"Nem oldhatjuk meg a problémákat, ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazva, amellyel megteremtettük őket."
(Albert Einstein)
Az elmúlt másfél évtizedben családjogászként és mediátorként azt tapasztaltam, hogy a családi (jog) viták jelentős részéhez a felek "önismeret" nélkül és egyéb a konfliktus megoldása szempontjából releváns tények és körülmények figyelmen kívül hagyása mellett viszonyulnak. Mindez, számos esetben, a közös kiskorú gyermek érdekeit is sérti.[1] Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a konfliktushelyzetről, a konfliktusról és megoldási, feloldási, megközelítési lehetőségeiről néhány gondolatot megosszak.
A konfliktushelyzetek kialakulását az érdekellentétek kiéleződése idézi elő. Az emberi tevékenység, legyen szó gazdaságról, munkavégzésről, fogyasztásról vagy családról, magában hordozza a különböző érdekek szembekerülésének a lehetőségét.
Amikor hangsúlyozottan jogi konfliktushelyzetről beszélünk, akkor a társadalmi konfliktushelyzetek közül kiemeljük azokat, amelyeknek már a keletkezésük pillanatában is jogi vonatkozásuk van, azaz ahol jogilag is kifejezhető érdekek csapnak össze. A társadalmi konfliktushelyzetek köre tehát lényegesen bővebb, mint a jogi konfliktushelyzeteké.
A (jogi) konfliktushelyzet és a konfliktus közötti teoretikus elhatárolás alapja az érdeksérelem vagy érdekellentét, illetve a nyílt érdek-összeütközés közötti különbség. A konfliktushelyzetek száma jóval felülmúlja a konfliktusokét, mivel - szerencsére - nem minden jogi konfliktushelyzetből lesz valódi jogi konfliktus (például polgári per), hiszen az elhárításnak sokféle módja lehetséges (egyoldalú vagy kölcsönös engedmények, megegyezés stb.). A nyílt érdek-összeütközés rendszerint akkor veszi kezdetét, amikor valamelyik fél a békés megoldás lehetőségét elutasítja. Amennyiben nincs lehetőség a megegyezésre, úgy a vita megoldásához közvetítő személyre vagy intézményre van szükség. Ennek az igénybevétele jelenti - felfogásunk szerint - a jogi konfliktus kezdetét. A konfliktushelyzetet az is megkülönbözteti a valódi konfliktustól, hogy az előbbi még magában hordozza az informális (azaz formakényszer nélküli) megoldás, a konfliktus elhárítás lehetőségét, míg a manifesztálódott jogi konfliktus esetében rendszerint csak formális jogi megoldásról (például választott bírósági eljárás, egyeztetés, nemperes eljárás, polgári per) lehet szó. A konfliktus fejlődésmenetéből mindazonáltal nem zárható ki a megegyezés lehetősége sem. A jogszabályok nem zárják ki, sőt kifejezetten támogatják a békés megoldáshoz való visszatérést. így például a felek a polgári per bármely szakaszában egyezséget köthetnek.[2]
Az érzelmileg jelentős és fontos kapcsolatok elveszítése, megszakadása, a válság- és konfliktus helyzetek - gyakran életünk velejárói. Általánosan elfogadott nézet, miszerint a pszichológiai fejlődés végezetül elvezet egy olyan állapotba, ahol többé nincs szenvedés, nyilvánvalóan téves. A szenvedés és a konfliktus is hozzátartozik az élethez, ezért nem szabad betegségnek tartani. Ezek az emberi lét természetes velejárói, úgy is lehet mondani, hogy a boldogság ellenpólusai.[3] Tehát a konfliktus önmagában nem rossz vagy jó, pusztán életünk természetes része.
Jogászként és közvetítőként egyaránt azt tapasztalom, hogy a családi kapcsolatokban, (házasságban, párkapcsolatokban, házasság felbontása alatt és után és más hozzátartozói viszonyokban is) a felek sokszor nem egyszeri, alkalmi, hanem visszatérő, "tartós" konfliktussokkal küzdenek. Amellett, hogy elfogadjuk és tudjuk, hogy a konfliktus az élethez tartozó jelenség nem mindegy, hogy miként viszonyulunk hozzá.
