Jelen dolgozat "A jogvesztéssel fenyegető (in terrorem) végrendeleti kikötésekről - a rosszhiszemű perindítás jogügyleti korlátozásáról I" c. dolgozatom folytatása. A dolgozat e részében, az első részben tett vizsgálatok alapján is, a fenyegető kikötés belföldi megítélését mutatom be a hatályos Ptk. alapján. Ennek során azonosítom a dolgozat I. részében lefolytatott vizsgálat alapján a klauzula lényegi elemeit a magyar jogi terminológia szerint, a kötelmi jogi feltételtűzési akadályok érvényesülését, a feltételtűzési szabadság sajátos öröklési jogi korlátait a juttatott jogutódjának kijelölése körében, valamint a jogvesztés kikötésének kötelmi jogi korlátait, vizsgálom továbbá a pernyertességről való ésszerű meggyőződési kötelezettséget.
A jogintézmény lényegét tekintve - az öröklési jogban szubszidiáriusan alkalmazható kötelmi jogi - jogvesztés kikötése (Ptk. 6:190. §), ahol e kikötésbeli rendelkezés (jogvesztés) hatályossá válása a megtámadási igény érvényesítése felfüggesztő feltételének (6:117. § (2) bek.) beállásához kapcsolódna.[1] Két alesete különböztethető meg attól függően, hogy hatályosulására mikor kerülne sor, az örökhagyó halálát megelőzően (pre mortem), vagy azt követően (post mortem). Előbbi esetben nem történik (tulajdon)jogszerzés a végintézkedés alapján, pusztán váromány(osi helyzet) veszhet el, csökkenhet. Az utóbbi esetben azonban a jogszerzésre sor kerül és mégis elvonja azt (vagy annak maradványát) az örökhagyó (utóörökös-, utóhagyományos-, illetve meghagyás esetén utókedvezményezett nevezés révén). A dolgozatban a post mortem hatályosulási esetkör vizsgálatára kerül sor, hiszen az örökhagyó életében maga módosíthatja a végrendeletét, másrészt mert - a Ptk.
- 20/21 -
(7:37. § (4) bek.) megtámadási igény elévülési szabályai alapján - a megtámadási igény nem nyílik meg az örökhagyó életében.
A klauzulában implicit vagy explicit módon előírt kötelezettség (megtámadástól való tartózkodás - diszpozíció) megsértésének szankciójára több módozat képzelhető el. Így jogkövetkezmény lehet az, hogy hatályossá válik egy hagyatéki juttatást csökkentő, elvonó rendelkezés (megengedett körben utóörökös, utóhagyományos, vagy meghagyás esetében utókedvezményezett nevezés), azaz az örökölt vagyontól a megtámadó részben vagy egészben elesik, vagy hagyatéki terhei növekednek. A dolgozat e részében a továbbiakban azon kikötésekkel foglalkozom, amelyeknek a teljes vagy részleges jogvesztés az előírt szankciója.
Azt fontos itt is hangsúlyozni, hogy a megtámadási igény érvényesítési jogot a végrendeleti kikötéssel az örökhagyó maga nem vonhatja el, mert afelett nem rendelkezik, ez a későbbi igényérvényesítő sérelmet szenvedett alanyi jogából és bírósághoz fordulási emberi jogából következik, a 2.6. pontban foglalt kérdőjellel. Ilyen joghatás érdekében megállapodhat az örökhagyó életében a kihagyni szándékozott örökössel, hogy utóbbi lemond örökrészéről és végrendelet megtámadási jogáról is.
Jójárt[2] utal arra, hogy mind a régi, mind az új Ptk. tartalmaz elszórtan néhány diszpozitív jellegű szabályt az alapvetően kógens öröklési jogban. Ezek kimondása mögött az a jogpolitikai döntés érhető tetten, hogy az adott tekintetben különösen az örökhagyó rendelkezési jogának, magánautonómiájának biztosítása megengedhető, mert adott esetben a jogviszony alakítható tartalma olyan jellegű, hogy arról a legmegfelelőbb, leghatékonyabb döntést a jogok és kötelezettségek hordozója maga tudja meghozni anélkül, hogy abba szükséges volna a jogalkotó ön-, illetve közérdekvédelmi okból történő beavatkozása. A jogviszony relativizálódása azt jelenti, hogy az jogügyleti jelleget ölt. E körben általában utal a végintézkedésen alapuló öröklés eltérést engedő szabályaira.
A Ptk. (7:10. §) a végintézkedési szabadságra vonatkozó rendelkezésében kimondja, hogy az örökhagyó a halála esetére vagyonáról vagy annak egy részéről végintézkedéssel szabadon rendelkezhet. Vékás és Weiss[3] említett magyarázata szerint tehát ez az elv a tulajdonos rendelkezési szabadságából következik, és lényege, hogy bár a jogalkotó megállapított számos szabályt, amelyek a hagyatékból való részesedés társadalmilag elfogadott rendjét tükrözik, az örökhagyó végintézkedése főszabály szerint elsődlegesen érvényesül ezek felett.
Meglátásom szerint azzal, hogy a jogalkotó az Öröklési Jogi Könyv végintézkedésen alapuló öröklésre vonatkozó második részének kezdő rendelkezéseként rögzítette a fentit, az akként értelmezendő, mint amely alapján a második részbeli szabályok szabályozási módja kógensból elsődlegesen diszpozitívvá vált, és a kógens szabályok e jellegére a szabá-
- 21/22 -
lyozásból kikövetkeztethető jogalkotói akarat enged következtetni. Vékás utal rá,[4] hogy a kógens szabályok e minőségére nemcsak az eltérés esetén semmisséggel való fenyegetés, vagy az eltérés egyébként való kizárása utalhat, hanem az a jogintézmény társadalmi rendeltetéséből is fakadhat, hogy adott elem nem hagyható ki annak jogügyleti önszabályozása során, mert az a jogintézmény lényegét elvi jelentőségű, érinthetetlen jogtételeket határozza meg, és amelytől bármilyen eltérés a polgári jog rendszeréből való kilépést eredményezné.
