"Amellett, hogy a bírói gyakorlat valóban változatos a bilincselés jogszerűségével kapcsolatban, a rendőrség és a panasztestület elvi álláspontja közötti szilárd különbség is jól kimutatható. A rendőrség panaszt elutasító határozataiban visszatérő elem a "megelőző" vagy "preventív" jellegű bilincshasználatra való hivatkozás. Az indokolásokban feltűnő rendészeti zsargon jelentősége, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben, konkrét ok nélkül megindokolhatóvá válik a bilincs alkalmazása, és elutasításra kárhoztatik minden bilincsalkalmazással kapcsolatos panasz. A "preventív bilincselés" elve szerint az intézkedés alá vont személynek nem kell bizonyos magatartást konkrétan tanúsítania ahhoz, hogy a bilincs alkalmazása jogszerű legyen, elég a magatartás tanúsításának puszta lehetősége a részéről."
Az elmúlt néhány évben a Kúria több ügyben is állást foglalt a rendőrség bilincsalkalmazási gyakorlatáról. A legfelsőbb bírói fórum döntései változatosak a rendészeti anyagi jog értelmezését illetően. A kérdés továbbra sem eldöntött: lehet-e bilincset alkalmazni "preventív" jelleggel? írásomban áttekintem a bilincs alkalmazására vonatkozó, jelenleg hatályos magyar szabályokat, valamint a Kúria és a táblabíróságok joggyakorlatának jellegzetességeit, ellentmondásait.
Az 1994-ben elfogadott rendőrségi törvény[1] (továbbiakban: Rtv.) bilincs alkalmazására vonatkozó szabályai változatlanok a törvény hatályba lépése óta. A bilincs alkalmazásának általános feltétele, hogy személyi szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személlyel szemben intézkedjenek. Az intézkedő rendőr az Rtv. 48. §-a alapján négy esetben alkalmazhat bilincset: az intézkedés célja az intézkedés alá vont személy (a) önkárosításának, (b) támadásának vagy (c) szökésének megakadályozása, illetőleg (d) ellenszegülésének megtörése lehet. Mivel a bilincs kényszerítő eszköz, a kényszerítő eszközök alkalmazására vonatkozó rendészeti alapelvi szabályokat is fel kell hívni. Tehát abban az esetben, ha a felsoroltakból egy is jogalapul szolgálhat a bilincs alkalmazására, az intézkedő rendőrnek az arányosság követelményére is tekintettel kell lennie. Hogy mi áll arányban az intézkedés céljával, az a - legtöbb esetben másodperceken belül - dönteni kényszerülő rendőr mérlegelésétől függ. Az Rtv. azonban egyfajta objektív határt rögzít, amikor kimondja, hogy nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört, és a rendőri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható. A rendőrség szolgálati szabályzatáról szóló BM rendelet[2] (továbbiakban: Rszsz.) további szempontokat nyújt mind a kényszerítő eszközök használatának általános, mind pedig a bilincshasználat szabályaihoz. Az Rszsz. tovább részletezi az arányosság követelményét, tipizálja az eljárás alá vont magatartását aszerint, hogy aktívan vagy passzívan szegül ellen, esetleg támad, valamint példálózó jelleggel eseteket sorol fel a törvényes bilincshasználat bemutatására. A többszintű szabályozás tehát látszólag koherens és egyértelmű. Miért változatos mégis a bíróságok jogértelmezése?
Miben áll, és honnan ered a "preventív bilincselés" fogalma?
A rendőrség bilincshasználatával kapcsolatos jogvitákat két ügyszakban tárgyalják a bíróságok: egyrészt személyiségi - vagy korábban személyhez fűződő - jogok megsértése miatt indított polgári perben, másrészt a rendőri intézkedéssel szembeni panasz tárgyában döntő rendőri szerv ellen indított közigazgatási perben.
Az eddig a törvényszékek hatáskörébe tartozó, az új polgári perrendtartás hatálybalépésétől azonban járásbírósági hatáskörbe utalt polgári perben a felróhatóságtól független szankciók alkalmazásán - így a személyiségi jogi jogsértés megállapításán - túl kérhető sérelemdíj, illetve a személyiségi jogsértéssel okozott károkozás esetén kártérítés is. Ezzel szemben az egyfokú közigazgatási perben a közigazgatási hatósági eljárás szabályainak vagy a rendészeti anyagi jog megsértésének megállapítása kérhető ugyanazon rendőri intézkedés bírósági megítélése során; a kereseti kérelem azonban csak a hatályon kívül helyezésre irányulhat, megváltoztatásra nem. Ebből adódóan elképzelhető, hogy többször kerül sor az ügyben perre, mivel az új eljárásra utasított szerv új határozata ismét felülvizsgáltatható. A reformációs jogkör hiányára jó példa annak a két panaszosnak a 2012-ben indult ügye, amelyben a Független Rendészeti Panasztestület állásfoglalását és a hatósági eljárást követően két kasszációs közigazgatási bírósági és két kúriai döntés született.[3]
A polgári per megindításának nem feltétele, hogy a rendőri intézkedéssel szemben panasszal éljenek. A polgári és a közigazgatási per egymástól teljesen független, egyik bíróságot sem köti határozatának meghozatalában a másik bíróság, a panaszt közigazgatási eljárásban elbíráló hatóság döntése, esetleg a rendőrségi fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás. Mivel az Rtv. és a hatósági eljárási törvények a panasz útját illetően jóval rövidebb határidőket szabnak, mint a személyiségi jogi jogsértésre vonatkozó elévülési idő, ha van közigazgatási eljárás, az a gyakorlatban mindig megelőzi a polgári pert.
A szerteágazó joggyakorlat egységes elemezhetősége, illetve a gyakorló jogászok számára világos át-
- 83/84 -
tekinthetősége érdekében megvizsgáltam az egyik jogtárszolgáltató adatbázisában található anonim bírósági határozatok közül minden felsőbírósági döntést, amely a bilincshasználat kérdését vizsgálta.[4] A vizsgált határozatok az elmúlt tíz évből származnak. A határozatok közül negyvennyolc táblabíróságokon, harmincnégy ítélet pedig a Kúrián született. A közigazgatási bírósági ítéletek közül azokat néztem át, amelyeket később a Kúria felülvizsgált, valamint a legutóbbi (2016) évben születetteket. A közigazgatási perek döntően a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság illetékességébe tartoztak. Az ítélőtáblák döntéseinek nagy részét (harmincöt ítélet) a Fővárosi Ítélőtábla hozta meg. Három, valamint ötöt ítéletet tekintettem át a győri, a pécsi és a debreceni táblabíróságok gyakorlatából. A Kúria vizsgált ítéletei közül tizenhárom polgári, huszonegy pedig közigazgatási ügyszakban született.
Az ítéletek indokolásában vizsgáltam, hogy (i) tartalmaznak-e elvi jelentőségű jogszabály-értelmezést; (ii) az Rtv. szabályait az intézkedés alá vont személy által tanúsított személy konkrét magatartására fókuszáló, alapjogvédő vagy az intézkedő rendőri szerv őrzésbiztonsági szempontjaira hangsúlyt fektető érvelést alkalmaznak-e; (iii) a bíróságok felhívták-e az Emberi Jogok Európai Egyezményének rendelkezéseit, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogát; (iv) megelőzte-e a pert a Független Rendészeti Panasztestület eljárása, ha igen, a bíróság mennyiben támaszkodott a panasztestület állásfoglalásában megállapítottakra; (v) a bilincs alkalmazására milyen eljárás lefolytatása érdekében került sor; végül (vi) volt-e valamilyen politikai térben értelmezhető beágyazottsága az elbírált jogvitának.
Ezen szempontok alapján először ismertetem az általános joggyakorlatot, majd a Kúria és a táblabíróságok kiemelésre érdemes döntéseit.
Előzetesen szükségesnek látom megjegyezni, hogy egy ügytől eltekintve a vizsgált határozatok mindegyike rendőri intézkedések megtételével kapcsolatos. Egyetlen perben volt csak szó a rendőri intézkedés elmulasztásáról: a rendőrséggel szembeni keresetét elutasította a bíróság annak a felperesnek, akinek édesanyja egy büntetőeljárás lehetséges gyanúsítottjaként szúrt sebbel kórházba került, és a rendőri felügyelet ellenére öngyilkosságot követett el. A felperes keresete szerint a bilincs alkalmazása megmenthette volna az édesanyja életét, hiszen mind az egészségügyi személyzet, mind pedig a nyomozó hatóság számára egyértelmű volt a nő öngyilkossági szándéka. Az első fokú ítélet álláspontjával szemben a táblabíróság kifejtette, hogy a felperes édesanyja a rendőri felügyelet ellenére de iure nem volt fogva tartott, ezért vele szemben a rendőrség az Rtv. 48.