Konfliktus vagy kommunikáció - mindkét esetben, pillanatról pillanatra, két pólus, két szemlélet, értékrend áll szemben egymással. Együttműködni akkor tudunk, ha egymás határait, "felségterületeit" tiszteletben tartjuk, és empátiával fordulunk egymás belső igazsága felé.[4]
A konfliktushoz való viszonyulást megelőzendő azonban feltehetjük a kérdést, miért kerülünk elkerülhetetlenül (is) konfliktusba, azaz mi a személy (ember) és a konfliktus (keletkezésének) kapcsolata. E tekintetben az interperszonális (családi) konfliktusok mentén érintem a konfliktusban álló személyek "belső kommunikációját" is.
Egy mindennapos családi (jog) vitában a konfliktus alanyai természetes személyek (házastársak, szülők, érintettek). De kik ezek a személyek valójában? Mit tudunk róluk? Mit tudnak ők saját magukról? Mit tudunk mi önmagunkról?
Természetesen a szociálpszichológia számos választ kínál a feltett kérdésekre, én azonban, alapul véve a szociálpszichológia eredményeit, az egyszerű logika mentén keresem a válaszokat.
- 239/240 -
A vitában álló fél természetes személy, akinek van családi- és utóneve, saját teste, férfi vagy női neme, életkora, munkája vagy éppen tulajdona. A jog a saját eszközeivel "reagál" a jogilag releváns tényekre, védi például az egyes személy személyiségi jogait, emberi méltóságát, tulajdonhoz fűződő jogait és a nemek között egyenjogúságot hirdet.
A jog világán kívül meghatározzák többek között az embert gondolatai, múltbéli tapasztalatai, elvárásai, érzelmei (emocionális energiák), erkölcsi normája, ismeretei (mentális aktivitás eredményei illetve az ismeretek hiánya), előítéletei, emberi kapcsolatai, vallása, hitrendszere, igazságérzete (vagy annak hiánya), világnézete, értékrendszere.
Az embert hosszú szocializációs periódus tesz alkalmassá és képessé arra, hogy másokkal együttműködve cselekedjen. A szocializáció során a gátlás alá kerülnek az agresszív és szexuális késztetések, s az ember felnőtté válván bekerül a társadalmi együttélés gépezetébe.[5]
A felsoroltak a konkrét személy számra identitást (személyiséget) biztosítanak, amivel általában és akaratlanul is azonosíthatja magát (önazonosítás). Talán természetes reakció, hogy az ember a felsorolt identitás elemek védelmezésére törekszik, hiszen ezt a védelmet számos "elem" tekintetében a jog is biztosítja számára (pl. személyiségi jogok védelme). Azt is mondhatjuk, hogy így szocializálódunk. De miért akarjuk megvédeni identitás elemeinket (pl. véleményünket, hírnevünket, vagyontárgyainkat)?
Félelemből, hiszen ezek együttes összessége határol el, tesz láthatóvá, különböztet meg másoktól és határoz meg minket. (Érdekes ugyanakkor, hogy a társadalom, az oktatás, a család - jó esetben - párhuzamosan két elvárást közvetít, egyrészt merj önmagad lenni és különbözni - bontakoztasd ki tehetséged, élj lehetőségeiddel -, másrészt illeszkedj be és felelj meg a társadalmi normáknak).
A félelem intenzitása pedig függhet az identitás elemekkel való azonosulás mértékétől (pl.: félelem egy esetleges jogsértéstől és a nehezen kiszámítható helyreállítástól, félelem az igazságérzet esetleges csorbulásától, félelem a biztonságosnak vélt vagyoni, családi viszonyok sérülésétől, félelem a magánytól vagy félelem általában a jövő kiszámíthatatlan eseményeitől, akár a haláltól). E folyamat belső, intraperszonális kommunikáció útján zajlik.
