Korinek László[1]: A vagyon elleni bűnözés kriminológiájáról (JK, 2008/5., 219-238. o.)

Hangsúlyozni kell mindenekelőtt: a kriminológia nem szorítkozhat a Btk. megfelelő fejezeteinek követésére, az ott megjelölt bűncselekmények és elkövetők kutatására. A vagyon ugyanis olyan deliktumok esetében is sérül - vagy legalább veszélyeztetetté válik -, amelyek nem a lopással, a sikkasztással és más hasonló tényállásokkal együtt kaptak szabályozást. Az önbíráskodást a hatályos magyar büntetőjog például a közrend elleni, azon belül pedig a köznyugalmat sértő vagy veszélyeztető kriminális magatartások között tartja számon, holott az irányadó tényállás szerint erőszak vagy fenyegetés alkalmazásáról van szó abból a célból, hogy valaki jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen. Ugyanakkor a rablás (idegen dolog elvétele mástól jogtalan eltulajdonítás végett erőszak vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásával, illetőleg öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyezéssel) már vagyon elleni bűncselekmény.

Éppen a rablás példája mutatja, hogy a büntetőjogilag tiltott magatartások jelentős része egyidejűleg több értéket, jogi tárgyat is sért. Nyilvánvalóan vannak olyan esetek, amikor az erőszak dominál, úgy is lehet fogalmazni: a társadalomra veszélyességet elsősorban a fizikai támadás jelenti, az elvett dolog értéke nem nagy (fiatalok mobiltelefonos ügyei). Más esetekben okszerűen lehet arra következtetni, hogy az elkövetőnek nem érdeke az erőszak tényleges alkalmazása, az eltulajdonított vagyon azonban igen tetemes (bankrablások). Azt is meg kell jegyezni, hogy az erőszakos bűncselekmények többsége egyben vagyon elleni támadásnak is minősül. Nem csupán arról van szó, hogy például egy emberölés vagy éppen súlyos testi sértés alkalmával tipikusan sérülnek tárgyak (legalább a sértett ruházata), hanem arról is, hogy valakinek a halála, illetőleg a jövedelemszerzés lehetőségéből való kiesése anyagi veszteséget jelent, ami kártérítési követeléshez is vezethet. Más dolog - és ez az alkotmányos értékrenddel teljes mértékben összhangban van -, hogy a személy elleni cselekményeknél az elkövető, az áldozat, de a közhatalmi reagálás is mellékesnek, a veszély iránya szempontjából lényegtelennek tekinti az esetleges vagyoni sérelmeket.

A kriminológia a kifejtettek miatt a "vagyon elleni", az "erőszakos" és más bűncselekményi csoportokat nem a büntető törvényi besorolásnak megfelelően kutatja: a valódi kérdés az, hogy milyen okok húzódnak meg a tulajdonviszonyokat, illetőleg a személyi sérthetetlenséget vagy más jogi tárgyakat sértő emberi cselekvések és mulasztások mögött, milyen egyéb megállapítások tehetők az ilyen magatartásokra, illetőleg azok kezelésére vonatkozóan (pl. a megelőzés körében). Mindazonáltal a büntetőjogi tényállások annyiban irányadóak, hogy vizsgálandó azok tényleges megjelenése, veszélyessége, szükség esetén pedig ajánlásokat kell megfogalmazni az esetleges szabályozási változtatásokra, beleértve a Btk. fejezetei közötti átcsoportosítás lehetőségét is.

A vagyoni viszonyokat sértő bűnözés fontos problémáinak áttekintése előtt rá kell mutatni arra, hogy az e körben szereplő fogalmak jelentésének tartalma, de különösen azok büntetőjogi-kriminológiai értelmezése nem teljesen egyértelmű. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a Btk.-ban meghatározott oltalom közvetlenül nem a társadalmi-gazdasági értékekhez, hanem azok jogi visszatükröződéséhez kapcsolódik. A tulajdon, pontosabban annak joga - mint a vagyoni viszonyok központi kategóriája - ilyen értelemben már jobban megragadható, hiszen a történelmi fejlődés során kikristályosodott azoknak az elvárásoknak, részjogosítványoknak a köre, amelyek védelemben részesítendők.

Más kérdés, hogy a bűnözés makroszociológiai elméletei között vannak olyanok, amelyek lényegében az uralkodó gazdasági-politikai viszonyokat tartják felelősnek a társadalmi egyenlőtlenség kialakulásáért, ehhez képest a fennálló rend elleni - akár bűnelkövetések tömegében megnyilvánuló - támadásokat közvetlenül

- 219/220 -

vagy legalábbis közvetve legitimálják. Jól fejezi ki az ilyen gondolkodást Proudhon közismert mondása: a magántulajdon - lopás. Ebben a megközelítésben a javak egyesek vagy akár csoportok által történő kisajátítása legalábbis erkölcsileg elítélendő, az így kialakult helyzettel szembeni fellépés bizonyos feltételekkel tehát elfogadható. Proudhon érvelésének központi gondolata: a tulajdon és az egyenlőség kizárja egymást (Proudhon, 1970, 39-40.), ezért ugyanúgy elutasítandó, mint más emberek életének rabszolgaság formájában történő elvétele (Proudhon, 1970, 11.).

A nagy társadalomfilozófiai irányzatok lényegi eltéréseket mutatnak az emberi együttélés meghatározó tényezőinek megjelölésében és megítélésében. A marxizmus tanítása szerint a tulajdonviszonyok - dinamikus megközelítésben: a gazdasági körülmények - döntő hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására és egész rendjére. Hegel viszont arra mutatott rá, hogy a dolgoknak önmagukban véve nincs rendeltetésük, ilyennel csak az emberek tudják azokat felruházni. Ez a folyamat azonban meghatározó jelentőségű, hiszen a nagy német filozófus szerint a személy szubsztanciális célja az a jog, hogy akaratát ráirányítsa minden dologra, ami az övé lesz, vagyis kisajátítja azt (Hegel, 1983, 73.).

E két - eltérő elvekre építkező - filozófia igen sok más irányzattal együtt különbözőképpen magyarázza a világot és benne a társadalmat, valamint a hatalmat, abban azonban egyetértenek, hogy a tulajdonviszonyok meghatározóan fontos szerepet játszanak. Jogtörténeti megközelítésben ugyanerre a következtetésre juthatunk. A polgári forradalmak alkotmányozási követeléseit megelőzően a magánjog volt a közhatalmilag is kikényszerített normarendszer alapja, azon belül pedig a tulajdonjog és az ahhoz kapcsolódó vagyoni viszonyok szabályai gyakoroltak döntő befolyást a törvényhozásra és a végrehajtásra.

Az alkotmányos jogállam értékrendjén belül az ember áll magasabban, a vagyon elleni támadások kisebb sérelmet okoznak. Fő szabályként kimondható: az életet fenyegető cselekmény akár az elkövető megölésével is elhárítható, de természetesen tárgyak megrongálása vagy akár megsemmisítése útján is, fordítva azonban ez nem így van. A védett jogtárgyak szempontjából azt lehet mondani, hogy a személy védelmezése egyben az egész emberi - szükségképpen társadalmi - létezés alapjainak megóvására irányul. A vagyoni viszonyok esetében más a helyzet. Azok oltalmazása a maga közvetlenségében inkább az együttélés minősége, az emberi kapcsolatok rendje, nem pedig azok fizikai fennállásának lehetősége érdekében történik. A tulajdon tárgyak által közvetített, de mindig emberekre vonatkozó hatalom.

Ebben az összefüggésben kiemelendő, hogy a vagyon elleni bűnözés a fennálló társadalmi kapcsolatrendszert veszélyezteti. Különösen akkor, ha tudjuk - márpedig tudjuk -, hogy az ilyen deliktumok tömeges méretekben, a kriminalitás egészének alakulását meghatározó módon vannak jelen a jogellenes és társadalomra veszélyes magatartások összességén belül. Elmondható, hogy - szemben a személy, mindenekelőtt az élet elleni támadásokkal - az e körbe tartozó deliktumok tipikusan nem külön-külön, hanem inkább együttesen, a társadalmilag elfogadott normarendszer kiterjedt megkérdőjelezésével, gyengítésével jelentenek komoly fenyegetést.

Ilyen körülmények között az erőszakos bűncselekményekhez képest, amelyek a természetileg adott embert támadják, különbség, hogy a vagyon elleni kriminalitás nem értelmezhető egyszerűen a tárgyak sérelmeként, az mindig meghatározott módon szabályozott helyzetet érint. Így ebben az utóbbi esetben nagyobb jelentősége van a már meglévő törvényeknek, egyéb jogszabályoknak. Hangsúlyozni kell persze, hogy egy ember megölése is lehet jogszerű bizonyos normáknak való megfelelés mellett (kivégzés, háború, stb.), tehát a személyekkel szembeni cselekmények is konkrét jogi feltételrendszerben értelmezendők és ítélendők meg, a vagyont sértő magatartások esetében azonban ezeknek a körülményeknek lényegesen nagyobb szerepük van.

Történetileg is kimutatható, hogy az anyagi javak ellen intézett, de valójában a hozzájuk való emberi viszonyokat sértő vagy veszélyeztető (mindenekelőtt a birtoklásról van szó, ami érzékelhetően jeleníti meg a tulajdont) támadások kriminalizálása is a társadalmi kapcsolatrendszer morális alapjainak védelmét szolgálta eredetileg. Thomas W. Merrill és Henry E. Smith egyebek között azt a kérdést vizsgálják, hogy miért tartják általában tiszteletben az emberek az egyébként számukra legtöbbször személytelen, ismeretlen tulajdonos jogait, amikor például nem nyúlnak más autójához. A szerzők szerint a jogkövetés önmagában nem magyarázat, hiszen az emberek ugyanakkor tömegesen sértik meg a szerzői jog védelmére vonatkozó szabályokat. Szerintük arról van szó, hogy a tulajdon hagyományos védelme mind az ingók, mind pedig az ingatlanok esetében a társadalmat mélyen átható erkölcsi meggyőződésen nyugszik, míg az újabb rendelkezések, illetőleg újonnan felmerült problémák esetében ugyanez a morális alap még nem alakult ki (Merrill -Smith, 2007).

Mindebből az következik, hogy a vagyon elleni magatartások kriminológiai vizsgálata során fokozott figyelemmel kell lenni a jogrendszer egészére, de különösen a tulajdonviszonyokat szabályozó polgári jogi rendelkezésekre. Ezeknek közvetlen szerepük lehet az adott bűncselekmények elleni közhatalmi fellépés során (például a kár bekövetkezése és nagysága egyes tényállások, valamint minősítő körülmények szempontjából).

Különösen fontos tudni, hogy egy elhibázott szabályozás (mint például az Egyesült Államok szesztilalmi rendelkezése) közvetlenül kapcsolatba hozható a kriminalitás kedvezőtlen alakulásával, míg más - például meghatározott szolgáltatást ingyenessé (és lehetőleg valóban hozzáférhetővé) tévő - intézkedések je-

- 220/221 -

lentősen csökkenthetik, bizonyos körben akár ki is iktathatják az adott területen megvalósuló bűnözést. Elmondható éppen ezért, hogy a vagyon elleni kriminalitás kutatása és kezelése során fokozott figyelemmel kell lenni más jogágak tartalmának alakulására, ezen a téren erőteljesebben érvényesül a közhatalmi normák rendszerjellege. Van olyan nézet is, amely szerint a lopásra vonatkozó szabályozás elválaszthatatlan része a tulajdonviszonyok közhatalmi meghatározásának (Penner, 1997, 33.). Ez alkotmányos megközelítésben így is van, mindössze annyit lehet hozzátenni: a jogágak közötti különbség az állami beavatkozás milyenségét, a módszert is érinti, ebben a tekintetben pedig lényeges eltérések vannak a polgári jog és a büntetőjog között.

Az elmondottakat nem lehet figyelmen kívül hagyni a vagyoni bűnözés kérdéseinek tárgyalása során. Tény ugyanakkor, hogy az e körbe sorolt magatartások, így a lopás, a sikkasztás, a csalás és a zsarolás a legtipikusabb, egyben a leginkább tömeges méretekben jelentkező jogsértések, ezért vizsgálatuk eredményei értelemszerűen érvényesek a tulajdonviszonyokat érintő kriminalitás egyéb megnyilvánulásaira is. A kifejtett fenntartások mellett éppen ezért a továbbiakban a tételes büntetőjog által is vagyon elleni deliktumként meghatározott cselekményekre összpontosítva tekintjük át az e területet érintő kriminológiai problémákat.

I.

A vagyon elleni bűnözés megnyilvánulási módjai

Az anyagiak - és rajtuk keresztül az emberek közötti viszonyok - elleni támadások tipikus formái a "nulluni crimen sine lege" elvére is tekintettel értelemszerűen a jogi szabályozásból ismerhetők meg. A törvények azonban maguk is visszatükrözik a társadalmi folyamatokat, mindenekelőtt a politikailag meghatározó csoportok értékítéletén és törekvésein keresztül. A lopás évezredek óta büntetendő, a tízparancsolat egyik fontos tilalmaként is megfogalmazódott. Az emberek általában tisztában is vannak a fogalommal, a pontos meghatározásokat igénylő jog számára azonban a lopás (mint a legtöbb hétköznapi megjelölés) elhatárolása más magatartásoktól nem mindig egyszerű.

A személyautók "kocsikázás" céljából történő elvitele sokáig gondot jelentett a jogalkalmazás számára, hiszen a használat után letett járművek esetében kétségtelenül hiányzik az eltulajdonítási szándék. Másfelől a közvélemény ezt a magatartást mindig is lopásként jelölte meg, hiszen az elkövető ténylegesen ugyanúgy járt el, mint egy tolvaj (egészen a gépkocsi elhagyásáig). A magyar törvényhozó válasza a kihívásra először az volt, hogy kiterjesztette a lopás fogalmát, annak minősítve a jogtalan használat végett történő elvételt vagy a más által elvett jármű törvényellenes használatát (1971. évi 28. tvr. 66. §). Az 1978. évi IV. törvény - a jelenleg is hatályos Btk. - azonban erre a jogsértésre alkalmazható tényállást (jármű önkényes elvétele) hozott létre. Nyilvánvaló, hogy ilyen probléma a motorizáció fejlődése előtt nem létezett. Hasonlóképpen új helyzetet teremtett az elektronikus adatkezelés elterjedése, ami a vagyon elleni bűnözés világában is új veszélyeket, következésképpen új szabályokat keletkeztetett.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy témakörünket illetően vannak igen tartósnak bizonyult, térben és időben nagyfokú egyezést mutató büntetőjogi tilalmak (például lopás, csalás, sikkasztás), továbbá - jórészt az előbbiek tényállási elemeiből építkező - rugalmasabb, a mindenkori helyzethez igazított törvényi meghatározások is. Meg kell azonban jegyezni, hogy a látszat itt is csal: ahogyan az emberölés is lehet adott körülmények között elfogadott (sőt: akár dicséretes) magatartás, úgy a lopás vagy akár a rablás formai ismérveinek kimerítése mellett is elképzelhető a hatalmi jóváhagyás, rendszerint a jogellenesség (társadalomra veszélyesség) kritériumának megszüntetése vagy legalábbis felfüggesztése révén. Tipikus példaképpen lehet említeni a vezetés által megengedett, sőt: bátorított háborús fosztogatásokat.

