(Vázlat)
Sose felejtsük el, hogy akármilyen
közel vagyunk is a kontinenshez,
nem tartozunk hozzá.
(Bolingbroke)
Az angol jog egy külön világ. Nem csatlakozunk azokhoz, akik szerint az angol jog érthetetlen, mi több zavaros, mert véleményünk szerint nem az, csak éppen egy kicsit (?) eltér attól, amit a kontinentális jogokban megszoktunk. Ráadásul az angolok láthatóan jól el vannak a saját jogrendszerükkel. Ha számba akarjuk venni az eltéréseket, akkor persze a lista hosszú lesz, de hát ez természetes. Valójában nem is az eltérések ténye, hanem annak okai érdekesek.
A legfontosabb eltérések egyike, hogy viszonylag kevés az írott jogszabály, azok is nagyrészt korábban kidolgozott precedens gyűjtemények, az élő jog a bírósági ítéletekben manifesztálódik. Az ítéletek pedig precedenseken alapulnak Ezek a precedensek többnyire a XVIII-XIX. századból származnak, de találunk még ma is élő precedenst a XIV. századból. Ez még ma is így van, jóllehet több jogterület is akad, ahol az írott jogszabályok dominálnak (lásd többek között a fogyasztó védelem szabályozását vagy a társasági jogot).
Mivel is kezdhetnénk az angol jog bemutatását, mint azzal a jogesettel, amely szinte valamennyi tankönyvben kiemelt helyen szerepel, a Gomberg vs. Smith (1963) üggyel. Meggondolásra késztet ugyan, hogy ebben az esetben nem szerződésszegésről, hanem szerződésen kívüli károkozásról van szó, mindazonáltal nem tudván ellenállni a csábításnak, megkíséreljük ezt az ügyet egy kissé körbejárni, annál is inkább, mivel ebben az ügyben nagyon pontosan tetten érhető a tipikus angol jogi gondolkodás.
A tényállás lényege, hogy egy napon Mr. Smith sétálni ment bernáthegyi kutyájával. Menet közben betértek egy szupermarketbe, majd a vásárlást követően együtt távoztak. Még nem is értek az utcára, amikor a kutya egy váratlan ugrással kiszabadította magát és egyenesen ráugrott egy véletlenül éppen arra haladó kisteherautóra. A jármű felborult, a rakomány egy része összetört, Mr. Gomberget nem vitathatóan kár érte.
Nem hisszük, hogy van olyan jogrendszer, az angol jog hatása alatt fejlődöttek kivételével, amely ezt az ügyet nem úgy kezelte volna, hogy az állattartó közvetlenül felel az állatai által okozott károkért. Utoljára valamikor a XVIII. században ítéltek halálra és végeztek ki (boszorkányság vádjával) egy kakast Németországban). A magyar jog követte a külföldi tendenciákat, és úgy az 1959. évi, mint az új Ptk.-ban megállapította az állattartó felelősségét. (régi Ptk. 351. §, új Ptk. 6:562. §). Az eljárás eredményét tekintve ez történt Angliában is, csak éppen az idáig vezető út volt kissé "göröngyös." Végül is három bíróság, köztük a Legfelsőbb Bíróság szerepét betöltő House of Lords tárgyalta az ügyet, amelynek során részben a XIV. századból fennmaradt precedensekkel érveltek a felek és a bíróságok egyaránt. A bíróságoknak ugyanis azt kellett eldönteniük, hogy alkalmazható-e az a szabály, amely szerint, akinek a marhája kiszabadul (escape) az országútra, nem felelős az állat okozta károkért, az viszont, aki kivitte a marhát az országútra, vétkessége esetén felelős.
A bíróságok az eljárás során a következő kérdéseket vizsgálták:
a) szarvasmarha-e a kutya;
b) országút-e a londoni utca;
c) a kutyát gazdája kivitte-e az országútra vagy a kutya kiszabadult;
d) relevánsak-e a konkrét útviszonyok (szűk utca, közeli kanyar);
e) szokásuk-e a kutyáknak általában és konkrétan a szóban forgó kutyának, hogy élelemért elkóboroljanak, vagy ezt a kutyát gazdája megfelelően ellátta;
f) kirontott-e a kutya a szupermarketból vagy kiugrott;
g) szokása volt-e ennek a kutyának, hogy egyedül menjen ki az úttestre.
Mind a három, az ügyben eljáró bíróság úgy találta, hogy a megkülönböztetés az országútra kivitt, illetve kiszabadult állatok között ma is élő jog, pontosabban ez az a jog, amelyet ilyen tényállás esetén alkalmazni kell. Az angol bíró feladata ugyanis az, hogy keresse és találja meg a jogot, amellyel az adott ügyben el lehet járni (to find the law). Az angol bírónak kettős feladata van, egyrészt annak vizsgálata, hogy mi az alkalmazandó jog, másrészt, hogy milyen eredménnyel jár a "megtalált" jog alkalmazása. Ugyancsak egyetértettek a bíróságok abban is, hogy a londoni utca "országút" és a kutya szarvasmarhának tekintendő - az ügy szempontjából. Nem volt viszont egyetértés abban a kérdésben, hogy a kutya kiszabadult-e vagy pedig a kutyát gazdája enged-
- 16/17 -
te-e ki az utcára (országútra). Ebben a kérdésben a döntő szót a House of Lords mondta ki, megállapítva azt, hogy a kutyát gazdája vitte sétálni, azaz a séta részeként került a kutya abba a helyzetbe, hogy kikerüljön az országútra. Miután gazdája vitte ki a kutyát az utcára, a gazda felelőssége megállapítható volt. Ezzel azonban még nem volt vége a történetnek.