Az intraperszonális kommunikáció belső folyamat, értelmi és érzelmi szintünkön folyik. A gondolkodás, a megértés, a valóság tárgyaival, jelenségeivel kapcsolatos viszonyunk gondolatainkban való tükröződését jelenti.[6]
Személyiségünk, identitásunk bármely elemét kívülről érő "támadás" esetén beszélhetünk interperszonális konfliktusról. Christopher W. Moore szerint a konfliktusokat öt nagy részre lehet osztani, az alternatív vitarendezés szempontjából: kapcsolati konfliktusok (zavaros kommunikáció, erős érzelmek, negatív viselkedési formák hatására alakul ki), értékkonfliktusok (az eltérő értékrendszert, életszemléletet vallók közt alakul ki), strukturális konfliktusok (eltérő szabályzatok, struktúrák összeütközéséből adódik), információs konfliktusok (a valós, hiteles információ hiányából adódik), érdekkonfliktusok (az ellentétes érdekek egymásnak feszüléséből keletkezik).
A megkülönböztetés a konfliktus eredete alapján történik és az "eredet" azonosítása a konfliktussal való foglalkozás egyik első lépése. Egy azonban közös, eredetre való tekintet nélkül, hogy vélhetően a konfliktushelyzetbe kerülő személy identitásának valamely elemét érte sérelem és az erre adott válasz általában: "védelmi reakció".
Évekkel ezelőtt az egyik mediációs ülés hölgy résztvevője (nevezzük Zsuzsának) férje hűtlensége miatt párkapcsolati (kapcsolati és értékalapú) konfliktushelyzetbe került. Ez akkor identitását, önazonosságát (a másik iránt táplált érzelmeit, a hűség kötelezettségéről alkotott véleményét, igazságérzetét, a családi kapcsolatait stb.) sértette. A konfliktushelyzetet kiváltó cselekmény (a hűtlenség) dominánsan az érzelmeire hatott, de természetesen a gondolataira is. A bizalomvesztéssel járó érzelmi hatás volt az elsődleges (csalódás, fájdalom, harag, félelem, féltékenység, szorongás, egyszóval a boldogtalanság érzése). Idővel azonban mentális folyamatok is "beindultak" - és függően attól milyen Zsuzsa személyisége, a hűtlenséghez, a párkapcsolathoz, a veszteséghez (stb.) fűződő aktuális "viszonya" -, váltott ki gondolat és érzelem alapú reakciót.
Egy konfliktushelyzetben a védelmi reakció lehet aktív (cselekvés, tett, pl. mediátorhoz vagy ügyvédhez fordulás) vagy passzív (a konfrontálódás elkerülése vagy alkalmazkodás a helyzethez, mintha semmi sem történt volna).
Az aktív védelmi reakciót befolyásolja, meghatározza a szándék, azaz a cselekvő által választott magatartással elérni kívánt cél. A konfliktusba kerülő személy szándéka szerint reagálhat az érdekösszeütközésre harmonizációra való törekvéssel (pl. megbeszélés, békülés, megbocsátás, megegyezéses bontás/válás), de a "revans" szándékával is, a másik féllel szembeni győzelem céljával (pl. ismeretlen helyre költözés a közös gyermekkel, tényállásos bontás, bosszú stb.).
Ezen a ponton fontos, hogy a felek és esetünkben a hűtlenségtől szenvedő Zsuzsa milyen és milyen gyors segítséget kap ahhoz, hogy a konfliktushelyzetre saját - és családja - élete, jövője és békéje szempontjából mihamarabb a konstruktív szakaszba lépve, a harmonizációra való törekvéssel reagálhasson.
- 240/241 -
Az időnek természetesen jelentős szerepe lehet a pszichológiai "tárgyvesztés" feldolgozásának folyamatában. A veszteséget fel kell dolgozni, ehhez időre, önismeretre és szükség esetén szakemberre van szükség.
Egy vita, vagy akár rendszeres konfliktushelyzetek, konfliktusok felmerülése, esetleg elviselhetetlenné válása során jó lenne tudni mi, miért történik velünk és tudni mit tehetünk mi magunk a megoldás érdekében.
A (jog) viták rendezésének egyik alternatívája hazánkban is a közvetítés (mediáció). A közvetítői tevékenység kétségtelen előnye az, hogy gyorsabban, békésebben, a közvetítő segítségével az érintett felek konstruktív együttműködése eredményeképpen érhető el megegyezés konkrét - de többnyire jogi - konfliktus esetében. De mi változik a közvetítői eljárás alatt a konfliktusban érintett személyben? Miért viszonyul másképp a konfliktushoz a közvetítés előtt, alatt és után? Miért változik a felek egymáshoz való viszonya az eljárás eredményeképpen? Milyen folyamatok mennek végbe a gondolataikban, érzéseikben?