§-ában és az Rszsz.-ben írt feltételek hiányában "az őr felállítási helyére tekintet nélkül jogszerűen bilincset nem alkalmazhatott volna, ennek elmaradása részéről nem jogellenes, éppen hogy jogszerű magatartás volt".[5]
A perekben - kevés kivételtől eltekintve - a felperesek jogi képviselővel jártak el. Látható az is, hogy a perek nagyobb részét néhány ügyvéd indítja meg, köztük civil szervezetek állandó megbízásában álló ügyvédek. Ennek oka, hogy a perek tárgyául szolgáló rendőri intézkedések nagyobb részére valamely politikai szabadságjog gyakorlásával kapcsolatban került sor. A polgári perekben ezzel összhangban gyakori mind a felperesi, mind az alperesi pertársaság. Alperesi pertársaság alapítása klasszikus eszköze a saját felelősségüket a másikra hárító, közösen intézkedő szervek felelősségre vonásának. Közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata során erre nincs lehetőség, mivel minden panaszos esetében egy konkrét rendőri szervtől és formálisan más panaszügytől elkülönült hatósági eljárásban születik a határozat.
Az indokolások alig tizede tartalmazott a bilincshasználat jogszerűségét illetően olyan igényességű érvelést, ami alapján kiolvasható az eljáró tanács elvi álláspontja a kényszerítő eszköz alkalmazásáról. Az arány alakulására magyarázatot adhat, hogy a perek általában nem csak a bilincs alkalmazásáról, hanem szinte minden esetben több közhatalmi aktus megítéléséről szólnak. Ilyen esetben a bíróság gyakran nem indokolja a bilincshasználat jogszerűségének kérdését részletesen, mivel annak előkérdését már rendezte.
Külön kutatás tárgya lehetne annak vizsgálata, hogy mennyiben ássa alá a rendőri intézkedés jogszerűségét, ha a lefolytatott eljárást - aminek a rendőri intézkedés például mindössze az eljárás valamely szereplőjének a részvételét biztosító eszköze - később alaptalannak találják. Az áttekintett határozatok különbözőképpen foglaltak állást a kérdésben. Meglepő azonban, hogy az indokolások nem utalnak az egységes gyakorlat hiányára.
A Fővárosi Ítélőtábla például hatályon kívül helyezte azt a törvényszéki ítéletet, amely a keresetnek helyt adva megállapította: "az elfogás során történt bilincselés [...] megfelelt az Rtv. 48. §-ának, ugyanakkor az előállítás jogsértő volt, az előállítás során alkalmazott bilincselés sem lehetett már jogszerű, és ekként a fogva tartása sem, ami a felperes személyes szabadsághoz fűződő jogának, valamint emberi méltóságának megsértését jelentette." A táblabíróság indokolása szerint "függetlenül attól, hogy utóbb a büntetőeljárás nem vezetett a felperes elmarasztalására, a büntetőeljárásban nem nyert bizonyítást a feljelentés alapjául szolgáló tény valósága [...] alperes [...] jogszerűen állította elő megbilincselve és tartotta fogva a felperest."[6] A Fővárosi Ítélőtábla értel-
- 84/85 -
mezésével ellentétes megállapításra jutott a Pécsi Ítélőtábla: "[...] habár az I. rendű alperesnek volt jogszabályi felhatalmazása a bilincs alkalmazására - a rendelkezésre álló adatok alapján nem volt eldönthető, hogy az arányosság követelményének a rendőrhatóság eleget tett-e. [...] Ugyanakkor az ítélőtábla az e kérdésben való állásfoglalást nem tartotta indokoltnak, mivel a fent kifejtettek szerint a felperessel szemben már a büntetőeljárás megindítása is jogellenes volt az alapos gyanú hiányában, és ez kivetült az összes további eljárási cselekményre is"[7]
A joggyakorlat ellentmondásosságát jól érzékelteti, hogy a Fővárosi ítélőtáblán két tanács két ügyben közel azonos időben eltérően foglalt állást. Az egyik tanács szerint "[...] a hasonló jellegű perekben következetes bírósági gyakorlat, hogy egy demonstráció rendőrségi feloszlatásának jogszerűtlensége megállapítása esetén, jogszerűtlennek minősülnek az ennek következményeként végrehajtott cselekmények, melyek jogszerűtlen következményként érintik az abban érdekelt állampolgárokat".[8] Egy másik tanács viszont éppen ellenkezőleg viszonyult a kérdéshez; álláspontja szerint: a rendezvény feloszlatásának jogellenessége "önmagában nem teszi az oszlatás során végrehajtott valamennyi rendőri intézkedést jogellenessé. Csak a konkrét, egyedi rendőri intézkedéseket vizsgálva lehet állást foglalni azok jogszerűsége kérdésében."[9]
A probléma tetten érhető volt abban a rendkívüli helyzetben, amibe a jogalkotó hozta a bíróságokat az Alkotmánybíróság által megvédett 2011. évi XVI. törvény elfogadásával. Az ún. Semmisségi tv. 6. §-a szerint a semmisnek nyilvánított elítélésekhez vagy megállapításokhoz fűződő büntető vagy szabálysértési büntetések, intézkedések, kényszerintézkedések és azok további következményei államigazgatási jogkörben okozott károk. A Fővárosi Ítélőtábla szerint azonban ez - a feltételezett jogalkotói szándékkal szemben - a megsemmisített elítélést követő intézkedésekre, kényszerintézkedésekre vonatkozik, "hiszen a megsemmisítéssel ezek jogalapja vész el. Az azt megelőző intézkedésekre, kényszerintézkedésekre [...] nem vonatkozhat. Ezek ugyanis nem a megsemmisített elítélés, szabálysértési megállapítás következményei, hanem előzményei, amelyek szempontjából az elítélés közömbös".[10]
A bilincshasználat jogszerűségének megítélése során az indokolások többsége inkább a felperes által tanúsított magatartásra helyezi a hangsúlyt. Kisebbségben vannak tehát azok az ügyek, amelyekben őrzésbiztonsági szempontokat előtérbe helyezve döntött a bíróság a kényszerítő eszköz alkalmazásának jogszerűségéről. Érdekes, hogy míg polgári ügyszakban csak öt olyan ítélet volt, ami a felperes lehetséges magatartásainak megelőzésére tekintettel tartotta indokoltnak a bilincshasználatot, kettő pedig - valamiféle érvelési elegyet alkalmazva - ugyanolyan súllyal vette figyelembe a megelőzés szempontját, mint a felperes magatartását, addig közigazgatási ügyszakban az arány kiegyenlítettebb.
Függetlenül attól, hogy az adott bíróság milyen érvelést alkalmazott, szembetűnő, hogy a közigazgatási bíróságok általában lépésről-lépésre vizsgálják a bilincshasználat jogalapját - tehát az Rtv. és az Rszsz. bilincseléssel kapcsolatos konkrét rendelkezésit -, majd ha azok közül bármelyik is alappal felhívható, az Rtv. alapelvi szabályaként a bilincshasználat arányosságát. Ezzel szemben a polgári bíróságok gyakran egy lépésben vizsgálják az esetet: a bilincshasználat jogalapja alatt értik a "szükségesség-arányosság" kérdését is.
Nemzetközi jogi dokumentumokra való utalást keresve kijelenthető, hogy a bíróságok indokolásaikban kevéssé hivatkoznak emberi jogi egyezményekre vagy az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára. Polgári ügyszakban egyetlen olyan határozatot sem találtam, ahol az indokolás legalább említés szintjén kitért volna valamelyik strasbourgi döntésre. Tizenhat személyiségi jogi határozatban található nemzetközi egyezményre hivatkozás, így az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. és 11. cikkére vagy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 9. cikkére való utalás. Ezek azonban csak a felperesi kérelem ismertetéseként, vagy az alkalmazott joganyag tételes felsorolásaként alkalmazott, érvelésben nem kibontott felsorolások. A határozatok áttekintése után előtűnnek a bíróságok határozatszerkesztési gyakorlatának körvonalai is. Feltűnő, hogy egy-egy tanács gyakorlatilag minden indokolásába ugyanazt a fordulatot vagy bekezdést illeszti be.
Kilóg a sorból a Fővárosi Ítélőtábla egyik indoklása, amely nem a jogellenesség, hanem a sérelmet szenvedett félnek járó nem vagyoni kártérítés összegszerűségének kérdésében utalt a strasbourgi gyakorlatra - konkrét eset megnevezése nélkül -, amikor az első fokú bíróság által megállapított egymillió forintos összeget helyben hagyta. Indokolása szerint a "összeg alkalmas arra, hogy a rehabilitációs ellátást, orvosi és pszichológiai kezelést igénybe vegye, a traumák feldolgozását ezzel elősegítse. [...] a meghatározott összeg ekként eltúlzottnak nem tekinthető, az EJEB gyakorlatát tekintve az alacsonynak mondható".[11]
- 85/86 -
Közigazgatási ügyszakban valamivel gyakrabban fordul elő utalás emberi jogi dokumentumokra. Míg az áttekintett elsőbírósági ítéletek egyike sem, addig a Kúria indoklásai közül kettő hivatkozott az EJEB döntéseire, összesen három különböző döntésre. Ebben a három strasbourgi döntésben az a közös, hogy az EJEB egyik esetben sem állapította az Egyezmény 3. cikkének megsértését pusztán a bilincs alkalmazása miatt. A Raninen Finnország elleni ügyében azonban lefektette azokat az elveket, amelyek a későbbi döntéseiben, illetve a Kúria indokolásaiban is megjelennek: "A bilincshasználat általában nem jelenti a 3. cikk megsértését, ha törvényes letartóztatással vagy fogva tartással összefüggésben történik, és nem jár az adott körülmények között ésszerűen szükségesnek tartottnál nagyobb erőszakkal vagy nyilvánossággal. E tekintetben annak is jelentősége van például, volt-e indok annak feltételezésére, hogy az érintett személy ellenáll, megszökik, sérülést vagy kárt okoz, illetve bizonyítékokat tüntet el." Hivatkozás nélkül maradt, de a Gorodnitchev Ororoszszág elleni ügyében,[12] valamint az Erdoğan Yağiz Törökország elleni ügyében[13] az EJEB megállapította a 3. cikk sérelmét, mivel semmilyen okot nem tudtak felmutatni az érintett államok arra, hogy miért kellett nyilvánosan bilincsben tartani az egyébként együttműködést tanúsító kérelmezőket.