Egy kívülálló számára persze a dolog egyszerűbb, bár nem egészen világos, hogy mi a relevanciája annak, hogy kivitték a kutyát az országútra vagy a kutya kiszabadult, hiszen mindkét esetben a gazda vagy vétkes, vagy vétlen. Mindenesetre a viták nem az ítélet megalapozottságáról szóltak, hanem arról, hogy mi is az alkalmazandó jog.
Ezen a ponton került elő egy másik ügyben (Searlev vs. Wallbank) (1947) született döntés. Ennek során a bíróság ítéletében megállapította, hogy hosszú ideje (1353 óta) fennálló szabály, hogy a földtulajdonos nem köteles meggátolni, hogy állatai "elkóboroljanak" és eközben az országúton is "tartózkodjanak", mert senki sem kötelezhető arra, hogy kerítést állítson. Ezen a ponton a történet újabb csavart kap, mert logikusan nincs fizetési kötelezettség akkor, ha a marha az országúton okoz kárt, mivel gazdájának nem kell kerítést létesítenie. De mi van akkor, ha a marha nem az országúton kóborol, hanem egy másik földbirtokos földjén tapossa össze a vetést. A XIV. századi jogeset erre is válaszol, 1353 óta az ilyen esetekben a marha gazdája "cattle trespass" (szarvasmarha által okozott jogsértés) címén kimenthetetlen felelősséggel tartozott a legázolt vetés tulajdonosával szemben. Ráadásul itt nem vétkességről, hanem kimenthetetlen felelősségről van szó!
Tehát: ha valakinek a szarvasmarhája önállósítja magát, és miután kiszabadult, nekimegy valaminek vagy valakinek az országúton, a gazda, az állat tulajdonosa nem felel, ha viszont a szarvasmarha átszökik a kerítésen és ekképpen jut el a szomszéd földjére, ahol jóízűen elfogyasztja az ott tárolt termést, akkor igen. Hol van itt a logika?
A válaszhoz - amely úgy hangzik, mint egy jobb Marx idézet -, nézzük meg, hogy ki volt a XIV. században Angliában az adott tényállás mellett a tipikus károkozó és a tipikus károsult? Ami a károkozókat illeti, szarvasmarhája többnyire a földesúrnak volt, de bizonyára nem ő vezette személyesen az állatot az országúton. Másrészt a nemesek, földesurak általában nem egyedül jártak, hanem kísérettel, ezért az országútra kivitt marha esetében van felelősség. A károkozó az állatot az országútra kivezető paraszt, a károsult ugyancsak a paraszt, aki többnyire egyedül járt, tehát a vele szembeni károkozás lehetősége adott volt.). Elkóborolt állat esetében nincs felelősség, mert a károkozó a földesúr, károsult pedig bárki lehetett. Ezen a ponton pontosan megállapítható az eltérő osztálykülönbség a tipikus károkozó és a tipikus károsult között, és ennek a korabeli bíróságok ítélkezési gyakorlatában történő megjelenése.
Ha az állat elkóborol, és e közben letapossa a vetést, a károsult feltehetően földbirtokos, mint ahogy a károkozó is földbirtokos, tehát a felelősség megállapítható. Következésképpen akár volt kerítés akár nem, az állat tulajdonosa mindenképpen felel a károsult másik földesúrral szemben és itt akár abba is hagyhatjuk az ismertetést. Az angol jogban ugyanis nem a konkrét ügyek az igazán érdekesek, hanem az a jelenség, amit a "túlélés csodájá"-nak is nevezhetünk. Gondoljunk csak bele, Anglia ma egy modern ipari társadalom, a világ egyik vezető hatalma, fejlett iparral rendelkezik, a pénzvilág központja stb. Mégis ez a modern ország, amely egyébként még mindig elsősorban arra büszke, hogy a hastingsi csata (1066) óta idegen hadsereg nem hódította meg, tele van anakronisztikusnak tűnő jelenségekkel, tradíciókkal, amelyek ma is élnek és a mindennapi élet szerves részét képezik.
Célszerszerűnek látszik, hogy mielőtt teljesen elmerülnénk a normann hódítás részleteiben (lásd Robin Hood, Ivanhoe stb.) tisztázzunk néhány fogalmat, mert e nélkül a továbbiak aligha lesznek érthetőek. Az egyik ilyen fogalom a "common law" (közönséges jog). Angliában az angol jog vonatkozásában nem használják a "civil law" (polgári jog) kifejezést, ezzel a római jog recepcióján alapuló mai jogokat jelölik[2]. Ugyanakkor a "common law" megfelelt a polgári forradalmak előtti, a partikuláris jogokkal szembe állított, a hűbéri központosítás jegyében alkalmazott "gemeines Recht"-nek, vagy "droit commune"-nek, amelyek lényegében szintén bíró alkotta jogok voltak, minimális mértékű rendszerbe foglalással. Minden esetre a common law egységes maradt, és nem hasadt szét közjogra és magánjogra. Miután pedig Angliában elmaradt a polgári fejlődésre jellemző kodifikáció, az angol jog, mint azt a fentiekben már említettük, bíró alkotta jogként működött. Maurois kitűnő könyvében a common law-t a vándorbíróságok intézményének kialakulásához köti[3]. Gyakorlatilag ez úgy működött, hogy 1166-tól kezdődően az év egy bizonyos napján az udvar királyi bírái vidéki körútra indultak. Mindegyiknek megvolt a maga körzete. Ünnepélyesen utaztak, személyüket nagy tisztelet vette körül. Mielőtt útra keltek volna, királyi parancs ment ki a seriffekhez, amely elrendelte, hogy meghatározott napra hívják össze az urakat, világiakat és egyháziakat, továbbá 4-4 szabad embert minden faluból és 12-12 polgárt minden községből. A királyi bíró, mint elnök, összeült velük, íme a jury rendszer kezdete.