A mediáció, családi csoport konferencia és egyéb konfliktuskezelési technikák több mint egy évtizedes gyakorlati alkalmazását alapul véve alakítottam ki saját megközelítésemet, amit "selfmed" módszernek nevezek. A "selfmed" az angol "self" (önmaga) és "mediation" (közvetítés, mediáció) szavak - részben rövidített - összetételéből adódik és képez mozaikszót. Arra utal, hogy a legtöbb vita, konfliktus kialakulásakor képessé válhatunk arra, hogy mi magunk (is) közvetítsünk a konfliktus érzelmeinkre, gondolatainkra, tetteinkre gyakorolt hatásai között, e hatások okait megvizsgálva és megértve másképp viszonyuljunk a konfliktushoz, végül békésebb reakciót kiváltva hozzunk megfelelő döntést.
Zsuzsa egy külön megbeszélés során - amihez természetesen férje is hozzájárult - azonosította, megnevezte a hűtlenség kiváltotta negatív érzéseit, érdeksérelmeit, majd az ezzel kapcsolatos gondolatait, félelmeit (féltékenység, csalódottság, bizonytalanság érzése, újrakezdéstől való félelem). Meghatározta, milyen identitás elemeket sért a hűtlenség (feleség, tulajdonos, igazság érzet, család stb.), és spontán miként védelmezné őket (ügyvéd, per, követelés, megegyezés elutasítása, stb.).
Felvázoltam a feleknek, hogy identitás elemeinket életünk során részben mi magunk hozzuk létre, teremtjük meg, alakítjuk. Azonban identitás elemeinkhez való túlzott mértékű azonosulás a rugalmasság elvesztését, az új helyzetekhez történő alkalmazkodás és újrateremtés képtelenségét okozhatja. Akik "válság helyzetben" sem képesek függetlenedni érzelmi, gondolati vagy fizikai szinten identitás elemeiktől (merev ragaszkodás vagyontárgyhoz, személyhez, státuszhoz, munkához stb.), azokat az önazonosítás aránytalanul nehéz helyzetbe hozhatja egy konfliktus során (válás, válság, vita) és identitásuk mindenáron történő védelmezése törekszenek, többnyire felfokozott érzelmi és beszűkült tudatállapotban.[7]
Sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak mások véleményének saját magukkal (és identitás elemeikkel) kapcsolatban, ezért érzelmeiket, gondolataikat és akár tetteiket is nagymértékben mások határozzák meg. Ilyenkor tipikusan a megfelelési kényszer, a bizonytalanság érzése és a hullámzó kedélyállapot az úr az öntudatra ébredés, az önbizalom és a kiegyensúlyozottság helyett. Természetesen, ha mások visszajelzéseit objektíven értékeljük, sok esetben tanulhatunk belőlük és nagymértékben hozzájárulhat a személyiség fejlődésünkhöz.
Családi konfliktusokban gyakori, hogy példánknál maradva a feleség a férj hűtlenségében elsődlegesen identitás elemeinek csorbulását látja (hű feleség, szerető partner, családanya, tulajdonostárs stb.) és úgy érzi a tett őt minősíti és teljesen elutasító lesz. Ugyanakkor logikusan értelmezve a tett a férjet minősíti és esetleg a felek (házastársak) kapcsolatát. Ilyen megközelítésben esélye lehet a feleségnek a hűtlenség elutasítása mellet fókuszálni a kapcsolat helyrehozatalára, a változtatásra, a békülésre. A "velem, hogy lehetett ezt megcsinálni" megközelítés helyett a valóság megértése és újra értékelése kaphat teret.
Mindezek tisztázása azért is fontos, mert a vitában álló feleknek képessé kellene válniuk arra, hogy megkülönböztessék a még elfogadható (konfliktus) helyzeteket (amiért még érdemes konstruktívan tenni valamit) a már el nem viselhető helyzetektől (amiken a legkisebb veszteséggel, a lehető legrövidebb időn belül szükséges változtatni).
