgy tűnik, mintha a Preambulumba beemelni szándékolt közös európai keresztény örökség kifejezése mesterségesen lett volna felfújva akkora jelentőségűvé, hogy "csereszabatossá" válhassék a valóban nagy horderejű szervezeti és intézményi reformkérdésekkel. Valószínűleg éppen emiatt is esett áldozatul azoknak a - vitákat csak lecsillapító, de ki nem oltó - konszenzusoknak, amelyek a Konvent és az azt követő K. K. üléseinek reménysugarai voltak.
(B) Mi volt tehát a vita lényege? A Konvent 2003. tavaszi ülésszakának végére jórészt megegyezés született a készülő dokumentum kartális alkotmányi jellegéről, az Alapvető Jogok Chartájának beemeléséről, az Unió önálló jogi személyiségéről, a kilépési klauzuláról, az egyszerűsített jogforrási rendszerről és egy letisztult intézményi képről. Ugyanekkor a leginkább vitatott kérdések: a rotációs EiT-elnökségi rendszer, a Bizottság összetétele, a nemzeti vétó és a minősített többség ügye, a kül- és biztonságpolitika, az EU kormányközi vagy föderális jellege erősítésének kérdése. Látható, hogy e kérdések között eltörpül a jelentősége egy preambulumi kijelentésnek. Miért és hogyan lett mégis egy bukott ügy?
A pápa az európai keresztény örökség kifejezését az "Isten" szó megemlítésén keresztül szorgalmazta az "Ecclesia in Europa" ("Az egyház Európában") című, 2003 júniusában a Szent Péter székesegyházban aláírt és kihirdetett 135 oldalas apostoli intelmeiben.2 A szövegbe való felvétel legelkötelezettebb támogatója az Unió 2003. második félévi soros elnökségét adó Olaszország volt. Az olasz elnökség inkább Európa "keresztény örökségére" koncentrált, nem Isten megemlítésére. Németországban és Lengyelországban ez a javaslat széleskörű támogatásra talált, azonban az Európai Unió más tagországaiban nem. Lengyelország mindazonáltal a kampány élvonalában volt, és ezzel csatlakozott Hollandia, Írország, Magyarország3, Málta, Spanyolország, Portugália és Szlovákia vezetőihez. Csehország óvatosabb megfogalmazást támogatott, szerintük megemlíthetők azok az értékek, amelyek a sajátos európai kultúrát megteremtették, így a görög filozófia, a keresztény vallás, valamint a felvilágosodás hagyományai. Ausztria és Németország, bár a kereszténység említésére nyitottak voltak, nem támogatták, hogy ez a kérdés a tárgyalások ütközőpontja (ezért a fenti "csereszabatos" jelző) legyen. Noha Franciaország ellenérzéseket táplált egyház és állam egymás mellé állítása ellen, mégis, Finnországgal, Görögországgal, Nagy-Britanniával és Szlovéniával együtt a konszenzusra kész kivárás politikáját alkalmazta. A kereszténység megemlítésével kapcsolatos legerősebb ellenkezés Belgium kormányától származott, amely úgy értékelte, hogy egy ilyen hivatkozás nem való alkotmányos szövegbe és hangsúlyozta, hogy az Asz. az Alapvető Jogok Chartájának beemelésével már biztosítja a gondolkodás, meggyőződés és vallás szabadságát. Ezt az álláspontot támogatta Ciprus, Dánia és Észtország is.4 Felvetődött még annak lehetősége is, hogy ún. külön-záradékban (quasi-passarelle) nyilvánítsák ki a kereszténység Európát alakító hatását, ezt azonban az Egyesült Királyság erősen ellenezte volna.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