A vizsgált polgári ügyek elenyésző részében előzte meg a bíróság eljárását panasztétel a Független Rendészeti Panasztestülethez. Erre magyarázatot adhat egyfelől az, hogy a vitatott intézkedések egy része még a panasztestület felállítását megelőzően történt, másfelől pedig az, hogy éppen azok indítanak polgári pert, akik - sokkal magasabb perköltséget kockáztatva - mintegy átlépik a közigazgatási panaszeljárást, amely a "bilincs alkalmazásának elhárítására - annak való helyt adás esetén - sem alkalmas."[14] Polgári ügyszakban egy esetben fordult elő, hogy a panasztestület súlyos alapjogsértést megállapító állásfoglalásával szemben a bíróság a keresetet teljes egészben elutasította. A Kúria objektív szankció alkalmazására vonatkozó kereseti kérelem hiányában nem állapította meg a személyhez fűződő jogok megsértését, miközben a nem vagyoni kártérítés körében hátrány hiányában elutasította a keresetet.[15] A Kúria közigazgatási szakága négy ítéletben tért el a panasztestület állásfoglalásától, minden esetben a panaszos felperes hátrányára.[16]
Az ügyek több mint fele valamilyen szabálysértési eljáráshoz kapcsolódott; azon belül is leggyakrabban a bíróság elé állításos eljáráshoz, ami szükségszerűen magába foglalja az eljárás alá vont személy előállítását, majd őrizetbe vételét. A szabálysértési ügyeken belül tipikusnak tekinthető, hogy a kényszerítő eszköz alkalmazása az azóta már alkotmánybírósági döntés[17] következtében újrakodifikált jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenség tényállásával függ össze. Az összefüggésre logikus magyarázat lenne, hogy a tényállás célja a rendőri intézkedés védelme, a rendőr autoritásának kikényszerítése: a törvényes bilincshasználat négy esete közül kettőt az intézkedés alá vont személy ellenállása alapoz meg. Mivel azonban a bilincshasználat csak eszköze egy eljárás lefolytatásának, ennél a szabálysértési tényállásnál is mindenképpen feltételezett valamilyen korábban tanúsított engedetlenség az eljárás alá vont részéről. Az összefüggés tehát csak látszólagos. Gyakran felmerülő példa a rendezvény rendőri feloszlatását ignoráló személlyel szembeni intézkedés, ahol az illető a szabálysértést a feloszlatási aktusnak való engedetlenséggel valósítja meg, nem pedig egy konkrétan vele szembeni foganatosított intézkedéssel szegül szembe. Más a helyzet azonban, ha egy már megindult eljárás során a kényszerítő eszköz alkalmazása kapcsán tanúsított ellenszegülés miatt "jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenség" címén is eljárás indul. Abból adódóan, hogy a rendőri intézkedések és a különböző ellenállási magatartások időben és térben koncentráltak, nem csak az intézkedő rendőrnek, hanem a rendőri intézkedést vizsgálóknak is nehéz rétegzetten megközelíteni a kérdést. Ilyen nehézségekre adott válaszként értelmezhető a "preventív" bilincselésre való hivatkozás mint hatósági védekezési stratégia.
Az ügyek másik csoportját a büntetőeljárásban alkalmazott kényszerítő eszközök megítélése adja. A szabálysértési és büntetőeljárások arányára vonatkozóan érdemes figyelembe venni, hogy utóbbi esetekben sokkal valószínűbb a szabadságkorlátozás, ami a bilincs törvényes alkalmazásának általános feltétele. Ennek ellenére a keresettel támadott rendőri intézkedések kevesebb mint fele kapcsolatos büntetőeljárással. Magyarázatul szolgálhat, hogy a politikai szabadságjogok gyakorlásával kapcsolatos szabálysértési ügyekben általában valamilyen, a jogkövetkezmények vállalására is kiterjedő tudatos, tervezett magatartásról van szó. Ilyen esetekben a rendőri intézkedés bírósági támadása nem esetleges, hanem a politikai cselekvés részeként értelmezhető. Bár elméletileg polgári eljáráshoz kapcsolódóan is jogszerűen kerülhetne sor bilincs alkalmazására, például az idé-
- 86/87 -
zésre nem megjelenő tanú rendőri elővezetés során tanúsított ellenállása miatt, a vizsgált határozatok egyike sem foglalkozott ilyen üggyel. Egyetlen ügy volt, amelyben a bilincs alkalmazása nem egy már folyamatban lévő hatósági eljáráshoz kapcsolódott. A perben megállapított tényállás szerint az Országos Mentőszolgálat rendőri közreműködést igényelt a pszichiátriai beteg felperes kórházi elmeosztályra történő beszállításához. A konkrét ellenállást nem tanúsító, de öngyilkossággal fenyegetőző felperessel szemben a kórházba szállítása érdekében testi kényszert, majd bilincset alkalmaztak, amit a Kúria jogsértőnek talált.[18]
Ahogy arra már a szabálysértési eljárások nagy számának lehetséges magyarázataként utaltam, a felsőbíróságokra kerülő ügyek nagy része a véleménynyilvánítás szabadságával, egyesülési vagy gyülekezési jog gyakorlásával kapcsolatos. Két ilyen esetben azonban nem szabálysértési, hanem büntetőeljárással összefüggésben alkalmazott bilincshasználatot kellett vizsgálnia a bíróságnak. A bíróság szerint jogalap nélkül alkalmazott bilincset a rendőrség azzal a férfival szemben, aki a vöröscsillag-kitűzőjét rendőri felszólításra sem vette le, de egyébként együttműködő volt.[19] Egy másik esetben - az egyesülési joggal való visszaélés vétségének gyanúja miatt előállított Magyar Gárda tagok esetében - a bíróság szintén ellenszegülés hiányában minősítette jogszerűtlennek a bilincs alkalmazását.[20]
Ahhoz, hogy egy rendészeti igazgatási ügy a Kúria elé kerülhessen, a felülvizsgálati eljárást megelőzően a panaszügyben három fórumnak kell értelmeznie a rendészeti jogszabályokat. A panaszos választása szerint fordulhat az intézkedést foganatosító rendőri szervhez vagy a Független Rendészeti Panasztestülethez. Előbbi esetben első- és - fellebbezés esetén - másodfokú közigazgatási határozat születik; utóbbinál pedig a panasszal elsőként foglalkozó panasztestület állásfoglalást hoz - amely az országos rendőrfőkapitányt nem köti -, ennek megküldését követően születik közigazgatási bírósági felülvizsgálattal támadható döntés. Amellett, hogy a bírói gyakorlat valóban változatos a bilincselés jogszerűségével kapcsolatban, a rendőrség és a panasztestület elvi álláspontja közötti szilárd különbség is jól kimutatható. A rendőrség panaszt elutasító határozataiban visszatérő elem a "megelőző" vagy "preventív" jellegű bilincshasználatra való hivatkozás. Az indokolásokban feltűnő rendészeti zsargon jelentősége, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben, konkrét ok nélkül megindokolhatóvá válik a bilincs alkalmazása, és elutasításra kárhoztatik minden bilincsalkalmazással kapcsolatos panasz. A "preventív bilincselés" elve szerint az intézkedés alá vont személynek nem kell bizonyos magatartást konkrétan tanúsítania ahhoz, hogy a bilincs alkalmazása jogszerű legyen, elég a magatartás tanúsításának puszta lehetősége a részéről. A rendőrség e tekintetben a "megakadályoz" szót a "megelőzés" szinonimájaként értelmezi. A panasztestület ezzel szemben mind az egyedi ügyekben megfogalmazott állásfoglalásaiban, mind az Országgyűlés számára készített éves beszámolóiban következetesen foglalt állást a mérlegelést nélkülöző bilincsalkalmazás mindenféle jogalapot nélkülöző gyakorlatával szemben.[21] A konkrét rendőri intézkedések vizsgálatán túl megállapította, hogy nem csak a testi kényszer és a bilincs együttes alkalmazása vált automatizmussá a rendőrség gyakorlatában, de a rendőri intézkedést vizsgáló kötelező parancsnoki értékelések is puszta formaságként funkcionálnak.
