"Itt nemcsak az egyéni vagy kollektív megbocsátás kérdéséről van szó, de például arról is, hogy a Közel-Kelet különböző országaiban kik és milyen feltételek mellett hajlandók a megbocsátásra, hogy Dél-Szudánban a megbocsátás ekvivalens a saját törzs elárulásával, vagy hogy Ruandában a megbékélés retorikája politikai érdekek mentén forrt össze a gazdasági fellendülés víziójával."
"A népirtások kora a miénk" - szól Kromják Laura és Ajlina Karamehić-Muratović közösen szerkesztett kötetének bevezetőjében az első mondat. A Remembrance and Forgiveness: Global and Interdisciplinary Perspectives on Genocide and Mass Violence ("Emlékezés és megbocsátás: Népirtások és tömeggyilkosságok globális és interdiszciplináris nézőpontokból")* című tanulmánygyűjtemény már a puszta létezésével is bizonyítja ezt. A tanulmányok témaválasztása arra enged következtetni, hogy bár a legtöbb, itt elemzett genocídium az ezredfordulóra véget ért, a történelem fukuyamai végére kár apellálni, és az emlékezés, megtorlás és megbocsátás alakulástörténetei korántsem tekinthetők lezártnak. A kötet arra vállalkozik, hogy kulturálisan érzékeny nézőpontból térképezze fel a megbocsátás szerkezetét, lehetőségeit és fogalmi változásait a világ minden tájáról gyűjtött esettanulmányok segítségével.
A hiánypótló kötet tizenhat tanulmánya öt kontinens tizenhét országát tárgyalja, és szinte minden esetben helyi szakértők bevonásával készült, akik a lehető legérzékenyebben, de a nemzetközi közösség számára is befogadható és informatív módon elemzik a genocídiumokat követő kollektív emlékezeti struktúrák - ellenemlékezetek, emlékműépítés, tények megállapítása, felelősség felvállalása, bocsánatkérés, megtisztulás, megbocsátás - helyspecifikus módozatait. Fontos és üdvözlendő szerkesztői döntés, hogy a holokauszt emlékezete helyett jóval ritkábban elemzett, ám az adott népcsoportok történetében meghatározó, traumatikus eseményeket helyez a középpontba. A kötetben szereplő szövegek között van olyan, amely közismertebb témákat tárgyal, például a dél-afrikai apartheid (Heribert Adam - Kanya Adam) vagy az etiópiai Vörös Terror (Elias O. Opongo) emlékezetét, más fejezetek pedig aránylag kevesebb nemzetközi figyelmet kapott eseteket elemeznek, köztük az orosz-csecsen háborúkat (Aude Merlin) vagy Kelet-Timor függetlenedését (Suranjan Weeraratne). A kötetben említett események időben a tizenkilencedik századtól - például az ausztrál őslakos gyerekek elválasztása a szüleiktől és az ellenük elkövetett, rendszerszintű erőszak (Colin Tatz) vagy a Wiyot törzs lemészárlása a kaliforniai Tuluwat-szigeten (Kerri J. Malloy) - mintegy az ezredfordulóig terjednek. Emlékezetük azonban - még az időben legtávolabbi példák esetében is - assmanni értelemben vett "forró" emlékezés: keretezésük, megközelítésük közvetlen hatással van a jelenre, a jelen pedig szükségszerűen a saját igényei alapján formálja az emlékeket.
Az, hogy a kötet szerzőinek többsége az adott földrajzi térséggel kapcsolatos emlékezet kiemelkedő kutatója, egyrészt azt jelenti, hogy maguk is szükségszerűen a történések résztvevői, másrészt viszont - éppen ezért - olyan összetett helyzetek elemzésére vállalkozhatnak, melyek már rég nem a jó és a rossz, a fekete és a fehér harcáról, hanem az éppen aktuális legkisebb rossz kiválasztásáról szólnak. Annak, hogy a helyi viszonyokat jól ismerő mennyivel többet lát, mint a kívülálló külföldi, jó példája a Nobelbékedíjak kiosztásának a kötetben többször is felvetett, ellentmondásos megítélése. Ahogyan a könyv előszavában Beth Pike újságíró kiemeli, ilyen eset a mianmari Aung San Suu Kyié, aki nem ismerte el a rohingyák elleni erőszakot (xv), vagy Abiy Ahmedé, Etiópia miniszterelnökéé, aki bírálói szerint Nobelbékedíjasként is folytatja az erőszak rendszerszintű alkalmazását (Opongo, 67). Ugyanakkor a kötet földrajzi sokszínűsége hangsúlyozottan interdiszciplináris attitűddel is párosul: a történettudomány, a szociológia, az antropológia, az irodalomtudomány (Pramod K. Nayar) és a filmelemzésekre építő kultúratudomány (Keith Doubt) más-más, a témához éppen illeszkedő módon közelíti meg a tárgyát. Az etnográfiai terepmunka (Merlin), a kérdőíves kutatás (Ilham Nasser - Mohammed Abu-Nimer), a diskurzuselemzés (Yuval Benziman), a levéltári kutatás (Natalia Paola Crocco) egyaránt hozzájárulnak ahhoz a munkához, amely az emlékezés és megbocsátás néha egymást kizáró, másszor egymást feltételező, de kivétel nélkül befejezetlen folyamatait tárja fel.