A továbbiakban tehát a végrendeletre vonatkozó szabályozás elvi jelentőségű jogtételeit is igyekszem beazonosítani, amelyek a dolgozat tárgyát képező fenyegető kikötéssel kapcsolatban felmerülhetnek.
A kötelmi jogi feltétel tűzésre vonatkozó jogszabályi elvárások (Ptk. 6:116-117. §) az öröklési jogba akként konvertálandóak, hogy a "szerződő feleknek" egyedül az örökhagyó személye feleltethető meg, hiszen egyoldalú jognyilatkozatról van szó, ezért a végrendeleti rendelkezés hatályának beálltát képező feltételnek kizárólag számára kell bizonytalan jövőbeli eseménynek lennie. Mindezért önmagában nem akadálya a megtámadási igény érvényesítésének felfüggesztő feltételként való meghatározásának, hogy az a megtámadó fél számára nem tekinthető bizonytalannak a Ptk. (6:116. § (1) bek.) értelmében, vagy az, hogy ugyanő azt maga idézheti elő (Ptk. 6:117. § (2) bek.).
Érdemes megvizsgálni mielőtt érdemben elmélyülnénk a téma vizsgálatával, hogy az öröklési jog milyen sajátos korlátokat állít a végrendeleti (örökösi, hagyományosi, meghagyási) juttatás bármilyen feltételtől függő elvonása elé.
Az utóöröklésre vonatkozó szabályok (Ptk. 7:28. §) szűk körű, kivételes esetekben, és meghatározott személyi körben engedik meg az előörököstől való maradvány örökség elvonását.[5] E szabályok kógenciájára enged megfogalmazásuk és az általános érvénytelenség alóli mentesítési jogalkotói szándék következtetni. Mindkét kivétel esetén a jogutódlás feltételéül kizárólag az elsősorban örökösnek nevezett személy halála köthető ki.
- 22/23 -
Azaz a megtámadás esetére jogvesztéssel fenyegető utóöröklést eredményező kikötés érvényesen nem köthető ki, egyszerűen azért, mert a jogalkotó e körben az alkalmazható feltételek köréből ezeket is kizárta, minden egyéb kifejezetten meg nem engedett feltétellel együtt.
Ezzel szemben - az előöröklés általános tiltásának jogpolitikai okaira nehezen érthető módon, a tradíciókra[6] tekintettel - az előhagyományostól való elvonást általában nem zárta ki vagy korlátozta a Ptk. (7:32. §).
Az előhagyományos nevezés speciális korlátozása hiányában tehát az örökhagyó végintézkedési szabadsága alapján a megtámadás esetére jogvesztést előíró felfüggesztő feltétele is kiköthetőnek tűnik. A későbbiekben térek ki arra, hogy ezen esetben milyen egyéb jogi hibák, aggályok merülhetnek fel az ilyen kikötéssel szemben.
A végrendeleti meghagyás alapján kötelezett helyzete egy harmadik személy javára kötött szerződés eredeti kötelezettje helyzetének feleltethető meg annyiban, hogy a Ptk. (7:33. § (1) bek.) alapján a meghagyás alapján is a követelésre a végrendeletben megjelölt személy jogosulttá válik, ha az örökhagyó a hagyatékban részesülő személyt harmadik személy javára teljesítendő kötelezettséggel terheli. A végrendelet tehát követelési jogot ruház harmadik személyre.
Ugyanakkor, miként az előhagyományostól is elvonható a hagyomány, vagy a harmadik személy javára kötött szerződés kedvezményezettől a követelés, vagy szűk körben az előörököstől is, úgy meglátásom szerint a meghagyás jogosultja vonatkozásában is érvényesnek tekinthető az olyan értelmű végrendeleti kikötés, amely a követelési jogát elvonja meghatározott feltétel beállta esetére. Így akár a meghagyás jogosultja által megtámadási igényérvényesítésének esetére is. Éppen a harmadik személy javára kötött szerződés dogmatikája alapján tűnik megválaszolhatónak a kérdés, hogy a harmadik személynek juttatott követelési jog meddig vonható el.
Kemenes[7] utal rá, hogy a perfektuált ügylet joghatása az, hogy a szolgáltatás követelése iránti jogban jogutódlás áll be az eredeti jogosult, mint jogelőd és a kedvezményezett harmadik személy, mint jogutód között. A közvetlen követelési jog megszerzése tehát megegyezik az engedményezés joghatásával, azaz a követelés kizárólagosan a kedvezményezettre szállásával, vagyonába kerüléssel, azzal a jelentős különbséggel tehát, hogy a vagyon-
- 23/24 -
szerzéshez részéről elfogadó jognyilatkozatra nincs szükség de arról lemondhat. Míg az e nélkül való kedvezményezetté nevezés a várományossá nevezés, illetve a rendelkezési jog fenntartása vagy bontó feltétel mellett való követelés engedményezés joghatását mutatja.
Azzal, hogy engedményezni az engedményezett követelés feletti rendelkezési jog fenntartása mellett vélhetően jogellenes volna, hiszen az átruházott dolgok felett sem tartható fenn a rendelkezési jog a volt tulajdonosnál, pusztán az új tulajdonos rendelkezési jogának korlátozására alkalmas elidegenítési és terhelési tilalomból fakadó jogok illethetik meg. Mindezért az ilyen engedményezés vélhetően érvénytelen volna. Ezzel szemben Gárdos[8] a feltételes engedményezést általában nem zárta ki. Nem nyilvánvaló azonban, hogy ez a bontó feltétellel való engedményezésre is igaz lehet-e.