A rendőrség gyakorlata azonban nem minden hivatkozási alapot nélkülöző. Az Rtv. 48. §-ához fűzött, egyébként elég szűkszavú igazságügyi miniszteri indoklás szerint "[...] a bilincs a további ellenszegülés, a szökés, a támadás, önkárosítás megakadályozására szolgáló megelőző, védelmi jellegű kényszerítő eszköz. Ennélfogva alkalmazása előzetes ellenállás tanúsítása nélkül vagy fizikai kényszer folyományaként is szóba jöhet." Ezzel összhangban a rendőrség fogdarendje is előírta, hogy a fogvatartott várható magatartására tekintettel megbilincselhető.[22] Emellett több közjogi szervezetszabályozó eszköz is mérlegelés nélküli bilincsalkalmazást írt elő a rendőr számára a fogvatartott kísérése esetén, ezzel mintegy kiüresítve a rendészeti jogszabályokat.[23] A vonatkozó BRFK-intézkedések módosítását nem csak a panasztestület, de az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is sürgette.[24] A probléma aktualitását, valamint országos kiterjedtségét mutatja, hogy a Vas Megyei Rendőrkapitányság alárendeltségébe tartozó kapitányságok bilincshasználati gyakorlatának vizsgálatát még 2017-ben is azzal zárta le az alapvető jogok biztosa, hogy felkérte a belügyminisztert: "fontolja meg a Rtv. és a Szolgálati Szabályzat vonatkozó rendelkezéseinek összehangolásának kezdeményezését annak érdekében, hogy a kísérés során való bilincselés lehetősége is csak és kizárólag a törvényben meghatározott feltételek esetén legyen alkalmazható".[25]
- 87/88 -
A panaszügy harmadik, már bírósági fórumaként - felülvizsgálat iránti kérelem esetén - maguk a közigazgatási bíróságok járnak el. Ha a panaszos nem a szervezeti, hanem a panasztestületi utat választotta, az országos rendőrfőkapitány panaszt elutasító döntését felülvizsgáló bíróság nem csak a rendőrség álláspontját, hanem a közigazgatási ügy részét képező panasztestületi állásfoglalást is megkapja. Az állásfoglalásban foglalt érvekkel azonban csak annyiban foglalkozhat, amennyiben a perjog szabályai alapján a kereseti kérelem keretein belül lehetősége van. Nem csak a kereseti kérelemhez kötöttség, de az állásfoglalás véleményjellege miatt sem mindig születnek a civil testület álláspontjával azonos bírói döntések. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság egy bírája több esetben a panasztestülettel szemben, konkrét felperesi magatartással nem indokolható bilincsalkalmazás mellett foglalt állást,[26] de inkább tekinthető általánosnak, hogy a bíróság "sorvezetőként" használja az állásfoglalást a döntés meghozatalakor.[27]
Az elmúlt években született, bilincs alkalmazásával foglalkozó kúriai döntéseket vizsgálva látható, hogy Kúria a közigazgatási bíróságok ítéleteit többnyire fenntartotta hatályában. Azonban az ítélet hatályában fenntartása, hatályon kívül helyezése, valamint a "megelőző bilincselés" megítélése között nem találni összefüggést. A legfőbb bírói fórum egyes indokolásaiban két, egymással ellentétes érvelés mutatkozik. Függetlenül attól, hogy a jogerős ítélet egyébként helyt adott-e a jogsértő bilincshasználatot kifogásoló kereseteknek, látható, hogy az indokolások többsége a felperes intézkedés során tanúsított magatartásával foglalkozó érvelést fogadott el, míg négy kúriai ítélet (két üggyel kapcsolatban) inkább a felperes előéletére, valamint az intézkedés körülményeire tekintettel a felperes lehetséges magatartására irányulót érvelést. Egy esetben egyébként a kereseti kérelemnek helyt adott a bíróság, de vegyes érvelés alapján. A Kúria közigazgatási szakágának határozatait a két álláspont mentén, időrendben ismertetem.
Még a Legfelsőbb Bíróság vizsgált felül 2009-ben egy, a felperes keresetét elutasító ítéletet.[28] A hatályában fenntartó döntés szerint a felperes, miután orvosi vizsgálaton vett részt, az őt kísérő rendőr intézkedésének ellenszegült, megkísérelte az őrzést ellátó rendőr kezéből kivenni az orvosi iratokat, valamint a helyszínt is megpróbálta elhagyni, amire tekintettel a kísérő rendőr bilincset alkalmazott. A döntés szerint "[...] alperes határozata a felperesi magatartásra vonatkozó megállapításokat, illetve annak értékelését a bizonyítási anyaggal összhangban tartalmazza".[29] Hasonló szellemben született egy szintén hatályában fenntartó döntése a Kúriának 2010-ben,[30] majd 2015-ben: "[...] a felperes önkárosító magatartást nem tanúsított, önmagában az öngyilkossággal történő fenyegetés nem indokolta a bilincs felhelyezését. A felperes az intézkedő rendőröket nem támadta meg, így az Rtv. 48. § b) pontjának alkalmazhatósága nem merül fel."[31] Érdekesség, hogy ez volt az egyetlen Kúriát is megjárt felülvizsgálati ügy, amiben a panaszos jogi képviselő segítsége nélkül lett pernyertes a rendőrséggel szemben.
Egy másik ügyben a hatályon kívül helyezett bírósági döntés nem csak a rendőrség érvelését vette át, de a "megelőző bilincselés" fogalmának használatát is. A Kúria azonban kimondta, "[...] a bilincs alkalmazásához a felperes részéről olyan magatartás tanúsítása lett volna szükséges, amely ellenségesnek, együtt nem működőnek minősült. [...] A szökésnek csak elképzelhető, távoli lehetősége a Kúria álláspontja szerint önmagában nem elegendő felperes megbilincselésére és egyben nem szolgálhatja a szökés megelőzését sem olyan magatartás hiányában, mely akár közvetetten is szökésre utalna."[32] Rögzíti továbbá, hogy az Rszsz. bilincselésre vonatkozó, példálózó felsorolása nem tágíthatja az Rtv. szerinti bilincsalkalmazási kört, így hiába intézkedik egyedül egy rendőr, csak abban az esetben jogosult bilincset használni, ha annak Rtv. szerinti feltételei egyébként fennállnak. A Kúria utóbbi megállapítása azért is fontos, mert a közigazgatási perben tisztázandó tények között a rendőrség sikerrel hivatkozhat arra, hogy jogi értelemben egyedül intézkedő rendőr jár el, hiszen a rendőri felszólításokat, majd a rendőri jelentések megírását értelemszerűen egy rendőr végzi el, még akkor is, ha egyébként az intézkedés helyszínén több rendőr is jelen van. Ezen legutóbbi kúriai döntés a Raninen Finnország elleni ügyén kívül további két strasbourgi ügyre, az Öcalan Törökország elleni ügyére,[33] valamint a Svinarenko és Slyadnev Orország elleni ügyére is hivatkozik.[34]
Érdekes kérdést vet fel, hogy mennyiben áll az intézkedés céljaival összhangban, illetve mennyiben igazolható a bilincs alkalmazása a passzív ellenszegülést tanúsító személlyel szemben. A Kúria két esetben foglalkozott a kérdéssel. Egy birtokvitában az ingatlan elhagyására felszólított felperest azután bilincselték meg, hogy nem volt hajlandó elhagyni az ingatlant, más ellenszegülést azonban nem tanú-
- 88/89 -
sított. A Kúria jogszerűnek találta az intézkedést.[35] Szintén jogszerűnek ítélte meg a bíróság a rendőrség fellépését egy lakás-kiürítési ügyben. Miután felperes közölte, hogy a lakást nem hagyja el, felszólítást követően a rendőrök megfogták a karjait, a szolgálati személygépkocsihoz kísérték, ruházatát átvizsgálták. Mivel a felperes nem akart az autóba beülni, és megfeszítette a karjait, a rendőrök a karját hátracsavarva megbilincselték.[36] A Kúria további magatartásközpontú döntései inkább eljárási jogi érvelést tartalmaznak.
