Ha az ember elolvassa az újságot, vagy meghallgatja a híreket a rádióban és a televízióban, elszörnyed a borzalmaktól, amelyek naponta fordulnak elő a világban, amelyben él. Háborúk, gyilkosságok, rablások, betörések; az erőszak, a megaláztatás, a testi és a lelki szenvedés számtalan "öltözék"-ben jelenik meg előttünk, és ilyenkor általában felsóhajtunk: milyen jó, hogy legalább otthonunkban béke van - nyugalom és biztonság. Talán ez az önvédelmet szolgáló lelki mechanizmus az oka annak, hogy azok a hírek a legelrettentőbbek, melyek a családon belül megjelenő erőszakról szólnak.
Régen tudjuk már, hogy a válások száma igen magas Magyarországon: statisztikailag bizonyított, hogy minden harmadik házasság előbb-utóbb erre a sorsra jut. Mégis: nagyon nehezen fogadjuk el azt a tényt, hogy a gyűlölet és az agresszivitás, a testi és a lelki erőszak egyre gyakrabban jelenik meg a családon belül is, és nem akarjuk elhinni, hogy embertársaink jelentős része számára a család többé nem a "béke szigete". Sőt ellenkezőleg: igen gyakran a társadalomban észlelhető kegyetlenség és összeférhetetlenség forrása! Az utóbbi időben - párhuzamosan azzal, hogy ráébredünk: a család sokféle brutális erőszak színhelye lehet - sokszor hangzik el olyan javaslat, mely szerint a családon belül okozott testi és lelki ártalmak elbírálásához speciális jogszabályok lennének szükségesek. Talán valóban érdemes lenne lépéseket tenni annak érdekében, hogy a gyermek családon belüli bántalmazását (a fizikai büntetést) törvény tiltsa, a magam részéről azonban úgy vélem: inkább azt kellene elérnünk, hogy a brutalitásra érvényes jogszabályok akkor is működjenek, ha az elkövető és az áldozat azonos családban él. Manapság például egy gyermek kegyetlen elverése egyértelműen, nemcsak a jog, de a laikus polgár nézőpontjából is, bűncselekmény - kivéve, ha az agresszor a saját gyermekét veri el! Ez más eset, ilyenkor a szemtanúk szemérmesen elfordulnak, és általában a rendőrség is szemet huny: a szülő éppen "nevelt", "teljesítette kötelességét", ebbe nem lehet senkinek beleszólása. A jogrendszer és a közvélemény ne tegyen különbséget a családban, illetve a családon kívül megvalósított erőszak között; a végrehajtásnak -és egész társadalmunknak - ideje lenne megtanulnia, hogy a kegyetlen testi és lelki fájdalmak okozójának a családi kötelékek semmiféle védelmet - vagy mentséget - nem nyújtanak!
A pszichológia a családon belüli erőszaknak - a résztvevők személye szerint - három megnyilvánulási formáját írja le. Az egyik a házastársak közötti, a másik a gyermek elleni, a harmadik pedig a családban élő idős (részben vagy teljesen magatehetetlen) személy elleni erőszak, amely azonban - mint említettem -nemcsak fizikai brutalitás lehet, hanem szándékosan és folyamatosan előidézett lelki gyötrelem is. (Ilyen akár az is, amikor az asszony tartósan "férfiatlan-ság"-gal vádolja házastársát, akár szexuális, akár családfenntartói hatékonyságát vonva kétségbe). A fizikai bántalmazásra soha nincs elfogadható mentség, de a megalázás, a szándékos és tartós pszichológiai kínzás önmagában is "családon belüli erőszak"-nak minősülhet, nem beszélve arról, hogy sokszor megelőzi - és bizonyos értelemben magyarázza - a fizikai erőszakot. Ne felejtsük el azt sem, hogy - a fizikai erőszak sajátos formájaként - meglehetősen gyakran találkozunk a gondoskodás elmulasztásával, a gyermek, vagy az idős családtag végzetes elhanyagolásával, ami azt jelenti, hogy nemcsak az agresszív bántalmazás, de a segítő beavatkozás elmaradása is a családon belüli erőszak fogalomkörébe tartozik.
Közelebbről megvizsgálva a családon belüli erőszak fent leírt formáit, rendszerint azt találjuk, hogy valamennyinek a dinamikája azonos: az elkövető hibásan alkalmazza erejét, családon belüli hatalmát, ellenőrzési, irányítási lehetőségeit, autoritását. A közös dinamika következtében sokszorosára nő a valószínűsége annak, hogy az olyan családban, ahol az erőszak egyik formája már előfordult, jelen van -vagy rövid időn belül megjelenik - az erőszak másik formája is! Pályafutásom során a lehető legritkábban találkoztam olyan esettel, amikor a feleségét bántalmazó férfi egy újjal sem nyúl gyermekeihez, vagy olyannal, amikor ugyanez az ember a legnagyobb szeretettel gondoskodik a vele közös háztartásban élő, magatehetetlen anyósáról, vagy édesanyjáról.