Valamennyi harmadik személy javára kötött szerződésre általánosíthatóan a bizalmi vagyonkezelés vonatkozásában a Ptk. 6:311. § (2) bekezdése utal rá, hogy a vagyonrendelő rendelkezhet úgy, hogy meghatározott körülmények bekövetkezése esetén vagy meghatározott idő elteltével a kezelt vagyon részben vagy egészben rá, jogutódaira vagy meghatározott harmadik személyre száll. Ez mégsem értelmezhető úgy, hogy a kedvezményezetti jogállás elvonásának bontó feltételével szerzi meg a kedvezményezett a kijelölésével a javára szóló juttatási várományt. Menyhárd[9] ugyanis utal arra, hogy az elvonást a Ptk. akkor engedi meg, ha a vagyonrendelő magának, vagy a vagyonkezelőnek ilyen jogot kifejezetten fenntartott jogfenntartás hiányában tehát ilyen jog nem illeti meg a vagyonrendelőt, vagy a vagyonkezelőt. Azaz, ha a váromány joggá erősödött, a kedvezményezett joga már nem vonható el. Ezt látszik megerősíteni Verhagen[10] is, aki az eredeti jogosult által a szerződésben harmadik javára rendelt követelés módosítására, visszavonására való jog fennállását két időszakaszban vizsgálta. Így a harmadik személy elfogadást kifejező jognyilatkozatáig amely időpontig úgy látta, hogy az eredeti jogosult módosítási, visszavonási joga fennáll azon jogrendszerekben, amelyek - a magyar joghoz hasonlóan - a megerősítési doktrína talaján állnak. Míg az elfogadást követően egyoldalúan az eredeti jogosult e jogokat nem gyakorolhatja. Jelen esetben ez azt jelentené, hogy az örökhagyó ilyen értelmű rendelkezése nem tudna érvényesülni. Ez tehát akkor igaz, ha az örökhagyó végrendeletében nem élt olyan jogfenntartással, hogy a meghagyás jogosultjának elfogadásától (visszautasítása hiányától) függetlenül elvonhatja a követelési jogot.
Azaz a meghagyásra előkedvezményezett nevezés speciális korlátozása hiányában az örökhagyó végintézkedési szabadsága alapján a megtámadás esetére jogvesztést előíró felfüggesztő feltétele itt is kiköthetőnek tűnik, mert az szükségszerűen jogfenntartásnak is tekintendő.
Hangsúlyozandó azonban, hogy ennek inkább járadékszerű juttatások esetén van jelentősége, mert az adott követelés teljesítését követően jogfenntartás esetén sem vonható el a kedvezményezett vagyonába már ténylegesen bekerült vagyontárgy, mivel ilyen ren-
- 24/25 -
delkezésre egyébként sincs lehetőség a dologi jogban, és arra az öröklési jog sem ad különleges felhatalmazást.[11]
A fentiek alapján az örökösök vonatkozásában a további vizsgálat szükségtelen, de az előhagyományos és a meghagyás előkedvezményezettje vonatkozásában a jogvesztéssel fenyegetés érvényességi kereteinek további elemzése indokolt, ezért a továbbiakban juttatott alatt kizárólag utóbbiakat értem.
A Ptk. tehát a szerződés megerősítésére szolgáló jogintézmények között szabályozza (6:190. §) a jogvesztés kikötését, írásbeliséget ír elő, és az alapján a szerződésszegésért felelős fél valamely jogát elvonja, amely őt a szerződés alapján egyébként megilletné.
A Ptk. kódex jellegéből, illetve a kötelmi jogi jognyilatkozatokra vonatkozó szabályok nem kötelmi jogi jognyilatkozatokra történő megfelelő alkalmazási kötelezettségéből (Ptk. 6:10. §) következik, hogy a jogvesztés kikötése a végrendeletben is érvényesen és ami fontosabb - öröklési korlátok hiányában - azonos korlátokkal történhet. Végrendelet esetében a Ptk. 6:190. § (1) bekezdése akként tűnik konvertálhatónak, hogy az örökhagyó végrendeletben kikötheti, hogy a végrendeletben előírt kötelezettség[12] megszegésért felelős, hagyatékból juttatott személy elveszíti juttatását, ahhoz való jogát, amely őt a végrendelet alapján egyébként megilletné.
A Ptk. (6:190. § (2) bek.) korlátozza a jogvesztés kikötési szabadságot, így ha az a kötelezettet túlságosan sújtaná, a kötelezett kérelmére a bíróság a joghátrányt mérsékelheti. E szakasz magyarázata körében Kemenes[13] utal arra, hogy a Ptk. - a kötbértől és a foglalótól eltérően - nyitva hagyja a kimentés kérdését. Ezért a feleknek meg kell határozniuk azt, hogy a szerződésszegő fél mivel mentheti ki magát. A bírósági mérséklés feltétele, hogy túlzott, az arányosság elvét sértő jogvesztés kerüljön kikötésre. Már itt is hangsúlyozni kell, hogy az arányossági kényszer megsértésének szankciója - a részleges érvénytelenség eredményével lényegileg egyezően - pusztán az arányos mértékre való mérséklés, nem pedig a teljes érvénytelenség.
- 25/26 -
A fentiek alapján a következő kérdés az, hogy mi a jogkövetkezménye annak, hogyha a felek nem szabályozzák a kimentési esetköröket, mert vagy objektív szankcióként szabályozzák azt, vagy magától értetődően a felróhatóság hiányát tekintik kimentési oknak. Joguk van-e bármelyikre?
Szerződés esetében a szerződési szabadság kiterjedne-e erre? Lehet-e úgy értelmezni a tehermérséklési törvényi rendelkezést, hogy az az ilyen esetre is irányadó lenne?
A kötbér és a foglaló esetében a Ptk. mondja ki, hogy azok ún. szubjektív joghátrányok, hatályosulásuk feltétele a felróhatóság valamilyen formájának jelenléte (Ptk. 6:185. § (2)-(3) bek., 6:186. § (1) bek.). Így e körben méltán lehet hivatkozni - bár itt sem vitán felül - arra, hogy a jogintézmény eltérést nem tűrő lényegéhez kapcsolódik a kimenthetőség az nem zárható ki, mert a jogintézmény lényege veszne el.