Ugyancsak fontos körülmény, hogy a klasszikus megfogalmazás mellett is lényeges különbségeket eredményezhetnek a tulajdon elleni cselekmények megvalósulásában és megítélésében a tényleges politikai, valamint vagyoni viszonyok. Példaképpen említhető a szocialista államok társadalmitulajdon-védelmi gyakorlata, amelyben az állam és a szövetkezetek javait fokozott szigorral védte a közhatalom.

Nincs arra lehetőség, de a kriminológiai következtetések levonása érdekében nem is szükséges, hogy részletekbe menően bemutassuk akár csak a hazai jogi szabályozás változásait a vagyon elleni bűncselekmények terén. Néhány fontosabb fejleményről azonban említést kell tenni.

Amint arról szó volt, a tulajdonviszonyok lényegében egyfajta hatalmi helyzetet rögzítenek, amelyben nem elsősorban az embereknek a dolgokhoz, hanem azok közvetítésével egymáshoz való viszonya a meghatározó Ebből logikusan következik, hogy ha a fizikai értelemben vett tárgyakat kivesszük ebből a kapcsolatrendszerből, attól a kölcsönösen tanúsítandó magatartásokra vonatkozó elvárások változatlanok maradhatnak. Nincs tehát döntő jelentősége a vagyon állagának.

Ahogyan a Pécsi ítélőtábla kimondta: a vagyon fogalmát a Polgári Törvénykönyv elvont módon nem definiálja, a fogalom tartalmára azonban egyéb tárgyi jogi szabályokból lehet következtetni: a vagyon valamely jogalanyt megillető vagyoni jogosultságok és kötelezettségek összességét jelenti. Tágabb értelemben a vagyon elemeit képezik a dolgokra (ingókra és ingatlanokra) vonatkozó jogok, a tulajdonjog és a részleges dologi jogok, például a haszonélvezet vagy a haszná-

- 221/222 -

lat, továbbá a nem dologra vonatkozó vagyoni értékű jogok, például a szerződésekből fakadó követelések. A vagyonhoz tartoznak ezen túlmenően a vagyont terhelő kötelezettségek is. A vagyontárgy, mint fogalom a vagyonhoz kapcsolódik, vagyontárgy polgári jogi értelemben a vagyon bármely pozitív eleme (Pécsi Ítélőtábla, Vpkf. II. 30 120/2006/2, BDT 2006. 1482).

A védett viszonyoknak a konkrét tárgyaktól való elszakadása tulajdonképpen már igen régen, a pénz megjelenésével megkezdődött. Ez az eszköz ugyanis széles körben, a jog által amúgy is alig kezelhető érzelmi kötődéseket leszámítva szinte teljesen képes helyettesíteni, kiváltani a megsértett értékeket. Általa lehetséges a vagyon elleni cselekmények egységes osztályozása és minősítése, de a büntetés kiszabása és alkalmazása során is nagy jelentőségre tett szert.

A kifejtettek alapján döntően szabályozástechnikai, dogmatikai, nem pedig lényegi problémát jelent a vagyoni viszonyok dematerializálódása. Más kérdés, hogy az említett klasszikus tényállásoknak a változó körülmények közötti adaptálása - akár sajátos normák alkotása, akár jogértelmezés útján - nem mindig egyszerű. Hatályos jogunk például a lopás súlyosabban minősülő esetének tekinti a dolog elleni erőszak útján történő elkövetést, tipikusan ilyen a betöréses lopás néven ismert cselekmény. Ugyanezt az ismérvet viszont igen nehéz például az áramlopásra alkalmazni, hiszen az gyakorlatilag nem valósítható meg egyes tárgyak fizikai sérelme, megváltoztatása nélkül (Legfelsőbb Bíróság, B. törv. I. 1114/1988, BH. 1990. 207).

A modern jogfelfogás a gondolati termékekre, jogokra is a vagyon védelmének hagyományos intézményrendszerét terjesztette ki. A szellemi tulajdon oltalmazása kiterjed a szerzői, valamint az úgynevezett "szomszédos" (előadóművészi, hangfelvétel-készítői, stb.) jogokra, a formatervezési mintákra, a szabadalmakra, a védjegyekre és más értékekre. A technika, különösen a kommunikáció mai fejlettsége mellett különösen fontos, de egyben rendkívül nehéz is e területen a jogsértések feltárása, a büntető igény érvényesítése. Nyilvánvaló, hogy nemzetközi összefogás nélkül aligha lehet sikeres e körben a vagyonvédelem büntetőjogi eszköztárának működtetése. Az Európa Parlament és a Tanács készülő irányelve határozott fellépést követelne meg a tagállamoktól. A készülő dokumentum egységesítené az alkalmazás területét, szigorú szankciók törvénybe iktatását irányozza elő, lehetővé téve egyben a legközvetlenebb együttműködést a különböző nemzeti bűnüldöző hatóságok között, de mindenképpen tiszteletben tartva az emberi jogok védelmére vonatkozó, az Európai Unió Alapjogi Chartájában rögzített garanciális szabályokat (P6_TA-PROV(2007) 0145).

Megjegyzendő, hogy a magyar jogi szabályozás a lényegi tartalmat illetően megfelel az európai elvárásoknak, a tárgyi hatályt illetően azonban további törvényalkotásra lesz szükség.

A csalás a lopás és a rablás mellett az egyik legősibb vagyon elleni cselekmény. A forrásokért való küzdelemben alkalmazott félrevezető manőverektől az egyének trükkjeiig (voltaképpen ez a mai értelemben vett csalás legáltalánosabb jellemzője) számtalan formában nyilvánult meg a történelem során ez a magatartás. Érdemes megjegyezni, hogy egyik legveszélyesebb változata, az ingatlanok megszerzése, gyarapítása vagy jogellenes megtartása érdekében történő csalárd viselkedés már a középkorra jellemző volt (Tóth, 2001, 5.). Tudni kell azt is, hogy a kriminológiai értelemben vett csalás az ilyen címen megalkotott törvényi tényálláshoz képest szélesebb, hiszen annak lényeges elemei (a jogellenes haszonszerzési szándék, a megtévesztés vagy tévedésben tartás, valamint a kár) számos más bűncselekmény leírásában (pl. jogosulatlan gazdasági előny megszerzése) szerepelnek, néha még az elnevezésből (pl. adócsalás) is kiolvasható a tartalmi összefüggés.

Nem tartoznak viszont ide azok a megnyilvánulások, amelyekben csak mások becsapása vagy annak hiányában történő jogellenes vagyonszerzés állapítható meg. Kétségtelen tény, hogy az esetek egy részében az ilyen alapon történő elhatárolás nem könnyű, hiszen például egy megtévesztéssel végrehajtott magánlaksértés a birtokos vagyoni érdekeit is sérti, a fogyasztó megtévesztése még gyakrabban vezethet a csalással azonos következményekre (Tóth, 2001, 9.). Ezek azonban jórészt dogmatikai problémák, amelyek fontosak ugyan, de a csalás kriminológiai vizsgálata szempontjából nem közvetlenül relevánsak. Nem csalás (ma már nem is bűncselekmény) ugyanakkor például a Csemegi-kódexben még pönalizált "férjszínlelés", ami a közösülés érdekében véghezvitt megtévesztést foglalta magában, ugyanakkor a feleség kegyeinek elnyerése vagyoni értéknek nem tekinthető.

Ha a csalás tényállásának legfontosabb elemeiben (jogellenes haszonszerzési szándék, tévedésbe ejtés vagy tévedésben tartás, károkozás) hosszú ideje nincs is változás, ennél a deliktumnál sem hagyható figyelmen kívül a megvalósítás környezetének állapota, fejlettsége. Ma már - szemben például a szocializmus időszakával - a közhatalom feltételezi, hogy az egyén, de legfőképpen a gazdaság szereplői képesek megfelelő körültekintéssel eljárni, egyre kevésbé lehet eredménnyel hivatkozni a becsapásra pusztán azért, mert például egy termékről közölt kép félrevezető képzeteket kelthet annak valóságáról. A Fővárosi Bíróság iránymutatás céljából közzétett határozata szerint a jog nem nyújthat védelmet a kellő gondossággal felismerhető tévedésekkel szemben még akkor sem, ha azokat más okozza.

"Az ügyeiket önmaguk intéző személyeknek ugyanis az érdekeiket elsősorban maguknak kell kellő gondossággal megvédeniük, az államnak nem lehet feladata, hogy minden egyes ügylet felügyelője, gondnoka legyen, hogy az egészen átlátszó vagy naiv megtévesztésnél a kellő figyelmet pótolja, s ezáltal óvja meg ezen személyeket a káros következményektől." (26. Bf. VIII. 8187/1994/6. FBK 1995/14).

Büntető Törvénykönyvünk korábban ismerte a szá-

- 222/223 -

mítógépes csalás bűncselekményét, ami az elkövetési eszköz és módszer technikai meghatározottságán túlmenően abban különbözött az általános szélhámosságtól, hogy a károkozás, illetőleg a jogtalan haszonszerzési szándék vagylagosan szerepelt a meghatározásban. 2002. IV. 1-től azonban a törvényi tényállás (300/C. §) részben megváltozott, alapvetően kiszélesedett, amit a cím megváltoztatása ("Számítástechnikai rendszer és adatok elleni bűncselekmény") is kifejez. A számítógépes csalás azonban ma is büntetendő ugyanezen szakasz (3) bekezdése értelmében. A lényeget nem érinti, hogy a tilalom nem a vagyon, hanem a gazdaság elleni kriminális magatartások fejezetében szerepel.

Tulajdonképpen a klasszikus vagyon elleni cselekményekből, mindenekelőtt a csalásból alakultak ki a gazdasági deliktumok (Tóth, 2000, 57-59.), amelyek értelemszerűen szintén a vagyont támadják, azonban megvalósulási módjuk, de hatásaik tekintetében is sajátos vonásokat mutatnak, ezért mára már relatíve önálló alrendszert képeznek, nem tartoznak a szűk értelemben vett vagyon elleni cselekmények fejezetéhez.

Az elterjedt angol szóhasználattal szemben nem annyira a lopáshoz, inkább a csaláshoz állnak közel, az esetek döntő többségében a magyar büntetőjogi szabályozás szerint meg is valósítják azt azok a magatartások, amelyek elterjedtségük és társadalmi veszélyességük miatt a múlt század utolsó évtizedétől kezdődően kerültek a kriminológiai érdeklődés homlokterébe, majd a büntetőjogi tényállások meghatározásaiba. Az úgynevezett "identity theft", vagyis a személyazonosság-lopás eseteiről van szó. Valójában a megtévesztés módjában mutatkozik meg az a sajátosság az egyre tömegesebb méretű elterjedtség szempontján túlmenően, ami számos - elsősorban amerikai - államban nevesített deliktum statuálására indította a törvényhozót.

A személyazonosság-lopás nem más, mint más bőrébe bújás azzal a szándékkal, hogy a jogsértő cselekmények következményeinek alkalmazása céljából ne találják meg az elkövetőt. A bűnöző tehát megszerzi valakinek az adatait és/vagy az azokat tartalmazó dokumentumokat, segítségükkel valamely intézmény, esetleg személy előtt ennek a más személynek adja ki magát, majd olyan magatartást tanúsít, amelynek negatív következményei a sértettre hárul(hat)nak (Mitchison és tsai., 2004, 18.). A kitüntetett figyelmet indokolja, hogy évezredünk elején éppen a személyazonosság-lopások képezték az egyébként általában csökkenő mutatókat produkáló amerikai bűnügyi statisztikákban a legrohamosabban terjedő bűncselekmények csoportját: 2000-től 2002-ig az ismertté vált ilyen esetek száma több mint ötszörösére nőtt (31 000-ről 162 000-re), bár ebben kétségtelenül szerepe volt a fogyasztóvédelmi és más hatóságok aktív felvilágosító-figyelemfelkeltő tevékenységének is (Pert, 2003, 170.).

A személyes adatokkal való visszaélés egyébként régóta ismert, Magyarországon a 2006-ban nyilvánosságra került "bérrab-ügy" kapcsán került különösen az érdeklődés homlokterébe. Valaki pénzért vállalta, hogy egy más személy helyett tölti le az utóbbira kiszabott szabadságvesztést, amit aztán meg is tett. Ebben az esetben azonban azonosság-lopásról nyilván nem beszélhetünk, hiszen az eredetileg elítélt férfi maga ösztönözte - anyagilag is - az önkéntes fogva tartottat a megtévesztésre. Az ügy a tanulságokon kívül érdekes kérdéseket is felvet, hiszen a megtévesztő magatartás kétségtelenül megvalósult, károkozás is történt, hiszen az ál-elítélt elhelyezése, élelmezése és őrzése a büntetés-végrehajtás számára indokolatlan ráfordításokat eredményezett. Másrészt viszont egyértelmű, hogy az illető nem az intézettől való jogtalan haszonszerzés céljából vonult börtönbe. Első fokon közokirat-hamisításért ítélték el (Népszabadság, 2007. július 13.).

II.

A vagyon elleni bűnözés alakulása

Nehéz általános kijelentéseket tenni a világ egészét érintően bármely kriminális jelenségről, hiszen a mondottak szerint ugyanazon magatartás igen eltérően minősülhet a polgári jog és egyéb normák szabályaitól függően. Ehhez társul a bűnügyi statisztika, a bűnüldözési gyakorlat és - nem utolsósorban - a feljelentési hajlandóság igencsak különböző rendje, illetőleg szintje. Mindennek ellenére vannak törekvések, ígéretes kezdeményezések érdemi összehasonlítást lehetővé tévő adatok gyűjtésére és feldolgozására. A jelzett problémák egy részének kiküszöbölését célozza az, hogy az ismertté vált deliktumok számának összevetése mellett az áldozatok, illetőleg lehetséges áldozatok megkérdezésével a rejtett bűnözés mennyiségéről és minőségéről is folynak összehangolt módszert használó kutatások, mindenekelőtt az ENSZ átfogó nemzetközi felmérései. A metodika egységesítése, továbbá az adatfelvétel rendszeres megismétlése már alapot ad az általános trendre vonatkozó egyes következtetések levonására.