Később részletesebben is visszatérek rá, de már most hangsúlyozni szeretném, hogy sem a családon belüli erőszak elkövetői, sem pedig áldozatai nem rendelkeznek speciális pszichológiai profillal, azaz senki nem tudja megmondani: azonos családon belül, miért agresszív és bántalmazó az egyik családtag (például az apa), és miért nem ilyen a másik (például az anya). A kutatások azonban egyértelműen utalnak arra, hogy léteznek bizonyos kockázati és ellenállási faktorok, melyek a családi erőszak komplex jelenségkörét kétségtelenül befolyásolják. A kockázati faktorok közül elsősorban azokat a szociokulturális hagyományokat emelném ki, amelyek egyes társadalmi csoportok számára ma is "előírják" a családtagok bántalmazását ("Engem is vert az apám, ennek köszönhetem, hogy tisztességes ember lettem", "Az asszony verve jó" stb.), de közéjük tartozik az alkohol-és a drogfüggőség is, valamint az erőszak előfordulása valamelyik családtag korábbi családjának történetében. Ugyanakkor akadnak emberek (férfiak és nők egyaránt), akik e kockázati faktorokkal megterhelten sem erőszakosak a családban: pszichológiai ellenállásuk - belső visszautasításuk - erősebb, mint a családi hagyományok, vagy éppen az alkohol és a drog "csábítása". Az erőszakra vonatkozó szociális attitűdök (vélemények, hiedelmek) és gyakorlati tevékenységek szintén szerepet játszhatnak a családon belüli erőszak megjelenésében. Például bármilyen lőfegyver jelenléte a család otthonában növeli a gyilkosság kockázatát, és a véres akciófilmek rendszeres nézése a televízióban, kétségtelenül befolyásolja az erőszakkal kapcsolatos attitűdöket, és magát az agresszív viselkedést is. Természetesen nemcsak a társadalom hat a családra, de a család is a társadalomra: a családban megjelenő erőszak egyfajta "tanulási terepe" a később - más szociális helyzetekben és más interperszonális kapcsolatokban - előforduló agresszív magatartásnak. Az áldozat valamint a család számára az erőszak súlyos és tartós fizikai, pszichológiai károkat okozhat, és - túl a családon - komoly gazdasági, szociális következményekkel jár a társadalomban is.
A felnőtt családtag elleni erőszak a közös élet bármelyik periódusában előfordulhat, mégis, a tapasztalatok szerint, leginkább négy kontextusban találkozunk vele: az udvarlás, illetve "együttjárás" során, a házasság, illetve élettársi kapcsolat idején, a szakítást követően, és - a három időszak bármelyikében - az idős, magatehetetlen családtag ellen elkövetett erőszak formájában. A tapasztalatok azt mutatják: ha az erőszak már az együttjárás idején megjelenik, igen nagy a valószínűsége annak, hogy fennmarad a házasság során is, sőt egyre gyakoribbá és egyre durvábbá válik. A szakítás - a válókereset benyújtása - nem egyszer inkább növeli a súlyos - olykor halálos - erőszak kockázatát: a jogi procedúra szimbolikus csatatér, mely mindkét fél legsötétebb, legellenszenvesebb vonásait hozza felszínre, és az áldozat menekülését gyakran objektív akadályok (lakáshelyzet, közös gyermek stb.) nehezítik.
Az idős családtag elleni erőszak szintén fizikai és pszichológiai formában jelentkezhet: ide tartozik az idős rokon bántalmazása, anyagi kizsákmányolása és gondozásának elmulasztása is. Sajnos a szakirodalom és a napi sajtó a családon belüli erőszaknak ezzel a formájával keveset foglalkozik, így kevés adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy felmérhessük: a család szociális háttere, kultúrája, anyagi helyzete és egyéb tényezők mennyire befolyásolják az ilyen típusú erőszak létrejöttét, és keveset tudunk az elkövetők és az áldozatok karakterisztikumáról is. Annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy az idős ember elleni erőszak elkövetői gyakran a család felnőtté váló gyermek-tagjai, és tudjuk azt is, hogy a kötelező gondozás elmulasztásában leginkább a család női tagjai a vétkesek - minden bizonnyal azért, mert az ellátás, gondoskodás feladatköre elsősorban őket terheli.