Az indokolások kisebbségben lévő másik csoportját azok a döntések alkotják, amelyekben a Kúria a bilincselés jogalapját befolyásoló legitim érvként fogadta el az alperes rendőrség által hangsúlyozott, a felperes konkrétan tanúsított magatartásától független szempontokat. A Kúria elfogadta az alperes rendőrség érveit, és nem tett kiegészítést abban az ügyben, amelyben két rendőr kísérte kórházba a felperest, akinek nem volt kötelező a megbilincselése, azonban a kórház területén nem ketten látták el a felügyeletét, mert az egyik rendőrnek fel kellett keresnie az orvost, és ennyi időre egyedül kellett hagynia a kollégáját a felperessel. Ebben az ügyben "őrzésbiztonsági szempontok alapozták meg a bilincs alkalmazását, mert az együttműködő magatartás és a felperes ígérete, hogy nem fog megszökni nem vezethet az őrzésbiztonsági rendszabályok szigorú szintjének csökkentéséhez. Különös figyelemmel arra is, hogy garázdaság elkövetésének gyanúja miatt került a felperes előállításra, amelynek tényállási eleme az erőszak."[37]
A Kúria hatályában fenntartotta azt az ítéletet,[38] mely eljárásjogi alapon helyezte hatályon kívül az alperes határozatát bilincs alkalmazása kapcsán. Az ügyben az erőszakos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított felperest bilincsben szállították és hallgatták ki, annak ellenére, hogy semmilyen ellenállást nem tanúsított. A kereset a kísérés során alkalmazott bilincshasználatot nem támadta. Ez az első vizsgált kúriai döntés, amely az Emberi Jogok Európai Bíróságának egy döntésére, a Raninen Finnország elleni ügyére is hivatkozik.[39] Bár a bíróság amiatt állapította meg az alperesi határozat jogszerűtlenségét, mert az nem támasztotta alá megfelelően a bilincs alkalmazásának jogszerűségét, a bírói döntés nem a felperes magatartását értékelte, hanem a környezetben rejlő adottságokat: azért nem volt indokolt a bilincs alkalmazása, mert a kihallgatóhelyiség zárt volt, és több személy is tartózkodott a helyiségben. A bilincshasználat tehát a szökési lehetőség hiánya miatt volt indokolatlan, nem pedig a felperes szökésre utaló magatartásának hiánya miatt. Érdekesség azonban, hogy ebben a közigazgatási perben a rendőrség sikertelenül próbálta meg érvként importálni a megbilincselt személlyel szemben kényszerintézkedésről döntő büntetőbíróság előzetes letartóztatást "b) pontra" elrendelő döntését, tehát azt, hogy ha valakit szökés, elrejtőzés veszélye miatt helyeznek előzetes letartóztatásba, akkor minden büntetés-végrehajtási intézeten kívüli mozgása során bilincset kell alkalmazni. Ezt elutasítva a Kúria kimondta, hogy "[...] nem elegendő csupán arra hivatkozni, hogy az adott személy szabadlábon történő védekezése esetére fennállna a szökésének veszélye, illetve arra, hogy azt bírósági határozat állapította meg, hanem azt kell indokolni, hogy az adott esetben a bilincs használatát milyen speciális és egyedi körülmények alapozhatják meg".[40] Az egyediesítést viszont a bíróság a szökés lehetőségére értette.
Három azonos tényállású ítéletet helyezett hatályon kívül a Kúria, ezen esetekben szintén helyt adva az alperes rendőrség érvelésének. A felperes "[...] passzív-, aktív ellenszegülést, támadó magatartást nem tanúsított. Ugyanakkor a bilincselésre az alperes okfejtése szerint alapot adó Rtv. 48. § c) pontja a szökés megakadályozásáról szól, ami nem azt jelenti, hogy az intézkedés alá vont személynek a szökés cselekményét meg is kell kezdenie, hanem a szökés lehetőségének fennállása is alapot ad a bilincselésre annak megakadályozása érdekében. Ezért önmagában az a tény, miszerint a felperes nem tanúsított ellenállást, támadást és szökést nem kísérelt meg, nem jelenti azt, hogy a bilincselésnek az Rtv. 48. § c) pontjában foglalt feltétele nem következett be. A Kúria kiemeli, az Rtv. 48. § b) és d) pontjai a támadás megakadályozására, illetve az ellenszegülés megtörésére lehetőséget biztosítanak a bilincselésre, erre figyelemmel a támadás, ellenszegülés hiánya csak az ezen pontok szerinti bilincselés jogalapja körében vehetők figyelembe."[41] A Kúria azonban ebben az ítéletben sem oldja föl az érvelés és az Rszsz. 39. § (1) bekezdése között feszülő ellentétet. A rendelet ugyanis a kényszerítő eszközök általános szabályai között rögzíti, hogy kényszerítő eszköz csak akkor alkalmazható, ha az intézkedés alá vont magatartása, ellenszegülésének mértéke azt az Rtv. szerint indokolja. A határozat szerint a "döntés elvi tartama" a következő: "A bilincs alkalmazása jogszerűségének megítélése során az ahhoz vezető folyamat egészét kell értékelni, figyelembe véve az intézkedés alá vont személy veszélyességét, a biztonsági kockázatot és a közelben lakó, tartózkodó civilek, valamint a rendőrök védelmét is."
A két megközelítés elegyét alkalmazta, és az intézkedés jogalapja helyett az arányosság körébe helyezte megállapítását a Kúria abban az ügyben, amelyben a felperest - bűncselekmény gyanúja miatt - rendőrautóval állították elő, az autóba való beszállása után pedig megbilincselték, noha nem voltak jelei ellenszegülési, szökési szándékának. A Kúria kimondta, hogy: "A bűncselekmény tárgyi súlya és a köz-
- 89/90 -
lekedés biztonságának igénye együttesen a feltehető felperesi szándékkal együtt sem ad alapot jelen ügyben a bilincselés alkalmazására. [...] a tárgyi ügyben a felperes magatartása, a felfokozott idegállapot, érthető egy házkutatásra és előállításra vonatkozó rendőri intézkedés során, ami ugyanakkor nem érte el az intézkedés biztonságos végrehajtásának veszélyeztetettsége azon fokát, amely alátámasztotta volna a kényszerítő eszköz alkalmazását."[42] A határozat bekerült a Kúriai Döntések közé, "Megbilincselésre csak intézkedés törvényes céljával arányban álló okból kerülhet sor" fejléccel.
A vizsgált ügyek tanácsainak összetételét áttekintve látható, hogy három tanács járt el azonos összetételben. Mivel a három tanács indokolásai - bár magatartásközpontú érveket tartalmaztak - döntően eljárásjogi kérdésben döntöttek,[43] a többi tanács összetétele pedig változatos volt, a döntések és a tanácsok tagjainak összevetése után sem állapítható meg, hogy az egyes tanácsokban eljáró bírók milyen értelmezést fogadnak el inkább. A legtöbb tanácsban eljáró bíró hét ügyben hozott ítéletet, amelyből egy őrzésbiztonsági, négy magatartás-szempontú, egy tekinthető "vegyesnek", egy pedig nem tartalmaz a bilincshasználatra vonatkozó érvelést.[44] A második legtöbbet ítélkező bíró hat ügyben járt el; az ítéletek mindegyike eljárási szabályok megtartásával foglalkozik, bár - a felülvizsgált ítéletekkel összhangban -az indokolások közül négy magatartásközpontú, kettő pedig nem tartalmaz a bilincshasználat jogszerűségére vonatkozó érvelést.[45] Két bíró is ugyanúgy érintett abban a két ügyben, amelyekben a határozat részletes indokolást tartalmaz a "szökés fennállásának lehetőségére" mint bilincshasználatot megalapozó okra.[46] Egy bíró volt, aki négy ügyben magatartásközpontú, egy esetben pedig vegyes érvelést alkalmazó tanácsban járt el.[47]
A Kúria közigazgatási ügyekben született döntéseivel szemben a polgári ügyszak gyakorlata a rendőrség bilincshasználatának megítélésében egységes. A vizsgált bilincseléssel foglalkozó határozatok döntő többsége ugyanis indokolásában a felperes magatartására koncentrál. Legtisztábban a Kúria akkor fogalmazott, amikor kimondta, a "felperesek eleget tettek az intézkedő rendőrök utasításainak, nem tanúsítottak ellenszegülő, szökésre, támadásra irányuló magatartást. Ennek hiányában pedig a bilincs alkalmazására nem volt jogszabályi lehetőség. Ezt [...] általános preventív indokok nem alapozzák meg. A rendőrség intézkedése, kényszerítő eszköz alkalmazása során minden esetben az ügy konkrét körülményeinek mérlegelésével, az adott elkövetői magatartás figyelembe vételével, egyediesített módon kell a döntést meghozni."[48]
Ugyan a Kúria döntései között nincs egyetlen határozat sem, amely olyan őrzésbiztonsági szempontokat értékelt volna, amilyeneket a közigazgatási kollégium néhány tanácsa teljes egészében elfogadott a bilincs alkalmazásának indokaként. Egy indokolásban volt utalás arra, hogy a kényszerítő eszköz alkalmazásakor relevanciája lehet az "előzményi információknak": "[A] perbeli esetben sem a felperes által elkövetett cselekmény súlya, sem a felperes eljárás során tanúsított magatartása nem adott alapot a bilincs és a vezetőszíj alkalmazására. A felperes a rendőri intézkedéssel szemben nem tanúsított ellenállást, ellenszegülő magatartást. [...] Önmagában az, hogy a szökési kísérletek elszaporodtak, illetve hogy nem állt rendelkezésre a szállításra biztonságos jármű, nem elegendő a kényszerítőeszköz alkalmazásának elrendeléséhez. Így nem merült fel olyan konkrét tény, vagy adat, ami az Rtv., illetve a szolgálati szabályzat alapján indokolta volna a kényszerítő eszközök alkalmazását. Annak elrendelése egyediesített mérlegelés nélkül, mechanikusan történt, ami az alperes kárfelelősségét megalapozta."[49]
Mivel a személyiségi jogi perekben született határozatok legnagyobb részét a Fővárosi Ítélőtábla harmincöt ítélete jelentette, érdemes a Kúria döntései mellett a fővárosi és további három másik táblabíróság indokolásait is átvizsgálni. A Fővárosi Ítélőtáblán 2008-ig visszatekintve szinte az összes határozat a felperes magatartására alapítja a rendőri intézkedés megítélését, és csak három határozat tartalmaz a megelőzésre hangsúlyt fektető, egy pedig "vegyes"[50] indokolást. Tekintettel arra, hogy a döntések többsége az elsőként idézett kúriai indokolás szellemében született, inkább a gyakorlattól eltérő határozatokra térek ki. A "megelőző bilincselést" legitimáló döntések mind 2016-ban születettek.
