Az 1945 és 1949 között a magánkézben lévő magyar ipar egészét államosították. Az államosítások magyarországi első lépcsője azonban a mezőgazdasági nagybirtokrendszer 1945. évi VI. törvénnyel történt megszüntetése volt. A parasztság évszázados földéhségének kielégítésére hivatott nagybirtokok felszámolásával az "ideológiai alapozás" az ipar egészére már könnyebben átterjedhetett. A szénbányászat államosítására az 1946. évi XIII. törvénnyel, a villamosművek energiatelepjeire és távvezetékeire az 1946. évi XX. törvénnyel került sor. A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű, a Ganz és társa, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, illetve a Győri Vagon és Gépgyár mint legnagyobb ipari üzemek, illetve érdekeltségeik államosítása egy 1946. december 1-jén kiadott miniszterelnöki rendelet alapján történt. Ugyancsak miniszterelnöki rendelet biztosította a nagybankok és az érdekeltségeikbe tartozó vállalatok államosítását 1947 szeptemberében. A Magyar Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ tulajdonában álló bankok államosítását az 1947. évi XXX. törvény rendelte el. A bauxitbányák és az alumínium feldolgozók kollektív tulajdonba vételét az 1948. évi XIII. törvény, továbbá 47 darab iparvállalat és annak mintegy 500 leányvállalatának államosítását az 1948. évi XXV. törvény, a 100 főnél több munkást foglalkoztató üzemekét a 3500/1948. (03. 25.) Kormányrendelet, a 10 fő feletti kisüzemekét az 1949. évi 20. törvényerejű rendelet biztosította. A Budapesti Áru- és Értéktőzsde bezárása 1948 májusában történt, a színházak államosítására 1949 decemberében, a gyógyszertárakéra 1950-ben, a bérházakéra 1952-ben került sor. A magánkisiparosok és kiskereskedők engedélyeinek bevonását pedig az 1952. évi II. törvény rendelte el.
A marxista politikai gazdaságtanon nevelkedett kelet-európai közgazdászok számára a tulajdonlás, a tulajdonosi jogosítványok birtoklásának kérdése mindig is az
- 20/21 -
elméleti örökség középpontjában álló dogma volt. (Mihályi Péter: A magyar privatizáció enciklopédiája I. Pannon Egyetemi Könyvkiadó-MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2010. 54.). Így a marxista közgazdaságtan által favorizált állami tulajdon a gyakorlatban is megvalósult, ezáltal az állami tulajdon felsőbbrendűségének eszméje évtizedeken át érvényesülhetett.
A létrejövő kollektív tulajdon a tervgazdaság céljait szolgálta, a tervtörvények iránymutatásai, sőt, kifejezett követelményei alapján. Sárközy Tamás leírása szerint az 1959-es Polgári Törvénykönyv olyan tulajdoni szisztémát kodifikált, amelyben az elsődleges tulajdon az állami, "össznépi" tulajdon, másodlagos társadalmi tulajdon pedig a kolhoz típusú szövetkezeti "csoporttulajdon". Továbbá: az állami tulajdon belülről egységes és oszthatatlan, az ún. intézményi típusban mintegy alvagyonként kialakított állami vállalati szervezetek a rendelkezésre bocsátott állami eszközöket csak kezelik, "operatívan" igazgatják a "felülről" kinevezett igazgató vezetése mellett. E struktúrában a termelőeszközök magántulajdona rendkívül korlátozott, a vállalkozási jellegű "tőkés" magántulajdon tiltott, továbbá az alacsony életszínvonal miatt meglehetősen minimális fogyasztási javak ún. személyi tulajdont képeznek, amelyet a társadalmi (állami és szövetkezeti) tulajdon mellett szocialista jellegű tulajdonformaként ismertek el (Sárközy Tamás: A privatizáció joga. Unió Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1991. 11-12.).