A jogvesztés kikötése körében a Ptk. nem tette ezen, felróhatóságot a kötbér és a foglaló hatályosulási feltételeként elváró szabályt mögöttesen alkalmazandóvá, és nem is említett szubjektív elemet a jogvesztés kikötése körében. Így a fenti magyarázat a törvényből legalábbis vitathatatlanul nem vezethető le.
A kérdés annyiban mégis elméletinek nevezhető, hogy a bírói mérséklés lehetősége mindkét értelmezés esetén vezethet azonos eredményre, így arra, hogy a feltétel beállta ellenére a felróhatóság hiánya miatt a kikötött joghátrány mégsem áll be, ha azt a perbíróság egyben akként is értelmezné, hogy túlzott, aránytalan az adott körülmények között.
Azaz nem tekinthető érvénytelennek a kimentési esetet meg nem határozó jogvesztés kikötése, mert ilyenkor a magyarázat szerint kógensen érvényesülő kimentési szabályok a Ptk. (6:60. § (1) bek.) alapján külön kikötés nélkül, de még eltérő kikötés ellenére is részei a jognyilatkozatnak. Előbbi esetben a részleges érvénytelenség szabályainak (Ptk. 6:114. § (1) bek.) alkalmazása azt fogja jelenteni, hogy a kimentési szabályokat a jogalkalmazó perbíróság ex lege beleérti a kikötésbe, míg utóbbi esetben az ezzel ellentétes kikötés érvénytelenségét is megállapítja.
Az előző pontban írtakra tekintettel rögtön további kérdésként vethető fel, hogy a végrendelet megtámadása, mint a jogvesztés feltételét megvalósító magatartás mikor tekinthető felróhatónak. Itt a fent említett amerikai joggyakorlat hívható segítségül, amely szerint tehát akkor felróható a keresetindítás, ha rosszhiszemű, mert arra olyan ok nem merült fel, amely alapján egy általában elvárható gondossággal - ideértve a megfelelően tájékozottságot, és ennek elérése érdekében a jogi tanácsadás igénybevételét - eljáró, ésszerű személy, arra a következtetésre jutott volna, hogy a végrendelet érvénytelensége iránt indítandó per sikeres lehet. Itt tehát szó sincs bizonyosságról, pusztán a valószínűség egy fokáról. Ezért önmagában a pervesztesség ténye még nem alapozza meg a jogérvényesí-
- 26/27 -
tés felróhatóságát, a per kimenetelének pontos előrelátása nem várható el a felperestől, az azonban igen, hogy a per sikerét objektíve valószínűsítő ok merüljön fel.
Alapvetően fontos kérdés, hogy kinek a vállain nyugszik a bizonyítási teher arra vonatkozóan, hogy a végrendelet megtámadása nem volt felróható a megtámadási keresetet érvényesítő jogalanynak. Ha a kikötés alapján az érdekelt pert indít, vagy megindult perben az érdekelt ellenkérelemben (viszontkeresetben) kéri a jogvesztési kikötés alapján annak hatálya beálltának megállapítását, és annak kimondását, hogy az örökös, hagyományos e minősége elveszett, vagy hagyatéki juttatása csökkent - mivel elfogadtuk, hogy a kimentési (exculpatio) lehetőség kógens része a kikötésnek úgy - a bizonyítási teher a megtámadási igény érvényesítőjét terheli.
Hiszen - miként azt a szintén kimentési rendszerre épülő kártérítési szabályok kifejezetten ki is mondják (Ptk. 6:519. §) - a mentesülési rendszer esetén a kötelezettnek kell bizonyítani, hogy magatartása nem volt felróható. Azaz a kikötésnek érvényt szerezni kívánó félnek - az általános szabályoktól (Pp. 164. § (1) bek.) eltérően, a kimentésből fakadó anyagi jogi teherfordítás miatt - elég pusztán arra hivatkoznia. A megtámadási igényt érvényesítő fél viseli kimentésre irányuló sikertelen bizonyításának következményét (végső soron a jogvesztés hatályosulását), azaz e körben ezen - sajnos csak implicit módon levezethető - bizonyítási teher fordítás alapján a felperes.
Megemlítendő, hogy a Ptk-tól[14] nem idegen, hogy anyagi jogkövetkezményt (pl.: jogszüntető kifogásolási jog elvonása, járadékhoz való jog elvonása, biztatási kár megtérítésére kötelezés lehetővé tétele, költségviselési kötelezettség telepítés) kapcsol kifejezetten a követelés érvényesíthetőségének megalapozottságához (illetve ennek valamilyen fokához, pl.: nyilvánvaló alaptalanság fennállása).
Arra is rá kell mutatni, hogy az ún. esély elvesztésével okozott károk egyik sajátos esetcsoportja éppen az ún. műhibaperekben merül fel, ahol a károkozó magatartás pl. az
- 27/28 -
ügyvéd részéről merül fel, aki felróhatóan elmulasztja benyújtani határidőben a fellebbezést (egyéb jogorvoslati kérelmet) és emiatt a jogosult kérelmét elutasítják, aki ezzel a bizonytalan eséllyel szenved kárt. Ilyenkor a kártérítési perekben a bíróságnak meg kell(ene) állapítania a mulasztás nélkül meginduló perben a károsult pernyertességének mekkora a valószínűsége.[15]
A Pp. (85. § (3) bek.) a már előre teljesen eredménytelennek látszó perlekedési szankciója meglátásom szerint a nyilvánvalóan alaptalan igényérvényesítés körével identikus. A rosszhiszemű perlekedéstől pedig abban különböznek, hogy objektíve, a külső körülményekből megállapíthatóak, függetlenek a felperes szubjektumától, neki való felróhatóság fennállásától.