Még a "megelőző ítéletek" közül is kiemelkedik megközelítésében és részletességében két bilincshasználatra vonatkozó indokolás, amelynek más-más tanácsban, de ugyanaz a bíró volt az előadója.[51] Mindkét esetben rendőrökkel szemben intézkedett a Terrorelhárítási Központ. Mindkét felperest ugyanaz az ügyvéd képviselte, a keresetet a bilincselés vonatkozásában pedig mindkét esetben elutasították. Az egyik ügyben a TEK a bilincs alkalmazása mellett egy "szemfedőt" is alkalmazott az egyébként együttműködő felperessel szemben, akit letakart arccal állítottak elő.[52] A másodfokú bíróság indokolása szerint "[...] a jogszabályi rendelkezés egyértelműen kimondja azt, hogy a bilincs alkalmazására akkor is sor kerülhet, ha nem tanúsít aktív ellenszegülést az intézkedés alá vont személy, de annak kialakulása előfordulhat és
- 90/91 -
ennek megelőzése érdekében is indokolt lehet a bilincs használata. [...] a teljes folyamatot értékelni kell a bilincselés befejezéséig, illetve annak elmaradása esetleges következményéig. Értékelni kell, hogy miért, milyen bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt indult a büntetőeljárás, milyen biztonsági kockázatok merülnek fel az elfogással kapcsolatban, az érintett személy veszélyesnek minősül-e, várható-e a rendőrökkel szemben ellenszegülés, támadás, fennáll-e a szökés lehetősége. [...] Az intézkedés alá vont személy magatartása, ellenszegülésének mértéke mellett további fontos szempont az elfogásban résztvevő rendőrök és a környezetben lakó, tartózkodó civilek védelme is."[53]
A táblabíróság mindkét döntését az Rtv. 48. § bilincselési eseteinek összevetésével alakította ki. Álláspontja szerint a d) pont szabályozza azt az esetet, amikor a bilincs alkalmazására azért van szükség, mert a személyi szabadságában korlátozni kívánt személy ellenszegül: "A jogszabálynak az a szerkesztési módja, hogy külön pontban szabályozza azt az esetet, amikor az intézkedés alá vont személy ellenszegül, azt jelenti, hogy a bilincs alkalmazásának további; az a), b), c) pontokban szabályozott feltételei arra az esetre vonatkoznak, amikor az intézkedés alá vont személy nem szegül ellen az intézkedésnek."[54] Az indoklás egyezik a Kúria közigazgatási tanácsának idézett döntésével.[55]
A harmadik fővárosi "megelőző ítéletben" egészen más, némileg ellentmondásos érveléssel utasította el teljesen a keresetet a Fővárosi Ítélőtábla - "a bilincs alkalmazásának nemcsak foganatosító, hanem megelőző szerepe is volt" -, de a felperes egyébként sem tudta bizonyítani, hogy az intézkedés alatt együttműködést tanúsított, mivel a rendőri jelentés már nem állt rendelkezésre.[56] Az ítélkező tanácsban az előadó bírón kívül a két másik bíró négy másik bilincselési ügyben is közösen járt el, mindegyik esetben a felperes intézkedéskori magatartását helyezték előtérbe indokolásukban, szemben az idézett indokolással.[57]
A többi tábla gyakorlata kapcsán is elmondható, hogy a magatartásközpontú indokolások vannak többségben. A Győri Ítélőtábla három, a Debreceni és a Pécsi Ítélőtábla öt-öt határozata közül két, a gyakorlattól eltérő döntést emelnék ki. A győri táblabíróság jogalappal rendelkezőnek, de aránytalannak találta, hogy a Terrorelhárítási Központ egy tévesen azonosított személy elfogásakor bilincset alkalmazott, jóllehet a TEK-nek az illető "menekülési, ellenszegülési szándékával számolnia kellett, a testi kényszer és a bilincs alkalmazása megelőzés céljából nem volt mellőzhető".[58]
A Pécsi Ítélőtábla indoklásában részletezi, hogy egy 1996-os ORFK utasítás mikor kötelezi a rendőrséget bilincs alkalmazására:[59] megállapítja, hogy "a bilincs használatát az arra vonatkozó ORFK utasítás alapozta meg," a rendőrségnek "így volt jogszabályi felhatalmazása a bilincs alkalmazására"[60] - figyelmen kívül hagyva azt, hogy az ORFK utasítás nem jogszabály, de ha az is lenne, ellentétes egy sor magasabb szintű rendészeti jogszabállyal. A felperes szerencséje, hogy már a büntetőeljárás megindítása is jogellenes volt (alapos gyanú hiányában), ezért a bilincselést végül jogellenesnek minősítette a táblabíróság.
Az emberi méltóság védelméről az Alaptörvény II. cikke rendelkezik. A polgári törvénykönyv a személyiségvédelmi rendelkezései között az emberi méltóságot a személyiségi jogok, így a személyes szabadsághoz fűződő jog anyajogaként határozza meg, de azt a jogok példálózó felsorolásánál nem nevesíti. A rendészeti anyagi jog is "ismeri" az emberi méltóságot, az Rtv. 2. § (1) bekezdése szerint a rendőrség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait. A határozatok vizsgálata során feltűnő volt, hogy - a polgári ügyekkel szemben - a közigazgatási bíróságok még felperesi hivatkozás esetén is mintha kerülnék az emberi méltóság sérelmének vizsgálatát, a Független Rendészeti Panasztestület véleményszerű alapjogi megállapításainak ismertetése közé szorítva a fogalom említését is.
Mivel a közigazgatási bírósági döntések elenyésző része tér ki indokolásában az emberi méltóság megsértésének kérdésére, nehéz megítélni, hogy milyen körülmények vizsgálata alapján alkalmazza - ha egyáltalán vizsgálja - a közigazgatási bíróság a bilincshasználat körében az emberi méltóság sérelmét. Egy határozat érdemben elbírálta az erre irányuló kereseti kérelmet, és kimondta, hogy "nem állapítható meg, hogy az eljáró rendőrök sértették volna a felperes emberi méltóságát. Sem a rendelkezésre álló rendőri jelentések, sem a mentőápoló tanúvallomása nem támasztja alá a felperes azon állítását, hogy az intézkedő rendőrök tiszteletlen hangnemben beszéltek vele és kiforgatták a pénztárcáját. Ami pedig a felperes azon sérelmét illeti, hogy a rendőrök nem hagyták őt felöltözni, a rendelkezésre álló iratok alapján megállapítható, hogy biztosítani kívánták a felöltözés lehetőségét, azonban a felperes nem egyezett bele abba, hogy ez nem bezárt, hanem résnyire nyitva ál-
- 91/92 -
ló ajtó mögött történjen."[61] Látható tehát, hogy ha a felperes a bizonyítási kötelezettségének eleget tett volna, a bíróság megállapította volna az emberi méltóság megsértését.
