Az alábbi tanulmányban azzal foglalkozunk, hogy miként mutatkoznak meg egyetemes értékek a jogban. Azt kívánjuk kifejteni, miként értelmezhetők partikularizmus és univerzalizmus opciói az erkölcsi és jogi szabályozás nézőpontjából. Univerzalizmus felfogható filozófiai szempontból is, amire szintén érdemes hivatkozni. Ez utóbbi esetben a gondolkodás a dolgokra, mint a megismerés tárgyára és azok fogalmi megragadására irányul. Foglalkozunk azokkal a jogi szempontból érdekes társadalmi történésekkel, amelyek feldolgozása segítséget jelenthet abban, hogy a jogtudományi gondolkodásmódot nyitottabbá tegyük az univerzalizmus értékei iránt. Ilyenek pl. a jog embrionális formái, jogi decentralizáció, nem állam által alkotott jog vagy a jogi realizmus által feltárható más jelenségek (formális szerződések és informális megállapodások, tekintélyes jogtudományi kommentárok stb.).
Amikor a nem jogból joggá válás folyamatát követjük nyomon, előtérbe kerül az egyedi esetekre alkalmazható jog értelmezésének gyakorlata. Eközben a hiteles értelmezés igényét oly módon vetjük fel, mint a jog érvényesítésének tényleges biztosítékát. Tárgyaljuk azt is, hogy a tételes jog hatóköre összeszűkülőben van, és a megszokott jogi dogmatika is sok szempontból bizonytalanabbá vált. A jogilag érvényesíthető igényekre mint a jogi értelmezés olyan művére tekintünk, amely összekötő elemet képezhet a jog leíró és értékelő vonatkozásai között.
A jog egyaránt megragadható a partikularizmus és univerzalizmus egymással ellentétes értékei felől nézve. A jog számára is irányadó partikularizmus és univerzalizmus közötti megkülönböztetés az etikai fogalmi alapvetésből ered. Az egyszerű etikai imperativusból az következik, hogy embertársaink megítélése nem lehet instrumentális, vagyis az emberi lényeket nem szabad saját céljaink elérése érdekében vett eszközként kezelnünk. Ehhez képest a kategorikus imperativusból eredő tanítás ezen a nézőponton túlmutat, ugyanis nem csupán egyedi helyzetekben nyújt eligazítást, hanem a konkrét esetekhez hasonlítható más esetekre nézve is kalauz lehet.
A különféle szabályozó rendszerek szükségessége mindenekelőtt hasznosságuk révén igazolható. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a szabályozórendszer részeit alkotó rendelkezések összességükben javak megszerzésére irányulnak (gondolhatunk pl. a közjó vagy a boldogság elérhetőségére). E látásmód partikularizmust eredményez. Azonban, ha egy szabályozórendszert a kötelességek felől vizsgálunk, nem az elérhető javakra vagyunk tekintettel, és ekkor rendszerszemlélethez jutunk. Előtérbe kerül a szociális sérülékenység, amely akkor kezelhető és gyógyítható, ha megvalósul az emberi méltóság egyenlő tisztelete és a polgár polgár általi kölcsönös elismerése. Ez esetben univerzális nézőponthoz jutunk. Hegel volt az, aki először párhuzamba állította egymással a hasznosságalapú és a kötelességetikát.[1]
A partikuláris értékek felől nézve kiemelhetők az erények, amelyek a boldogság elérésének eszközei. A javaknak széles köre van, amelyek megszerzésére törekedni lehet. Ezek lehetnek anyagi, de eszmei javak is. Utóbbira példa az elérhető rokonszenv vagy a megmerítkezés együttérzésben. Az etikai univerzalizmus szervezőelve az egyenlőségeszmény. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt diszkriminációtilalom fogalmazható meg, ami az önkényes döntés elkerülésének igényével függ össze.
Jogi szempontból a partikularizmus a hasznosságok és kiváltságok (immunities & privileges) elosztására irányul. Az univerzalizmus kapcsán viszont a helyes eljárás (due process) követelménye emelhető ki, ami a jogilag rendezett állapotok elérésének anyagi értékektől független alapja. Ekkor nem az anyagi javak igazságos elosztásában megmutatkozó állami felelősséget emeljük ki. Ehelyett azokra a világos játékszabályokra és a hatásos jogor-
- 133/134 -
voslati fórumokra összpontosítunk, amelyek jól működő társadalomban széles körben állnak rendelkezésre.