Az ENSZ 11. (Bangkok-i) bűnmegelőzési és büntető igazságszolgáltatási kongresszusa számára készült jelentés szerint az ezredforduló időszakában és közvetlenül azt követően (2002-ig) a bűnözés egésze enyhe növekedést mutatott, a vagyon elleni cselekmények jelentős részében (pl. betörés, autólopás) csökkenés következett be, másutt (pl. csalások) lényegében stagnálás figyelhető meg (A/Conf/203/3; 36. pont).

Általánosságban azt lehet mondani, hogy a fejlett országokra jellemző a vagyon elleni bűncselekmények magasabb száma: minél erősebb egy ország gazdasága, annál nagyobb arányt képviselnek az e körbe tartozó deliktumok. A fejlődő államok statisztikái viszont az erőszakos kriminalitásnak közel 50%-os, néhol még azon felüli részesedését is mutatják (Kó, 2006, 344-345.).

Figyelmet - és behatóbb tanulmányozást - érdemel az Egyesült Államok bűnügyi statisztikája, ahol látvá-

- 223/224 -

nyos csökkenés történt a múlt század 90-es éveinek közepe óta. Ami a témánkat érintő kriminalitást illeti, elmondható, hogy nem csupán az ismertté vált vagyon elleni cselekmények, hanem az áldozatok megkérdezésén alapuló felmérésekből megállapítható deliktumok száma is évről évre egyre kevesebb. Az USA Igazságügyi Minisztériumának adatai szerint 1973-ban 1000 háztartásra például 390,8 lopás esett, ugyanazon évtized végéig még növekvő trend volt tapasztalható. 1995-ben már csupán 224,3 viktimizáció volt megállapítható, 2005-re ez a mutató 116,2-re esett vissza (forrás: US Department of Justice, Office of Justice Programs, Bureau of Justice Statistics,).

Hasonló tendenciák érvényesülnek más fejlett országokban is. Angliában és Wales-ben a lakásbetörések száma például 1993 óta több mint a felével csökkent, ahogyan ezt a következő grafikon jól szemlélteti:

Forrás: Home Office Crime Statistics for England and Wales http://www.crimestatistics.org.uk/output/Page8.asp

Igaz, egyes más deliktumok esetében nem ennyire látványos a változás, az összbűnözés hosszabb távon inkább stagnálónak nevezhető, tény azonban, hogy a vagyon elleni kriminalitás mennyiségét illetően a helyzet egészében nem romlott az utóbbi években.

Nyugat-Európa egészére jellemző, hogy a múlt század 90-es éveinek elején bekövetkezett növekedés megállt, majd a vagyon elleni bűncselekmények száma évről évre csökkent (Aebi, 2004). A kontinens keleti felében tovább tartott a felfelé ívelő trend, azonban az ezredforduló környékén, majd az azt követő években erre a térségre is inkább a stagnálás jellemző (European Sourcebook, 2006; Saar, 2004). A vagyon elleni cselekmények körében a volt szocialista országok mutatói relatíve nem minősíthetők nagyon rossznak. A 100,000 lakosra eső lopások száma például 2000-ben Dániában közel öt és félezer volt, 2003-ra ez a szám néhány százzal esett vissza. Lengyelországban 2000-ben 1745, 2003-ban pedig 1634 volt (European Sourcebook, 2006, 45.), míg Albániában 2003-ban emelkedett 50-re, addig ennél alacsonyabb volt ez az arányszám.

Tény ugyanakkor, hogy Oroszországban - ahol a Szovjetunió felbomlását és a rendszerváltást közvetlenül követő években erős emelkedés, majd csökkenés volt tapasztalható - 1998-tól (újra) határozottan nőtt a vagyon elleni cselekmények száma (Kim - Pridemore, 2005). Ez a lopások tekintetében az ezredfordulót követően nem folytatódott, a rablások száma azonban tovább emelkedett (European Sourcebook, 2006, 44-45.).

Magyarországon az anyagi javakat támadó bűnözés a hivatalos statisztika szerint egyes időszakokban csökken, máskor emelkedik, részarányánál fogva ezzel lényegében meghatározva az egész ismertté vált kriminalitás alakulását. A múlt század 70-es éveinek végéig alapvetően csökkenő tendencia volt jellemző, azonban a kriminológusok ebben az időszakban is rámutattak olyan veszélyekre, amelyek mindenekelőtt az elkövetők körének összetételével, jelesül a fiatalkorúak, a fiatal felnőttek és a visszaesők magas arányszámával függtek össze (Gödöny, 1979, 23-31.). 1980-tól kezdődően azonban már határozott - bár még nem nagyarányú - növekedés volt tapasztalható.

1986-ban az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet az általa évente kiadott tanulmánykötetek XXIII. számában áttekintette saját 25 éves működését, valamint az általa vizsgált társadalmi viszonyok alakulását. Bakóczi Antal a vagyon elleni bűnözés helyzetéről és annak okairól írt tanulmányt. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a szocializmus nem vezetett automatikusan a kriminalitás megszűnéséhez, de még jelentős csökkenéséhez sem (bár kétségtelen tény, hogy a hivatalos számok az akkori nyugati világ adataihoz képest lényegesen alacsonyabb értékeket mutattak). A bűnügyi statisztika kedvezőtlen alakulása a 80-as évek közepén éppen a vagyon elleni cselekmények 1980-tól markánsan jelentkező emelkedésére volt visszavezethető. 1965-ben 78 003 ilyen deliktum vált ismertté, míg 1984-ben már 95 061 (Bakóczi, 1986, 195-196.).

Megjegyzendő az is, hogy az anyagi javak elleni támadások egyre fokozódó mértékben a személyi tulajdon sérelmére valósultak meg. Tudni kell, hogy a szocializmusban magasabb rendűnek minősített társadalmi (állami és szövetkezeti) tulajdon fokozott védelem alatt állt. A megkülönböztetésnek ma már csak annyiban van jelentősége, amennyiben az adatok felhasználhatók a sértettek azonosíthatósága bűnelkövetésben játszott szerepének tisztázásához. A társadalmi, mindenekelőtt az állami tulajdont ugyanis egyebek mellett az jellemezte, hogy annak alanya (az egész nép, a szövetkezeti tulajdon esetében a csoport) a tettes számára megfoghatatlan, személytelen volt. Ugyanakkor lényeges különbség volt az egyes kategóriák (állami, szövetkezeti, a személyes és családi szükségletek kielégítésére szolgáló személyi, továbbá a termelési-szolgáltatási rendeltetésű magántulajdon) körében tulajdonban tartható dolgok között is. Mindezeknek a körülményeknek ma már csak történeti jelentősége van, azonban behatóbb vizsgálatuk fontos adalékokkal szolgálhat általánosabb következtetések levonásához is.

- 224/225 -

A vagyon elleni bűnözés növekedése a múlt század 80-as éveiben nem egyformán jellemezte a különböző cselekményfajtákat. A lopások száma például 1965-hoz képest 1984-ig lényegében megkétszereződött, ezen belül a betörések előfordulása pedig a bázis-év 5636-os értékéről 1984-ig 22 537-re emelkedett. Ugyancsak aggasztó volt már ekkor az elkövetési magatartások durvulása, a kivitelezés egyre nagyobb társadalmi veszélyessége (Bakóczi, 1986, 195-207.).

A múlt század 80-as éveinek bűnözés-növekedése az évtized végén és a 90-es évek elején, vagyis a politikai rendszerváltás éveiben csapott át meredek emelkedésbe. Ez a trend az ezredforduló időszakában fordult meg, azóta alapvetően csökkenés, a legutóbbi néhány évben pedig alapvetően stagnálás tükröződik a vagyon elleni bűnözés ismertté vált számaiban.

Az ismertté vált Btk. szerinti vagyon elleni bűncselekmények számának alakulása Magyarországon 2002-2006 Forrás: ORFK http://www.police.hu/data/1371006/bcs_k_ossz2002_2006.pdf

A statisztikai adatokból megállapítható, hogy a vagyon elleni bűnözés, az egész kriminalitás alakulásával együtt az utóbbi években alapvetően beállt egy szintre, jelentős növekedés, de jelentős csökkenés sem mutatható ki. Természetesen itt is emlékeztetni kell arra, hogy a bűncselekmények igen jelentős része nem jut a hatóságok tudomására, következésképpen nem jelenik meg a hivatalos statisztikában. Aligha feltételezhető például reálisan, hogy 2005-ben mindössze egyetlen esetben károsították meg a vásárlót. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a meghatározó jelentőségű bűncselekmények összeghatártól függően minősülnek a Btk. szerint, vagy pedig szabálysértésként. Így tehát aki ellop egy pénztárcát, annak a magatartása a megszerzett értéktől függően kerül be az ismertté vált deliktumok statisztikájába, holott a társadalomra veszélyesség kevéssé függ az esetleg később kinyitott pénztároló eszköz tartalmától.

A számok azt a tételt is egyértelműen alátámasztják, hogy - legalábbis a hatóság által megismert kriminalitás világában - a vagyon elleni cselekmények meghatározó szerepet játszanak az összbűnözés alakulásában, annak mindenkor több mint a felét teszik ki. 1991-ig arányuk növekedett, egészen az akkori 81%-os maximumig. Az ezredforduló időszakától kezdődően azonban fordított irányú fejlődés figyelhető meg, 2004-ben csupán 62,5%-ot tett ki a vagyon elleni deliktumok aránya az ismertté vált összes bűncselekményhez képest (Kó, 2006, 337.).

Természetesen magán a vagyon elleni bűnözésen belül is változnak az arányok, az utóbbi években a csalások szaporodtak el, de egyre veszélyesebbé válik a gépkocsikkal kapcsolatos bűnözés is. Amíg korábban inkább jellemző volt a használat céljából megvalósított jogellenes "kölcsönbe vétel", addig ma már gyakoribb a végleges eltulajdonítás. Jellemző még a lakásbetörések számának növekedése az ezredfordulóig. Az utóbbi években azonban ez a tendencia nem folytatódott [A

- 225/226 -

társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája, 115/2003. (X. 28.) OGy határozat melléklete, 2.2. pont].

A rablások száma világszerte, de a rendszerváltást követően a volt szocialista országokban különösen gyorsan növekszik. 1990 és 1996 között a rablások aránya Bulgáriában 418 százalékkal, Litvániában 961 százalékkal, Romániában 119 százalékkal nőtt. Ugyanebben az időszakban az európai emelkedés átlaga 63 százalék volt. Nálunk a rendszerváltás kezdetétől az 1990-es évek végéig majdnem négyszeres volt a növekedés. A rablások elkövetési módjai is erőszakosabbá, veszélyesebbé váltak [A társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája, 115/2003. (X. 28.) OGy határozat melléklete, 2.2. pont]. Volt olyan cselekmény, amelynek során (Móron) nyolc embert öltek meg a bankban tárolt pénz megszerzéséért. A közelmúltban a növekedés megállt, némi csökkenés is megfigyelhető. Az igen durva, esetenként emberéletet is követelő, különösen a pénzintézetek sérelmére elkövetett támadások azonban továbbra is a megelőzés fontosságára irányítják a figyelmet.

Orbán Sándor áttekintése alapján elmondható, hogy a lopások közel felét (46-49%-át) az alkalmi elkövetések teszik ki, vagyis a körülmények kínálta lehetőséggel élve tulajdonítanak el nemes- és színesfémből készült eszközöket, kerékpárokat, felügyelet nélküli gépjárműben elhelyezett tárgyakat. Jelentősnek nevezhető a betöréses lopások száma és a vagyoni bűnözésen belüli aránya, bár növekedésről ebben a körben sem beszélhetünk. Negatívum viszont, hogy egyre gyakoribb a felesleges durvasággal végrehajtott ilyen bűncselekmény, ami a végrehajtás szempontjából szükségtelen károkozással jár, néhány esetben a nyomok megsemmisítése érdekében a helyszínen gyújtogatás is előfordul. Tipikus célpontok a magánlakások, a hétvégi házak, az üzletek, a raktárak és az irodák. A betörők jelentős része professzionális elkövető, aki tudatosan és tervszerűen készíti elő, majd hajtja végre a behatolást és az értékek eltulajdonítását. Jellemző például, hogy az ellenintézkedésként kifejlesztett nehezebben feltörhető zárakba (amelyek általában nem egymagukban védik a kiszemelt lakások ajtóit) pillanatragasztót nyomnak be, ezáltal használhatatlanná téve azokat. A gyanútlan polgárok többnyire nem a javíttatással kezdik, a többi - gyengébb - zárat használják addig, amíg a helyrehozatal iránt intézkednek. A bűnözők viszont azonnal akcióba lépnek. A betöréses lopások útján továbbra is mindenekelőtt készpénz és könnyen elmozdítható értékek megszerzésére törekednek a delikvensek, előfordul azonban a termény- és állatlopás is. Ujabban nagyobb értékű gépkocsik megszerzése érdekében is alkalmazzák ezt a módszert.

Az 1970-es évek elejétől Magyarországon a motorizáció gyors, robbanásszerű fejlődésnek indult. Ezzel egyidejűleg ugrásszerűen emelkedett az egyébként összességében nem növekvő kriminalitáson belül a gépjárművekkel kapcsolatos vagyon ellen bűncselekmények aránya. A későbbiekben a növekedés üteme lelassult, de 1986-ra a személyi tulajdont sértő deliktumok 41%-a már gépkocsit érintően valósult meg. Az autók eltulajdonítása akkor még nem volt jellemző (422), sokkal inkább előfordult az önkényes elvétel (5087), leginkább azonban a gépkocsiból történő lopások szaporodtak meg (12 734). A rendszerváltást követően a hazai bűnözésen belül az egyik meghatározó deliktum a gépkocsilopás lett. A múlt század 90-es éveinek közepén Budapesten naponta 20-40 autót tulajdonítottak el. 1995-ben országosan több mint 12 000 ilyen bűncselekmény történt. A helyzetet súlyosbította, hogy az ilyen deliktumok felderítési aránya elfogadhatatlanul alacsony volt, 1995-ben 9%-os.

A gépjárműlopások száma az ezredfordulót követően más bűncselekményekhez hasonlóan csökkent, az elkövetések alapvetően külföldi értékesítés vagy alkatrészre bontva történő felhasználás céljából valósulnak meg. A hazai forgalomba helyezés ma már - a bevezetett védelmi intézkedéseknek köszönhetően -túlságosan nagy kockázattal jár.

Az utóbbi években szaporodtak el a "trükkös lopások", amelyek különösen gépkocsivezetők figyelmének elterelése révén teremtenek az eltulajdonítást megkönnyítő helyzetet. Koccanást előidézve, érdeklődő turistának álcázva, esetleg az úton valamely akadályt elhelyezve késztetik a vezetőt megállásra és/vagy kiszállásra, tudván, hogy ilyen esetekben gyakran -gyanútlanul - a zárban hagyják az indítókulcsot, esetenként járó motor mellett.