A közigazgatási bíróság három határozatban az emberi méltóság sérelmét - a Független Rendészeti Panasztestület gyakorlatával egyezően - a jogszerűtlen bilincselés következményének tekinti, indokolásában a jogszerűtlenségen túl további körülmények bizonyítására nem utalt.[62] Az előző két állásponttal szemben a közigazgatási bíróság egy másik ügyben bár tényként utalt az emberi méltóság megsértésére és megállapíthatóságának szempontjaira, nem látott azonban hatáskört az emberi méltóság sérelmének megállapítására. Indokolása szerint: "[...] mivel az alperes az alapjogi jogsérelemről, illetve személyiségi jog megsértése kapcsán nem vizsgálódott, határozatában nem döntött [...] így az alperesi határozat közigazgatási bírósági felülvizsgálata során sem foglalhat állást az eljáró bíróság konkrét alapjogi jogsérelemről, vagy személyiségi jog sérelméről. [...] Az emberi méltósághoz való jog sérelmét pedig felvetheti nemcsak az, amennyiben a külvilág számára, kívülállók számára láthatóvá válik a bilincs használata, hanem az is, hogy az adott helyzet az eljárás alá vont személynek önmaga előtt, illetve az intézkedést végrehajtó rendőrök előtt megalázó, illetve ha az mélyen megviseli. [...] ugyan a Panasztestület állásfoglalásában kifejezetten kimondta, hogy a kifogásolt rendőri intézkedés a felperes emberi méltósághoz való jogát érintette, azonban az előzőekben hivatkozottak szerint, az alperesi határozattal szembeni jogszabálysértést, ezen az alapon a közigazgatási ügyben eljáró bíróság nem állapíthatott meg."[63]
A polgári bíróságok gyakorlata ezzel szemben sokkal kikristályosodottabb az emberi méltóság sérelmének megítélésében. Az indokolások - a strasbourgi esetjoggal összhangban - a sérelem megállapítását a megaláztatáshoz vagy a jogtalan bilincshasználat láthatóságához kötik. A Kúria szerint az "emberi méltóság megsértésére alapított jogok védelmét általában a személy ellen irányuló, indokolatlanul durva, megalázó, az egyént emberi mivoltában sértő magatartás vagy eljárás alapozza meg."[64] Megvalósul az emberi méltóság sérelme, ha "az érintett személyt nem önbecsülésének, az emberi érintkezési formák követelményének megfelelő elbánásban részesítik, emberi mivoltában megalázzák, hátrányos helyzetbe hozzák. A személyi szabadság korlátozása egyben alkalmas az emberi méltóság megsértésére is, mert az a tény, hogy a közterületen álló felpereseket mások szeme láttára előállították, több órán át fogva tartották olyan megalázó helyzetet jelent, ami indokolttá teszi annak megállapítását, hogy a személyes szabadság megsértése egyben sérti az érintett személy emberi méltóságát is."[65] "A bilincs alkalmazása a társadalom általános vélekedése szerint a súlyos bűncselekményt elkövető személyekkel szemben indokolt, másrészt olyan kiszolgáltatott, megalázó helyzetet teremt az azt elszenvedő személy számára, amely akkor is az emberi méltóság sérelmével jár, ha az intézkedő rendőrök egyéb kifogásolható magatartást nem tanúsítottak."[66]
A láthatóság szempontjával szemben más álláspontra helyezkedett a táblabíróság, amikor megállapította, hogy a bilincs megalázó alkalmazása "abban az esetben is a felperes emberi méltóságának sérelmével jár, ha azt esetleg a hatóság tagjain kívül más nem észleli". Szintén megállapította a bíróság az emberi méltóság megsértését, amikor a rendőri felügyelet alatt lévő, mozgásában súlyosan korlátozott felperest kórházi ágyához bilincselték;[67] vagy amikor a megbilincselt felperes a felesége segítségével volt kénytelen átöltözni;[68] illetve abban az esetben, amikor a felperes kezeit kábelkötözővel kötötték össze, és fél órára félreállították, mielőtt a Gyorskocsi utcai fogdába szállították.[69] Számos ügyben a bíróságra való átszállítás során alkalmazott bilincshasználat esetén látta indokoltnak a bíróság a személyes szabadság megsértésén túl az emberi méltóság sérelmét is megállapítani.[70] Az emberi méltóság megsértésével kapcsolatos bilincsperek közül kiemelkedik a Kúria egyik döntése. Ebben az ügyben a panasztestület, a közigazgatási eljárást lefolytató ORFK, végül pedig az elsőfokú polgári bíróság is helyt adott felperes kérelmének, a Kúria azonban a keresetet teljes egészében elutasította. Indokolása szerint hiába volt jogszerűtlen a rendőri intézkedés, a felperes nem kérte az emberi méltóság sérelmének megállapítását a bíróságtól: "köztudomás szerint [pedig] nem fogadható el, hogy a mindössze hét percig tartó megbilincselés és az egy óra hét perc időtartamú előállítás olyan mértékű megrázkódtatást okozott [...] felperes számára, amely a nem vagyoni kárpótlást megalapozza".[71]
Bár az emberi méltóság megsértése miatt megállapított nem vagyoni kártérítések, sérelemdíjak összegszerűsége külön vizsgálatot igényelne, a döntések közül kiemelnék két, a gyakorlattól messze eltérő döntést, amelyben a bíróság kifejezetten szűk marokkal mért. A Debreceni Ítélőtábla az emberi méltóság megsértése miatt az ellenszegülést nem tanúsító felperesnek "okozott és [...] a köztudomás szerint is elfogadható hátrány kiküszöböléséhez a nem vagyoni kártérítés összegét 50 000 Ft-ban állapította meg".[72] Ugyanígy - a kereseti kérelemnek egyébként teljes
- 92/93 -
mértékben helyt adva, a kereseti kérelemhez kötöttségből következően - ötvenezer forinttal látta kompenzálhatónak az emberi méltóság megsértését a Kaposvári Törvényszék abban az ügyben, amelyben az indokolatlan bilincshasználat a felperes csuklóján sérülést is okozott.[73] Ezeket a döntéseket azonban a felülvizsgálati eljárásban, illetve másodfokon megváltoztatták.
Az áttekintett ítéletek alapján a polgári felsőbíróságok gyakorlata - néhány kirívó kivételtől eltekintve - a bilincshasználat jogszerűségének vizsgálatakor az intézkedés alá vont személy által tanúsított magatartásra fókuszál, szemben a közigazgatási bíróságokkal, amelyek esetében nem lehet rögzült gyakorlatról beszélni, hiszen a Kúria két tanácsa egy naptári éven belül is két egymásnak tökéletesen ellentmondó döntést hozott. A polgári eljárások kis részét előzte meg valamilyen panaszeljárás, de ez - a közigazgatási bírósági eljárással szemben - nem akadálya a személyiségi jogi jogérvényesítésének. A 2008 óta működő Független Rendészeti Panasztestület állásfoglalásai véleményjellegük ellenére segítséget jelenthetnek a bíróságok számára egy-egy intézkedés megítélése során. Polgári ügyszakban egy-egy tanács rutinszerűen hivatkozik az Emberi Jogok Európai Egyezményének egyes cikkeire, azonban konkrét esetjogra való utalást egyetlen indokolás sem tartalmazott. Ez különösen érdekes arra tekintettel, hogy a polgári ügyek nagy része valamely politikai szabadságjog gyakorlásával állt kapcsolatban. Közigazgatási ügyszakban azon kevés esetben, amikor az indokolás utalt az Emberi Jogok Európai Egyezményére, strasbourgi esetjog is nevesítésre került a hivatkozásban. Közigazgatási ügyszakban szinte egyáltalán nem, polgári ügyszakban a felperes megaláztatására vagy láthatóságára tekintettel állapítják meg a bilincs alkalmazása kapcsán az emberi méltósághoz való jog megsértését.
Annak ellenére, hogy a bíróságok indokolásaiban fel-felbukkan a megelőző jellegű bilincshasználat mint fogalom, az alapjogvédő intézmények gyakorlata szilárd. A Független Rendészeti Panasztestülethez hasonlóan ugyanis az alapvető jogok biztosa is következetesen szembemegy jelentéseiben a "megelőző bilincselés" gyakorlatával, és az intézkedés alá vont személy magatartásával kapcsolatosan kizárólag a már az intézkedés kezdetekor felmerült okokban látja a jogszerű bilincshasználat alapját:[74] "a panaszos magatartása nem adott okot a bilincselésre. Panaszos megbilincselésére tehát az Rtv. feltételeinek hiányában került sor, aktuális magatartásainak értékelése helyett mintegy automatizmusként".[75]
Azok az ítéletek, amelyek a "megelőző bilincselés" mellett foglaltak állást, nem csak a rendészeti anyagi joggal, valamint korábbi döntésekkel ellentétes következtetésre jutottak, de azzal, hogy alapjog lényeges tartalmát korlátozó szabályt kiterjesztően értelmeztek, alaptörvény-ellenesnek is minősülhetnek. ■
JEGYZETEK
[1] 1994. évi XXXIV. törvény a rendőrségről.
[2] 30/2011 (IX. 22.) BM rendelet a rendőrség szolgálati szabályzatáról.
[3] Kúria Kfv.III.37.082/2015/7. (Kovács Ákos, Kovács András, Króneisz Gábor).
[4] HVG-ORAC Jogkódex.
[5] Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.806/2009/6. (Csiki Péter, Szabóné Bélteky Erzsébet, Veszprémy Zoltán).
[6] Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.875/2012/3. (Kincses Attila, Ráczné Gohér Angyalka, Sághy Mária).
[7] Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.091/2014/6. (Berki Csilla, Döme Attila, Vogyicska Petra).
[8] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.342/2013/3. (Hercsik Zita, Kisbán Tamás, Kizmanné Oszkó Marianne).
[9] Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.562/2013/3. (Bálind Attila, Dobler László, Kiss Gabriella).
[10] Fővárosi Ítélőtábla 32.Pf.21.281/2016/3. (Istenes Attila, Kisbán Tamás, Kovaliczky Ágota).
[11] Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.21.502/2016/6. (Fermanné Polák Zita, Hegedűs Mária, Véghné Szabó Zsuzsanna).
[12] Gorodnitchev Ororszország elleni ügye, Appl. no. 52058/99., Judgment of 24 May 2007.
[13] Erdoğan Yağiz Törökország elleni ügye Appl. no. 27473/02., Judgment of 6 March 2007.
[14] Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.21.502/2016/6. (Fermanné Polák Zita, Hegedűs Mária, Véghné Szabó Zsuzsanna).
[15] Kúria BH 2014.6.175, Pfv.IV.21.435/2013 (Mészáros Mátyás, Kovács Zsuzsanna, Pataki Árpád).
[16] Kúria; Kfv.37.598/2013/8. (Kárpáti Zoltán, Fekete Ildikó, Beniczkyné Kelemen Gyöngyi); Kfv.VI.37.435/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás); Kfv.VI.37.438/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás); Kfv.VI.37.439/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás).
[17] 31/2015. (XI. 18.) AB határozat.
[18] Kúria Kfv.III.37.025/2015/3. (Kárpáti Zoltán, Sugár Tamás, Fekete Ildikó).
- 93/94 -
[19] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.978/2013/3. (Hercsik Zita, Kisbán Tamás, Kizmanné Oszkó Marianne).
[20] Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.21.199/2015/5. (Kepesné Bekő Borbála, Lukács Zsuzsanna, Nyírőné Kiss Ildikó).
