Németországban az egységes német állam létrejöttét követően került sor a közigazgatási eljárásjog kodifikálására és a közigazgatási szervek munkamegosztásának, működésének átfogó szabályozására. A jogállami gondolkodás egyik alappillérét képezte az 1849-es frankfurti alkotmány, melynek elfogadásával elvált egymástól az igazságszolgáltatás és a közigazgatás, ám a jogállamiság közigazgatásának szabályozása és a közigazgatás működésével szembeni jogi garanciák kiépítése még sokáig váratott magára, miközben a közigazgatási jogtudomány rohamos fejlődésnek indult, különösen Max Weber, Otto Mayer és Lorenz von Stein munkásságának köszönhetően. Otto Mayer aktustana nyomán a közigazgatás gyakorlata maga alakította ki a mindennapokban alkalmazott hivatali eljárásait, elsősorban az aktusok érvényességi feltételeinek, a hibás aktusok orvoslásának szabályai alapján kialakultak a közigazgatási szervek közötti első eljárási jellegű gyakorlati megoldások.
A II. világháború következtében a szövetséges nyugati hatalmak igyekeztek a maguk jogállami gyakorlatát és azon belül is a közigazgatási jogalkalmazásra vonatkozó jogelveket ráerőltetni a megszállt német területekre. Ennek az lett a következménye, hogy egyes német államokban átalakították a világháború előtt létrejött közigazgatási szervezetrendszert és újjászervezték a korábban létező közigazgatási bíróságokat, melyek igazságszolgáltató funkciójává a közigazgatási aktusok felülvizsgálata vált, majd 1952-ben állami szinten megszervezték a közigazgatási aktusok bírósági felülvizsgálatának önálló igazságszolgáltatási szervezetrendszerét.[1]
A német - és vele együtt az osztrák közigazgatási eljárásjog - a kontinentális közigazgatási jogrendszerek prominens példája, mely címet azzal érdemelte ki, hogy megteremtette a lassan önállóságát kivívó közigazgatási anyagi jog mellé a közigazgatás saját eljárásjogát, mely fokozatosan a közigazgatási hatósági működés törvényességének egyik garanciális szabályává vált.
A német közigazgatási eljárásjog átfogó kodifikálására 1976-ban került sor, amikor is az 1976. május 25-én elfogadott Verwaltungsfervahrensgesetz (a továbbiakban: VwVfG) 1977. január 1-jén hatályba lépett. A szövetségi köztársaság államformájának megfelelően egyes tagállamokban - így például Thüringiában, Wüttenbergben- már a VwVfG hatályba lépése előtt is számos közigazgatási eljárásjogi törvénytervezet született.
A VwVfG a német közigazgatási eljárásjog magját képezi, ám korántsem tekinthető egyedülálló eljárási kodifikációnak, hiszen hatálybalépését követően számos olyan törvény született, amely elsősorban a VwVfG-hez kapcsolódó eljárásjogi kérdés rendezését volt hivatott szabályozni. Ezek közül a normák közül ki kell emelnünk az 1952-ben elfogadott VwZG-t (Verwaltungszustellungsgesetz - a kézbesítésről szóló törvény), az 1953-as VwVG-t (Verwaltungs-Vollstreckungsgesetz - a közigazgatási végrehajtásról szóló törvény) és a az 1991-ben elfogadott VwGO-t (Verwaltungsgerichtsordnung - a közigazgatási bírósági rendtartásról szóló törvény), illetve a tagállamok által alkotott közigazgatási eljárási törvényeket, amelyek többnyire nem vagy nem jelentős mértékben térnek el a VwVfG-rendelkezéseitől.
A szövetségi és a tartományi eljárási törvények kollízióját az az általános eljárásjogi alapelv határozza meg, mely szerint, ha az egyedi ügyben szövetségi szerv rendelkezik hatáskörrel, akkor a szövetségi, amennyiben pedig a tagállami, vagy helyi szervek jogosultak az eljárás lefolytatására, a tagállami eljárási törvény rendelkezései lesznek irányadók.