A felróhatóság (rosszhiszemű perindítás) felőli közelítés mégis a fentiek alapján annyiban vet fel kevesebb aggályt, illetve tűnik gyakorlatiasabbnak, hogy ez a kimentés terhét is a felperesre telepíti nem pedig a másik félre, aki a perjogi szankció alkalmazását kérné, vagy a bíróságra, aki azt alkalmazná.
Mivel a fenyegető kikötés felfüggesztő feltétele a juttatott megtámadási keresetének bírósághoz való benyújtásával állna be, így az attól való eltántorítási célzat, egyben a juttatott megtámadási igénye vonatkozásában a bírósághoz fordulási jogának korlátozását is eredményezi közvetetten, mármint, hogy anyagi hátrányt helyez vele szemben kilátásba azért, hogy ne érvényesítse bírósághoz fordulási jogát. Ezért érdemes megvizsgálni a jogalkotói fellépés szempontjait. Gyakran hallani különösen az amerikai perjogban az ún. zaklató, rosszhiszemű perindításról.[16] Ennek okaként elsősorban a csoportos perlés opt-out rendszerben szinte bárki által felvállalható csoportképviselői jogállás elérhetősége, de ennél hangsúlyosabban a felek pernyertességtől függetlenül önálló perköltségviselése nevezhető meg.
A perjog jelenleg éppen az említett Pp. 85. § (3) bekezdésében alanyi költségmentességi
- 28/29 -
jog elvonásával szankcionálja a perindítás rosszhiszeműségét. Érdemes azonban röviden számba venni az ezt a kereseti jog átmeneti elvonásával szankcionáló, korábban hatályos Pp. rendelkezés alkotmányos vizsgálatának tanulságait.
Az Alkotmánybíróság 1993. november 23. napján kelt 59/1993. (XI. 29.) AB határozatában[17] (üsz.: 94/B/1991, a továbbiakban: határozat) megállapította, hogy az akkor hatályos Pp. 130. § (1) bekezdés i) pontja alkotmányellenes, ezért azt megsemmisítette a határozat közzétételének napján beálló hatállyal.
A Pp. említett része a keresetlevelet idézés kibocsátása nélküli elutasítási esetei közé sorolta, azon körülményt, hogyha megállapítható, hogy a felperes követelése nyilvánvalóan alaptalan vagy lehetetlen szolgáltatásra (megállapításra) irányul.
Az indítványozók és a testület szerint is ez sértette a felek bírósághoz fordulási alkotmányos jogát.
A határozatban jelezték, hogy az 1911-es Pp-ben vagy a Pp. eredeti szövegében nem szerepelt a kifogásolt rendelkezés. Azt az 1954. évi VI. törvény (Ppn) vezette be a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontjába. A kiegészítés szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a keresettel érvényesített jog nyilvánvalóan alaptalan.
A határozat utalt rá, hogy az 1957. évi VIII. törvény (II. Ppn) 40. § (1) bekezdése - igen hamar - hatályon kívül helyezte e rendelkezést. Indokolása szerint az nemcsak elvi okokból esik kifogás alá, hanem azért is, mert az alaptalan perek elleni harcban nem bizonyul hatásos eszköznek; az ilyen alapon történt elutasítás az alperesnek nem ad ugyanis jogvédelmet, nem akadályozza meg a felperest abban, hogy bármikor új pert indítson.
Ugyanakkor az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását célzó 1972. évi 26. számú törvényerejű rendelet (III. Ppn) 22. §-a a kifogásolt szabályt, általában a "gyakorlati igényekre" hivatkozással visszavezette a Pp. 130. § (1) bekezdésébe.
A határozat indokolása szerint a bírósághoz fordulás joga az államra hárítja azt a kötelezettséget, hogy - egyebek között - a polgári joginak tekintett jogviták elbírálására bírói utat biztosítson. Ez az alanyi jog azonban korlátozás(oka)t tűr, ha azok nem érintik az alapvető jog lényeges tartalmát, elkerülhetetlenül szükségesek és az elérni kívánt célhoz képest arányosak. A testület ilyennek tekintette általában a perakadályokat, mert azok az "eleve sikerre nem vezető eljárások" kibontakozását korlátozzák. Azok körében meghatározott félnek meghatározott bíróság előtt a konkrét ügyben hiányzik a keresetindítási joga - akár azért, mert ilyen nem is volt, akár azért, mert még nincs illetve már elveszett -, vagy hiányzik valamilyen más, szükségszerű és tételesen meghatározott elő-
- 29/30 -
feltétel. Az i) pont esetében azonban a félnek van keresetindítási joga és az általános szabályok szerinti elbírálás lehetőségéhez szükséges további előfeltételek sem hiányoznak, keresetlevelét mégis elutasítják. Azaz az általános perakadályok tekintetében a bíróság a kereset teljesítésének konkrét eljárásjogi és anyagi jogi előfeltételeiről, az érvényesíthetőség elvi lehetősége felöl dönt, addig az i) pont esetében már magának a keresetnek az érdeméről foglal állást és tagadja meg annak teljesítését. Ezért - ha a keresetlevél az egyéb előfeltételeknek megfelel - az i) pont alkalmazása ténylegesen megfosztja a felperest az elvileg hiánytalan és teljes eljárási pozíciójától.
A határozatban a testület utalt arra, hogy a rendelkezés bírói gyakorlata is problematikus (nem egységes, illetve contra legem) volt, ezért a Legfelsőbb Bíróság több jogesetben[18] hangsúlyozta, hogy az i) pont alkalmazására csak kivételesen, akkor kerülhet sor, ha az anyagi jogszabályok alapján tárgyalás tartása nélkül mindenki által felismerhető, hogy a követelést nem lehet teljesíteni.
A testület a gyakorlati igények teljesítésére hivatkozó törvényi indokolást nem látta elfogadható indoknak a bírósághoz fordulási jog korlátozására.