A házasfelek közötti erőszak problémakörében mindmáig vitatott kérdés: szerepet játszik-e a biológiai nem abban, hogy valaki elkövetővé, vagy áldozattá válik? A közvélemény ma is úgy tartja: a családon belüli atrocitásokban a nő az, akinek el kell szenvednie a férfi agresszivitását. E nézet egyrészt a hagyományos családmodellre épít, melyben a férfi volt a családfő, aki hatalmával élve (vagy visszaélve) kénye-kedve szerint büntethette "alárendeltjeit" (a gyerekeket és az asszonyt), másrészt arra a biológiai tényre, hogy a férfi általában erőteljesebb testalkatú - és a pszichológiai vizsgálatok szerint agresszívabb is - a nőnél. Annak ellenére, hogy a hagyományos családmodell már régen nem működőképes, és az elmúlt évtizedekben - valószínűleg szocializációs okok következtében - a nők agresszivitása kimutathatóan növekedett, az írott és az elektronikus sajtó a családon belüli erőszak kapcsán előszeretettel ápolja a megkínzott, megvert, megalázott nő, illetve a durva és brutális férfi képét. Az APA (ami adott esetben nem a hímnemű szülőt jelenti, hanem az Amerikai Pszichológiai Társaság - American Psychological Association - angol rövidítése) még 1998-ban is arról számolt be, hogy a családon belüli erőszak a házastársak viszonyában elsősorban férfi elkövetőket és női áldozatokat jelent. Az utóbbi egy-két évben azonban sorra jelennek meg olyan közlemények, melyek - hol óvatosan, hol határozottan - cáfolják ezt az állítást. Egy kanadai kutatóintézet (Institute Against Family Violence) tavaly megjelentetett tanulmányában például ez olvasható: "Folyamatosan növekszik azoknak a közleményeknek a száma, melyek az asszonynak a férjével szemben elkövetett erőszakos magatartásáról szólnak, és ez azt jelenti, hogy egy rejtett szociális probléma kerül napvilágra. A férfi házastárs bántalmazása talán kisebb valószínűséggel kerül a hivatalos szervek látóterébe, részben annak következtében, hogy a nő, mint férjének támadója, meglehetősen zavarbaejtő képlet". Kétségtelenül zavarbaejtő. Olyannyira az, hogy szinte elképzelhetetlen, amint egy férfi éppen a rendőrségre telefonál, és segítséget kér, mert bántalmazza a felesége. A tudományos (endokrinológiai és evolúciós pszichológiai) kutatások feltételezik, hogy a "zavar" okát nem pusztán a tanult szerepviselkedések különbségében (tehát abban, hogy a férfinak büszkének és fájdalomtűrőnek illik lennie, míg a nő lehet félénk és esendő) kell keresnünk, hanem abban, hogy - mint az egyik kutató írja -:
"A nő biológiailag huzalozott arra, hogy...stressz esetén szociális támogatást keressen. Amikor otthon valami baj történik, a férfi merészen fölveszi a harcot - vagy éppen visszahúzódik és duzzog. A nő viszont valószínűleg a telefonhoz lép, hogy jól kibeszélje magát a barátnőjével." Vagy azért - tehetnénk hozzá - hogy felhívja a rendőrséget. Nem tudhatjuk pontosan, a családon belüli erőszakért hány esetben felelős a férfi, és hány esetben a nő. Kétségtelen azonban, hogy a rendőrségi - vagy egyéb "segélykérő helyeken" készült - statisztikák torzítják a valóságot. Az amerikai bűnözési statisztika (National Crime Survey) szerint például a házastársak "ütközésének" 84%-ában az asszony az áldozat, igaz ugyan, hogy az ilyen típusú erőszakos cselekmények aránya ebben a statisztikában igen alacsony: 1000 nő közül 5,4 esik áldozatul házastársa erőszakosságának. A kérdéskör kutatóinak más módszerekkel zajló - nemcsak a segélykérésekre támaszkodó - felmérése ennél elgondolkoztatóbb és szomorúbb képet mutat: 1000 párból évente 113 nő és 121 férfi válik a családon belüli erőszak áldozatává! Ha az erőszak fogalmát széleskörűen értelmezzük, és nemcsak a bejelentett és látlelettel igazolt sérelmeket számítjuk ide, hanem a titkos csaták pofonjait és karmolásait is, ez az adat - sajnos - valószínűleg a hazai helyzetet is jól tükrözi. Úgy vélem, illenék túllépnünk a családi erőszakra vonatkozó előítéleten, mely szerint ezekben a férfi mindig brutális agresszor, a nő pedig mindig kiszolgáltatott áldozat. Vizsgálatok igazolják, hogy a nő - feltehetően fizikai hátrányainak kiegyenlítése érdekében - sokkal valószínűbben használ fegyvert a családi konfliktusok során, mint a férfi (sőt előfordul olyan eset is, amikor a "munkát" bérgyilkossal végezteti el), és azt is, hogy az emberek 82%-a az anyai tenyér közvetítésével szerzi be első tapasztalatait az erőszakról. A kötelékből kilépő férj zsarolása (például a közös gyermek láthatásával), egzisztenciális fenyegetése, illetve ellehetetlenítése, anyagi- és lakáshelyzetének tönkretétele szintén a családon belüli erőszak feminin formái közé tartozik.