Visszatérve a common law kialakulására, a helyi bíróságok a szokásjog alapján ítélkeztek, mégpedig a helyi szokások alapján. A vándorbíró összegyűjtötte és ítéleteiben érvényesítette a legjobb szokásokat. A helyi jogi szokások azután beolvadtak a common law-ba. Az udvari bíróság jegyzőkönyvbe foglalta az eseteket, így alakult ki Angliában már igen korán az egységes szellemű nemzeti jogszolgáltatás és a common law.
Törvények (statutes) Angliában is léteztek, ezek azonban a legutóbbi időkig valamilyen visszásság (mischief) elleni fellépésül szolgáltak. A common law nagy hátránya volt azonban, hogy akár csak a római jogból ismert ius strictum, túlságosan merevnek bizonyult. Ezt a merevséget az egyházi vezetés alatt álló, királyi különbíróság, a Chancery Court által kifejlesztett
- 17/18 -
jog, az equity segítségével küszöbölték ki. Az equity legjellemzőbb vonása a common law-hoz viszonyítva a méltányosság volt. A common law - equity párosnak egyébként meg volt az ellentét párja a római jogban a ius strictum - ius equm.
Mi a viszony a common law általános szabályai és Sale of Goods Act (a továbbiakban: S/G) szabályai között? Nos, a kiindulás az, hogy a common law szabályai változatlanul alkalmazandók az adásvételre is, kivéve, ha a common law szabálya, (természetesen nem szükségszerű, hogy ténylegesen írott szabály legyen) ellentétes a S/G 1979 valamelyik szabályával. Másként fogalmazva a common law csak másodlagos szerepet játszhat a törvényekhez képest. Következésképpen az, amit a kontinentális jogok túlnyomó többsége a kötelmi jog általános részében szabályoz, az angol jogban jelentős részben a common law-ban található. Így többek között a képviseletre, megtévesztésre, kényszerre, tévedésre vonatkozó szabályok tartoznak ebbe a csoportba. Mindenképpen alkalmazandók a csődeljárás szabályai és ugyanígy a váltójog rendelkezései, függetlenül attól, hogy common law vagy valamely törvényi rendelkezés ütközik a S/G 1979-cel. A S/G 1979 szintén tartalmaz ilyen típusú szabályt, nevezetesen kizárja a törvény alkalmazhatóságát az olyan, adásvétel formájában kötött szerződések esetén, amelyeknek a tárgya jelzálog vagy kézizálog, vagy más biztosíték. Ezekben az esetekben a common law szabály mindenképpen csak másodlagos, az elsőbbség a törvényi rendelkezéseké.
Az elmondottak illusztrálására idézünk egy ítéletből (Lord Herschell): "Úgy gondolom, hogy a megfelelő eljárás a törvény nyelvének és annak a kérdésnek a megvizsgálása, hogy mi a szöveg természetes értelme, miáltal kikapcsolunk minden, a jog korábbi állapotából származó befolyásoló tényezőt, nem pedig annak vizsgálata, hogy miként rendelkezett korábban a jog és annak feltételezése, hogy az eredeti szándék a korábbi szabály változatlan hagyása lett volna. Ebben az esetben ugyanis azt kellene vizsgálni, hogy a törvény szavai elbírnak-e egy ilyen, a régi szabály változatlanul hagyását célzó értelmezést."[4]
Egy másik fogalom, a "writ", amely hasonló szerepet töltött be, mint az "actio" a római jogban, azaz csak akkor létezett anyagi igény, ha egyben létezett egy rávonatkozó writ, amely királyi parancs formáját öltötte magára. A parancs arra vonatkozott, hogy a király döntése alapján - contra legem - el kellett bírálni az ügyet, jóllehet a bíróságnak a common law alapján el kellett volna utasítani a keresetet.
Az angol jog egyik sajátossága, mint említettük, a kevés számú írott jogszabály, ezek is többnyire precedens gyűjtemények. Példaként említhetjük a részleteiben még az alábbiakban tárgyalandó adásvételről szóló törvényeket. A többes szám használata azért is indokolt, mert valójában több törvényről van szó. Hogy ténylegesen mennyiről, az attól függ, hogy a módosított törvény a módosításoktól függetlenül hatályban maradt-e vagy sem. A S/G 1893 törvényt időközben többször is alaposan módosították (1979, 1991), de minden esetben akként, hogy a törvény e közben deklarálta, hogy az 1894. január 1-jén vagy azt követően történt módosítások mellett a törvény bizonyos rendelkezései hatályban maradtak. Így például a törvény hatályát az 1979-es módosítás a következő módon határozta meg "A jelen törvény alkalmazandó azokra az adásvételi szerződésekre, amelyeket 1894. január 1-jén vagy azt követően, de nem korábban kötöttek". Az persze rejtély, hogy miként sikerül egy több mint száz éves törvényszövegben eligazodni úgy, hogy esetenként kétséges, vajon az adott módosítás vonatkozik-e az éppen hatályos szövegre, vagy nem.