Az erkölcs és a jog az igazságosság elérésének eszközei, és egyaránt normákban tárgyiasulnak. A jog ugyanakkor különbözik az erkölcstől abban, hogy normái kidolgozásában nagyobb az értelem szerepe, továbbá a jog olyan tevékenység terméke, amely mindenképpen a külsődleges világban fejeződik ki (Aquinói Tamás felfogásában: "exterior operatio"). Jogi kontextusban az igazságosság korrigálható az értelemmel, miközben alkalmazható a külvilág számára megmutatkozó cselekvésekben. A külsődleges működéshez nem annyira erkölcsi erények, mint inkább az igazságos megítélés következményei társíthatók. A külsődleges működés az egymáshoz való alkalmazkodás terméke. Az igazságosság a tárgyi világban megjelenő, vita tárgyát képező dolgok érintett személyekhez való hozzárendeléséből, ill. e dolgok és az érintett személyek kívánatos összhangjából fejthető meg.[2]
Az univerzalizmus nemcsak az etikát és a jogot érinti - mint a cselekvés jellemző tartományait -, hanem magasabb elvontsági szinten a filozófiai megismerést is. Az univerzalizmus jegyében nemcsak dolgokat mint ismereti tárgyakat különböztetünk meg, hanem az ezeknek megfelelő fogalmakat is, amelyeket ugyancsak a tárgyi valóság részének tekintünk. Eszerint a dolgok és megnevezésük egyaránt létezőnek ismerhető el, bár nem ugyanolyan módon.
A valóság partikularizmus, ill. konkretizmus révén való felfogása korai időkre vezethető vissza, pl. már a Hérakleitosz által kifejlesztett evolucionizmusra.[3] Ennek ellenkezője az univerzalizmus, amelynek szélsőséges formája a szubsztancializmus, amint ez már a püthagoreusoknál megjelenik.[4] A középkorban az univerzalizmussal társítható realizmus vetélytársa a kortárs nominalizmus.[5] Aquinói Tamás mérsékelt realistaként a két szélsőség között helyezkedik el, aki azt hangsúlyozza, hogy fogalmaink valóságosak, azonban nem oly módon léteznek, mint a konkrét dolgok.
Érdekes lehet felidézni René Magritte híres pipát ábrázoló képét és Joseph Kosuth három széket ábrázoló, szintén nevezetes installációját, amelyek révén szemléletesen mutathatók be az esztétika nyelvén a nominalizmus és realizmus választási lehetőségei. Magritte amellett érvel, hogy az általa megfestett pipa nem azonosítható egy valóságosan meglévő pipával, mivel előbbi utóbbinak csupán fogalmi leképezése, merő szubjektív lenyomata, lényegében szemfényvesztés. Ennek folytán a művész a képzetek árulásáról beszél, arról a megtévesztő látszatról, ami azért fordulhat elő, mert a fogalmak ténylegesen nem a valóság termékei.[6] Magritte tehát nominalista. Ezzel szemben Kosuth realista.[7] Idézett művében éppen olyan joggal tulajdonítható létezés a szék tárgyi valóságot tükröző fogalmának, mint a széknek, amely maga a tárgy.
Napjainkban megfigyelhető az, hogy a középkori realizmushoz társítható új nemzedékek tűnnek fel. A globális ökológiai válság korában feltétlenül szükséges innováció ahhoz, hogy a természetbe való jogi beavatkozás hatásos új eszközei megteremthetők legyenek. E tekintetben segítségül szolgálhat az, ha a jogalkotás embrionális formáira irányítjuk figyelmünket, amelyek azonban nem öltenek olyan határozott formát, mint a megszokott, kifejlett jogintézmények. Ennek következtében a jogilag értékelhető fejlemények esettől függő magyarázata fontosabbnak tetszik, mint a tárgyi jogban kifejeződő jogi gondolatok szigorú fogalmi rendje. Példaként említhetők ebben az összefüggésben a Friedrich Hayek által leírt játékszabályok[8], a Herbert Hart által bevezetett általános elismeré-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