Tapasztalataim szerint a férfiak családon belüli durva, fizikai agressziójának legáltalánosabb közvetlen oka az alkohol. Természetesen nem állítom, hogy minden férfi-elkövető alkoholmámorban veri a feleségét, de - a rendőrség és a családsegítő szolgálatok adataival feltehetően megegyező módon - úgy látom, hogy a legdurvább - és rendszeres - bántalmazások hátterében szinte kivétel nélkül a férfi mértéktelen alkoholizálása ismerhető fel. Ugyanakkor a család speciális rendszer, ami - mint említettem - azt jelenti, hogy az egyik családtag elleni erőszak sohasem hagyja érintetlenül a többi családtagot: az asszony bántalmazása elsődleges indikátora a gyermek bántalmazásának, és fordítva. Ez az összefüggés olyannyira igaz, hogy amikor azt látom: egy férfi a kutyáját veri az udvaron, sohasem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy házon belül a családtagjaival teszi ugyanezt. Mindez ma már szinte közhely: mindenki, aki alkoholista szülők gyerekeivel foglalkozik, pontosan tudja, hogy a részeg apa nemcsak a feleségét, de minden bizonnyal a gyermekét is bántalmazza. Kevesebben tudják viszont, hogy az alkoholista szülő gyermeke nemcsak a saját testére mért ütésektől és rúgásoktól szenved, de azoktól is, melyeknek anyja az áldozata. A vizsgálatok szerint az olyan gyermek, akit alkoholista apja (még) soha nem bántott, viszont gyakran szemtanúja anyja fizikai bántalmazásának, általában alacsony önértékelésű és impulzív (tehát képtelen magatartását megfelelő ellenőrzés alatt tartani), valamint igen magas a kockázata annak, hogy maga is alkohol vagy drogfogyasztóvá válik. Az ilyen gyerekek gyakran megszöknek otthonról, illetve előfordul az is, hogy öngyilkosságot követnek el. Ennek hátterében szinte mindig ún. "túlélő bűntudattal" találkozunk, hiszen a gyermeknek tehetetlenül kell néznie, amint apja veri az édesanyját, sőt felelősnek érzi magát a történtekért, mert a részeg apa rendszerint ürügyként használja őt az anya bántalmazásához. Az asszony magatartásában viszont, aki tűr, és képtelen kezelni a férj alkoholizálásából adódó katasztrofális helyzeteket, előbb-utóbb emocionális vagy mentális betegség tünetei jelennek meg, és egyre rosszabbul látja el szülői feladatait. Megesik, hogy fájdalmai enyhítése érdekében maga is alkoholhoz fordul.
A házastársak közötti erőszak okainak feltárása hihetetlenül nehéz feladat; előfordulásában bizonyára komoly szerepet játszik az a tény, hogy a párok sokszor nem képesek egymás emocionális állapotának empatikus átélésére, és nem törekszenek egymás nézőpontjának, álláspontjának megismerésére. Komoly hiányok mutatkoznak az óhatatlanul előforduló konfliktusok kezelésének képességében is: a provokációra adott agresszív reakciónak sok ember számára nincs alternatívája. Mindez azonban csak megerősíti feltevésemet: a "brutális férfi" és az "esendő nő" hamis paradigmája sohasem vezethet el a probléma valódi megismeréséhez.