A tervgazdaság szisztémája szerint a népgazdasági tervek a vállalatok szintjéig lebontva határozták meg az általuk elvárt teljesítményeket, egyúttal hozzájuk rendelve azon inputokat, a munkaerőtől, a nyersanyagon át a bankhitelig, állami támogatásig, amiből gazdálkodniuk kellett. A szocialista vállalat működését az iparpolitika egészére jellemző voluntarista szemlélet hatotta át, különösen a szocializmus építésének első évtizedeiben, ahol a kezdeményezőképességre és az anyagi érdekeltség viszonyaira, akár vállalati, akár munkavállalói szinten kevés figyelmet fordítottak.
Az 1955-56-ban "feltűnő" új gazdaságpolitikai szemlélet, de különösen az 1967-ben meghirdetett, 1968. január elsejétől induló Új Gazdasági Mechanizmus azonban előremutató változásokat hozott az állami vállalatok gazdálkodásában. Az új irányvonal, a "tervszerű piacszabályozás" egyrészt enyhített a tervtörvényi kötöttségeken és erősebben érvényesítette az ár- és költségviszonyokat, sőt, a vállalati és dolgozói anyagi ösztönzésre is nagyobb figyelmet fordított. (Sárközy Tamás: Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973. 339.) Magyarországon egy kísérlet indult el, amelyben a piaci elemek fokozottabban kerültek érvényesítésre, különösen a vállalati gazdálkodásban.
A piaci szocializmus kiteljesedő évtizedeiről a restaurációs törekvések, különösen a Szovjet Kommunista Párt és a magyar retrográd erők "ellenlökései" miatt azonban aligha beszélhetünk, hiszen a tervgazdasági módozat és az állami tulajdon fennmaradó dominanciája következtében valódi piaci viszonyok aligha alakulhattak volna ki, ám e sajátos, és foszlányaiban a rendszerváltozásig fennmaradó magyar vállalat-gazdálkodási gyakorlat mégis különbözött valamennyi KGST országétól. Az állami vállalatokon belül önelszámoló egységek, gazdasági munkaközösségek alakulhattak, az állami tulajdonban lévő vállalatok egyes egységeinek bérbe (gebinbe) történő vételére nyílt lehetőség, különösen a vendéglátóiparban és a szolgáltató szektorban. Mindezek a vállalati kollektív vagyonnal történő hatékonyabb gazdálkodást, a dolgozók-bérlők erősebb jövedelemérdekeltségét, jövedelemgyarapodását generálták.
Annak ellenére, hogy a magyar piaci szocializmus modellértékű lett, noha a kezdeti sikeres évek után a megtorpanása, visszafogása következett be, mégiscsak lendített az állami vagyongazdálkodás hatékonyságán, általa a népgazdasági teljesítményeken. A magyar állami vállalatok költségérzékenyebbek lettek, a piacon lévő fizetőképes kereslet igényeire jobban reagáltak, noha megannyi ellenható, paternalista-sugallatú rendszerelem fékezte, hogy valóban kiteljesedjenek, mint például a bukaresti ár-elv, a pártirányítással működő gazdasági vezetés, de legfőképpen a szocializmus gazdasági alapját adó normatív tervezési szisztéma erőltetett fenntartása.
A tervgazdaságra, s benne a szabályozott piaci viszonyokra az első súlyos döfést az 1970-es évek elején bekövetkező szénhidrogén származékok (különösen a kőolaj) drágulása okozta, amely az energiafaló magyar ipari vállalatok veszteséges gazdálkodását visszafordíthatatlanná tette, tekintve, hogy a világpiacinál lassabban, de egyértelműen emelkedő nyersanyagárak okozta többlet ráfordításokat nem tudták kigazdálkodni, a magasabb költségen előállított termékeiket a piacon nem tudták realizálni. Ezáltal rendszerszintűvé vált a veszteséges gazdálkodás és rendszerjellemzővé vált a veszteségek áthidalását, továbbá a szocialista állam további paternalizmusát biztosító külföldi hitelek felvétele, amelyek egy idő után bekövetkező árfolyamveszteségei és kigazdálkodhatatlanná váló adósságszolgálata a rendszer bedőlését okozták az 1980-as évek végére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