[21] Független Rendészeti Panasztestület Beszámolója 2008-2010, 61., 78.; Független Rendészeti Panasztestület 2014. évi tájékoztatója, 50-52., 72.
[22] 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet a rendőrségi fogdák rendjéről 34. § (2) bekezdés.
[23] BRFK Központi Fogda működéséről szóló 52/2009. (X. 9.) BRFK intézkedés 6. § c) pont. A fogvatartottak kísérésének biztonságos végrehajtásáról szóló 37/2010. (VI. 17.) BRFK Intézkedés 14. pont.
[24] Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése az AJB 1709/2010. számú ügyben.
[25] Az alapvető jogok biztosának AJB-3288/2017. számú jelentése.
[26] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság; 20.K.29.867/2013/5. (Fábián Judit); 20.K.31.388/2016/9. (Fábián Judit).
[27] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság; 17.K.33.262/2013/15. (Dudás Dóra Virág); 15.K.33. 223/2013/9. (Surányi József); 12.K.32.468/2014/5. (Ságiné Márkus Anett); 15.K.32.585/2016/13. (Surányi József); 24.K.32.638/2016/15. (Hajdú Ágnes); 27.K.31. 647/2015/10. (Bögös Fruzsina); 27.K.31.648/2015/8. (Bögös Fruzsina); 27.K.31.649/2015/13. (Bögös Fruzsina).
[28] Székesfehérvári Törvényszék 21.K.21.841/2008/12. (Müllerné Hradszky Erzsébet).
[29] Kúria Kfv.II.37.222/2009/14. (Kaszainé Mezey Katalin, Kalas Tibor, Tóth Kincső).
[30] Kúria Kfv.III.37.196/2010/8. (Bauer Jánosné, Kovács Ákos, Kovács András).
[31] Kúria Kfv.III.37.025/2015/3. (Kárpáti Zoltán, Sugár Tamás, Fekete Ildikó).
[32] Kúria Kfv.III.38.129/2016/4. (Kovács Ákos, Kovács András, Márton Gizella).
[33] Öcalan Törökország elleni ügye App. No. 46221/99., Judgment of 12 May 2005., para. 182.
[34] Svinarenko és Slydanev Oroszország elleni ügye App. No. 32541/08. and 43441/08., Judgment of 17 July 2014 para. 117.
[35] Kúria Kfv.III.37.196/2010/8. (Bauer Jánosné, Kovács Ákos, Kovács András).
[36] Kúria Kfv.III.37.259/2012/6. (Bernáthné Kádár Judit, Fekete Ildikó, Sperka Kálmán).
[37] Kúria Kfv.37.598/2013/8. (Kárpáti Zoltán, Fekete Ildikó, Beniczkyné Kelemen Gyöngyi).
[38] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 20.K.31845/2014/10. (Fábián Judit).
[39] Raninen Finnország elleni ügye Appl. No. 20972/92., Judgment of 16 December 1997, para. 56.
[40] Kúria BH 2016.11.318, Kfv.III.37.713/2015. (Sperka Kálmán, Kiss Árpád Lajos, Sugár Tamás).
[41] Kúria; Kfv.VI.37.435/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás); Kfv.VI.37.438/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás); Kfv.VI.37.439/2016/6. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás).
[42] Kúria BH 2016.4.101, Kfv.III.37.572/2015/5. (Kárpáti Zoltán, Kovács Ákos, Fekete Ildikó).
[43] Kfv.II.37.222/2009/14. Kfv.II.37.093/2010 (Fehérné Tóth Kincső, Kalas Tibor, Kaszainé Mezey Katalin); Kfv.II.37.763/2013., Kfv.II.37.807/2013/4., Kfv.II.37.808/2013/5. (Fehérné Tóth Kincső, Rothermel Erika, Szilas Judit); Kfv.III.37.025/2015/3., Kfv.III.37.089/2015/7. (Kárpáti Zoltán, Sugár Tamás, Fekete Ildikó).
[44] Fekete Ildikó.
[45] Fehérné Tóth Kincső.
[46] Kfv.III.37.713/2015. (Sperka Kálmán, Kiss Árpád Lajos, Sugár Tamás), Kfv.VI.37.439-435-438/2016. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás).
[47] Kovács Ákos.
[48] Kúria Pfv.IV.21.545/2012/4. (Baka András, Böszörményiné Kovács Katalin, Mészáros Mátyás).
[49] Kúria Pfv.21.919/2011/5. (Böszörményiné Kovács Katalin, Kovács Zsuzsanna, Mészáros Mátyás).
[50] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.978/2013/3. (Hercsik Zita, Kisbán Tamás, Kizmanné Oszkó Marianne).
[51] Nyírőné Kiss Ildikó.
[52] A bíróság a szemfedő esetében lehetséges jogalapként elfogadta az Szolgálati Szabályzat 42. § (1) bekezdését, de annak alkalmazását a bilincs mellett szükségtelennek és emberi méltóságot sértőnek tartotta. A Fővárosi Törvényszék 1 millió forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg, amit a Fővárosi Ítélőtábla 500 ezer forintra szállított le.
[53] Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.755/2016/4. (Kepesné Bekő Borbála, Lukács Zsuzsanna, Nyírőné Kiss Ildikó).
[54] Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.707/2016/5. (Bán Zsuzsanna, Lukács Zsuzsanna, Nyírőné Kiss Ildikó).
[55] Kúria Kfv.VI.37.439-435-438/2016. (Mudráné Láng Erzsébet, Sperka Kálmán, Sugár Tamás).
[56] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.910/2016/5. (Hercsik Zita, Kizmanné Oszkó Marianne, Kovács Éva).
[57] Kovács Éva.
[58] Győri Ítélőtábla Pf.III.20.287/2013/5. (Havasiné Orbán Mária, Menyhárdné Sarmon Hedvig, Világi Erzsébet).
[59] 19/1996. (VIII. 23.) ORFK utasítás a Rendőrség Fogdaszolgálati Szabályzatának kiadásáról.
[60] Pécsi Ítélőtábla Pf.VI.20.091/2014/6. (Berki Csilla, Döme Attila, Vogyicska Petra).
- 94/95 -
[61] Fővárosi Közigazgatési és Munkaügyi Bíróság 17.K.33. 262/2013/15. (Dudás Dóra Virág).
[62] Fővárosi Közigazgatési és Munkaügyi Bíróság; 27.K.31.647/2015/10. (Bögös Fruzsina); 27.K.31.648/2015/8. (Bögös Fruzsina); 27.K.31.649/2015/13. (Bögös Fruzsina).
[63] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 12.K.32.468/2014/5. (Ságiné Márkus Anett).
[64] Kúria Pfv.IV.21.471/2013/5. (Böszörményiné Kovács Katalin, Kovács Zsuzsanna, Mészáros Mátyás).
[65] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.050/2011/4. (Győriné Maurer Amália, Kisbán Tamás, Kizmanné Oszkó Marianne).
[66] Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.21.502/2016/6. (Fermanné Polák Zita, Hegedűs Mária, Véghné Szabó Zsuzsanna).
[67] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.484/2010/3. (Fülöp Györgyi, Győriné Maurer Amália, Kizmanné Oszkó Marianne).
[68] Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.506/2015/8. (Fermanné Polák Zita, Hegedűs Mária, Véghné Szabó Zsuzsanna).
[69] Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.22.169/2011/7. (Győriné Maurer Amália, Kisbán Tamás, Kizmanné Oszkó Marianne).
[70] Kúria Pfv.IV.20.549/2007/6. (Angyalné Demeter Judit, Mészáros Mátyás, Völgyesi Lászlóné); Kúria Pfv.IV.21.545/2012/4. (Baka András, Böszörményiné Kovács Katalin, Mészáros Mátyás); Fővárosi Ítélőtábla 18.Pf.21.345/2016/5. (Bakó Pál, Csikiné Gyuranecz Márta, Pribula László); Debreceni Ítélőtábla Pf.20.215/2012/12. (Bakó Pál, Csikiné Gyuranecz Márta, Szilágyiné Karsai Andrea); Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.286/2015/4. (Bakó Pál, Madarász Anna, Pribula László).
[71] Kúria Pfv.IV.21.435/2013 (Mészáros Mátyás, Kovács Zsuzsanna, Pataki Árpád).
[72] Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.215/2012/12. (Bakó Pál, Csikiné Gyuranecz Márta, Szilágyiné Karsai Andrea).
[73] Kaposvári Törvényszék 16.P.21.573/2013/35. (Vörösné Suri Olga).
[74] Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-6450/2013. számú ügyben (fokozatosság elvének megsértése); Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-2158/2014. számú ügyben (jogalap hiánya); Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-2085/2015. számú ügyben (jogalap hiánya); Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-3604/2016. számú ügyben (jogalap hiánya); Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-5172/2016. számú ügyben (arányosság elvének megsértése); Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-1092/2017. számú ügyben (nem állapított meg jogsértést); Az alapvető jogok biztosának jelentése AJB-1667/2017. számú ügyben (fokozatosság elvének megsértése).
[75] Az alapvető jogok biztosának jelentése az AJB-4035/2017. számú ügyben (jogalap hiánya).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász.
Visszaugrás