A válogatás fontos belátása, és egyben elemző potenciáljának kulcsmozzanata, hogy a fogalmak az egyes lokális kontextusokban mást és mást jelentenek. Ilyen például az identitás fogalma: bár a kötet felépítéséből adódóan a nemzeti szint emelendő ki,
- 139/140 -
az identitás értelemszerűen több aspektus összjátékából jön létre, és ezen aspektusok közül nem szükségszerűen a nemzeti az elsődleges. Alfred Sebit Lokuji például a dél-szudáni helyzetet tárgyaló tanulmányban épp azért tartja lehetetlennek azt, hogy a megbocsátás nemzeti szinten működjön, mert a "nemzet" mintegy hatvannégy törzset foglal magába, és az állami kormányzás szintjén is törzsi érdekek érvényesülnek. Más szempontból ugyan, de a kötet kiemeli a nemzeti szint mellett megjelenő, társadalmi nemi szempontból kódolt emlékezet relevanciáját is. Ezt támasztja alá például Mery Kolimon teológus értekezése az indonéziai Kelet-Nusa Tenggara tartományban történt 1965-ös vérengzés emlékezetéről, ahol a női túlélők hangja ellendiskurzusként jelenik meg, vagy JoAnn DiGeorgio-Lutz és Martha C. Galvan Mandujano közös összehasonlító munkája, amely egy guatemalai és egy kambodzsai népirtás női emlékezetének nagyon is különböző kontextusait, lehetőségeit vizsgálja.
Hasonlóan izgalmas az is, hogy maga a megbocsátás fogalma és folyamata is másként aktualizálódik nemcsak a különböző részt vevő szervezetek, de az eltérő kulturális kontextusok tekintetében is. Itt nemcsak az egyéni vagy kollektív megbocsátás kérdéséről van szó, de például arról is, hogy a Közel-Kelet különböző országaiban kik és milyen feltételek mellett hajlandók a megbocsátásra (Nasser-Abu-Nimer), hogy Dél-Szudánban a megbocsátás ekvivalens a saját törzs elárulásával (Lokuji), vagy hogy Ruandában a megbékélés retorikája politikai érdekek mentén forrt össze a gazdasági fellendülés víziójával (Sterling Recker). Ezzel párhuzamosan a kötetben szereplő tanulmányok nemcsak a megbocsátás, de a bocsánatkérés hasonlóan átpolitizált aktusát is elemzik. Természetesen itt sincs minden helyzetben alkalmazható legjobb gyakorlat, sőt, a gyűjtemény valamennyi példája felemásra sikeredett, nem kielégítő gesztusokról számol be. Kerri J. Malloy például egy olyan médiatörténeti mikroeseményt elemez, amelyben a polgármester egy kiszivárgott nyilatkozatában még bocsánatot kért a Tuluwat-szigeten 150 évvel azelőtt lemészárolt őslakosok leszármazottaitól, a hivatalos nyilatkozat azonban csak támogatásáról biztosítja őket. Hasonlóképpen, Yuval Benziman a bocsánatkérés hiányára mutat rá az izraeli civil szervezetek nyilvános retorikájában. Colin Tatz az ausztrál őslakosokkal kapcsolatban azt demonstrálja, hogy ebben az esetben megtörtént ugyan a bocsánatkérés, tényleges jóvátételre azonban nem tettek kísérletet. A megbocsátás más esetekben egyenesen lehetetlen, egész egyszerűen azért, mert a történtek elismerése még várat magára, vagy mert továbbra is egymásnak ellentmondó, ám párhuzamosan futó csoportemlékezetek egymásnak feszülése jellemzi a kortárs közbeszédet.
A tanulmánykötet nagyon világosan foglal állást a bemutatott népirtások, illetve erőszakos cselekmények egyediségét, sajátosságát illetően. A szövegek nem törekszenek globálisan alkalmazható modell kidolgozására, sokkal inkább az adott kontextus specifikumát kívánják körülírni, miközben módszertani mintákat is szolgáltatnak az emlékezet különféle móduszainak kutatására. Ebből a szempontból kicsit kilóg a kötet egyébként egységes koncepciójából a gyűjtemény utolsó tanulmánya, Pramod K. Nayar tollából, aki a világ különböző tájáról származó (horvát, ruandai, kambodzsai és vietnámi) traumairodalmakat olvas össze, a genocídiumok kozmopolita emlékezetét mint közös nevezőt javasolva. Szövegében explicitté válik az a kérdés, amely tulajdonképpen az egész kötet vizsgálódásainak tétje: hogyan beszélhető el a trauma megismételhetetlen sajátszerűsége úgy, hogy annak összehasonlító kontextusban is relevanciája legyen? Nayar amellett érvel, hogy a komparatív szemszög egy olyan emlékezetkultúra létrejöttét segíti, amelyre a továbbiakban az emberi jogok védelmének gyakorlatát lehetne alapozni.
Annyi bizonyos, hogy Ajlina Karamehić-Muratović és Kromják Laura kötetében - a közölt tanulmányok diszciplináris, módszertani, földrajzi és fogalomhasználati sokfélesége ellenére, vagy talán éppen azért - nagyon erős állásfoglalás fogalmazódik meg az emlékezés imperatívuszát és a párbeszéd szükségességét, illetve az emlékezet kutatóinak morális kötelezettségeit illetően. A gyűjtemény maga jelentős lépés ebben a folyamatban. ■
JEGYZETEK
* Ajlina Karamehić-Muratović - Laura Kromják (eds.): Remembrance and Forgiveness: Global and Interdisciplinary Perspectives on Genocide and Mass Violence, London - New York, Routledge, 2020.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kultúrakutató, DE BTK
Visszaugrás