Anglia nem recipiálta a római jogot. Ez természetesen nem jelenti a római jog hatásaitól való mentességet. Vékás mutatta ki[5], hogy a római jog két hullámban "támadott", az első támadás a normann hódítást követően, a XII-XIII. században érte az angol jogot, a második támadás a XVI. században (VIII. Henrik) uralkodása alatt. Ezek a kísérletek, ha nem is teljes mértékben, de az egyházi bíróságok gyakorlatában, a lordkancellár ítélkezési tevékenységében, a jogi oktatásban és a jogtudományban, és nem utolsósorban a lex mercatoria területén befolyásolták az angol jog fejlődését[6]. Ugyanakkor lényegében csupán kísérletről lehet beszélni, mivel a normann hódítást követő mintegy kétszáz évben az angol gazdaság és társadalom, és ennek megfelelően a jog, pontosabban a szerződések joga még nem volt a római jog befogadására érett állapotban. (Szladits szerint semmilyen állapotban sem volt, nem is létezett)[7]. A normann hódítást követő kétszáz év alatt a római jog hatására kezdett el fejlődni, rendeződni az angol jog, amely átvett ugyan római jogi fogalmakat, azonban az önálló nemzeti fejlődés az angol szellemnek megfelelően annyira áthasonította és a common law ennek következtében annyira megerősödött, hogy sikeresen ellenállt a kontinensen általánossá vált római jogi recepciónak. Így a római jog befolyása a XIII. század végére gyakorlatilag megszűnt.
Tegyük ehhez hozzá, hogy a római jog recepciójának, illetve a recepció elmaradásának voltak jogon kívüli okai is, mégpedig elsősorban a feudális széttagoltság és az ebből eredő jogbizonytalanság. A jogbizonytalanságra a jogbiztonság, a feudális széttagoltságra az erős, centralizált államhatalom a legjobb orvosság. A jogbiztonságot a római jog alkalmazása tudta (volna) biztosítani, az erős centralizált államhatalmat pedig, egy koncepciózus, erőskezű uralkodó, akinek elég idő adatik, hogy politikai programját megvalósítsa. Ebből a szempontból Anglia szerencsés helyzetben volt, mert első (normann) uralkodóinak érdeke egybeesett az ország és a korabeli társadalom érdekeivel, Vilmos és utódai többet értek, mint Robin Hood, mert a király jelentette a jogot és a rendet, míg Robin Hood - minden ifjúkori lángoló szimpátiánk ellenére - az anarchiát. Tulajdonképpen ez az a pont, ahol elválik egymástól
- 18/19 -
a kontinens és Anglia. A kontinens lassan elsüllyed a feudális nagybirtokosok magánháborúiban, Angliában viszont a normann hódítás azzal a következménnyel járt, hogy törvény mondja ki: minden föld a király tulajdona. Vilmos és utódai pompásan értettek ahhoz, hogy miként kell földhasználati jogot adományozni híveiknek. Miután pedig mindösszesen ötezer főből állt a Vilmos vezette expedíciós hadsereg, minden normann érdeke azonos volt, védelmezni és erősíteni a királyi hatalmat.
Természetesen Anglia sem volt mentes a feudális anarchiától. Több példát is lehetne mondani, a magunk részéről azonban a mintegy négyszáz évvel később zajló Rózsák háborúját tartjuk a legszemléletesebbnek. Éppen ez, a XV. század második felében zajló háború, amelyben, mint azt Shakespeare óta tudjuk az angol főnemesség kollektív öngyilkosságot követett el, a városokat, a gazdaság csomópontjait gondosan megőrizte, és nagyon vigyázott arra, hogy nehogy a háború kiterjedjen a polgárokra is. A III. Richárdban (egyébként Mátyás király kortársa) Shakespeare kitűnően ábrázolja a polgárság szerepét és fontosságát, gondolunk itt arra a jelenetre, amikor Buckingham összehívja a City polgárait és megmutatja nekik az imádkozó Richardot, ezzel bizonyítva Richard alkalmasságát a trónra. Ebből a történetből számunkra csak az fontos, hogy a középkori Anglia, amely a normann hódítást követően viszonylag gyorsan alakult át nemzeti állammá, már nem volt rászorulva a római jogra, szemben a francia vagy a német társadalommal, mivel a feudális partikularitás vs. nemzeti jogegység csatájában az utóbbi, mondhatnánk kiütéssel győzött.
Ugyancsak eredménytelenül végződött a második kísérlet is, amely lényegében VIII. Henrik uralkodása alatt zajlott. A recepció elmaradása ebben az esetben bonyolultabb, több közvetlen és közvetett tényezőre volt visszavezethető. Ha egy kicsit mélyebbre ásunk, és az okokat próbáljuk megtalálni, szembetűnő, hogy míg az első recepciós hullám sikertelensége a recepció túlságosan korai volta miatt bukott meg, addig a második hullám azért maradt sikertelen, mert túl későn jött, azaz a XVI. század második felében, amikorra az angol jogban már rögzültek a jogrendszer főbb tételei, ez pedig azzal a következménnyel járt, hogy - mint mondottuk - Angliának már nem volt szüksége a római jogra.
