A tanúvédelem alapvető vonásait és összefüggéseit vizsgálva mindenekelőtt azt a kérdést célszerű feltenni, hogy a Be. alapelvei mennyire változnak meg a tanúvédelem térnyerésével. Egyáltalán külön alapelvének tekinthető-e az a követelmény, hogy a korszerű büntetőeljárásban ne kerülhessenek kiszolgáltatott, sőt veszélyes helyzetbe azok a személyek, akik a tanúvallomásukkal vagy más módon közreműködnek a büntetőjogi felelősségre vonásban. Akik a bűnüggyel kapcsolatban tulajdonképpen csak a kötelességüket teljesítik, de ennek következtében - különösen a szervezett bűnözés megerősödésével - súlyos sérelmeknek, szorongásoknak vannak kitéve. Joggal írta Kertész Imre 1993-ban: "a tanú védelemre szorul".[1]
A hagyományos értelemben vett védelem alapelve látszólag, a hasonló kifejezések folyományaként a tanúvédelemre is kiterjed. Ámde az érdemi vizsgálódás alapján éppen a kétféle "védelem" paradoxona mutatható ki. Míg a védelem alapelve a büntetőeljárás egyik belső funkcióját - a ténybeli és a jogi védekezés lehetőségét - kívánja biztosítani, addig a tanúvédelem éppen az eljárási védelmi funkció alanyainak - a terhelt(ek)nek és a védő(k)nek és segítőiknek - túlkapásait, a büntetőeljárás lefolytatását akadályozó vagy megnehezítő törekvéseit kívánja ellehetetleníteni. Megállapítható tehát, hogy a tanúvédelem nem része a védelem elvének. Ezzel szemben a tanúvédelem több vonatkozásban is összekapcsolódik az áldozatvédelemmel.[2] Erre később térek ki. Tanulmányom utolsó részében pedig a tanúvédelem és a többi alapelv nem ritkán ellentmondásos kölcsönhatását elemzem.
Bár a vázoltak szerint a tanúvédelemnek nincs alapelv jellege, valójában a tanúvédelem mégis olyan nagy jelentőségű, hogy tulajdonképpen a magyar büntetőeljárás paradigmaváltásai közé sorolható.[3] Következésképpen a tanúvédelem tekintetében nemcsak új jogintézményről van szó, hanem új szemléletmód szükségességéről is. Nem véletlen tehát, hogy a bűnügyi tudományok jelenkori irodalmának talán a legdivatosabb témája lett a tanúvédelem. Nemcsak a büntetőeljárás iránt érdeklődő joghallgatók egyik fele (?) választaná szívesen szakdolgozati témául a tanúvédelem kérdéseit, hanem a hazai jogirodalomban is többtucatnyi publikáció jelent meg és vannak olyan neves szerzők, akik ismételten is publikáltak a tanúvédelemről.[4]
Az említett bőséges irodalom összefoglalására és értékelésére egy rövid tanulmány keretében nincs lehetőség. Nézetem szerint éppen ez a bőséges, de zömében részletkérdéseket elemző szakirodalom teszi lehetővé és indokolttá a tanúvédelem részben analitikus, részben szintetizáló jellegű feldolgozását, bemutatását. Más szavakkal: a rendszerszemléletű megközelítést. Ez a rendszerszemléletű megközelítés nagymértékben elősegítheti az alapvető fogalmak és összefüggések feltárását, minthogy az analízis új ismereteket adhat, a szintézis pedig mélyebb megértést.
Terjedelmi okokból mellőzöm a tanúvédelem bevezetésének történeti és jogösszehasonlító elemzését. Teszem ezt azért is, mert a magyar szakirodalomban több szerző is foglalkozott a tanúvédelem bevezetésének folyamatával, történeti szakaszaival.[5]
A jogösszehasonlítás tekintetében pedig igen színvonalas tanulmányokat tartalmaz a tanúvédelem európai modelljeit alaposan bemutató és elemző, 2001-ben Miskolcon tartott nemzetközi kollokvium anyaga. [6]
Minthogy a tanúvédelem intézményrendszere a hazai büntetőeljárás szerves részévé, összetevőjévé vált, célszerűnek és indokoltnak tartom a választott témakör funkcionális és strukturális vizsgálatát. Ezt a módszert követtem a pécsi tankönyvben a büntetőeljárás általános bemutatásánál. Dolgozatomban ezért először a tanúvédelem jogpolitikai indokait, céljait foglalom össze. Ezután pedig részletesen előbb a "külső", majd azt követően a "belső" strukturális vizsgálatot végzem el azzal a céllal, hogy minél alaposabban és áttekinthetőbben mutassam be azt, hogy mi(k)nek része a tanúvédelem (külső struktúra), továbbá milyen fontos részei (ágai) vannak a tanúvédelemnek.