A zseblopások száma a 2004-es átmeneti emelkedés kivételével szintén csökkenő tendenciát mutat, bár a zsúfoltabb területek - különösen a fővárosban - változatlanul ki vannak téve az ilyen veszélynek.

Az egyéb vagyon elleni deliktumok körében elterjedtnek mondható a lízingcsalás, amelynek során különösen a biztosítékok manipulálásával (pl. hajléktalanok bevonása hamis munkáltatói igazolással), majd a járművek eltüntetésével (ténylegesen: eladásával) okoznak jelentős károkat az elkövetők (Orbán, 2007, 99-112.).

Az esetek többségében csalást, de ahhoz kapcsolódóan egyéb deliktumokat is megvalósít az a bűnözői kör, amelyet "lakásmaffia" néven szoktak emlegetni. A tevékenység lényege, hogy valamilyen módon tulajdonjogot szerezzenek az elkövetők olyan lakásokon, amelyeket egyébként a részükre senki nem akart elidegeníteni. Igen sajnálatos, hogy az áldozatok gyakran olyan idős személyek, akiknek egyéb vagyonuk, az esetek jelentős részében pedig más lakhatási lehetőségük sincs.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a lakás megszerzése az ilyen bűnözésben nem cél, hanem eszköz. Nem azért veszik el a sértettek tulajdonát, mert az elkövetőnek szüksége van rá, valójában a haszonszerzés motiválja a "lakásmaffia" tevékenységét (Tóth, 2001, 61.).

Az Országos Kriminológiai Intézet a közelmúltban kutatást végzett a lakásmaffia működésének feltárása céljából. Nagy László Tibor és munkatársai az 1990. után indult ügyek iratait tanulmányozták. Az adatok alapján meg lehetett állapítani, hogy az ingatlanok

- 226/227 -

jogellenes megszerzésére irányuló tevékenység szervezettséget és folyamatosságot mutat. A vizsgált ügyekben általában több elkövető volt, ugyanabban az eljárásban több tényállás (vagyis többek sérelmére megvalósított csalás és más deliktum) szerepelt. Az érintett lakások mintegy 35 %-a Budapesten volt, jelentősebb számban céloztak meg a tettesek Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Pest megyei ingatlanokat is. Ezzel együtt a cselekmények az ország legkülönbözőbb területein előfordultak. Az elkövetési magatartások három csoportba sorolhatók (aminek a megelőzés szempontjából lehet jelentősége): legtöbbször megtévesztéssel (53%), a vizsgált esetek 34%-ában a tulajdonos tudta nélkül, kisebb arányban (13%) pedig erőszak és/vagy fenyegetés alkalmazásával szerezték meg (vagy kísérelték megszerezni) a kiszemelt ingatlant.

Az első csoportba tartozó esetekben tipikusan gyenge akaratú, csekély érdekérvényesítési képességgel rendelkező, anyagi és mentális problémákkal küszködő embereket kerestek meg a maffiózók. A sértettek bizalmába férkőzve arról győzték meg őket, hogy kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek, ha elfogadják a segítséget: olcsóbb fenntartású lakáshoz juthatnak, kifizetik helyettük a közüzemidíj-tartozást, esetleg még vissza is kapnak a különbözetből. A nagyobb hihetőség kedvéért számos alkalommal be is mutatták az áldozatoknak az ígért cserelakást. A kiszolgáltatott és hiszékeny tulajdonosok rendszerint hittek a mondottak realitásában, belementek az ügyletbe, amelyből rendszerint csak a lakás elvesztése valósult meg.

A sértettek tudta nélküli elidegenítés tipikusan hamis papírokkal történik. Ilyen elkövetési mód az, amikor valótlan tartalmú dokumentumokkal a bűnözők lakást bérelnek, majd azt sajátjukként elidegenítik.

Erőszak és fenyegetés alkalmazására a vizsgált ügyeknek nem csupán 13%-ában került sor, ez az arányszám azokra az esetekre utal, amelyekben az ilyen módszer az ingatlan megszerzésének fő eszköze volt. Sajnálatos módon olyan ügy is volt, amelyben a fizikai kényszer alkalmazása a sértett életének kioltását is eredményezte.

Az elkövetőkre vonatkozóan érdemes megjegyezni, hogy a kutatási mintában szereplő terheltek 31 %-a nő volt, ami kifejezetten magas arányszámnak tekinthető. A lakásmaffia tevékenységében közreműködők között fiatalkorú nem akadt, legnagyobb számban a 25-29 éves korosztály képviseltette magát. Általános iskolát végzett az elkövetők 39%-a, de igen sokan rendelkeztek felsőfokú képesítéssel is, ami összefüggésbe hozható az ilyen ügyletekben közreműködő ügyvédek magas számával. A sértettek általában a megcélzott vagy megszerzett ingatlan tulajdonosai közül kerültek ki, de voltak közöttük vevők és bérlők, valamint jelzálogjogosultak is.

Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy az áldozatok többsége valamilyen módon maga is közrehatott abban, hogy a bűncselekmény megvalósulhatott. Mindössze 16%-uk nem tudott egyáltalában az ügyletről, 2%-uk pedig fenyegetés hatására írta alá a szerződést. Kilenc sértett azonban úgy vásárolt ingatlant, hogy a nyilvántartást meg sem nézte, ketten közülük pedig annak ellenére mentek bele a megállapodásba, hogy az eladó nem volt tulajdonosként bejegyezve. A becsapottak 14%-a uzsorás hitelszerződés fedezeteként fiktív adásvételi szerződést kötött és így veszítette el a lakását. Nem elhanyagolható számú sértett (6%) maga is bűncselekményt követett el, amikor vesztegetéssel próbált önkormányzati bérlakáshoz jutni.

A kutatás eredményeképp meg lehetett állapítani, hogy a "lakásmaffia" nem jelent valamiféle országos elkövetői hálózatot, különböző bűnözői csoportok cselekményeiről van szó (Nagy, 2006).

Meg kell jegyezni, hogy a leírt kriminális jelenség részben a közhatalom magatartásával is összefügg. Magyarországon a rendszerváltást követően az állam, de elsősorban az önkormányzatok tömegesen értékesítették a tulajdonukban álló bérlakásokat, részben a fenntartási és felújítási költségek magas volta miatt. A lakók viszonylag olcsón megszerezhették ezeket az ingatlanokat, amelyeket azután a későbbiekben piaci áron eladhattak, addig is gondoskodniuk kellett volna azonban az állag megóvásáról, miközben a jövedelmi viszonyok általában nem javultak, és a közüzemi díjak is emelkedtek. Sokan, sokféle fiktív ügyletet kötöttek (például magántulajdonban álló lakás megvásárlása kizárólag abból a célból, hogy egy önkormányzati ingatlan megszerzéséhez cserealap legyen), eközben az ingatlan-nyilvántartás igen jelentős késéssel jegyezte be a jogokat. Addig a függőben lévő kérelmek széljegyen szerepeltek, ami nem jelentette a benyújtott dokumentumok törvényességének megerősítését, így a sértettnek bemutatott tulajdoni lap a laikusok számára igencsak megtévesztő lehetett. Mindebből okszerűen következik, hogy javítani kell az ingatlanpiachoz kapcsolódó jogi szabályozást és a jogalkalmazás (ingatlan-nyilvántartás) feltételrendszerét. Ebben időközben történt is előrelépés.

Egyet kell érteni ugyanakkor a hivatkozott kutatás lefolytatóival abban, hogy a sértettek közrehatása nélkül aligha szaporodhattak volna el a "lakásmaffia"-cselekmények. A közvélemény formálásának fontos eleme annak tudatosítása, hogy egyrészt a kellő gondosság minden ügyletnél fontos, de valóban életbevágó jelentősége van a tipikusan legnagyobb - vagy egyetlen - vagyontárgy és egyben az emberek többsége számára szubjektíve is drága lakás elidegenítése vagy vásárlása során. Másrészt viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy a színlelt szerződések többnyire semmilyen védelmet nem adnak a visszaélésekkel szemben.

Ugyancsak viszonylag új, magas társadalmi veszélyességű jelenség a szerzői és hasonló jogokat sértő, a szellemi tulajdon ellen megvalósuló bűncselekmények rohamos terjedése.

A vagyon elleni bűnözés fontos mutatója, a kriminalitás és az arra történő közhatalmi reagálás gazdasági szemléletében az egyik kiindulási pont a javakat sértő

- 227/228 -

deliktumok által okozott kár nagysága. Hangsúlyozni kell azonban: az egyes bűncselekményeknél kimutatott összegek nem feltétlenül és nem minden esetben jelentenek nemzetgazdasági veszteséget, hiszen a bűnös, illegális átcsoportosítás eredményeként jogosulatlan személynél lévő vagyon ténylegesen produktív tényezőként is működhet. Erre figyelemmel is fontos a kár, illetőleg az elkövetési érték alakulásának tanulmányozása, hiszen annyi mindenképpen rögzíthető: szabályozatlan vagyoni átcsoportosításokról van szó, amelyek tényleg nem jelentenek minden esetben nemzetgazdasági veszteséget, a közhatalmi ellenőrzés - és így tipikusan az adóztatás - lehetőségei azonban feltétlenül csorbulnak.

A 2006. és 2007. évek első félévi adatainak összehasonlítása alapján a helyzet rosszabbodása állapítható meg. Megjegyzendő, hogy ebben a kimutatás által lefedett időszakban néhány (4,4%-os) növekedés volt a vagyon elleni cselekményekben, az inflációs ráta a vizsgált időszakban jóval 10%-alatt volt.

A vagyon elleni bűncselekmények alakulása Magyarországon az okozott és megtérült kár szerint forintban (2006-2007 első félév) Forrás: Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, bűnügyi statisztika http://crimestat.b-m.hu//krimstat/Krimstat200713/Adatok/bst706k2.xls

Az adatok alapján megállapítható, hogy a jelzett körülmények között a mozgás kedvezőtlen irányú, azonban a vizsgált időtávra és a mutatók módosulásának mértékére tekintettel az általános - alapvetően stagnáló, enyhén csökkenő tendenciát tükröző - helyzetkép, illetőleg mozgásirány lényeges megváltozásáról nem beszélhetünk. A megtérülési arányok javulásában okkal lehet bízni, hiszen a Magyarországon 2007-től alkalmazható (de az első félévben még kimutatható eredményeket nem produkáló) közvetítői eljárás, vagyis a tettes-sértett kiegyezés várhatóan érdekeltté fogja tenni az elkövetőket a jóvátételben. A betörésre utaló számokból sem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de az utóbbi évek elkövetési statisztikájával történő összevetés alapján feltételezhető, hogy a biztonsági intézkedések, védelmi megoldások alkalmazása egyéb tényezőkkel együtt a helyzet javulására vezetett.

III.

A vagyon elleni bűnözés magyarázata, oksági kérdések

Ujabban a "Towards a General Theory of Profit-Driven Crimes" (A haszonszerzésre irányuló bűncselekmények általános elmélete felé) címmel közzétett tanulmányában Tom N. Naylor tett kísérletet arra, hogy a vagyon elleni, általában a haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekményekre valamilyen általános magyarázatot adjon. Szerinte ez idáig azért járt viszonylag kevés sikerrel, mert a kutatások elsősorban az elkövetők személyére, valamint a cselekmények okaira fókuszáltak. A megértéshez viszont behatóbban kell tanulmányozni, hogy milyen javak (értékek) milyen módon cserélnek gazdát.

Fontos különbséget tenni az erőszakos, a piaci jellegű (konszenzusos), valamint a megtévesztő magatartások között. További szempont, hogy meglévő vagyon vagy jö-

- 228/229 -

vedelem elosztásáról, illetőleg újraelosztásáról van-e szó. Figyelembe kell venni, hogy maga a tranzakció alvilági körökben vagy legális üzleti körülmények között megy-e végbe. Ugyancsak a sajátosságokra tekintettel kell vizsgálni az elsődleges (a jogellenes vagyonszerzés), valamint a másodlagos, rendszerint eszköz-jellegű cselekmények (pl. vesztegetés, erőszak) megvalósulását és egymáshoz való viszonyát. Mindezek alapján mérlegelhető a kívánatos jogkövetkezmények alkalmazása körében az eredeti állapot visszaállítása, az elkobzás, illetőleg a kártérítés. Ilyen distinkciók mellett lehet és kell a vagyon elleni bűnözésnek a nemzetgazdaságra gyakorolt hatását értékelni.

Naylor szerint a javasolt komplex megközelítést akadályozza a bűnüldözésben és a kriminológiában is meghonosodott minden olyan meghatározás és besorolás, amely akár az elkövetői kör (pl. fehérgalléros bűnözés), akár a megvalósítás eszköze (számítógépes csalás) alapján leszűkíti a haszonszerzés céljából tanúsított jogellenes magatartások és azok vizsgálatának terét. Ebből a szempontból bírálja a gazdasági bűnözés elkülönült kezelését is.

A szerinte kívánatosnak tartott, fentiek szerinti csoportosításban beszélhetünk mindenekelőtt "ragadozó" jellegű kriminalitásról, ami lényegében a sértett akarata ellenére végrehajtott elvételre irányuló fellépéseket foglalja össze. Ilyen - sok egyéb deliktum mellett - a zsebtolvajlás, de a váltságdíj megszerzése reményében végrehajtott emberrablás is. Éppen ez az utóbbi példa jelzi, hogy az ilyen típusú bűnelkövetéseknek nem csupán magánszemélyek, hanem szervezetek, sőt: a közhatalom intézményei is áldozatai lehetnek.

Eltérő sajátosságokat mutatnak - és ezért más kezelést igényelnek - a piaci jellegű, jogellenes haszonszerzésre irányuló magatartások. Ezek eredetileg "áldozat nélküli" bűncselekmények formájában (prostitúció, kábítószer-kereskedelem stb.) jelentek meg a büntető igazságszolgáltatás rendszerében. Ide sorolhatók mindazok a törvénysértő tranzakciók, amelyek nem valamely - akár jogi, akár természetes - személy sérelmére, hanem közvetlenül "csupán" normákat megszegve mennek végbe. Természetesen a rendelkezések mögött is érdekek, végső soron pedig emberek állnak, az elkövetés módja szempontjából azonban ez a kapcsolat távoli, áttételes. Meg kell jegyezni, hogy az osztályozás inkább elvi és iránymutató jellegű, a valóságban kizárólag a keresletkínálat törvényszerűségei alapján működő piac a kriminalitás világában sem létezik. Az eladónak (szállítónak, szolgáltatónak) való kiszolgáltatottság gyakran eredményezi a "ragadozóként" jellemzett elkövetési módokat, de a hagyományosan áldozat nélkülinek tekintett tiltott szerencsejáték-szervezés körében sem ismeretlen a résztvevő becsapása, "lehúzása".