A recepció lényege ugyanis, hogy egy adott jogrendszerbe beillesztődik a recipiált jog, miközben elszakad az ún. anyajogtól. Eközben a recipiált jogszabály is változik, hiszen egy ország jogrendszere maga is állandóan fejlődik és változik és a recipiált jogszabály ebbe a változó jogrendszerbe kell, hogy illeszkedjen. A recepció persze csak akkor lehetséges, ha a befogadó jogrendszer képes átvenni érdemben az idegen jogot. A "képes" szó, szó szerint értendő, ennek illusztrálására álljon itt a következő (megtörtént) eset.
Valamikor a múlt század hatvanas éveiben történt, hogy Abesszínia (ma: Etiópia) uralkodója, Hailé Szelasszié császár a korszak egyik leghíresebb jogtudósától a francia René David professzortól egy komplett polgári törvénykönyvet rendelt. A törvény el is készült, mindmáig úgy emlegetik szakmai körökben, mint a XX. század második felének egyik jelentős kodifikációját. A kódex azonban meglehetősen problematikusnak bizonyult, több szempontból is. Egyrészt a törvényjavaslat nagyon hosszú volt (a kódex a maga 3367 szakaszával a jelenkor leghosszabb kódexe, igaz általában a paragrafusok egy vagy két bekezdésből álltak). Másrészt teljes mértékben eltörölte a helyi szokásjogot, mégpedig minden átmenet nélkül, azonnali hatállyal. Volt azonban egy harmadik ok is, David ti. úgy vélte, hogy Etiópia forradalmi átalakulásban van, ezért a kódexnek nem a fennálló jogot kell konszolidálnia, hanem programot kell adnia a társadalom teljes átalakításához.[8] A szokásjog eltörlésével ugyanakkor rászabadított egy burzsoá-individualista szemléletű, Európában fogant jogot (a francia Code civil-nek a bírói gyakorlat által átdolgozott, jogösszehasonlításból eredő elemekkel feljavított, modern francia polgári jognak francia szűrőn átbocsátott párlatát) egy többé-kevésbé mozdulatlan törzsi feudális társadalomra. A helyzet nyilvánvalóan lehetetlenné és tarthatatlanná vált.
Bármi is volt az ok, a kódex alig került használatra, az abesszin társadalom ti. még ott tartott, ahol Marx Tőkéje kezdődik, egy kőbaltáért egy zsák búzát kellett adni.
Mindebből következik, hogy a jog adaptációja csak akkor lehet sikeres, ha a befogadó jogrendszer képes arra, hogy érdemben különösebb nehézség nélkül befogadja a recipiálandó jogot. Eörsi szerint, ha nagy az eltérés a recipiáló társadalmi viszonyai és a recipiált jog eredeti otthoni viszonyai között, a recepció csak akkor lehet sikeres, ha egy radikális társadalom átalakítás részeként működik.[9] Ezért a recepció kudarcot vall, vagy a recipiált jog elsekélyesedik, ha az említett értelemben vett aktív adaptációra nem alkalmas.[10]
Tudjuk, hogy a fentiekben egy szélsőséges példát hoztunk, de azzal is tisztában vagyunk, hogy sok ilyen példa létezik. Ami pedig Angliát illeti, itt nem Anglia, mint olyan a lényeg, hanem az angol uralkodó osztály, amelynek kényelmesebb volt érdekeit egy önerőből megalkotott, évszázadok óta fejlődő, az angol társadalmi és gazdasági viszonyokra szabott, azokat jól tükröző jogrendszert, (főként a szerződések területén) alkalmazni. A fejlődés pedig nem állt meg, nem véletlen, hogy éppen a szerződések szabályozása volt az a terület, ahol az angol jog fejlődése megelőzte más európai jogrendszerekét.
A római jog recepciójának elmaradása, ha nem is teljes, de részleges magyarázatot ad a jogfejlődés sajátos irányára, bár maga is inkább csak okozat.[11] Ugyanakkor a tények alátámasztják azt a feltételezést, hogy a common law fejlődése számos ponton mutat hasonlóságot a római jogéval, különösen, ami az eljárásjogi megközelítést illeti, jóllehet ez sem kizárólag az angol jog sajátja.
- 19/20 -
Az angol jog a maga writ rendszerével látszólag a római jog actios megoldását követte, úgy is mondhatjuk, hogy végig járta ugyanezt az utat anélkül, hogy egy adott fejlődési fokon megrekedt volna. Azonban éppen azáltal, hogy nem beszélhetünk recepcióról, hanem a hasonló fejlődési vonal magyarázataként bizonyos viszonyok hasonlóságáról az ezeknek megfelelő, illetve az ezeket kifejező, formális keretek között a szerződések és a szerződésszegések szabályozása eltérő irányt vett.
Érdekesen világítja meg az angol jog sajátos vonásait Szladits[12]. Véleménye szerint az angol jogot a kontinens jogrendszereivel szembehelyezve erősebb történeti jellege jellemzi. Ez alatt azt a sajátosságot kell érteni, hogy az angol jog fejlődésében a történelem folyamán sehol sem találunk olyan törést, amelyre azt lehetne mondani: ez az új fejlődés kezdete. Az angol jog minden jogintézménye hosszú történeti fejlődés eredménye, legmodernebb jogintézményei is elkülöníthetetlenül összeforrtak középkori jogintézményekkel. Valójában minden ország jogrendszerében fellelhető egy törésvonal - Franciaországban a Code civil, Németországban pedig a BGB hatálybalépése, nálunk 1848 - Angliában azonban a szó szoros értelmében vett jogfolytonosság van, évszázadok előtti döntések és jogszabályok, mint az élő jog részei szerepelnek. Ebből a helyzetből levonható következtetés, az angol jog konzervativizmusa, amely egyrészt biztosítja az állandóságot, a jogbiztonságot, másrészt kiegyensúlyozza az eljárások lassúságát és bonyolultságát.