A gyermek durva, kegyetlen bántalmazása nem magyarázható meg a modern világ szociális és pszichológiai betegségeivel, a társadalmi, emberi értékek pusztulásával. Számtalan adat bizonyítja, hogy a múltban is nagyon sok gyerek szenvedett a felnőttek erőszakos magatartásától, azaz: valószínűleg nem létezett olyan társadalmi formáció vagy kultúra, amelyben ne váltak volna számosan az erőszak áldozatává. Napjainkban az Egyesült Államokban évente körülbelül egymillió esetet tartanak nyilván (hazai statisztikát sajnos nem ismerek, feltételezhető, hogy a népességhez viszonyított arány hasonló), de minden szakértő egyetért abban, hogy ennél sokkal több fordul elő. A statisztika hiányosságainak egyik oka az, hogy a gyermek ellen elkövetett súlyos erőszakot a felnőttek - és sokszor a gyerekek is! - igyekeznek titokban tartani, a másik pedig - mint a fentiekben már említettem - a társadalomnak az a makacs téveszméje, mely szerint a gyermek "enyhébb fokú" bántalmazása nem erőszak, hanem "nevelés". Mindaddig, amíg az apja által kékre-zöldre vert gyereket meglátva azt mondják a szomszédok: "Biztosan megérdemelte!" - folyamatosan fennáll a titokban tartható gyermekbántalmazások veszélye. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a gyermek elleni erőszak fogalomkörébe nemcsak a fizikai bántalmazás tartozik. Ide soroljuk a gyermek érzelmi gyötrését, a hideg, elhanyagoló, szeretet nélküli nevelői magatartástól kezdve egészen az "emocionális szadizmusig" (például annak a nyolcéves kislánynak az apjára gondolok, aki, ha a gyerek rossz jegyet hozott az iskolából, levágott egyet a kislány által szeretettel gondozott csirkék közül, sőt kényszerítette gyermekét, hogy egyen az elkészült ételből), valamint azokat az eseteket is, amikor a szülő mintegy "elfelejt" gondoskodni a gyermek alapvető fizikai szükségleteiről - például napokig nem megy haza, hogy enni adjon a lakásba zárt gyermekének. Az ember időnként borzongva értesül ilyen szülői rémtettekről - azután igyekszik gyorsan megfeledkezni róluk. Pedig ma, Magyarországon sok gyerek szenved felnőtt hozzátartozóinak kegyetlenségétől. Egyesek fizikailag, mások lelkileg viselik ennek a "nevelésnek" a nyomát egész életükben. Vannak olyanok is, akik belepusztulnak...
A kutatók egy része a gyermek elleni erőszak okait mindenekelőtt az érintett felnőttek patológiás személyiségében keresi. Megállapításaik szerint ezek az emberek általában agresszívak, uralkodni vágyók, merevek és izoláltak (azaz nincsenek barátaik, közeli ismerőseik), míg érzelmi szinten éretlenek, önértékelésük és frusztráció tűrésük alacsony, gyermekeiket "játékszerként", saját szükségleteik kielégítőjeként kezelik, empátiára képtelenek. A legfontosabb észrevételük azonban az, hogy szinte valamennyi gyermek ellen erőszakot elkövető felnőtt maga is átélte ugyanezeket a tapasztalatokat gyermekkorában! A tényt, hogy szinte minden pszichológiai vizsgálat kimutatja a családon belüli erőszak sajátos "örökletességét" (adott esetben azt, hogy a vert gyerekek, amint szülővé válnak, maguk is hasonlóképpen bánnak gyermekeikkel), sokféleképpen magyarázhatjuk; hivatkozhatunk a pszichoanalitikus identifikáció-elméletre, a viselkedés-lélektanban hangsúlyt kapó modelláló-modellált viszonyra, vagy a korszerű kognitív megközelítésekre, melyek szerint az erőszakos családban felnőtt embernek szülőként nincs alternatívája a gyermekével kibontakozó konfliktusok kezelésére. Elmebetegséget ritkán találunk a gyermekeiket durván bántalmazó szülők körében, drog- illetve alkoholfüggőség, valamint pszichopátiás személyiségzavar azonban annál gyakrabban fordul elő (sohasem felejtem el azt a kisfiút - az anyaotthonban találkoztam vele, ahová anyja menekült gyermekeivel -, akit részeg apja felakasztott a lakásukban, és életét csak az mentette meg, hogy éppen hazatérő anyja még időben levágta a kötélről.)
A szociológiai, szociálpatológiai kutatások a munkanélküliség és a szegénység szerepét hangsúlyozzák a gyermek elleni erőszak létrejöttében. A szegénység és a munkanélküliség egyfajta krónikus stresszként hat a családokra, és a stressz csökkenti a szülők képességét arra, hogy alkalmazkodjanak a váratlan helyzetekhez, illetve egészséges módon megküzdjenek azzal a tapasztalattal, hogy az események - például a gyermek magatartása - nem mindig úgy alakulnak, ahogy ők igénylik. A kutatók szerint számos tényezőnek - együtt, vagy külön-külön -kell jelen lennie ahhoz, hogy a stressz-helyzetben élő szülő erőszakossá váljék gyermekével. Ilyen tényezők: a családi élet diszharmóniája, az erőszak jelenléte a család történetében, a férj dominanciája a házasságban, az alacsony iskolázottsági szint, a fizikai büntetés hasznosságának állítása és a család szociális magányossága, izolációja. Mindezek, mint korábban említettem: kockázati faktorok. Ne felejtsük el, hogy az egyén intelligenciája, empátiája, önkontrollja módot kínál arra, hogy ellenálljon a kockázati faktorok "inspirációjának", és - akár valamennyi kockázati tényező fennállása esetén is -harmonikus kapcsolatot alakítson ki gyermekével.