A harmadik csoportba tartoznak a megtévesztő magatartások révén történő jogellenes haszonszerzés esetei. A csaláson túlmenően ide sorolhatók a vásárlókat (fogyasztókat) megkárosító üzleti tevékenységek, tranzakciók.

A nemzetgazdaságra gyakorolt hatás szempontjából azért fontos ez az osztályozás, mert az egyes csoportokba tartozó bűncselekmények más és más módon érintik azt. A ragadozó jellegű deliktumok a meglévő vagyon újraelosztását eredményezik, a piaci viszonyok között megvalósuló kriminalitás új jövedelmeket keletkeztet, míg a megtévesztő magatartással szerzett haszon lényegében a legális jövedelmek újraelosztását jelenti. Mindebből következik, hogy a vagyon elleni (és a gazdasági) bűnözéshez rutinszerűen kapcsolt kárszámítás -amelyben rendszerint pusztán összegezik az eltérő jellegű magatartásokhoz kötődő anyagi veszteségeket -nem minden tekintetben helytálló (Naylor, 2003).

Naylor rendszerezése és a hozzá kapcsolódó következtetések valóban figyelmet érdemelnek. Megjegyzendő azonban, hogy a szerző nem vitt közelebb a haszonszerzésre irányuló bűncselekmények általános elméletéhez, ha ilyen egyáltalában létezhet. Ehhez ugyanis a genus proximumon belüli differentia specifica kétségtelenül fontos, azonban az előbbi lényegének megragadása nélkül átfogó teóriáról nem beszélhetünk. Márpedig a hivatkozott munka megmarad annál a tautologikus alaptételnél, amely szerint a profit elérését célzó kriminalitás vagyoni viszonyokat sért. Naylor tételei tehát morfológiai szempontból valóban figyelmet érdemelnek, abban azonban nem lehet vele egyetérteni, hogy a "miért" kérdését egy általános elmélet (vagy legalábbis az összefüggéseket komplex módon feltárni kívánó megközelítés) keretében figyelmen kívül lehetne hagyni.

Más kutatók empirikus adatok alapján, a bűnözésre vonatkozó felmérések eredményeire építve próbálják megragadni a vagyon elleni cselekmények általánosítható vonásait, egyebek mellett a jövőbeni jogsértések előrejelzése és megelőzése céljából. Tseloni és társai szerint a deliktumok megvalósulása korántsem véletlenszerű, azok áldozatai az elvégzett vizsgálatok alapján jól behatárolhatók. Törvényszerűségekről lévén szó, ebből logikusan következik, hogy a jövőre vonatkozóan is ki lehet alakítani a védekezés átvitt és földrajzi értelemben vett irányait. Tény például, hogy a háztartások veszélyeztetettsége egyenesen arányos azok gazdagságával, míg az egyes lakóterületekre éppen ennek ellenkezője igaz. Fontos támpont a tervezésben a már bekövetkezett viktimizáció (Tseloni és mtsai, 2002).

Meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Királyságban komoly múltra tekint vissza a bűnügyi prognózis-készítés, és azzal együtt a kriminalitást befolyásoló tényezők tanulmányozása. 1999-ben eljutottak odáig, hogy a vagyon elleni deliktumok alakulására vonatkozóan a felelős minisztérium (Home Office) anyagot publikált az angliai, valamint a wales-i vagyon elleni bűnözési helyzet várható alakulásáról. A 3 évre szóló előrejelzés jelentős emelkedést jósolt. A növekedés be is következett, azonban a leírtakhoz képest csekélyebb mértékben. A betörések száma a becsült növekedéssel szemben ténylegesen csökkent, ha nem is jelentősen. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg

- 229/230 -

a jövő kutatásának létjogosultságát. Különösen azért nem, mert teljes egyetértés van abban, hogy minden ilyen tevékenység döntően a már bekövetkezett cselekmények és azok körülményeinek megismerésén, a törvényszerűségek kitapintásán alapul. Joggal mutat rá Richard Harries, hogy a betörések alakulása pontosabban meghatározható lett volna, ha nem (csak) a hivatalos statisztika, hanem az egyébként rendelkezésre álló viktimizációs felmérések adatait is alapul vették volna (Harries, 2003, 565.).

Eduardo Penalver és Sonia Katyal a közösségnek a vagyon elleni cselekmények elkövetőihez való viszonyát, illetőleg ez utóbbiak tényleges társadalmi-gazdasági szerepét vizsgálta. Megállapításuk szerint az anyagiak jogi védelme, valamint az ahhoz kapcsolódó magatartások egyfajta értéktorzulást tükröznek, amit jól fejez ki ez a meglehetősen széles körben alkalmazott felirat: "A behatolókat lelőjük". Mindennek megfelelően tapasztalható a másokat megkárosító delinkvensek szélsőséges megítélése, törvényen kívül helyezésük. A szerzők szerint azonban az ilyen általánosított ítéletalkotás megalapozatlan. Az anyagi értékek elleni támadások esetenként valójában elkövetőik társadalmi üzenetét fejezik ki (pl. az őslakos indiánok területfoglalási akciói), a tulajdont és a kapcsolódó jogokat védő szabályok tömeges és/vagy rendszeres megsértése társadalmi igazságtalanságokra, de legalábbis feszültségekre hívhatja fel a figyelmet (Penalver - Katyal, 2007).

Kó József és munkatársai 1996-ban szociológiai szempontok alapján vizsgálták a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőinek a bűnügyi statisztika kategóriáit reprezentáló mintáját. Arra voltak kíváncsiak, hogy van-e olyan tényező, ami oksági összefüggésekben is értékelhető módon jellemzi ezt a csoportot. A kutatás a bűnözés társadalmi meghatározottságát valló tudósok (Ferri, Bonger, Durkheim, Sutherland stb.) elméleteinek empirikus igazolásához, illetőleg cáfolatához is adatokat szolgáltatott. A felmérés alapján a munkanélküliség kivételével kizárólag anyagi-megélhetési ismérvek alapján nem lehetett érdemi különbséget kimutatni az elkövetők és a bűncselekményektől tartózkodó kontrollcsoport tagjai között. Ráadásul a kriminális mintában mintegy 10-15% volt azoknak a részaránya, akiknek az anyagi lehetőségei és körülményei kiemelkedőnek mondhatók. Kó József és kollégái az adatok értékelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy anyagi hátrány nem indokolhatta a törvényszegő magatartásokat. Kétségtelen tény, hogy a munkanélküliség terén szignifikáns eltérések voltak a delinkvensek, illetőleg a becsületesek csoportja között. Ebből azonban nem lehet egyértelműen a kiváltó okokra következtetni, hiszen az állástalanság akár a magatartás, illetőleg életmód folyománya is lehet (a börtönből szabadultak nehezen tudnak elhelyezkedni). Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezt a körülményt behatóbban kell vizsgálni a továbbiakban.

Az elkövetőkre ható fontos társadalmi tényezők komplex elemzése nyomán azt lehetett megállapítani, hogy a törvénnyel szembehelyezkedők körében két jól elkülöníthető csoport létezik. Az egyikben (a vizsgált minta 15-20%-a) a halmozottan hátrányos helyzetűek találhatók. Rájuk az abszolút szegénység jellemző, zömüknek nincs munkahelye és munkanélküli segélyt sem kapnak. Kó József szerint esetükben lehet egyfajta megélhetési bűnözésről beszélni, bár megjegyzi, hogy a kontrollcsoport 10-15%-a is hasonló körülmények között él, mégsem vált eddig tettessé. A delikvensek túlnyomó többségénél azonban ilyen háttér nem volt feltárható, sőt: a mondottak szerint egy részük az átlag feletti anyagi lehetőségek között élt. A kutatók egyéb (pl. iskolázottsági) téren sem találtak olyan markáns különbséget, ami a két csoportot elhatárolná egymástól. Fontos ugyanakkor rámutatni arra, hogy a kriminális minta tagjainál az egyéb devianciák (alkoholizmus, öngyilkossági kísérletek) is gyakrabban fordulnak elő.

A feltárt adatok alapján Kó József arra a megállapításra jutott, hogy az elkövetők és a becsületes emberek közötti különbség nem az előbbieket körülvevő világban, hanem e világ hatásaira való reagálásban van. Ezért a vagyon elleni bűnözés okainak megértéséhez a társadalom és a jogsértők értékrendjének tanulmányozásán keresztül lehet eljutni (Kó, 1997).

Logikusan adódik az oksági következtetés: a vagyon elleni kriminalitás valójában a szegénység elleni küzdelem formája. A fentiek ezt részben alátámasztják. Az ismertetett kutatás eredményei azt jelzik, hogy a többszörösen hátrányos helyzet (amelyen belül az anyagiak hiánya is fontos tényező) bizonyos körben vezethet olyan aktivitáshoz, amit megélhetési bűnözésnek lehet nevezni.

Lényegében ugyanerre a következtetésre jutott Tauber István is azzal, hogy a vagyon elleni bűnözés különösen negatív alakulását részben a rendszerváltozáshoz kapcsolta. Álláspontja szerint a nagy társadalmi átalakulásoknak Durkheim nézeteivel összhangban súlyos következményeik vannak, egyebek mellett a kriminalitás terén is. Ilyen összefüggésben kell értelmezni azt a tényt, hogy Magyarországon (és a hasonló helyzetben lévő országokban) a javakat támadó kriminalitás szükséglet szülte magatartásként jelentkezik. Kitermelődtek olyan rossz körülmények (objektív szegénység, abszolút depriváció) közöt élő csoportok, amelyek bűncselekmények útján gondoskodnak magukról és családjukról. Tauber István is a munkanélküliséget emeli ki - más kutatásokra is hivatkozva - a deviáns viselkedés mögötti hátrányok közül (Tauber, 1996, 146-147.).

Marcel Fafchamps és Bart Minten Madagaszkáron tudták rögzíteni egy "természetes kísérletnek" nevezett változás bűnözésre gyakorolt hatásait. A módszer sajátos megjelölése arra utal, hogy a társadalmi-politikai változások idézték elő azt a helyzetet, amelyet össze lehetett hasonlítani a normál állapotokkal. Az elnökválasztás körüli feszültségek, konfliktusok miatt

- 230/231 -

2002 elejétől akadozni kezdett az alapvető energiahordozók, üzemanyagok szállítása a sziget felföldjére, emiatt átmenetileg megnőtt a szegénység. Ennek az időszaknak az adatai egyértelműen alátámasztották az emberek anyagi helyzete és a kriminalitás közötti kimutatható összefüggés fennállását. Megjegyzendő, hogy a vizsgálat nem korlátozódott a hivatalos statisztika elemzésére, a kutatók empirikus szociológiai módszereket is alkalmaztak a megbízhatóság érdekében. A változások előtti év (2001) azonos időszakához viszonyítva különösen az állat- és gabonalopások terén mutatkozott szignifikáns növekedés. Az élet elleni deliktumok esetében viszont az átmeneti szegénység semmiféle kimutatható eltolódást nem okozott. Fafchamps és Minten hangsúlyozták, hogy a depriváltság nem minden büntető törvényi tényállás esetében volt lényeges hatással az elkövetésekre, másrészt a rendőri erőfeszítések sem ugyanolyan módon tudták mérsékelni a bűnözési hullám megnyilvánulásait és következményeit. A "természetes kísérlet" eredményei összességükben alátámasztják a megélhetési bűnözésről tett hazai megállapításokat (Fafchamps - Minten, 2002).

A kifejtettek alapján azt lehet mondani, hogy a szegénység fontos tényező lehet a kriminalitás meghatározott körének kialakulásában. Hozzá kell tenni: az előítéletesség és a politika rosszul értelmezett, türelmetlen eredményességre való törekvései miatt maga a hátrányos helyzet válhat sokak szemében egyfajta devianciává, sőt egyenesen bűnös magatartássá (Gönczöl, 1990; Crowther, 2000). Úgy, ahogyan azt a két világháború közötti helyi rendészet monográfusa szókimondóan megfogalmazta:

"...lélektanilag ismert tény, hogy a nincstelen, a nélkülöző népréteg, vagy akárcsak csoport, a közbiztonságra felette veszélyes, nemzeti szempontból teljesen megbízhatatlan, így a nemzeti társadalom számára nemhogy hasznos elem, hanem egyenesen tehertétel" (Nagy, 1938, 171.).

Manapság a még mindig divatos "nulla tolerancia" elve keretében jelenik meg a leghatározottabban a közhatalmi kontrollnak a szegénység, a hátrányos helyzetű csoportok ellen fordulása tovább erősíti a kirekesztés politikáját (Ferge, 2000, 14.) akkor is, amikor az egyéb (szociális) különbségeket, vagy legalábbis a marginalizáltság kirívó megnyilvánulásait (pl. romatelepek) sikerül felszámolni, vagy enyhíteni.

Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a szegénység bizonyos társadalmi funkciókat tölt be, ezek közül az egyik a "bűnbak"-szerep. Ez azt jelenti, hogy az egyébként értelemszerűen és a tapasztalatok szerint is minden társadalmi csoportban megvalósuló bűncselekmények elkövetői közül a legnagyobb számban azokat vonják felelősségre, akik a rendőrség és a bűnüldözés által könnyen elérhetők. Ők azok, akik a legtöbbet tartózkodnak a közterületeken, vagyis zömmel a szegényebb rétegek. Jogérvényesítési képességük csekélyebb volta miatt is alkalmasak tehát arra, hogy rajtuk, megbüntetésükön keresztül tudatosítsa a többség a normák kötelező erejét (Gans, 1971, 22.). Ez a "nulla tolerancia"-politika valóságos tartalma.

Különösen demoralizáló hatást vált ki ehhez képest, hogy a "felső tízezerből" kikerülő gyanúsítottakkal szemben olykor látványosan engedékeny a büntető hatalom (a sokmilliárdos kárt okozó bűncselekmény első számú gyanúsítottját kifejezetten baráti légkörben hallgatta ki az ügyészség, a szabadságvesztését töltő népszerű táncdalénekes gyakran jár ki a börtönből néhány napra stb.).

Nem hallgatható el az sem, hogy a nincstelenségből és a társadalmi kirekesztettségből adódó kiszolgáltatottság valóban a bűnözés világa felé sodorhatja azokat, akik egyéb módot nem látnak életük megváltoztatására. Más kérdés, hogy többségük ott is kizsákmányolt és megalázott pária marad (Forrai, 1999).