Ennek az eltérő vonulatnak a római hagyományokra épült, kontinentális jogfejlődéshez képest jellegzetes elemei a következők:
a) a szerződések általános kötelező erejének korai elismerése;
b) a szerződésszegés egységes fogalmának kialakulása és
c) a vétkesség kikapcsolása, azaz a feltétlen, a szubjektív kimentést nem ismerő felelősségi mérce általános alkalmazása;
d) a szerződésszegésért való felelősség körében a kártérítés következetes korlátozása.
ad a) A szerződések kötelező erejének elismerése egy viszonylag hosszabb fejlődés után, az 1500-as évek második felében jelenik meg mind több ítéletben. A döntő áttörés a Slade's Case-ben (1602) megy végbe, és ez azzal a következménnyel járt, hogy az ítéletben megfogalmazott elvek nagyon gyorsan az angol szerződéses jog alapelveivé váltak. Ebben az ügyben hozott ítéletében a bíróság kimondta, hogy egy pénzösszeg fizetésére vagy egy dolog szállítására vonatkozó ígéret magában foglalja, azt is, hogy megszegése esetén a másik félnek az action assumpsit (kártérítésre vonatkozó kereset) áll rendelkezésére. Az igény alapja tehát az a tény, hogy az ellenérdekű fél valamit elvállalt, amely, mint szerződéses ígéret, már általánosan kötelező erővel bír. Az ígéret, a vállalás megszegése szankciót (kártérítés) von maga után, mégpedig azon az alapon, hogy "every contract executory is as assumpsit in itself (minden végrehajtható szerződés magában foglal egy kártérítési igényt.) Ezek a kártérítési keresetek arra irányultak, hogy kiegyenlítsék a felperes azáltal szenvedett kárát, hogy bízva a károkozó ígéretében, lehetővé tette számára meghatározott vagyontárgyai feletti rendelkezést. Történetileg a legrégibb példa Rheinsteiné, aki említ egy 1348-ban(!) történt esetet[13]. Az alperes, egy révész, aki elvállalta, hogy átszállítja felperes lovait a folyón, de túlterhelte a kompot, és a lovak belefulladtak a vízbe. Érdekes módon ugyanez a gondolat jelenik meg, mintegy ötszáz évvel később a német jogban az oltalmi érdek elméletében, amely szintén deliktuális eredetű és csak a hézagos szabályozás kényszeríti szerződéses köntösbe. A hasonlóság kifejeződik az igény tartalmában is, amennyiben a XV. századi angol és a XXI. századi német kereset egyaránt - modern és kontinentális jogrendszer terminológiáját használva - negatív interesse megtérítésére szólt.
A negatív interesse azonban egy olyan technikai fogalom, amely a XVI. századi common law számára teljesen idegen. Mégis a Slade's Case abban az értelemben is fordulatot jelent, hogy assumpsit alapján a jogosult már a szerződés teljesítéséhez kapcsolódó kárkövetelését, azaz a pozitív interessét követelhette. A fejlődés (inkább változás) olyannyira észrevehetetlen, hogy a kortárs bíráknak és szerzőknek fel sem tűnik, csak utóbb válik világossá, hogy 1602-ben az assumpsit elvesztette deliktuális tartalmát és tisztán szerződéses igénnyé vált.[14]
ad b) Tagadhatatlan a szoros kapcsolat a szerződésszegés egységes fogalmának kialakulásával. Az assumpsit alapja egy ígéret, egy vállalás megszegése. Az angol jog számára nem volt érdekes, mellesleg ma sem az, hogy az ígéret mely része nem teljesül. A Slade's Case-ből és azokból az ítéletekből, amelyek a következő kétszáz évben egymáshoz kapcsolódóan születtek, nemcsak az következett, hogy a szerződéses ígéretek általánosan kötelező erejűek, hanem az is, hogy a hangsúly az ígéret megszegésének tényére kerül. Más szóval ez azt jelentette, hogy a szerződésszegés fogalma tényállási oldalon nem differenciált. De ugyanez vonatkozik a szankciós oldalra is, Rheinstein megfogalmazásában a tényállás, amely az assumpsitból, és ezáltal a modern szerződésből eredő igényt megalapozza, semmi más, mint maga a kár, amelyet a fél az alperes ígéretének megszegése által elszenvedett.[15] Ebből a felfogásból következik, hogy ellentétben a kontinentális jogokkal, amelyek a szolgáltatási kötelezettségből indulnak ki, a common law más síkon közelíti meg a kérdést. Az alapelv, hogy egy jogilag kötelező szerződés következménye nem a teljesítésre való kötelezés, hanem a szerződés tartalmát képező ígéret megszegése esetén beálló kártérítés fizetési kötelezettség. Szladits frappáns megfogalmazásában az angol jog alapján nem a teljesítésre vállalok kötelezettséget, hanem arra, hogy amennyiben nem teljesítek, úgy kártérítést kell fizetnem.[16] Ez a tétel kánonjogi támogatást is kap, amennyiben kimondásra kerül, hogy az ígéret nemteljesítése bűn. Ebből a helyzetből következik, hogy az angol jogban a szerződésszegés alapvető szankciója a kártérítés.
