Fogalommeghatározás. Az egyetemleges felelősség elsősorban, rendszerint törvényi jogszabály alapján a deliktuális felelősség körében áll fenn, de esetenként külön, vonatkozó szerződési klauzula alapján előfordulhat a szerződési felelősség esetén is. Mindkét felelősségi alakzatban, az egyetemlegesség a többes károkozásnál merül fel. Ami azt jelenti, deliktuális esetkörben, hogy több károkozó (pl. felbujtó, tettes, társtettes, segítő) közül a károsult választása szerint bárkit perelhet és őtőle igényelheti teljes kárának térítését. Kereseti kérelmében, a primáris perben, mellőzheti a többi károkozót. A jogerősen marasztalt egyetemleges felelős a teljes kártérítés teljesítésével a nem perelt egyetemleges felelősök is, a károsulttal szemben szabadulnak, mentesülnek a felelősség alól.[1] Azonban az egyetemleges felelősök egymás közötti viszonyában az elsődleges perben nem pereltek nem mentesülnek, mert a teljesítő tőlük a visszkereseti (szekundáris) perben visszakövetelheti, hozzájárulásuk arányában azt a kárrészt, mely a nem perelt egyetemleges felelősöket terheli. A primáris egyetemlegességi perben tehát a károsult felperes választása szerint, akár a károkozáshoz szubjektív, vagy objektív, azaz okozatossági alapon történő felróhatóság alapján mért legkevésbé hozzájárulót, pl. a felbujtót is perelheti és legkisebb hozzájárulása ellenére, tőle a teljes kár megtérítését követelheti, tehát nemcsak az őrá eső részt. Ily módon az egyetemleges felelősségnél az alperes ideiglenesen viseli a felperes teljes kárát. Ezért számára ez a felelősségi mód ideiglenesen pönális és nem csupán térítési jellegű.
Az elsődleges perben jogerősen, teljes kártérítésre marasztalt egyetemleges felelős, ahhoz, hogy felelősségét megoszthassa a többi felelőssel, szükséges, hogy a szekundáris, másodlagos perben perelje a többi felelőst. Ez a per visszkereseti perként[2] is minősíthető. Ebben a perben a felperes az elsődleges perben jogerősen a teljes kártérítésre marasztalt lesz, az alperesek pedig az elsődleges perben részt nem vevő károkozók. Tehát a többi elsődle-
- 321/322 -
ges perbeli keresetben fel nem ölelt károkozó irányában a teljes kártérítésre marasztalt mint felperes léphet fel és ebben követelheti a többi károkozótól a kárhoz való szubjektív, vagy objektív hozzájárulás szerinti kármegosztást. Így pl., ha a visszkereseti per felperese felbujtó, mert őt már megelőzően, a primáris perben a bíróság jogerősen a teljes kártérítésre marasztalta, a belső kármegosztási, visszkereseti perben igényelheti, hogy ő a hozzájárulása alapján csupán 20 százalékban, míg a tettes és a társtettes együttesen ennél jóval nagyobb százalékban, 30+50 százalékos arányban viselhesse a kárt. Mivel a visszkereseti per felperese már előzetesen kifizette a teljes kártérítést, a visszkereseti per alpereseitől, adott példában, visszaigényelheti a kártérítés összesen 80 százalékát, tekintettel döntő hozzájárulásukra. Követelheti pl. a társtettestől a kár 30, a tettestől pedig 50 százalékának visszatérítését (ha a bírói mérlegelés alapján konkrét esetben ilyen lenne az okozatossági hozzájárulás aránya), elismervén a kárviselésnek az őt, mint felperest terhelő 20 százalékát.
Az egyetemlegesség forrásai. Az egyetemleges kötelezettség, azaz kártérítési felelősség, mint az osztottal szemben álló kivételes felelősségi alakzatnak rendszerint három forrása lehet: törvényi jogszabály, szerződési (egyéb jogügyleti) rendelkezés[3], bírói határozat (pl. bírói végrehajtás során).
Az egyetemlegesség rendeltetése. A passzív egyetemlegesség intézményének célja, hogy biztosítsa a többes károkozásnál a károsult fokozottabb oltalmát. Ugyanis a károsult elvben "könnyebben" juthat a teljes kártérítéshez, mivel pl. a károkozó szolvenssége, fizetőképessége alapján kiválaszthatja azt az alperest, károkozót, akitől előbb reméli a teljes kártérítést.