Tekintsük most röviden át: milyen következményekkel jár a szülői erőszak a gyermek személyiségének alakulásában? Az első durva bántalmazás a gyermek életének bármelyik periódusában bekövetkezhet, de - ha már megtörtént - ritkán fordul elő, hogy ezt nem követi újabb és újabb atrocitás. Ezt azért fontos előrebocsátani, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy minél gyakrabban és minél kegyetlenebbül verik, gyötrik a gyermeket, annál tartósabb, annál inkább visszafordíthatatlan a sérülés, amit a gyermekben okoz. A fizikai károsodások a leglátványosabbak: a gyermekkórházakban évente sok olyan kislányt és kisfiút ápolnak, akiknek végtagtöréseit, égési sérüléseit, érzékszervi vagy központi idegrendszeri károsodásait köztudottan - vagy gyaníthatóan - a szülői kegyetlenség idézte elő. Ezeknek a testi sebeknek egy része begyógyul, más része maradandó látási, hallási vagy értelmi károsodást okoz - a lelki sebek azonban nem gyógyulnak be soha! A vizsgálatok szerint a fizikailag bántalmazott gyerekek között az átlagosnál jóval gyakrabban találunk agresszív, erőszakos magatartást és hiperaktivitást. Sok kutató feltételezi, hogy ilyen esetben a gyermeknek a társaival való interakciójában ugyanazok az erőszakos elemek jelennek meg, mint amelyeket a szüleivel való kapcsolatában rendszeresen átélt. Ugyanakkor kétségtelenül nehéz megállapítani, hogy ilyenkor a szülői erőszak ok-e, vagy okozat? (Tehát azért verik-e a gyereket, mert agresszív, vagy azért agresszív, mert rendszeresen bántalmazzák?). A kutatások adatai szerint egyfajta kölcsönhatásról van szó - a szülő és a gyermek reakciói mintegy megerősítik egymás negatív megnyilvánulásait - vagyis a szülői, nevelői erőszak semmiképpen sem segít; inkább elmélyíti, súlyosbítja a tüneteket, semmint megakadályozná azok előfordulását.
A korán kezdődő, rendszeresen ismétlődő fizikai és emocionális erőszak leggyakoribb (egy amerikai szerzőpáros szerint a bántalmazott gyerekek 75%-át érintő) pszichológiai következménye az, hogy a gyermek passzívvá, visszahúzódóvá, örömtelenné válik. Önértékelése alacsony lesz, és nemritkán megjelenik a depresszióhoz vezető tehetetlenség és reménytelenség érzése. Amennyiben a gyermek érzelmi és fizikai elhanyagolása, illetve bántalmazása már a csecsemőkorban elkezdődik - tehát a fejlődésnek abban a korai szakaszában, amikor a személyhez fűződő érzelmi kötésnek kellene kialakulnia - egész életre szóló zavar jöhet létre a szeretetteljes emberi kapcsolatok létesítésében, sőt sérül valamennyi képesség, mely közvetett formában a szeretet, a nyitottság és a bizalom jelenlétét igényli. Hadd hangsúlyozzam ismét: a családon belüli erőszak előbb-utóbb mindig elhagyja az otthont! Azok a gyerekek, akik erőszakot alkalmazó szülők mellett nőnek fel, általában a családi minta alapján élnek: mind kortársaik, mind nevelőik felé ingerlékeny, agresszív, indulataikat visszafogni képtelen ("acting out"-os) magatartást tanúsítanak, felnőtté válván pedig - szüleikhez hasonlóan - elkövetők, vagy áldozatok lesznek. A felmérések szerint például tízszerese a valószínűsége annak, hogy a férfiak, akik gyermekkorukban rendszeresen tanúi voltak anyjuk bántalmazásának, maguk is erőszakot alkalmaznak feleségükkel, vagy élettársukkal.