A szegénység és a bűnözés közötti kapcsolatra vonatkozó felfogások sorában említést kell tenni azokról is, amelyek szintén kriminalizálják a nincstelenséget, magukat a hátrányos helyzetű embereket és csoportokat azonban nem elkövetőnek, hanem áldozatnak tekintik. Ilyen nézetet képviselt Henry George, a XIX. században élt amerikai újságíró és politikus, aki 1885-ben egy beszédében kifejtette: a szegénység bűn, annak elszenvedői sértettek, a társadalom pedig bűnös (http://www.grundskyld.dk/l-poverty.html). Nemzetközi szintre vitte ugyanezt a gondolatot Thomas Pogge, aki szerint az emberek - közöttük kisgyerekek - tömegeinek halálát is eredményező világméretű szegénység kialakulásáért, de legfőképpen fenntartásáért, felszámolásának megakadályozásáért a fejlett országok a felelősek. Ez a helyzet az alapvető emberi jogok sérelmét jelentő bűnös magatartás következménye (Pogge, 2002).

Megjegyzendő, hogy a maga közvetlenségében sem a szegényeket kriminalizáló, sem pedig a társadalom (vagy a fejlett országok) felelősségének kérdését felvető megközelítések nem értelmezhetők a maguk közvetlenségében büntetőjogi-kriminológiai tételek módjára, áttételesen azonban ilyen keretek között is fontos háttérként szolgálhatnak. Napjainkban is vannak törekvések (sőt: bizonyos körben rendelkezések) a koldulás visszaszorítására, másrészt egy adott területen vagy népcsoportnál okozott szélsőséges szegénység (éhínség) már a körülményektől függően háborús bűncselekményt, vagy népirtást is megvalósíthat.

A hátrányos helyzet tehát fontos tényező a vagyon elleni bűnözés oksági összefüggéseiben. Az eddigiekből azonban kiderül, hogy általában a szegénységnek és kísérő körülményeinek ilyen szerepét elismerő kriminológusok is hangsúlyozzák: a megélhetési bűnözés az anyagi javakat sértő törvényszegő magatartásoknak csupán egyetlen, méghozzá nem is a legnagyobb, nem is meghatározó jelentőségű csoportja. Arra is rámutattak a téma kutatói, hogy a depriváltság még ugyanazon társadalmi közegben sem egyformán hat a különböző cselekményfajták megvalósulásának módjára és mértékére. Mindebből az következik,

- 231/232 -

hogy a monokauzális elméletek nem csupán a bűnözés egészére, hanem annak alrendszereire sem alkalmazhatók általános, mindent átfogó magyarázatként.

Ilyen szempontból a leginkább ígéretesek a makroszintű összefüggések feltárására törekvő tudományos vállalkozások. Tekintettel arra, hogy a vagyon elleni bűnözés tömeg jelenségként kétségtelenül hat a nemzetgazdaság alakulására, okkal tételezhető fel, hogy ez fordítva is így van. Georg von Mayr már a XIX. században leírta azt a törvényszerűséget, amely szerint a rozs árának emelkedése vagy csökkenése arányosan kihat a lopások előfordulására (von Mayr, 1877).

Érdemes megjegyezni, hogy ez a teória határozott összefüggést mutat a szegénység kriminogén szerepének említett felfogásaival (lásd a madagaszkári példát), hiszen a Bajorországban alapvető élelmiszerként használt gabona drágulása vagy elérhetetlenné tette azt sokak számára, vagy pedig egyéb fontos dolgokról kellett lemondani a megszerzése érdekében. Egy norvég-amerikai tudóscsoport a rendelkezésre álló adatok (például a csapadékra vonatkozó információk) alapján a lényeget illetően igazolta von Mayr megállapításait. A vagyon elleni bűnözés valóban határozott pozitív korrelációt mutatott a rozs árának alakulásával, az erőszakos kriminalitás azonban éppen ellenkező irányba mozgott. A kutatók magyarázata igen meggyőzőnek tűnik: a gabona árának emelkedésével együtt a sör is drágult. Ezért kevesebbet fogyasztottak, ami az agresszív megnyilvánulások visszaszorulását is magával hozta (Mehlum-Miguel-Torvik, 2004,12.).

Hasonló felismerések egyébként a magyar kriminológiai szakirodalomban is korán megjelentek. Földes Béla például a XIX. és XX. század fordulója környékén kiadott műveiben kifejtette, hogy a szegénységnek nem csupán gazdasági, hanem társadalmi következményei is vannak, ilyen például a bűnözés is. Vizsgálta az 1873 és 1879 között elítéltek számának alakulását, összevetve azt az emberek anyagi helyzetének változásával. Megállapította, hogy az elszegényedés és a vagyon elleni bűncselekmények elkövetése között határozott pozitív korreláció figyelhető meg, de ugyanez a helyzet a nincstelenség és az öngyilkosságok kapcsolatában is. Földes Béla szintén észlelte, hogy az erőszakos, élet elleni bűncselekmények ellenkező módon reagálnak az életszínvonal alakulására, amit ő szintén az alkoholfogyasztással hozott összefüggésbe. Balogh Jenő ugyanebben az időszakban azt hangsúlyozta, hogy a közhatalomnak van lehetősége a bűncselekmények mögötti társadalmi tényezők ellen hathatós intézkedéseket tenni, a kiszolgáltatott társadalmi csoportok - mindenekelőtt a gyermekek - védelme útján. Irk Albert és Vámbéry Rusztem a XX. század elején szintén fontosnak tartották a kriminalitás gazdasági-társadalmi meghatározottságát, azonban álláspontjuk szerint azon túlmenően az elkövetők személyisége is alakíthatja a bűnözést (Lévay, 2006, 159-164.).

A későbbiekben a gazdaság ciklikus mozgása és a bűnözés változásai közötti összefüggések vizsgálata felé fordult a kutatók figyelme. A XX. század első felétől kezdődően erősödött az a felismerés, hogy a termelésben és a kapcsolódó folyamatokban rendszeresen ismétlődő hullámhegyek és hullámvölgyek vannak. A hosszabb időszakot felölelő periódusokon belül kisebb, hasonló ismérveket felmutató ciklusok jelentkeznek. Kézenfekvőnek tűnik az a hipotézis, amely szerint a gazdasági ciklus leszálló ága, de még inkább az általános válsághoz vezető recesszió a bűnözés növekedését eredményezi, míg a fellendülés éppen ellenkező hatást vált ki: a közbiztonság stabilizálódik (Pusztai, 1997, 63-68.). A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Az ismertetett kutatások adatai azt jelezték, hogy az egyes tényezők eltérő módon hatnak a vagyon elleni, illetőleg az erőszakos bűnözés alakulására, sőt: az előbbieken belül is különböző mértékben mozdultak el az egyes cselekményfajták mutatói. Ugyanez állapítható meg a gazdasági ciklusok és a kriminalitás kölcsönhatását illetően is.

Pusztai László szerint az emberölésekre vonatkozóan például határozott következtetések nem vonhatók le a jelenlegi ismereteink alapján. Az viszont a rendelkezésre álló szakirodalmi adatok alapján megállapítható, hogy szignifikáns összefüggés van a rövid (3-4 éves) gazdasági ciklusok és egyes vagyon elleni cselekmények statisztikájának alakulása között (Pusztai, 1997, 72.). Nem cáfolható azonban az a logikus következtetés sem, amely szerint az ennél hosszabb, sőt: a mintegy 50 évet átfogó, úgynevezett "Kondratyev" ciklusok is jelentősen befolyásolják a kriminalitás trendjeit. A mondottakból értelemszerűen következik, hogy maga a bűnözés is a gazdasághoz hasonló rendszeres változásokat mutat, ezek a mozgások azonban a gazdasági ciklusokkal ellenkező irányúak. Ennek a felismerésnek egyebek mellett a prognózisok készítése terén van fontos szerepe. Gyakorlati következtetésként rögzítette Pusztai László, hogy Magyarországon az ezredforduló körül éri el a csúcsot a bűnözés növekedése, majd néhány éves stagnálás után csökkenés következik be (Pusztai, 1997, 77-79.). A változás az általa jelzetthez képest kissé korábban elkezdődött, azonban a tendenciát illetően ez a jóslat bevált.

Hasonló következtetésekre jutottak más szerzők is. Sunèica Vujiœ és Siem Jan Koopman szerint például Angliában és Wales-ben az ismertté vált betöréses lopások számának alakulása egyértelműen kimutatható szoros kölcsönhatásban van a gazdasági ciklusokkal. Ezt az összefüggést hosszabb távon is érvényesnek tekintik, míg az egyéb tényezők, így a bűnüldözés alakulása és a kiszabott büntetések súlyossága inkább csak átmeneti hatást képesek gyakorolni (Vujiae -Koopman, 2006).

A gazdaság, valamint a bűnözés kapcsolatának vizsgálata során természetesen felmerül az a kérdés is, hogy milyen mechanizmusok, milyen oksági tényezők közvetítik a hatásokat a két rendszer között. A jelenleg általánosan elfogadottnak tekinthető álláspont szerint a gazdaság a meghatározó, kérdés azonban,

- 232/233 -

hogy a kriminalitást befolyásoló körülmények közül melyeket képes megváltoztatni. A behatóbb tényfeltárások és elemzések eredményei arra utalnak, hogy a kölcsönviszony nem annyira egyértelmű, mint ahogyan az a makroszintű adatok összevetéséből látszik. Tény ugyanis, hogy a gazdasági fellendülés a szükségletek kielégítésének jobb lehetőségei miatt negatív módon hat a motivációra, ugyanakkor kétségtelenül több elkövetési alkalom keletkezik, egyszerűen szólva: szaporodnak az ellopható értékek. Thomas M. Arvanites és Robert H. Defina arra a következtetésre jutottak, hogy az előbbi körülménynek meghatározó szerepe van, míg a bűnalkalmak körének bővülése érdemben nem csökkenti a motiváció változásainak következményeit (Arvanites - Defina, 2006).

A gazdasági ciklusok és a bűnözés közötti kapcsolatrendszer a kifejtettek értelmében azért jelentős, mert éppen a leggyakoribb, ezáltal a bűnügyi statisztika alakulását elsősorban befolyásoló deliktumokat érinti. Ugyanakkor emlékeztetni kell arra, hogy még az ilyen összefüggések meghatározó voltát hangsúlyozó kutatók is jelzik: a folyamatok nem ugyanúgy hatnak minden kriminális magatartásra, még a vagyon elleni bűnözés körében sem. Másrészt az is elfogadott, hogy a mutatók mozgása nem teljesen sorsszerű: a gazdaság fejlődése mellett még makroszinten is vannak olyan tényezők, amelyek befolyásolhatják az ismertté vált deliktumok számát és jellegét. Ilyen mindenekelőtt a népesség összetételének alakulása, de nyilvánvalóan fontos szerepet tölt be a büntető igazságszolgáltatási rendszer működése is. Erre még akkor is figyelemmel kell lenni, ha tudjuk: a demográfiai trendek és a bűnüldözés intézményei maguk is összefüggenek a gazdasági helyzet változásaival.

A gazdaság hatásai közül a munkanélküliség számos kutatás adatai és következtetései szerint kiemelkedően fontos szerepet játszik a kriminalitás alakításában. Ahogyan arra Hans von Hentig már 1947-ben rámutatott, a szegénységhez hasonlóan erre a tényezőre vonatkozóan is felmerült, hogy tulajdonképpen maga az állástalanság jelent egyfajta devianciát. Sokáig élt az a nézet, amely szerint a munkanélküliek alkalmatlanok hasznos társadalmi tevékenység végzésére, helyzetük alakulásáért egyébként jórészt saját maguk felelnek. Valójában a XX. század első felében bekövetkezett gazdasági világválság és annak következményei tették nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy a probléma nem elsősorban egyéni-erkölcsi jellegű.

A foglalkoztatás világából kikerülő személyek jelentős része mentálisan és idegileg sérül, hat hónap elteltével 42%-ukra ilyen módon hat a mellőzöttség. Elkeseredettségük környezetükre is negatív hatással van, végső soron társadalmilag elszigetelődnek. Von Hentig azt is elismerte, hogy a munkanélküliség azért is kriminogén tényező, mert értelemszerűen szegénységet is okoz. Ezzel összefüggésben a büntető igazságszolgáltatás rendszerében tömeges méretű diszkriminációra vezet, hiszen a nincstelen munkanélküliek gyakran nem tudják kifizetni a szabadságvesztésre átváltoztatható pénzbüntetést, így börtönbe kerülnek, míg a tehetősebbek megússzák az elzárást (Von Hentig, 1947, 209-227.).

Mindezek alapján érthető, hogy az állástalanság és a bűnözés alakulása között számos kutatás állapított meg pozitív korrelációt (Elliott - Ellingworth, 1998). Ezen belül is mindenekelőtt a vagyon elleni kriminalitás mutatóinak változásai jeleznek igen szoros összefüggést a munkanélküliség tendenciáival (Chiricos, 1987; Raphael - Winter - Ember, 2001). Helyesen mutattak rá többen arra is, hogy téves megállapításokra vezet, ha az adatokból egyirányú befolyásra - tipikusan a munkanélküliség meghatározó szerepére - következtetünk. Tény ugyanis, hogy a bűnözés, különösen, ha egy meghatározott területre vetítve vizsgáljuk, maga is visszahat a munkanélküliség alakulására. A bűnügyileg fertőzött területeken a gazdaság lehetőségei is korlátozottabbá válnak, a társadalmi kapcsolatok szétzilálódása miatt pedig az azok hálójából kikerült állástalanokat nehéz megtalálni akkor is, amikor már volna munkaalkalom (Calvó-Armengol - Zenou, 2003).

Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint nem önmagában a szegénység, a munkanélküliség vagy más körülmények lényegesek a bűnözés oksága szempontjából, hanem az egyenlőtlenség. Daniel Y. Lee megállapítása szerint a jövedelmi különbségek nagysága és egyes vagyon elleni bűncselekmények száma (rablás, lopás az USA-ban és az Egyesült királyságban) szignifikáns összefüggést mutat. Amerikában a betörések (és az erőszakos közösülések) is kölcsönhatásban állnak a jövedelmek eltéréseivel (Lee, 2002, 6.). Más kutatók szerint azonban az egyenlőtlenség inkább az erőszakos kriminalitásra van hatással, a tisztán vagyon elleni cselekmények ennek a körülménynek a kiiktatásával is magyarázhatók a gazdasági helyzet alakulásával (Kelly, 2000).

Ian Taylor a baloldali realizmus kritikai irányzatának szellemében azon véleményének adott hangot, hogy egyes vagyon elleni bűncselekmények - mindenekelőtt a csalások - fontos kiváltó oka maga a piac. A nemzeti keretek között mozgó fogyasztóvédelem és a rendkívül gyors, akár off-shore vállalkozások keretében is megvalósítható pénzmozgások rendszere és gyorsasága közötti ellentmondás például úgy vezethet tömegek megkárosításához, hogy a megtérülésre nem lesz esély. Ehhez járul a megtévesztő hirdetések közzétételének lehetősége. Általánosságban elmondható, hogy a liberális piacgazdaságban - mint minden versenyben - jelen van a csalás kísértése, de véghezvitelének feltételrendszere is (Taylor, 1999, 223-234.).