A többes károkozás és felelősség osztott, koncentrált vagy egyetemleges voltának oksági meghatározása. Az ok a feltétel-elmélet[4] szerint az a körülmény, amely nélkül a kár nem állt volna be. Az okozatosság rendeltetése[5] az, hogy 1. rámutat a kárfelelősre, vagyis arra a személyre, személyekre, akiknek jogellenes cselekményéből, vagy jogellenes mulasztásából a kár bekövetkezett és amiért az felelősségre vonható.[6] Az okozatosság másik rendeltetése az, hogy többes okozás esetén több kárfelelős személynek 2. osztott vagy egyetemleges felelősségéhez vezessen, vagy a többes károkozás feltételezése esetén csupán a döntő okhordozót vonja felelősségre. További rendeltetése az okságnak, az, hogy 3. általános felelősségi feltétel, tehát minden felelősségtípusnál, deliktuális vagy szerződési, sőt a büntetőjogi felelősségnél is,[7] egyaránt felelősségrevonási feltételt képez. A negyedik rendeltetése az okságnak, okozatosságnak az, hogy 4. meghatározhatja a felelősség mértékét, azaz megoszthatja a felelősséget a többes okozás esetén a károkozók között a kárhoz való okozatossági hozzájárulásuk alapján.
Több jogi oksági elmélet ismeretes, mindegyiknek meg van a gyakorlati jelentősége, a kárfelelős személye és felelősségének módja és mértéke tekintetében.[8] Két alapvető elmélet van, az első az ok feltételek egyenrangúságáról szóló John Stuart Mill természettudományos elmélete (mely szerint a távoli és közeli okok egyenrangúak), vagyis az ún. ténybeli okozatossági elmélet,[9] és az okkiválasztó elméletek, vagy jogi okozatossági elméletek,[10] melyek szerint a jogi okozatosságot meg kell különböztetni a természettudományban elfogadott okságtól, mert egyébként nem volna észszerű a felelősségre vonás. Ugyanis a távolabbi múltban megtörtént esemény hordozója válhatna felelőssé, aki már nem is él, és így a kártérítés is ellehetetlenülne (Nefretete effektus). Valamely feltétel, ok következménye feltételévé, okává válhat egy másiknak, és így az oksági láncolat végtelenné válik. Így a feltételek és következmények egymást követő váltakozása - okként és következményként, vagyis a vég nélküli okláncolat - nem igazolja a feltételek jogi szempontból szemlélt egyenrangúságát és ennélfogva nem alkalmas a jogi felelősségre-vonásra. Ehelyett helyesebb a közvetlen, azaz a károkozás idejét megelőző, és nem a múltban eltávolodó ok vizsgálata.
Az okkiválasztó elméletek fényében nem minden többes vagy elsődlegesen többes okozásnak tűnő esemény, feltétel vezet osztott felelősséghez, vagy történetesen egyetemleges felelősséghez. Az ún. konkurens okozatosság azt jelenti, hogy a több feltételezett okozó közül csupán
- 322/323 -
egy a felelős, tehát sor kerül a felelősség koncentrációjára.[11] Így pl. károsult felperes feltételezése szerint a kártételhez többen járultak hozzá, így az összes potenciális károkozót perli. A bírósági peres eljárás során azonban egyes alperesek kifogásai mentén mentesíthetők a felelősség alól, pl. a per során kitűnhet, hogy adott alperes nem volt a károkozás színhelyén (alibi), tehát nem is lehetett társokozó. A konkurens okozatosság a felelősség koncentrációjához úgy vezet, hogy a több alperes közül arra az egyre redukálható a felelősség, aki döntő okhordozónak mutatkozott. A döntő ok elmélete szerint többes károkozás-feltételezés esetén mellőzhetőek a mellékes feltételek, lehetséges okok, és a bíróság csupán a döntő okhordozót vonja felelősségre. A többi ún. irreleváns, vagy mellékesnek minősített feltétel hordozóját a bíróság mentesíti a felelősség alól. Ez azt jelenti, hogy a konkurens és döntő ok elméletei szerint többes károkozás esetén is, a felelősség koncentrációjára és nem megosztására kerül sor. A károkozási körülmények kárhoz való hozzájárulásának bírósági mérlegelése alapján csupán egy lesz a felelős a perelt potenciális több kárfelelős közül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