Az alábbiakban a szexuális erőszaknak arról a típusáról szeretnék röviden beszámolni, melyben a szexuális cselekmény résztvevői közül az egyik fél felnőtt, a másik pedig gyermek, és melyben a felnőtt kényszert alkalmaz annak érdekében, hogy áldozata szexuálisan stimulálja, illetve kielégítse őt. A kérdéskörrel kapcsolatban mindenekelőtt két tévhitet kell eloszlatnom. Az egyik a "cukros bácsi" legendája, melynek lényege az, hogy az óvatlan gyermeket kóros személyiségű idegen felnőttek környékezik meg. Nos, a felmérések szerint a felderített esetek 75-80%-ában az erőszakot olyan felnőttek - vagy az áldozatnál jóval idősebb gyerekek - követik el, akiket az áldozattá váló gyermek jól ismer: szülő, testvér, rokon, vagy esetleg a családdal bizalmas kapcsolatot tartó szomszéd. A másik tévhit: a szexuális erőszak súlyosan patológiás karakterek műve, ennek következtében az ilyen típusú bűncselekmény rendkívül ritkán fordul elő. Természetesen az előfordulások számát szinte lehetetlen pontosan meghatározni, hiszen - egyfajta irracionális bűntudat következtében - még az áldozatok is igyekeznek a történteket titokban tartani. Amerikában a Gyermek Elleni Erőszak Megelőzésének Nemzeti Bizottsága a gyermekvédelem és a bűnüldöző szervek által feltárt és bizonyított esetek alapján például azt állapította meg, hogy 1993-ban 1000 gyermek közül 2,4 vált szexuális erőszak áldozatává. Ugyanakkor a retrospektív kutatások - melyek felnőtt embereket kérdeznek meg arról, hogy gyermekkorukban követtek-e el rajtuk szexuális erőszakot - már jóval magasabb előfordulási arányt mutatnak ki. De még ez sem minden! A retrospektív kutatások ugyanis abból indulnak ki, hogy az ember felnőtt korában óhatatlanul visszaemlékszik arra, hogy gyermekkorában szexuális erőszakot követtek el ellene, holott a memória korántsem működik ilyen megbízhatóan. Egy amerikai kutató 129 olyan húsz év körüli fiatal nőt keresett meg, akik gyermekkorukban - szexuális erőszak áldozataiként - szakorvosi és pszichológiai kezelésben részesültek. Amikor az interjú során megkérdezték őket: gyermekkorukban zaklatták-e őket szexuálisan, 38%-uk nem emlékezett semmire abból, ami velük történt. Mindez nagyon sokféleképpen értelmezhető, egy azonban biztosnak látszik: még a retrospektív vizsgálatok is alábecsülik a szexuális erőszak előfordulási arányát, és feltételezhető, hogy a hivatalos szervek a valóban megtörtént eseteknek kevesebb, mint egyharmadát azonosítják! Valószínűsíthető tehát, hogy a gyermek ellen elkövetett szexuális erőszak nem is olyan ritka, mint gondolnánk.
Mivel - akárcsak a fizikai - a szexuális erőszak sem egyokú jelenség, az etiológiai modellek olyan individuális, családi, valamint szociokulturális kockázati faktorokat írnak le, melyeknek jelenléte növeli az erőszak előfordulásának valószínűségét. Ezek a listák mindenekelőtt azokat a faktorokat tartalmazzák, melyek a felnőtt embert a gyermek szexuális "használatára" hajlamosítják. Ilyenek például a "szexuális vonzódás a gyerekek felé", vagy az a tény, hogy a potenciális elkövető maga is erőszak áldozata volt gyermekkorában. Ugyanakkor vannak gyerekek, akik ebben az értelemben sebezhetőbbek a többieknél. Kockázati faktornak minősül tehát az is, ha a gyermek önértékelése alacsony, több kedvességre, dédelgetésre vágyik, mint ami általában jut neki, és az is, ha a "nem megfelelő" szexuális viselkedésről semmiféle ismerettel nem rendelkezik. A családi jellemzők szintén szerepet játszhatnak az erőszak valószínűségében: a gyermek monitorozásának, szupervíziójának hiánya, a "titokzatos", keveset kommunikáló családi háttér, vagy éppen az otthoni légkör szexuális túlfűtöttsége (esetleg merev aszexualitása) egyaránt növeli az áldozattá válás esélyeit. Végül nem hagyhatók figyelmen kívül a társadalom karakterisztikumai sem: egyértelműen kockázati faktornak minősül, ha a társadalom nem kezeli értékén a gyermekkort és a gyerekeket, ha hiányoznak azok a szociális normák, melyek kellő eréllyel tiltják a szexuális kapcsolat ilyen formáit, illetve, ha a kulturális hagyományok támogatják a szexuális erőszak bármilyen megnyilvánulását.