Amennyiben elismerjük az egyenlőtlenségek és a kriminalitás közötti oksági kapcsolatot, úgy óhatatlanul eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy megállapítható-e a hátrányos helyzetű csoportok aránytalanul magas részvétele a bűncselekmények elkövetésében. Ehhez kapcsolódóan vizsgálni kell, hogy a lemaradás és a jogsértések megvalósítása egyszerűen a társadalom

- 233/234 -

mozgásainak következménye-e, avagy abban esetleg szerepet játszanak a csoport, illetőleg tagjainak más (kulturális, etnikai, vallási, stb.) meghatározói. Innen pedig már csak egy lépés kell addig az igen gyakran megfogalmazott problémáig: van-e kisebbségi bűnözés, ha igen, akkor az milyen sajátos okokra vezethető vissza. A választól függően kell megtalálni az esetleges társadalmi-közhatalmi reagálás megfelelő módját.

Minden társadalomban léteztek és léteznek valamifajta kisebbségek. A globalizáció, a technikai fejlődés és az életkörülmények alakulása miatt azonban az emberek jelentős csoportjai egyre gyakrabban kerülnek olyan helyzetbe, hogy gyökértelenül, idegen kultúra által meghatározott elvárások szerint kell élniük, miközben saját korábbi szokásaikat, kötődéseiket csak igen korlátozott mértékben és módon tudják érvényesíteni az új közegben.

Ez elvezet egy olyan szembenálláshoz, ami általában a nomádok és a letelepedettek viszonyára jellemző. Hozzá kell azonban tenni, hogy a világhoz való viszonyulásnak ez a két formája és filozófiája tágabban is értelmezhető: egyes emberek gondolkodása és magatartása a nomádokéhoz, másoké a letelepedettekéhez áll közelebb.

A nomádok, szemben a letelepedettekkel, leginkább az idő és a tér szemléletében, sőt: kezelésében különböznek egymástól. A letelepedett hosszú távon gondolkodik, törődik a következő generációk sorsával és érdekeivel, ügyel arra, hogy mind a maga, mind a leszármazottai érdekei biztonságban legyenek. Nem kíméli magát, erőfeszítéseket tesz egy későbbi jobb sors érdekében. Ezzel szemben a nomád - némi túlzással -az "örök mában" él, kevésbé számol cselekedetei következményeivel, nem vigyáz az egészségére, inkább hódol káros szenvedélyeknek. Kerüli azokat az ésszerű erőfeszítéseket, lemondásokat, amelyek csak hosszú távon tűnnek kifizetődőnek. Egy példával élve: a letelepedett az unokáira gondolva ültet diófát, míg a nomád nemhogy nem ültet, de inkább letöri a faágat, ha éppen megkíván egy - általában más tulajdonában álló - gyümölcsöt.

A nomádok és letelepedettek közötti különbségtétel nem jelent egyben értékítéletet. A nomádok általánosabb értelemben a dinamizmust, a létezőnek a megkérdőjelezését is magukban hordozzák. Nomádként találták meg őseink a magyar hazát, mindmáig őrizzük - letelepedettként is - az akkori kultúra értékeit, nem beszélve a más, nomád és letelepedett népektől átvett tudásról. A szabad piacgazdaság a mondottak szerint előmozdítja a tőke és a munkaerő szabad áramlását, aminek jó oldala is van, hiszen a versennyel járó mozgás a fejlődés, a növekedés motorja. Ezzel összefüggésben arra is rá kell mutatni, hogy a nomád életvitel nem minden esetben szabad választás eredménye, az embereket, illetőleg egyes csoportjaikat esetenként éppenséggel a letelepedettek vagy azok egyes csoportjai taszítják a nomád létformába. Mindezzel együtt tény, hogy a nomád életforma, illetőleg annak megnyilvánulása bárki részéről, óhatatlanul a bűnelkövetésbe sodródás felé mutat. Már csak azért is, mert a törvényeket - amelyek megsértését súlyosabb esetben büntetéssel fenyegetik - tipikusan a letelepedettek alkotják, saját értékeik, normáik és vagyonuk védelmében. Ugyanakkor tény, hogy a nomád a rosszul felmért vagy a nem időben kielégített szükségletei, igényei sürgetése miatt is kerülhet prekriminális helyzetbe.

Mindebből természetesen nem következik, hogy a társadalomnak és a közhatalomnak a kisebbségekhez való viszonyulása ne befolyásolná a hátrányos helyzetben lévő, esetleg másképp gondolkodó és másképp viselkedő csoportok, illetőleg azok tagjainak bűnözési aktivitását. Lauren J. Krivo, Ruth D. Peterson és Danielle C. Payne az Egyesült Államokban a kriminalitás eloszlásának egyenlőtlenségeit vetette össze a területi szegregáció politikájával és annak következményeivel. A vagyon elleni cselekmények közül a rablások alakulására vonatkozó kutatás eredményeképpen megállapították, hogy a szegregáció - elsősorban az afro-amerikaiak lakóközösségeinek elkülönülése -egyértelműen pozitív korrelációban áll a deliktumok számával. Azokban a városokban, ahol a legkevésbé különültek el a lakásviszonyok, ott a rablási mutatók a rejtett bűnözés vizsgálatának eredményeire is tekintettel alacsonyabb értékeket jeleztek (3 éves időszakra 1,3 rablás/1000 lakos). A közepesen szegregált településeken már több támadás történt (3 év alatt 3,4 rablás/1000 lakos), míg az erősen megkülönböztető vonásokat jelző településszerkezet mellett a legmagasabb arányszámok voltak rögzíthetők (6,4 rablás/1000 lakos/3év). Az adatok tehát egyértelműen alátámasztják a rasszista vagy előítéletes településpolitika negatív hatását a bűnözés alakulására (Krivo - Peterson -Payne, 2006, 7.).

Póczik Szilveszter más kutatások eredményeire is hivatkozva megállapítja, hogy egyes etnikai kisebbségek, illetve a bevándorlók és a külföldiek világszerte a lakosság egészéhez viszonyított arányukat meghaladóan szerepelnek a bűnözési, illetőleg a bűnözéskontroll adatait tartalmazó statisztikákban. Ennek okait illetően különböző magyarázatok születtek, kétségtelenül tapasztalható a mutatók alakulását is befolyásoló diszkrimináció a hatalom és annak egyes szervei részéről. Ugyanakkor Póczik Szilveszter egyetért azzal, hogy a kisebbségi csoportok tagjai által elkövetett bűncselekmények általánosabb szinten is megfogalmazható közbiztonsági kockázatot jelentenek, akár kulturális konfliktusként, akár esélypótló magatartásként magyarázzuk azokat. Az előbbi felfogás értelmében az idegen környezetbe került csoportok anómiás helyzete lehet a bűnözésben való magasabb részvétel oka. Ez azonban inkább a bevándorlással összefüggő értékproblémákra igaz. Más esetekben - így a magyarországi romák helyzetét érintően - inkább annak van jelentősége, hogy a kisebbség tagjai más alulprivilegizált rétegekhez hasonlóan integráltságuk hiányossá-

- 234/235 -

gai, a szocializációs és képzettségi-foglalkoztatottsági hátrányok miatt nem képesek kielégíteni szükségleteiket, ezt a helyzetet pedig törvénytelen eszközökkel próbálják áthidalni, a középosztály szimbolikus értékeit, de anyagi javait is így próbálják meg birtokba venni (Póczik, 2006, 587.).

Tauber István szerint a kulturális tényezőkön túlmenően a kisebbségek szociális helyzete is szerepet játszik a magasabb bűnözési aktivitásban. Konkrétan a magyarországi cigányságra vonatkozóan - a hazai kutatások alapján - arra a következtetésre jutott, hogy a csoport egyes tagjainak kriminalitása összefügg az etnikum történeti fejlődésével, ami azt eredményezte, hogy többségük halmozottan hátrányos helyzetűnek minősíthető. Ezt lényegében megerősíti az e körbe tartozó bűnözés rétegspecifikus jellege. Igen lényeges felismerés hogy a "kemény" társadalmi rétegképző mutatók (iskolázottság, jövedelem, stb.) a cigány elkövetők esetében ugyanúgy befolyásolják a deviáns viselkedés gyakoriságát és milyenségét, mint ahogyan az a kontrollcsoportnál tapasztalható. Ebből az következik, hogy nem az etnikai hovatartozásnak van döntő szerepe az elkövetés okságában (Tauber, 1996, 305.).

Történeti kutatások eredményei is alátámasztják, hogy voltak olyan helyzetek (bár meg kell jegyezni, hogy ezek kivételes konstellációk), amelyek egyrészt kínálták a bűnelkövetés lehetőségét, másrészt az adott viszonyok logikája bizonyos csoportok számára szinte szükségszerűvé tette e jogellenes magatartás választását. Ez volt jellemző például az amerikai Louisiana államra a polgárháborút és a rabszolgák felszabadítását követően. A közbiztonság védelmére rendelt intézmények nem kellő kiépítettsége és az anómiás állapotok általában is rossz bűnügyi helyzetet eredményeztek, de a feketebőrű lakosság egy részénél életvitelszerű kriminalitás is kialakult. A magyarázat az, hogy az önálló gazdasági és más döntésekre felkészületlen volt kényszermunkásokat a fehérek becsapták, a felszabadított rabszolgák vállalkozásait akár erőszakkal is tönkretették, ellehetetlenítették. A legális létfenntartás szinte egyetlen módja az ültetvényeken való munka folytatása lett volna, ami azonban az adott körülmények között lényegében a korábbi helyzetük visszaállítását jelentette (Vandal, 1997).

Meg kell azt is jegyezni, hogy a bűnözés problémáinak gazdasági szempontú megközelítése óhatatlanul piaci logika alapján működő intézményeket tételez fel. Bentham óta jelen van a kriminológiai és közhatalmi gondolkodásban az elkövetői mérlegelés, a bűnös elhatározás, illetőleg a büntetés (valamint egyéb tényezők) kapcsolatának a vizsgálata. Az ilyen elméletek tipikusan a racionális döntések feltételezésén alapulnak. A másik általános magyarázat az úgynevezett rutintevékenységek teóriája, amely szerint a cselekmény megvalósítására hajlamos személyek, a támadási célpontok és az elkövetést lehetővé tévő helyszín együttes előfordulása nagy valószínűséggel kiváltja a kriminális magatartás bekövetkezését.

Egy empirikus kutatás keretében a betörők elkövetés előtti mérlegelését és a döntés meghozatalának szempontjait vizsgálta Stuart Dunlop Macintyre. Nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az elkövetői magatartást befolyásoló körülmények beható tanulmányozása hasznosítható ismeretekhez vezet a megelőzési stratégiák és intézkedések kidolgozásához. Macintyre ötven interjú alapján választotta ki azokat a szempontokat, amelyek érvényesítését egy újabb, 96 betörőből álló minta, valamint esettanulmányok alapján súlyozta. Az eredmények szerint négy olyan tényező volt, amelyek az elsődleges elhatározás kialakulásában, illetőleg az elkövetésről való lemondásban szerepet játszottak: a kutya, a riasztó, az utca forgalma, valamint a számításba jöhető célpontokról szerzett információk (pl. a lakásban élő család vagyoni viszonyai és szokásai). A cselekvést megelőző döntés szempontjából fontosnak bizonyult mindezeken túlmenően az, hogy voltak-e a lakók jelenlétére utaló jelek (működő televízió, rádió, gépkocsi a ház előtt). Érzékelhető különbség mutatkozott a betörők tapasztaltsága szerint is. A bűnös tevékenységet hosszabb ideje folytató elkövetőknek a cselekmény előtti gondolkodása strukturáltabb, a meghatározó szempontok értékelését követően kevésbé hatnak rájuk az újabb információk (Macintyre, 2001).

Az egyénben rejlő oksági tényezők közül a vagyon elleni cselekmények esetében is meg kell vizsgálni a biológiai-pszichológiai irányzatok esetleges magyarázó erejét. Annál inkább, mivel a tudományos megítélés változásai ellenére ma is elfogadott, hogy a kleptománia mentális rendellenesség. A pszichiátria szerint az tüneteit illetően nem más, mint ismételt, kontrollálatlan lopása olyan dolgoknak, amelyek nem a személyes szükségletek kielégítése céljából kellenek. A tudomány általános megítélése szerint a torzulásnak kétségtelenül vannak olyan okai, amelyek a büntetőjogi felelősség keretei között nem ragadhatók meg. Ma már körvonalazódik, hogy a kleptomániának több válfaja is lehetséges, a pontosabb diagnózis függvényében egyébként a gyógyításra is vannak lehetőségek (Grant, 2006).

Egészen bizonyos, hogy az ellenállhatatlan lopási vágy miatt megvalósított cselekmények lebukás esetén a statisztikában ismertté vált vagyon elleni deliktumként jelennek meg, az egyébként szenvedélybetegségnek is diagnosztizált kleptománia pedig a hazai joggyakorlatnak megfelelően legfeljebb a büntetés korlátlan enyhítését lehetővé tévő, korlátozott beszámítási képességet eredményező körülmény lehetne, ilyen ügy nem ismert egyébként a publikált döntések között. Mindebből kétséget kizáróan megállapítható, hogy lehetséges olyan eset, amikor az anyagi javakat sértő deliktum kifejezetten biológiai-pszichikai okokra vezethető vissza. Nyilvánvaló, hogy az erőszakos magatartás meghatározó vagy befolyásoló tényezői, közöttük az egyénben, a személyiségben rejlő faktorok, a jelen fejezet témakörébe tartozó kriminalitásban is szerepet játszhatnak. A rongálás például számos esetben tipikusan az agresszió megnyilvánulási formája vagy ered-

- 235/236 -

ménye. Ezért a fiziológiai, neurológiai és a társadalmi környezet hatásain kívüli más (pl. genetikai) magyarázatok ebben a körben is megfelelően alkalmazhatók és alkalmazandók azzal, hogy azok a vagyon elleni bűnözés kizárólagos okaiként nem foghatók fel. Az egyénben rejlő okok a szociális feltételrendszer keretei között válthatják ki a bűnöző magatartást, vagy tarthatók kordában, beleértve a rendellenességek felismerését és a kezelés kezdeményezését is.