Reális és előremutató döntéseket csak kiegyensúlyozott helyzetben (békés érzelmek és gondolatok birtokában) lehet hozni. Zsuzsa megértette, hogy a hűtlenség és minden következménye ellenére, teljes értékű ember, aki saját maga alakíthatja sorsát és találhat lelki békére. Idővel érdemben reagált a konfliktusra és a saját és a család szempontjait is figyelembe véve férjével közösen határozták meg a család jövőjét.
A mediáció egyik fontos jellemzője, hogy a konfliktus rendezése során nem a múlt eseményeire, hanem a jelenre és a jövőre koncentrál. Az én megközelítésemben, azonban nem csak megoldásra, hanem a megértésre is hangsúlyt kell helyezni. Tovább kell lépni és nem csak egy konkrét konfliktus megoldása szempontjából, hanem általában a konfliktusokhoz való viszonyulásban kell a múlt sérelmeivel való foglalkozás és a jövőtől való félelmek miatti aggódás helyett a jelenre fókuszálni.
- 241/242 -
Minimális önismeret nélkül, azonban úgy gondolom nehéz a konfliktusokat megérteni, azonosítani és a család, a gyermek érdekében, de még akár önérdekből is konstruktív, előremutató, tudatos, együttműködő megoldásokat találni. A továbblépés, a megbékélés, a fájdalommentes konfliktuskezelés és a boldogság szempontjából rendkívül fontos, hogy a vitában érintett személyek milyen mértékben illetve mennyi ideig azonosulnak az identitásuk sérelmére reagáló érzésekkel és gondolatokkal.
Amennyiben a felek hajlandók azonosítani, milyen identitás elemek jellemzik őket, miért félnek azok esetleges megsértésétől, mennyiben érinti a konfliktus létük valódi biztonságát, akkor könnyebben megérthetik spontán (védelmi) reakcióik logikáját és változtatni tudnak rajta.
Így talán tovább csökkenthető azon gyermekek, házastársak, felek, személyek száma, akik saját hibájukból (is) válnak - egyébként kezelhető - konfliktusaik későbbi "áldozatává".
"Emberi lényként nagyságunk nem annyira abban van, hogy meg tudjuk változtatni a világot... hanem, hogy meg tudjuk változtatni önmagunkat"
Mahatma Gandhi
Dr. Ádám Antal: Bölcseletek, vallások, jogi alapértékek. PTE ÁJK, Pécs 2015
Csepeli György: Szociálpszichológia mindenkinek. Kossuth Kiadó, Budapest 2014
Erikson, E. H.: Gyermekkor és társadalom. Osiris, Budapest 2002
Herczog Mária (szerk.): Együtt vagy külön. KJK-Kerszöv, Budapest 2002
Dr. Howard C. Cutler - Őszentsége a Dalai láma: A Boldogság művészete felfordult világunkban. Trivium Kiadó, 2010
Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris, Budapest 2013
Kőrös András (szerk.): Polgári Jog Családjog. HVG-ORAC, Budapest 2014
Kulcsár Kálmán: Szociológia. Kossuth Kvk., Budapest 1981 ■
JEGYZETEK
[1] 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről. IV. Könyv, Családjog (továbbiakban: Csjk) 4:2. § (1) A családi jogviszonyokban a gyermek érdeke és jogai fokozott védelemben részesülnek.
[2] Kengyel, Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris, 2013. Budapest 6. o.
[3] Vö. Jolande Jacobi: C. G. Jung pszichológiája. Animus, Budapest 2009
[4] Ld. http://emk.hu
[5] Vö. Csepeli György: Szociálpszichológia mindenkinek. Kossuth Kiadó, Budapest 2014. 20-21 o.
[6] Vö. Kommunikáció és kultúra. In: Hidas J. (szerk.): Kultúra - viselkedés - kommunikáció. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1992. 9-26. o.
[7] Fontos megjegyeznem, hogy a közös kiskorú gyermek kivétel és - jelen megközelítésben - nem sorolható a szülők identitás elemei körébe, hiszen - optimális esetben - a szülő-gyermek kapcsolatban éppen az egészséges érzelmi, gondolati és fizikai kapcsolat megőrzése a cél.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék Családjogi és Szociális Jogi Csoport.
Visszaugrás