A német jogalkotásnak nem kifejezetten sajátja a fentiekben vázolt jogtechnikai megoldás, hiszen a magyar közigazgatási eljárásjogi szabályozásban sem ismeretlen egyes jogintézmények részletszabályainak külön törvényben történő rendezése. Így például a végrehajtás általános szabályait hazánkban a Ket-ben, de a speciális részletszabályokat a Vht.-ben illetve az ágazati törvényekben találjuk.
A német közigazgatási eljárásjog jellemzője, hogy maga a VwVfG sem egy általános közigazgatási törvénynek tekintendő abban az értelemben, hogy a törvény nyolc szerkezeti része egyrészt általános, másrészt különös eljárási szabályokat, pontosabban különös eljárási fajtákat is szabályoz.
A törvény az alábbi nyolc részre tagozódik: az első rész a törvény hatályával, az illetékesség és a jogsegély, a második az általános ren-
- 562/563 -
delkezésekkel, a harmadik az államigazgatási aktussal, a negyedik a közigazgatási szerződéssel, az ötödik az egyes különleges eljárásokkal, a hatodik a jogorvoslatokkal, a hetedik a bizottságok tevékenységével, míg a nyolcadik a záró rendelkezésekkel foglalkozik.
Feltétlenül utalnunk kell a német közigazgatási eljárásjog hatálya alól kivett eljárásokra: a német közigazgatási eljárás szabályozásakor a jogalkotó a VwVfG hatályát némiképp korlátozva, néhány nagyobb szakigazgatási területet kiemelve önálló kódexeket alkotott. Ilyen például a Szociális törvény vagy az Adótörvény. Ez a megoldás látszólag hasonlít a hazai kodifikációs megoldásokhoz, ám az említett szakigazgatási törvények vonatkozásában a VwVfG nem szubszidiárius jogforrás, hanem egészen egyszerűen nem terjed ki a hatálya a fentiekben nevesített különleges eljárásokra.
Németországban a hazai közigazgatási szakirodalommal ellentétben számos eljárásjogi jogintézményt elemző mű jelent meg az elmúlt évtizedekben. A szakirodalom jeles képviselőinek figyelme elsősorban a közigazgatási aktustanra, illetve azok bírósági felülvizsgálatára irányul.
Jelen tanulmányunk célja, hogy bemutassa a német közigazgatási eljárás bizonyítási rendszerét. Ennek érdekében megvizsgáljuk a VwVfG bizonyításra vonatkozó rendelkezéseit. Vizsgálatunk a fentiekre figyelemmel nem terjed ki a tagállami szabályozás bemutatására és a közigazgatási bírósági rendtartásról szóló törvény bizonyítási szabályainak elemzésére.[2]
A német közigazgatási eljárásjogi szakirodalom nem szentel különösebben kimagasló figyelmet a bizonyítás kérdésének. A büntető -és a polgári eljárásjog, sőt a közigazgatási bírósági perrendtartásra vonatkozó szakirodalom - talán a világon legalaposabban - elemzi a bizonyítás számos jogkérdését. Érdemesnek tartjuk azonban megjegyezni, hogy a hazai közigazgatási szakirodalommal ellentétben a jelenkori német közigazgatási jogtudomány képviselői, ha nem is a perbeli bizonyítás övezte kitüntető figyelemmel, de munkáikban feldolgozzák a közigazgatási bizonyítás legfontosabb szabályait.
A német szakirodalomban a közigazgatási eljárást egy olyan folyamatnak tekinti, amely során a közigazgatási szervek a jogszabályban meghatározott feladatkörükben jogi aktusokat bocsátanak ki.[3] A VwVfG 9. §-ában meghatározza a közigazgatási eljárás fogalmát: ennek megfelelően a közigazgatási eljárás a közigazgatási hatóságok olyan tevékenysége, amely a közigazgatási aktus kibocsátására vagy közigazgatási szerződés megkötésére irányul. A VwVfG alapvetően az aktusok kibocsátásának szabályairól és a jogszabálysértő aktusok ellen igénybe vehető aktus-felülvizsgálati eljárásokról rendelkezik. A törvény megfogalmazásában a közigazgatási aktus minden hatósági rendelkezés, amelyet valamilyen közigazgatási szerv bocsát ki egy egyedi ügyben, legyen az bármilyen közigazgatási döntés, intézkedés, és amelynek közvetlen jogi hatása a közigazgatási
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