Rátérve a szexuális erőszak következményeire, mindenekelőtt a gyermek emocionális fejlődésében figyelhetünk meg kedvezőtlen változásokat. A legjellemzőbb tünetek: a depresszió, a szorongás és az indulatosság. Ha a szexuálisan bántalmazott gyerekeket olyanokkal hasonlítjuk össze, akik ilyen szempontból érintetlenek, az áldozatok között mindig sokkal több depresszív tünetet találunk - az érzelmi bezárkózástól egészen az öngyilkossági kísérletekig. Az elkövetés fenyegető természetéből adódik, hogy ezek a gyerekek krónikus szorongásra is hajlamosak, de ebből a tényből vezethető le az is, hogy az ún. "poszttraumatikus stressz-rendellenesség" tünetegyüttese (például a trauma rendszeres újra-átélése, a traumával kapcsolatos ingerek elkerülése, a magas izgalmi szint) szintén gyakran felismerhető rajtuk. Sok kutató számol be arról is, hogy a gyermek-áldozatok sokszor irritábilisak, képtelenek haragjukat, indulataikat ellenőrzés alatt tartani, így közöttük kötekedő, "acting out"-szerű viselkedési zavarok is előfordulnak.
A szexuális zavarok nagyon gyakran egészen a felnőtt korig elkísérik az áldozatokat. Közöttük egyrészt túlzott szexualitással (kényszeres maszturbációval, vagy promiszkuitással, mely utóbbi a nem-kívánt terhesség és a szexuális kapcsolatok útján terjedő betegségek szempontjából is veszedelmes), vagy éppen ellenkezőleg, a szexualitástól való krónikus félelemmel, esetenként frigiditással találkozunk.
A szexuális erőszak közvetlen következményei között a legtöbb kutató a figyelem és a koncentráció zavarát említi, mely természetesen az iskolai teljesítmény látványos romlásához vezet. A szexuálisan bántalmazott gyerekek szociális hatékonysága is csökken: kevésbé bíznak környezetükben, visszahúzódóak és esetenként - mint említettem - agresszívak is. Előfordul, hogy szociabilitásuk egész életükre sérül: félnek a szociális kihívásoktól, az intim, bizalmas helyzetektől. Nem tudnak bízni az emberekben és feloldódni a társas kapcsolatokban, ezért kevés barátjuk van, és heteroszexuális viszonyaik is rendezetlenek.
A családon belüli erőszak megelőzésére, illetve az áldozatok védelmére vonatkozó teendők kérdésköre külön tanulmányt érdemelne. Most csak néhány, általam fontosnak tartott, szempontot sorolok fel - röviden és a teljesség igénye nélkül.
Gondoskodni kell megfelelő számú és megfelelő felszereltségű intézményről - otthonról - mely a családon belül bántalmazott felnőttek és gyermekek számára menedékül szolgál. A hazánkban néhány éve működő "anyaotthonok" - ahová a bántalmazott anyákat gyermekeikkel együtt befogadják - száma kevés, és reszocializációs lehetőségei is igen szerények. Mindemellett: biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb szükség lesz "apaotthonokra" is; ha a családon belüli erőszak felnőtt kezdeményezője az asszony is lehet, mi a magyarázata annak, hogy a férj mindig egyedül hagyja el szociálisan rombadőlt otthonát, illetve, ha gyermekét is magával viszi, nincs hová menekülnie?
Szükség lenne a veszélyeztetett családok felmérésére (erre a legutóbbi időben már történt hivatalos utalás), és olyan programok kidolgozására (alkalmazására), melyek egyrészt a korai szülő-gyermek kapcsolatot erősítik, másrészt az agresszív, alacsony életkorú - óvodás - gyerekeket tanítják meg az agresszivitás helyett alkalmazható alternatív reakció-módokra.
Fel kellene használni minden eszközt - elsősorban a tömegkommunikáció lehetőségeit - arra, hogy az embereknek a szülői erőszak hatékonyságába vetett hite meginogjék. Amíg a fizikai büntetés a gyermeknevelés egyfajta közmegegyezésen alapuló, és ilyen módon elfogadott eszköze marad, a nevelés és a brutális erőszak fogalmai összekeverednek, és egymástól elválaszthatatlanok maradnak.
Újra kellene gondolni a válás és a gyermekelhelyezés elviselhetetlenül hosszadalmas és szakmailag is sok szempontból kétséges procedúráját, mely mind a felnőtt, mind pedig a gyermek elleni erőszak melegágyává válhat.
A szexuális erőszak megelőzése kapcsán végig kellene gondolnunk például azt: óvhatjuk-e gyermekeinket olyasmitől, aminek lényegéről tulajdonképpen fogalmuk sincs? A szexuális felvilágosítás és az önvédelem lehetőségeinek komplex - életkorhoz igazított - formáira lenne szükség, melyek kellő ismeretet és kellő önbizalmat adnak a gyerekeknek ahhoz, hogy a szexuális csapda-helyzeteket elkerüljék. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Ranschburg Jenő, pszichológus
Visszaugrás