ad c) Ami a felelősség alapját illeti a feltétlen felelősség elve, már 1602 előtt is érvényesült, ebben tehát semmi új nem volt. Rabel[17] a vétkesség kikapcsolásá-
- 20/21 -
nak okát - kontinentális szemmel - abban látta, hogy a szerződéses ígéret lényege a nemteljesítésért fizetendő, kártérítésre vonatkozó kötelezettségvállalás, amely garanciális jellegű. Elfogadhatóbbnak tűnik számunkra Sajó érvelése,[18] aki szerint az előző pont végén említett kánonjogi elv ("az ígéret nemteljesítése bűn") érvényesülése során praktikus érdekek hatására, amelyek a szerződéses forgalom biztonságát mindenek fölé helyezték, Angliában elkerülhetővé vált a vétkességbe történő visszaesés. Ezzel összhangban a bizonyítási kérdések fokozatosan a magatartástól a szerződés felé vitték a kérdés súlypontját. Már nem azt vizsgálták, hogy miként teljesít a kötelezett, hanem azt, hogy mit kellett a szerződésben ígérete alapján teljesítenie. A nem vagy nem megfelelő módon teljesített szerződés, mint konkrét mérce figyelembevétele logikai szükségszerűségként is indokolt volt, kényelmesebb dolog a szerződésben foglaltakkal tényszerűen összevetni a tényszerű eredményt, mint a magatartást vizsgálni.
ad d) Abból a tényből, hogy az ígéret feltétlenül kötelezett, de csak akkor volt jogilag hatályos, ha a teljesítésért ellenérték volt várható (íme a consideration elmélet kezdete) logikusan következik a kártérítés korlátozása. Csak azt a kárt kellett megtéríteni, amellyel a kötelezett a szerződéskötés időpontjában szerződésszegése következményeként számolhatott. Más szavakkal csak azokért a károkért felelt, (de ezekért feltétlenül), amelyekért a kockázatot vállalta, vagyis amelyek megtérítését a szerződéskötéskor ígérte.
1854-ben a Hadley vs. Baxandale ügyben[19] Alderson bíró két lényeges tételt fogalmazott meg. Egyrészt kimondta, hogy a kártérítés összege szerződésszegés esetén annyi lehet, mint amennyi kár a dolgok természetes menete folytán az adott tényállásból keletkezik, másrészt, mint amennyit észszerűen és feltételezhetően a szerződéskötés idején a felek egy esetleges majdan bekövetkező szerződésszegés következményeként elképzeltek.[20] Hosszú évekig ez az ítélet abszolút érvénnyel bírt, módosítására 1949-ben Victoria Laundry vs. Newmann Industries ügyben[21] került sor, ahol a Court of Appeal megfogalmazása szerint a sértett fél kártérítésként azt az összeget követelhette, amely összeg a szerződés létrejöttekor vagy későbbi szerződésszegés eredményeként észszerűen előrelátható volt. Az előreláthatóság pedig azoktól az ismeretektől függ, amelyeket mind a két fél az adott időpontban birtokolt. Mint azt Chitty megjegyzi, az ítéletnek ez a része megfelel a Hadley vs. Baxandale ügyben hozott ítélet első tételének, mindazonáltal - így a bíróság az itt idézett 1949-es ítéletben - ha különleges esetben speciális körülmények léteznek, amelyek kívül esnek a dolgok szokásos menetén, és amelyek további veszteségeket okoztak, a károsult fél bizonyíthatja, hogy a másik félnek tudomása volt ezekről a speciális körülményekről.[22]
Az angol jog talányai közé tartozik, hogy miért éppen az adásvétel szabályait foglalták írásba. A vállalkozási szerződés, hogy csak egy példát mondjunk, történetesen sokkal bonyolultabb, jobban igényli a szabályok írásban történt lefektetését, mint az adásvétel. Ha pedig egy pillantást vetünk az írásba foglalt szabályok, pontosabban jogintézmények listájára, akkor azt fogjuk látni, hogy egy kontinentális jogász számára kevéssé megfoghatók azok a szempontok, amelyek az angol jogban indokolják az írásos formába öntést.
Az angol jog szerkezeti felépítése tulajdonképpen nem sokban különbözik a kontinentális jogok általában elfogadott felosztásától. Négy nagy területet szokás megkülönböztetni, még pedig
I. Személyi jog [idetartozik a társasági jog (Company Law)] is
II. Dologi jog (idetartozik az öröklési jog és a csődjog)
III. Szerződések joga
IV. Tiltott cselekmények joga - torts, azaz a szerződésen kívüli felelősség esetei.
Ami viszont alapvető különbséget jelent, az az általános rész és továbbá egy, egységes kötelmi jog hiánya, továbbá az a már említett sajátosság, hogy a common law nem vált ketté közjogra és magánjogra.