Meglátásom szerint a határozat nem értelmezhető akként, mint amely általában kizárta volna a nyilvánvalóan alaptalan perindítás tiltását, pusztán annak konkrét esetbeli, aránytalanul súlyos szankciót tartalmazó megvalósulási esetét. A gyakorlati igényekre hivatkozó törvényi indokolás aligha védhető, azonban meglátásom szerint az sem állítható, hogy ne volna a kifogásolt rendelkezés kényszerítő indokaként a nyilvánvalóan alaptalan perindítások megakadályozása elfogadható. Nyilvánvalóan a testület nem köteles találgatni a jogalkotó szándékát illetően, ha az egyértelműen azt nem fogalmazza meg, de ebben az esetben kritikaként fogalmazható meg, hogy az indokolás lakonikus jellege ellenére ezen, nyilvánvalóan alaptalan, - ezért alperest károsító, bíróságot feltartó, bíróság többi ügyfeleit is közvetve hátráltató - perindítást tiltó célzat meglátásom szerint kikövetkeztethető volt. Azaz a konkrét korlátozás nem szükségességi, hanem arányossági alapon volt kifogásolható.
Nem vitás, hogy a tiltásnak nem kell, sőt nem is szabad a keresetlevél elutasításának szankcióját kapnia, de a visszaszorítására vonatkozó enyhébb, perjogi szankció alkalmazható, sőt alkalmazandó. A magatartás ugyanis nemcsak az alperest, hanem a bíróságot és a bíróság többi ügyfelét (felek, részesek) is sérti, akiknek perük ésszerű időn belüli elbíráláshoz való jogát érintheti hátrányosan a nyilvánvalóan alaptalan perindítás, amely fölöslegesen, ezért társadalmilag nem támogatandóan köt le bírósági kapacitásokat is. Jelenleg a kizárólag költségmentességhez való jog elvonásával történő szankcionálás azonban nyilvánvalóan elégtelen azon perekben, amikor a felperest egyébként sem illetné ilyen jog.
Az egyéb szóba jöhető perjogi szankciók a pénzbírság, ahogy az a rosszhiszemű pervitel esetében is számos alkalommal nemcsak alkalmazható, hanem mérlegelést nem tűrően alkalmazandó, különösen ismételten nyilvánvalóan alaptalanul tett indítványok
- 30/31 -
esetén. A pénzbírság jelenleg nem szabható ki rosszhiszemű (nyilvánvalóan alaptalan) perindítás miatt az új Pp. azonban bármely jóhiszeműség elvébe ütköző magatartás esetén kiszabhatónak minősíti a pénzbírságot Ennek szükségessége arra tekintettel is vizsgálandó, hogy kérdéses az, hogy önmagában a perköltségviselés általános szabálya elégséges visszatartó erőt jelent-e a körben, hiszen az alapján az alaptalanul perlekedő, ezért pervesztessé váló fél viseli a pernyertes fél felszámítható perköltségeit is. A magyar jogban ez is erős visszatartó erőt jelenthet az alaptalan perlekedéstől, szemben a már említetten pernyertességtől független perköltségviselési szabályokkal rendelkező amerikai jog alapján kialakult gyakorlattal. Az új Pp.[19] előterjesztője talán erre is tekintettel követte a régi Pp. megoldását e tekintetben és nem tett javaslatot a rosszhiszemű perindítás kifejezett szankcionálására. Ennek részletesebb tárgyalására azonban a terjedelmi és tartalmi korlátokra tekintettel itt nem kerülhet sor.
Fontos, hogy a pernyertességről való ésszerű (vagy a pereskedés indokoltságáról való előzetes) meggyőződés kötelezettsége a jelenlegi Pp.-ből (80. § (1) bek) levezethető, amely normatanilag implicit módon fogalmazza meg a kötelezettséget, és azzal bünteti ennek megsértését, hogy pernyertességre tekintet nélkül marasztalja a perköltségben a perre okot nem adó alperessel szemben nyertes felperest. E szankcióra tehát azért kerül sor, mert a felperes nem teljesíti e kötelezettségét, ennek eredménytelensége bemutatása ugyanis annak feltétele (az alperes első tárgyaláson történő teljesítése mellett), hogy e perköltség szankciót elkerülje.
Jóllehet itt éppen nem nyilvánvalóan alaptalan a felperes keresete, hanem az alperes által megerősítetten nyilvánvalóan alapos, mégis mindkét problémát képes volna társadalmilag elfogadhatóan kezelni e kötelezettség explicit elismerése, és nyilvánvalóan alaptalan igényérvényesítés esetére is kiterjedő szankcionálása.
E kötelezettség részcselekményeit a Pp. nem taglalja, ésszerűen azonban annak teljesítése érdekében a felperesnek a keresetlevél benyújtása előtt meg kell kísérelnie, hogy a jogvita jogalapját megállapítsa, bizonyítékait számba vegye, az általa elérhetőeket összegyűjtse, és fentiekre vonatkozóan kérje az alperes jogi álláspontjának kifejtését. Akkor válik világossá, hogy e részcselekmények nem pusztán elméleti jelentőségűek a bíróság és a joggyakorlat szempontjából, ha előbbi marasztalni kívánná a felperest az okot nem adó alperessel szemben a perköltségben pernyertessége ellenére, és ezzel szemben a felperes fellebbezéssel élne.
E kötelezettség, amely tehát már a per előtt terheli a felperest Párban áll az alperes szinten perelőtti együttműködési kötelezettségével, amely ebben az esetben nem a perjogból, hanem a Ptk. jóhiszeműség és tisztesség és az elvárható magatartás elvéből (1:2-3. §) és szerződések eseténben az általános együttműködési és tájékoztatási kötelezettségből
- 31/32 -
(6:62. §) vezethető le polgári jogi jogvita esetén. E két jog egyben a felperes meggyőződési kötelezettségének is anyagi jogi jogalapjának is tekinthető.
