A tanulmány első része az Európai Családjogi Bizottság (CEFL) megalakulását, céljait, eddigi tevékenységét és az CEFL Elveinek megalkotása során alkalmazott módszert tekinti át; a második rész pedig közli a volt házastárs tartására vonatkozó Elveket és elemzi is azokat.
Az Európai Családjogi Bizottságot (Commission on European Family Law, a továbbiakban: CEFL) családjoggal foglalkozó és különböző európai országokat képviselő egyetemi professzorok alapították meg 2001 szeptemberében Utrechtben. A kifejezetten tudományos alapokon álló és tudományos módszerrel dolgozó szervezet alapvető célja az, hogy elősegítse az európai családjog és öröklési jog harmonizációját. Tevékenysége elsődlegesen az ún. Európai Családjogi Elvek (Principles of European Family Law) kidolgozására irányul. Ezeknek az Elveknek a segítségével törekszik a CEFL arra, hogy a családjogi kodifikáció vagy újbóli kodifikáció előtt álló egyes európai jogrendszerek jogalkotói számára jelezze a családjogi jogalkotás trendjét. Az Elveket kifejezetten nem modellszabályoknak szánják.
A CEFL két testületből áll, a héttagú Szervező Bizottságból (Organizing Committee), amely a fent említett Családjogi Elvek előkészítését, kidolgozását és azok véglegesítését végzi, valamint egy szakértői csoportból (Expert Group). A Szervező Bizottság tagjai részben egyúttal a CEFL alapítói,[1] míg a szakértői csoportban valamennyi, a munkában érintett európai ország képviselője részt vesz.[2]
- 163/164 -
Az Elvek kidolgozásának technikai értelemben vett menete valamennyi említett területen ugyanazon módszerrel történik. Ezt a módszert a CEFL Szervező Bizottságának egyik tagja, Katharina BoeleWoelki több alkalommal is kifejezetten a CEFL munkamódszereként, az ún. hat lépés módszereként mutatta be.[3]
Első lépésként kerül sor annak a családjogi témakörnek a kiválasztására, amely vonatkozásában az Elvek kidolgozását a Szervező Bizottság lehetségesnek, illetve kívánatosnak tartja, különös tekintettel az esetleges harmonizáció lehetőségére. Második lépésként a Szervező Bizottság készít egy részletes kérdőívet, amelynek jellegénél fogva alkalmasnak kell lennie arra, hogy arra tekintet nélkül megválaszolható legyen, hogy milyen konkrét jogi megoldást alkalmaznak az adott országban. A kérdésekre, mintegy harmadik lépésként, a kutatásba bevont európai országok szakértői válaszokat adnak, méghozzá - az alapkövetelményeknek megfelelően - rendkívül részletes, az adott jogterület történeti fejlődésére, alakulására, a jogszabályváltozásokra és az ítélkezési gyakorlatra egyaránt kiterjedő válaszokat. Így születnek meg a nemzeti jelentések, melyeket a folyamat negyedik lépésében a Szervező Bizottság dolgoz fel. A feldolgozás eredményét közzé is teszik. Noha a közzétett nemzeti jelentések az Elvek megalkotásának folyamatában csupán egyetlen lépést jelentenek, egyúttal átlátható képet nyújtanak arról, hogy Európa számos országában milyen családjogi jogszabályok kerülnek alkalmazásra és miként alakul az ítélkezési gyakorlat. (Zárójelben tesszük hozzá: a válaszok természetesen - bármennyire is körültekintő a kérdések kialakítása -, mind terjedelmüket, mind tudományos értelemben vett tisztaságukat tekintve némiképp vegyes képet mutatnak.)
Ötödik, és talán legfontosabb lépés az adott jogterület Elveinek megfogalmazása. A Szervező Bizottság dolgozza ki az Elvekre vonatkozó javaslatot, majd ezt követően - akár többször is - konzultálnak a szakértői csoport képviselőivel. Ez a konzultáció részben a nemzeti szakértők által készített nemzeti jelentések megfelelő értelmezése miatt szükséges (különös tekintettel arra, hogy a nemzeti jelentések megfogalmazói nagy részének az angol tanult nyelve csupán); részben pedig előremutató célt is szolgál: miután a szakértői csoport tagjai maguk is a családjog területén tevékenykedő egyetemi oktatók, gondolataikkal, felvetéseikkel segítik az Elvek kidolgozását, megfelelő formában történő megfogalmazását. Az Elvek megalkotásáért ugyanakkor a Szervező Bizottság tagjai felelnek - ez egyértelműen kifejezésre jut azáltal is, hogy az Elveket a Szervező Bizottság tagjainak neve alatt teszik közzé. Mind az Elvekre vonatkozó javaslat kidolgozásakor, mind azok véglegesítésekor különös jelentőséghez jut az Elvek megalkotásának módszere. Végül hatodik lépésként történik meg az Elvek publikálása.
A fenti "menetrend" még azt megelőzően megfogalmazásra került, hogy az első Elvek kidolgozásra kerültek volna; s valamennyi, eddig érintett területen valóban a fenti, hat lépésből álló technikát alkalmazták.
- 164/165 -
Nem könnyű meghatározni azokat az Elveket, amelyeket az európai jogalkotók számára egyfajta mintaként lehet nyújtani. Ezt nem feltétlenül könnyítik meg a Szervező Bizottság előtt lévő nemzeti jelentések sem. Nemcsak azért, mert azok feldolgozása, értékelése, az azokból származó következtetések levonása külön nagy feladat, hanem azért, mert minden egyes Elv megalkotása során dönteni kell abban a kérdésben, hogy a vizsgált nemzeti jogalkotók (esetlegesen jogalkalmazók) azonos, illetve többe-kevésbé közös megoldást alkalmaznak-e, s ha igen, akkor azt követni indokolt-e, vagy szerencsésebb attól eltérően másik megoldást javasolni. Döntés tárgya az is, hogy feltétlenül kell-e az adott részkérdésben Elvet javasolni, vagy szerencsésebb a megoldást a nemzeti jogalkotóra bízni. Végül pedig dönteni kell esetenként olyan résztémában, amelyben nem is található a jogrendszerek között közös megoldás: ilyenkor felmerül a kérdés, hogy javasoljon-e a Szervező Bizottság konkrét Elvet, vagy inkább hagyja a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra. Mindezen szempontok figyelembevételével fogalmazta meg Boele-Woelki az öt lehetséges megoldás közötti választás szükségességét.[4]
A fentiek szerint - a nemzeti jelentések alapján, és azokban a kérdésekben, amelyekben a Szervező Bizottság úgy határozott, hogy Elvet alkot - az alábbi megoldási módok közül választottak:
- a megállapítható közös megoldást választották követendő megoldásnak;
- a megállapítható közös megoldással szemben más megoldást választottak követendőnek;
- noha megállapítható volt a közös megoldás, a kérdés rendezését a nemzeti jogalkotóra bízták;
- megállapítható közös megoldás hiányában választottak követendő megoldást;
- megállapítható közös megoldás hiányában a nemzeti jogalkotóra bízták a kérdés rendezését.
Míg a vizsgált jogrendszerekben alkalmazott közös megoldás az ún. common core, egy olyan megoldás választása, amelyet a legjobbnak ítél - adott esetben - a Szervező Bizottság, az ún. better law. Az európai családjogi jogirodalom is tárgyalta mind a common core, mind a better law alkalmazhatóságát, illetve alkalmazásuk előnyeit és hátrányait.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