Jóllehet az angol jog mint arról különböző vonatkozásaiban a fentiekben már volt szó, alapvetően nem kodifikált, vannak kivételek, ahol az írott jog dominál. Ilyen jogterület pld. a társasági jog, a csődjog, az általános üzleti feltételek joga és nem utolsósorban az adásvétel. Ez utóbbit a Sale of Goods Act (S/G) 1893 szabályozza. Valójában a S/G egy precedens gyűjtemény, hogy egészen pontosak legyünk, precedensekből leszűrt következtetések gyűjteménye, amely tartalmazta a XIX. század végén élő, bírói döntésekben, illetve e döntések indokolásában fellelhető hatályos jogot. Jól mutatja mindezt, egy, 1961-ben kiadott S/G kommentár, ahol a hivatkozott mintegy hatezer döntésnek közel a fele 1893 előttről származik. Valójában egy ponton van lényeges különbség, az 1893-as és az 1979-es, módosított S/G között: a nemzetközi tendenciáknak engedve, az 1979-es szöveg külön fejezetben (5/A. fejezet) szabályozza a fogyasztói vételt.
A S/G szerkezetéről röviden csak annyit, hogy a törvény hét részből áll, az első rész a törvény hatályáról rendelkezik, a második rész a szerződés létrejöttét szabályozza. A harmadik rész "A szerződés hatálya"címet viseli, míg a negyedik rész a szerződés teljesítéséről szól. Az ötödik rész (címe nagyon angol) "A ki nem fizetett eladó jogai az áruval szemben ("Rights of unpaid seller against the goods). Ezt követi a már korábban említett 5/A. fejezet. A hatodik rész a szerződésszegésért való akciók (Actions for breach of the contract) míg a hetedik rész a kiegészítő rendelkezések cím alatt főként értelmezési szabályokat tartalmaz (pl. reasonable time, azaz észszerű határidő stb.).
Úgy véljük, hogy ennyi talán elegendő ahhoz, hogy általános képet adjunk az angol jog sajátos vonásairól. Persze az eddig elmondottak csak egy töredékét képezik a kontinentális jogoktól eltérő megoldásoknak, ráadásul, mint azt a Bevezetésben megfogalmaztuk, jelen munkánkat a szerződéses rendszerre szűkítjük. Nem tudunk azonban szabadulni attól a gondolattól, amely jelen sorok írójának egyéni vagy úgy is mondhatjuk, személyes álláspontja, hogy tudniillik érdemes elgon-
- 21/22 -
dolkodni egy pillanatig azon, hogy miközben Angliában a nagyobb és kisebb társadalmi konfliktusok a bíróságon oldódtak meg, mert volt jog, amelyet a bíróságok alkalmazni tudtak, volt egy szilárd államszervezet, amely gondoskodott az ítéletek végrehajtásáról, és volt egy bírósági szervezet, amelyhez vita esetén fordulni lehetett, mi történt ugyanekkor Magyarországon. Nos, ha visszaemlékszünk iskolai tanulmányainkra, 1602-ben két évvel Bocskai felkelése előtt vagyunk, Bocskai még gondolkodott azon, hogy egyáltalán "felkeljen-e, másrészt még javában tart a török hódoltság és a három részre szakadt ország egyre jobban távolodik Európától. Ez az a tempó különbség, amelyet mind a mai napig nem sikerült ledolgoznunk. ■
- 22 -
JEGYZETEK
[1] A ügy részletes feldolgozását lásd Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 110-114. old.
[2] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 118. old.
[3] Maurois, André: Anglia története, Athenaeum, Budapest, 1937., 164. old.
[4] Idézi Major, William T.: Sale of Goods, McDonald & Evans Ltd., London 1971, 1. old.
[5] Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 39-43. old.
[6] Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 39. old.
[7] Szladits Károly (ifj.): Az angol magán- és kereskedelmi jog vázlata, (Magyar Jogászegylet kiadása), Budapest, 1948, 3. old.
[8] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 559. old.
[9] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 562. old.
[10] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 562. old.
[11] Sándor Tamás: Felelősség hibás teljesítésért, (Kandidátusi disszertáció) Budapest, 1983, 23. old.
[12] Szladits Károly (ifj.): Az angol magán- és kereskedelmi jog vázlata, (Magyar Jogászegylet kiadása), Budapest, 1948, 4-5. old.
[13] Rheinstein, Max: Die Struktur des vertraglichen Schuldverhältnisses im anglo-amerikanischen Recht, Berlin, Leipzig, 1932, 24. old.
[14] Rheinstein, Max: Die Struktur des vertraglichen Schuldverhältnisses im anglo-amerikanischen Recht, Adolf Rausch Verlag, Heidelberg, 1947, 33. old.
[15] Rheinstein, Max: Die Struktur des vertraglichen Schuldverhältnisses im anglo-amerikanischen Recht, Adolf Rausch Verlag, Heidelberg, 1947, 47. old.
[16] Szladits Károly (ifj.): Az angol magán- és kereskedelmi jog vázlata (Magyar Jogászegylet kiadása), Budapest, 1948, 36. old.
[17] Rabel, Ernst: Das Recht des Warenkaufs, Bd.I., De Gruyter, Berlin, 1957, 263. old.
[18] Sajó András: Szerződésszegés az angol vételi jogban. In: Állam- és Jogtudomány, 1978. évi 3. szám, 377-378. old.
[19] Hadley vs. Baxandale (1854), 9. Exch., 341. old.
[20] Chitty on Contracts, General Principles, Vol.I., Sweet & Maxwell, London, 1961, 409-410. old.
[21] Victoria Laundry vs. Newman Industries (1949), 2. K.B., 528. old.
[22] Chitty on Contracts, General Principles, Vol. I. Sweet Maxwell, London, 1961, 410. old.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd, CSc.
Visszaugrás