A személyiséggel összefüggő okoknak nyilvánvalóan szerepük van a kezelés, de különösen a megelőzés körében nagy jelentőségű visszaesés kondicionálásában. Kétségtelen tény, hogy a bűnözői pályafutás, a többszöri elkövetés nem kizárólag a vagyon elleni cselekmények elkövetőire jellemző. Gyakoribb azonban a deliktumokat foglalkozásszerűen, rendszerint speciális felkészültség birtokában - ezt gyakorlás révén, tapasztaltabb bűnözőkkel együtt tevékenykedve, vagy a "börtöniskolában" lehet megszerezni - tudatosan, az életvitel részeként megvalósító tettes a vagyon elleni kriminalitás körében, mint másutt (számszerűen ritka kivétel a profi bérgyilkos). Az ilyen személyekre jellemző egyfajta "szakmai büszkeség", ami összefügg azzal, hogy meghatározott cselekmények véghezviteléhez valóban különleges tudásra van szükség. Megjegyzendő, hogy igen gyakran éppen ezek a tulajdonságok vezetik el a rendőrséget a tetteshez. Az alkalmazott módszerről a tapasztalt nyomozók könnyen felismerik az elkövetőt, de az is előfordul, hogy a könnyelműen dicsekvő delinkvens azért bukik le, mert sikereivel dicsekszik baráti társaságban, az elmondottak azonban a nyomozó hatóság tagjainak fülébe is eljutnak (Kó, 2006, 348.).

A "hivatásos tolvaj" Edwin Sutherland szerint kellő technikai tudás mellett elismert státusra tesz szert. Működését illetően elfogadott (ámde nem törvényes) szabályokhoz igazodik. Viselkedését a differenciális asszociáció alakította és alakítja. Tevékenységét egyfajta lazán értelmezett szakmai szervezetben folytatja, ahol például az utánpótlás nevelése is fontos, szokások által reguláit feladat (Sutherland, 1937, 198-212.).

Szabó András azt tartja a legfontosabbnak, hogy az ilyen bűnözők esetében az egzisztencia alapja, az életfenntartás folyamatosságának biztosítéka a kriminalitás. A szervezeti jelleg Sutherland 1937-es meghatározása óta olyan módon erősödött, hogy már az elkövetés előkészítése és végrehajtása is egyre inkább a társas üzleti vállalkozások mintájára valósul meg. Jellemzővé vált a konspirációs készség magas foka is, ami szintén az organizáltság felé mutat, váltakozó társakkal és segítőkkel követik el a sorozat-bűncselekményeket a hivatásos bűnözők. A megszerzett vagyon legalizálása érdekében a professzionális - és egyre inkább szervezett - bűnözők közvetlenül vagy mások útján kapcsolódnak a legális gazdasághoz, a pénzmosás a működés szerves részévé válik (Szabó, 1992, 290-296.).

Az elkövetők személyében rejlő okok, de az elkövetés tárgyi körülményei is fontosak - egyebek mellett -a bűnüldözési gyakorlat számára is. Minél többet tudunk az egyes, illetőleg ugyanazon típusba tartozó deliktumok elkövetőinek egyéniségéről, annál inkább sikeres lehet az újabban széles körben alkalmazott "profiling" (profilalkotás) módszerének bevetése. Itt arról van szó, hogy a korábbi tapasztalatok és a máshonnan szerzett tudás birtokában meghatározzák a tettes tulajdonságait, ami az egyéb bizonyítékokkal együtt nagy segítséget adhat a gyanúsított azonosításához és megtalálásához (Woodhams - Toye, 2007).

Bakóczi Antal a rendszerváltás előtt készített összefoglaló tanulmányában komplex oksági felfogásának ad hangot. Említést tesz a társadalmi feszültségek fokozódásáról, egyáltalában: a fejlődés ellentmondásairól. Ennek kimondásához 1986-ban bátorság kellett, bár a szerző utal arra is, hogy az akkor ténylegesen a hatalmat gyakorló Magyar Szocialista Munkáspárt a XIII. kongresszusán maga is kénytelen volt megállapítani egyes kriminogén tényezők (az erkölcsi normák tömeges megszegése, a közgondolkodás zavarai, stb.) felerősödtek a társadalomban. Mindamellett problémák voltak a bűnmegelőzés intézményrendszerében is: mindenekelőtt az ellenőrzés hiányosságait lehetett megállapítani. Rámutatott Bakóczi Antal a bűncselekmények felderítése terén jelentkező visszásságokra is. Sértetti oldalon a megfelelő vagyonvédelmi intézkedések elmulasztása járulhatott hozzá a vagyon elleni kriminalitás emelkedéséhez, az elkövetők között pedig a társadalmi beilleszkedési zavarok (alkoholizmus, élősdi életmód, stb.) játszottak fontos szerepet a bűnügyi helyzet romlásában (Bakóczi, 1986, 218-227.).

Az oksági összefüggéseket illetően a vagyon elleni bűnözésre is igaz, hogy egyetlen tényezővel, egyetlen elmélettel az egyébként rendkívül szerteágazó, egyes cselekmények esetében az erőszakos bűnözéssel is rokon vonásokat mutató, sőt: közvetlenül is agresszív magatartásként értékelhető megnyilvánulások nem magyarázhatók meg. Az empirikus kutatások többségében is nyilvánvalóvá vált, hogy a különböző deliktumok számának és egyéb meghatározóinak (pl. földrajzi megoszlás) alakulása nem egyformán korrelál a vizsgált körülményekkel. Ebből is következik, hogy tényállásonként eltérőek a domináns okok, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy egyéb hatásmechanizmusok is hozzájáruljanak a bűnös magatartás választásához.

Irodalom

[1] Aebi, Marcelo F. (2004): Crime Trends in Western Europe from 1990 to 2000. European Journal of Criminal Policy and Research, Vol. 10., No. 2-3., 163-186.

[2] Arvanites, Thomas M-Defina, Robert H. (2006): Business Cycles and Street Crime. Criminology, Vol. 44., No. 1., 139-164.

[3] Bakóczi Antal (1986): A vagyon elleni bűnözés és okai. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok, XXIII. kötet, 185-228.

- 236/237 -

[4] Calvó-Armengol, Antoni-Zenou, Yves (2003): Does Crime Affect Unemployment? The Role of Social Networks. Annales d'économie et de statistique. No. 71-72.,. 173-188.

[5] Chiricos, Theodore G. (1987): Rates of Crime and Unemployment: An Analysis of Aggregate Research Evidence. Social Problems, Vol. 34., No. 2., 187-212.

[6] Crowther, Chris (2000): Thinking about the "Underclass" - Towards a Political Economy of Policing. Theoretical Criminology, Vol. 4., No. 2., 149-167.

[7] Elliott, Caroline-Ellingworth, Dan (1998): Exploring the Relationship between Unemployment and Property Crime. Applied Economics Letters, No.5., 527-530.

[8] European Surcebook of Crime and Criminal Justice (2006). Boom Juridische Uitgevers, Den Haag

[9] Fafchamps, Marcel-Minten, Bart (2002): Crime and Poverty: Evidence from a Natural Experiment. Centre for the Study of African Economies, Working Paper Series, No. 182., Oxford, UK

[10] Ferge Zsuzsa (2000): A szétszakadó társadalom. Belügyi Szemle, 6. szám, 3-17.

[11] Forrai Judit (1999): Szegénység és bűnözés különös formája a budapesti utcákon: a férfi- és női prostitúció. Belügyi Szemle, 2. szám, 91-101.

[12] Gans, Herbert J. (1971): The Uses of Poverty: The Poor Pay All. Social Policy, July/August, 20-24.

[13] Gödöny József (1979): Új tendenciák a vagyon elleni bűnözésben. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok, XVI. kötet, 5-39.

[14] Gönczöl Katalin (1990): Bűnös szegények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

[15] Grant, Jon E. (2006): Understanding and Treating Kleptomania: New Models and New Treatments. Israel Journal of Psychiatry and Related Sciences, Vol. 43., No. 2., 81-87.

[16] Harries, Richard (2003): Modelling and Predicting Recorded Property Crime Trends in England and Wales - a retrospective. International Journal of Forecasting, Vol. 19., 557-566.

[17] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1983): A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Akadémiai Kiadó, Budapest

[18] Hentig, Hans von (1947): Crime: Causes and Conditions. McGraw-Hill, New York

[19] Kelly, Morgan (2000): Inequality and Crime. The Review of Economics and Statistics, Vol. 82., No. 4., 530-539.

[20] Kim, Sang-Weon-Pridemore, William Alex (2005): Social Change, Institutional Anomie and Serious Property Crime in Transitional Russia. British Journal of Criminology, Vol. 45., pp. 81-97.

[21] Ko József (2006): Vagyon elleni bűncselekmények. In: Gönczöl Katalin-Kerezsi Klára-Korinek László-Lévai Miklós (szerk): Kriminológia - Szakkriminológia. Complex, Wolters Kluver csoport, Budapest, 335-353.

[22] Kó József (1997): Vagyon elleni bűncselekményt elkövetők szociológiai vizsgálata. Néhány gondolat a vagyon elleni bűnözésről, egy empirikus vizsgálat tükrében. Kriminológiai Tanulmányok, 34. kötet, OKRI, Budapest, 133-158.

[23] Krivo, Lauren J.-Peterson, Ruth D.-Payne, Danielle C. (2006): Inequality in Crime Across Place: Exploring the Role of Segregation. Előadás a Population Association of America 2006-os tanácskozásán, Los Angeles, http://paa2006.princeton.edu/download.aspx?submissionld=60436

[24] Lee, Daniel Y. (2002): Income Inequality and Crime: Cointegration Analyses and Causality Tests. John L. Grove College of Business, Working Papers, WP2002-061, Shippensburg, PA

[25] Lévay Miklós (2006): A magyar kriminológiai gondolkodás fejlődése. In: Gönczöl Katalin-Kerezsi Klára-Korinek László-Lévai Miklós (szerk): Kriminológia - Szakkriminológia. Complex, Wolters Kluver csoport, Budapest, 153-200.

[26] Macintyre, Stuart Dunlop (2001): Burglar Decision Making. Doctor's Thesis, Griffith University, Brisbane

[27] Mayr, Georg von (1877): Gesetzmäßigkeit im Gesellschaftsleben. Verlag München, Oldenbourg

[28] Mehlum, Halvor-Miguel, Edward-Torvik, Ragnar (2004): Rainfall, Poverty, and Crime in 19th Century Germany. Memorandum, No. 04/2004, Department of Economics, University of Oslo, Oslo

[29] Merrill, Thomas W.-Smith, Henry E. (2007): The Morality of Property. William and Mary Law Review, Vol. 48., pp. 1849-1895.

[30] Mitchinson, Neil-Wilikens, Marc-Breitenbach, Lothar-Urry, Robin-Portesi, Silvia (2004): Identity Theft - A Discussion Paper.

[31] Nagy János (1938): A község rendészete. Martineum R.T., Szombathely

[32] Nagy László Tibor (2006): A lakásmaffia-bűncselekmények empirikus vizsgálata. Kriminológiai Tanulmányok, 41. kötet, OKRI, Budapest, 164-193.

[33] Naylor, Tom N (2003): Towards a General Theory of Profit-Driven Crimes. British Journal of Criminology, Vol. 43., pp. 41-101.

[34] Orbán Sándor (2007): A kiemelt vagyon elleni bűncselekmények vizsgálata. Rendészeti Szemle, 5. szám, 99-118.

[35] European Commission, Directorate General, Joint Research Centre, Brussels, EUR 21098 EN

[36] Penalver, Eduardo Moisés-Katyal, Sonia K. (2007): Property Outlaws. University of Pennsylvania Law Review, Vol. 155., pp. 1095-1186.

[37] Penner, James E. (1997): The Idea of Property in Law. Oxford University Press, Oxford

[38] Pert, Michael W. (2003): It's Not Always About the Money: Why the State Identity Theft Laws Fail to Adequately Address Criminal Record Identity Theft. The Journal of Criminal Law and Criminology, Vol. 94., No. 1., pp. 169-208.

[39] Pogge, Thomas (2002): World Poverty and Human Rights. Polity Press, Cambridge, UK

- 237/238 -

[40] Póczik Szilveszter (2006): A bűnözés és a kisebbségek. In: Gönczöl Katalin-Kerezsi Klára-Korinek László-Lévai Miklós (szerk): Kriminológia - Szakkriminológia. Complex, Wolters Kluver csoport, Budapest, 581-596.

[41] Proudhon, Pierre Joseph (1970): What is Property? An Inquiry into the Principle of Right and Government. Dover Publications, New York

[42] Pusztai László (1997): Gazdasági ciklus és bűnözés (posztumusz mű). In: Irk Ferenc (szerk.): A bűnözés jövője - Emlékkönyv Pusztai László tiszteletére halála első évfordulóján. OKRI, Budapest, 63-82.

[43] Raphael, Steven-Winter-Ember, Rudolf (2001): Identifying the Effect of Unemployment on Crime. Journal of Law & Economics, Vol. 44., No. 1., pp. 259-283.

[44] Saar, Jüri, (2004): Crime, Crime Control and Criminology in Post-Communist Estonia. European Journal of Criminology, Vol. 1., No. 4., pp. 505-531.

[45] Sutherland, Edwin (1937): The Professional Thief. University of Chicago Press, Chicago

[46] Szabó András (1992): A büntetőjog reformja. G&G Kiadó, Budapest

[47] Tauber István (1996): A vagyon elleni bűnözés. In: Gönczöl Katalin-Korinek László-Lévai Miklós (szerk.): Kriminológiai ismeretek - bűnözés - bűnözéskontroll. Corvina Kiadó, Budapest, 137-153.

[48] Taylor, Ian (1999): Crime in Context: A Critical Criminology of Market Societies. Westview Press, Boulder, CO.

[49] Tseloni, Andromachi-Osborn, Denise, R-Trickett, Alan-Pease, Ken (2002): Modelling Property Crime Using the British Crime Survey. British Journal of Criminology, Vol. 42., 109-128.

[50] Tóth Mihály (2000): Gazdasági bűnözés és bűncselekmények. KJK Kerszöv, Budapest

[51] Tóth Mihály (2001): A csalás formáinak és büntetőjogi értékelésének változásai. Belügyi Szemle, 4-5. szám, 3-16.

[52] Tóth Sándor (2001): Lakáscsalás - lakásmaffia. Belügyi Szemle, 4-5. szám, 61-67.

[53] Vandal, Gilles (1997): Property Offenses, Social Tensions and Racial Antagonism in Post-Civil War Rural Louisiana. Journal of Social History, Vol. 31., 127-153.

[54] Vujiae, Sunèica-Koopman, Siem Jan (2006): Economic Trends and Cycles in Crime: A Study for England and Wales. Department of Econometrics, Free University Amsterdam, Tinbergen Institute, Amsterdam

[55] Woodhams, Jessica-Toye, Kirsty (2007): An Empirical Test of the Assumptions of Case Linkage and Offender Profiling with Serial Commercial Robberies. Psychology, Public Policy, and Law, Vol. 13., 59-83. ■