A pernyertességről való ésszerű mértékű meggyőződési kötelezettség esetén a felperes számára a perindítás költségei előzetes informálódási, vizsgálódási (ügyvédi) költségekkel növekednének, ha azon valószínűtlen hipotézisből indulnánk ki, hogy eddig ezek nem vagy lényegesen kevésbé fordultak elő. Időveszteség érhetné azzal, hogy az egyeztetés és a bizonyíték beszerzés ideje alatt nem indíthatna pert a szankciók kockázata nélkül. Előnyös volna azonban számára, hogy a kötelezettség teljesítését követően nagyban megnőne a pernyertességének, a per korábbi lezárásának esélye az elő nem készített keresetindításhoz képest.
Az alperes részéről előny volna, hogy a kötelezettség további visszatartó erőt jelentene abban, hogy a felperes vele szemben megalapozatlan pert indítson, ezzel idejét és egyéb erőforrásainak perre áldozására kényszerítse. Hátrány volna számára, hogy a per előtt esetleg szakszerű jogi segítség nélkül kellene válaszolnia a felperes megkeresésé(ei)re.
A perbíróság számára hátrányos volna, hogy adott esetben e kötelezettség perjogi jellege miatt annak teljesülésével is kellene a perben foglalkoznia, előny volna, hogy esetleg egyes perek nem is kerülnének bíróságra, vagy kevesebb perelőkészítési terhet jelentve kerülne erre sor.
Ugyanakkor a pernyertesség esélyei aligha tudnának tisztázódni kielégítően az alperes peren kívüli (perelőtti) együttműködése hiányában. Ezért a felperesi kötelezettség teljesítésében való együttműködési kötelezettség alperest terhelő egyértelmű előírása tűnik elengedhetetlennek, ha a felperesi kötelezettség előírásra kerül.
Az új Pp. jóhiszeműség követelményének megfelelő eljárási kötelezettségbe szükséges beleérteni magát a peres eljárást megindító aktus megtételét, a keresetlevél benyújtását, illetve e kötelezettségből következőnek tekinteni a pernyertességről való ésszerű meggyőződési kötelezettséget. A pernyertesség puszta valószínűsítése - a mulasztások kimentési gyakorlatából ítélve - nem jelentene érdemi változást.
Szerződéses viszonyokon kívül azonban kérdéses a pernyertességről való ésszerű mértékű meggyőződés társadalmilag, bírói gyakorlatban fennálló elfogadottsága, ezért általában teljesítésének elvárása. E bizonytalanság enyhítése érdekében tekinthető szükségesnek a két - adott helyzetben általában elvárható, azaz bírói perelőkészítéshez képest szükségszerűen tökéletlen - perelőkészítésre vonatkozó kötelezettség kifejezett kimondása, a fenti értelmezés elvi lehetősége ellenére is.
- 32/33 -
A fentiek szerint a tárgybeli jogvesztési kikötés esetében a Ptk. (6:190. § (2) bek.) szerinti bírósági mérséklésnek van helye, mert a Ptk. a jogvesztési kikötés hibájára általában biztosította e jogorvoslatot, ami lényegében bírósági szerződés módosítási jognak tekinthető, az általánosnál enyhébb feltételekkel.
Analógiaként említhető Vékás[20] fedezetelvonó szerződés és jóerkölcsbe ütköző szerződés elhatárolása körében adott indokolása, amely alapján arra lehet következtetni, hogy a megtámadási igényérvényesítést jogvesztéssel fenyegető kikötés valamilyen érvénytelenségi okra történő hivatkozást akkor minősíthetné át a bíróság a kifejezetten az e probléma (aránytalanul súlyos szankció) kezelésére hivatott jogvesztés mérséklési igényre, ha bírósági mérséklés feltételei maradéktalanul megvalósulnának és egyéb feltétel nem valósulna meg Ilyenkor lehetne alappal érvelni amellett, hogy a jogalkotó e speciális jogi hiba bírósági kezelésére kifejezetten a mérséklés eszközét rendelte alkalmazni, hogy a felek szerződéses autonómiája a legkevésbé sérüljön, így pl. a jóerkölcsbe ütközés többlet - a mérsékléshez elegendő tényállási elemeken túlmutató - tényállási elemeinek hiányában az érvénytelenségre alapított igény, mérséklési igényként volna elbírálandó.
A fentiek alapján javasolható, hogy a Ptk. a jogvesztés kikötése körében is kifejezetten utaljon rá, hogy a felróhatóság hiányának bizonyításával a kötelezett mentesül a jogvesztés alól, ezzel megszüntetve az e körben jelentkező értelmezési bizonytalanságot.
Javasolható továbbá, hogy a megtámadási igényérvényesítés felfüggesztő feltételéhez kötött jogvesztés esetén[21] a Ptk. mondja ki, hogy az ilyen kikötés kizárólag azon részében érvényes, amely esetben a megtámadási igényt érvényesítő kötelezett az igényt anélkül érvényesítette, hogy az adott helyzetben általában elvárható gondossággal járt volna el annak alapossága megállapítása során. Azaz, az igényérvényesítés sikerességét megfelelő tájékozódás után bármely ésszerű harmadik személy fennállónak ítélte volna meg. Ennek bizonyítása az igény érvényesítőjét terhelné a kimentési rendszer logikájából fakadóan. A kifejezett kimondás - egy későbbi, egységes, vagyoni jogi rendelkezéseket átfogó
- 33/34 -
felülvizsgálat keretében - a kikötés jogalkotói megítélésének jogkereső közönség és a bírói kar számára aggálytalan megállapításához tűnik szükségesnek. Látható tehát, hogy a fenti megoldás egy szerény, és a Ptk. szellemiségével is konzisztens, szükségesnek és arányosnak nevezhető korlátozást valósítana meg a megtámadási jogosult bírósághoz fordulási jogát illetően. E megoldás mind az örökhagyó végintézkedési szabadságának maradéktalan érvényesülését, mind pedig a juttatásban részesülőknek a juttatásuk zavartalan élvezetéhez való joguk védelmét szolgálná. ■
JEGYZETEK
[1] A külföldi példák között említett, szélesebb értelemben vett megtámadás helyett, amely magában foglalta szinte minden, a végrendelet megvalósulása ellen ható magatartás tanúsítását, a továbbiakban a megtámadási igény felperes általi saját nevében való előterjesztést érintő kikötéseket vizsgálom.
[3] Weiss és Vékás, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár. 2388. o.
[4] Vékás Lajos, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár. 509. o.
[5] Erről részletesebben ld.: Weiss és Vékás, In: Vékás Gárdos: Ptk. Kommentár: 2409-2410. o.
[6] Weiss és Vékás: In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár: uo. és 2413. o.
[7] Erről részletesebben ld. pl.: Kemenes István, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 597. skk.
[8] Gárdos Péter: In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 658-661. o.
[9] Menyhárd Attila: In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 1880-1881. o.
[10] Hendrik Verhagen: Chapter Seven Contemporary Law In: Jan Hallebeek-Harry Dondorp (szerk.): Contracts for a Third-Party Beneficiary - A Historical and Comparative Account Martinus Nijhoft Publishers Leiden Boston 2008. 151. o.
[11] Ilyen kivételes rendelkezésre példa a bizalmi vagyonkezelés körében a jogutód vagyonkezelőre a jogelőd vagyonkezelő vagyonából utóbbi átruházása hiányában pusztán a vagyonkezelési feltételek alapján történő kezelt vagyon átszállás esete (Ptk. 6:328. § (5) bek.).
[12] Weiss és Vékás a Ptk. 7:33. §-ának magyarázatában utal arra, hogy az öröklési jogban az örökhagyó által a hagyatéki juttatásban részesülőre kirótt kötelezettség meghagyásnak minősül függetlenül attól, hogy annak van-e konkrétan azonosítható kötelezettje vagy sem, vagy hogy ténylegesen a végrendelet vagy az örökhagyó javát szolgálja-e vagy sem. Utalnak rá, hogy a Ptk. itt is erősítette a végintézkedési szabadságot, amikor kikényszerítési jogot adott a meghagyás kedvezményezettjének megfelelő feltételek fennállása esetén. Ld.: Weiss Emília-Vékás Lajos, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 2414.
[13] Kemenes István, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 1631. o.
[14] Ld. pl.: 6:472. § (2) bek., 6:474. § (2) bek., 6:497. § (2) bek., 6:587. §. Itt jegyzendő meg, hogy a Ptk. az alapos szót használja anyagi jogi és eljárásjogi értelemben is. Ez mindig a szövegkörnyezetből derül ki. Az alapos ok szókapcsolat anyagi jogi értelme, hogy egy körülmény kellően súlyos valamilyen magatartás erkölcsi helyeslésére, vagy legalábbis elfogadhatóságára. Eljárásjogi értelemben pedig egy igény bírósági elbírálása esetén az igényérvényesítő pernyertességének magasabb valószínűségi szintjére utal. Ennek megfelelően egy igény (kifogás) nyilvánvaló alaptalansága egyértelműen eljárásjogi értelemben vett a bizonyossági szinthez közeli valószínűségre utal.
[15] A probléma magas színvonalú ismertetéséért különösen ld.: Jójárt Eszter: Az esély elvesztése, mint kár? In: Jogtudományi Közlöny 2009. 12. 518-533. o.
[16] Mark Lebovitch-Jeroen van Kwawegen: Of babies and bathwater - deterring frivolous stockholder suits without closing the courthouse doors to legitimate claims in: Delaware Journal of Corporate Law 40. 2015., Peter H. Huang: Lawsuit abandoment options in possibly frivolous litigation games University of Pennsylvania Law School research paper No. 03-35 2003 november
David F. Larcker-Brian Tayan: Shareholder Lawsuits: Where Is the Line Between Legitimate and Frivolous? in: Stanford Closer Look Series 1 2012. november 27.
[17] Bár az Alaptörvény negyedik módosítása folytán, a záró és vegyes rendelkezések 5. pontjában szabályozott kitétel szerint "az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik", az Alkotmánybíróság 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában kifejtette, hogy mindez annyit jelent, hogy az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott határozataiban foglalt érvek felhasználását kellő részletességgel indokolni kell. Erre is tekintettel a határozat a jelen tudományos vizsgálat során alapvető jelentőséggel bír, és hivatkozási alapként is megkerülhetetlen.
[18] Ld. a BH 1989.1.17., BH 1989.5.193., BH 1985.5.193., BH 1974.12.478. döntéseket.
[19] http://www.parlament.hu/irom40/11900/11900.pdf, (letöltve 2016. november 2. napján)
[20] Ld.: Vékás Lajos, In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár 1497-1498. o.
[21] Hasonlóan a szintén külföldről belföldi joggyakorlatba is beszivárgott ún. teljességi záradék (entire agreement, integration clause, merger clause) kikötések Ptk. (6:87. §) általi méltányos kezeléséhez. Vékás e szakasz magyarázatában utal rá, hogy a Ptk. bár tételesen szabályozza az üzleti életben gyakran alkalmazott és a bírói gyakorlatban következetesen elismert teljességi záradék intézményét, azért annak - mértékadó külföldi modellszabályokkal összhangban - egy méltányos változatát szabályozza a felek által eltérést engedően, amikor megengedi, hogy a szerződéses kikötések értelmezésekor figyelembe lehessen venni a szerződéskötés során tett nyilatkozataikat, korábbi feljegyzéseket, iratokat. Erről részletesebben ld. Vékás Lajos, In: In: Vékás-Gárdos: Ptk. Kommentár, 1423-1424. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, ELTE-ÁJK.
Visszaugrás