Végül a legkényesebb elemek és mozzanatok kiemelése és a megoldási javaslataim előterjesztése után néhány alapvető tanulságot (végkövetkeztetést) kívánok összegezni.
A tanúvédelem létjogosultsága tekintetében mind a külföldi, mind a hazai jogirodalomban egységesen az az álláspont alakult ki, hogy egyfelől a szervezett
- 144/145 -
bűnözéssel együtt járó felderítési és bizonyítási nehézségek leküzdése végett jelentős körben elengedhetetlenül szükséges intézményesíteni a konspiratív jellegű bizonyítékokat, másfelől - a tanúk és általában az igazságszolgáltatásban közreműködők - egyre veszélyesebb helyzetbe kerülésének ellensúlyaként jelentősebb eljárásjogi és egyéb segítség biztosítását kell létrehozni. A tanú korábban tipikusnak mondható csupa kötelezettségből összetevődő jogállását ki kell egészíteni a tanú érdekeit, biztonságát szolgáló eszközökkel. Ezek hiányában ugyanis a tanú egyre gyakrabban passzivitásba menekül, nem kíván belekeveredni a bűnügybe,[7] nem meri a várható konfliktusokat és az esetleges zaklatásokat, sérelmeket vállalni, nem akar a büntetőeljárás "áldozatává", procedurális sértetté válni.
Minderre tekintettel az Európai Unió vezető szervei több alkalommal is foglalkoztak a tanúvédelem bevezetésének szükségességével és a bevezetés módozataival. E módozatok között jelentős helyet foglal el a "koronatanú", illetve a bűnbánó maffiózó (a "pentito") vallomásának igénybevétele és elfogadhatósága.[8]
A tanúvédelemmel kapcsolatos nemzetközi dokumentumok sajátos kettős feszültséget mutatnak, mert egyfelől egyre erőteljesebben kívánják összehangolni a bűnüldözés hatékonyságának és a tanú biztonságos helyzetének érdekeit, szempontjait. Másfelől viszont meglehetősen nehézkesen és szűkmarkúan képesek koordinálni, egyensúlyba hozni a vád és a védelem, s ezen belül a tanú és a terhelt közti feszültségeket, érdeksérelmeket.
A tanúvédelem jogi szabályozása rendkívül nehéz és kényes jellege szintén szükségszerűen vezet többé-kevésbé felemás megoldás(ok)hoz. Találóan helyezi a tanúvédelmet három érdekösszeütközés fókuszába Róth Erika. Szerinte az állam információkat vár a tanútól (tanúzási kötelezettség), a tanú viszont biztonságot az államtól. A tanú biztonsága az elérhetőség megakadályozását igényli (titkos tanú), a terhelt védelme pedig azt, hogy a tanú szavahihetőségét széleskörűen, sokoldalúan vizsgáltassa (személyes konfrontáció a tárgyaláson). Végül az alapelvek általános tiszteletben tartására irányuló igénnyel szemben a tanúvédelem szükségszerűen jár ezek csorbulásával, bizonyos mértékű feloldásával.[9]
A szokatlan hangzású alcím tulajdonképpen azt a nagyon egyszerű kérdést veti fel, hogy vajon hová tartozik, azaz minek része - összetevője, eleme - a tanúvédelem? Ha ugyanis valamely jelenség többféle egésznek a részét képezi, akkor nyilvánvalóan összetett, bonyolult intézményről van szó. Bonyolult intézménynek viszont szükségszerűen bonyolultak az alapproblémái is. Mindezt az alábbi áttekintő felsorolással, csoportosítással igyekszem szemléltetni.
A tanúvédelem ugyanis elsősorban a büntető eljárásjog fontos és szerves része, de emellett jelentős mértékben összetevője, alkotóeleme más jogágnak és/vagy szakterületnek. Más szavakkal: a tanúvédelem külső és belső struktúrája mutatható ki.
A tanúvédelem külső struktúrájából az alábbi négyet emelném ki:
a) anyagi büntetőjog,
b) áldozatvédelem,
c) adatvédelem és
d) rendészet.
A vázolt külső struktúrából egyértelműen kitűnik, hogy a tanúvédelem kérdésköre olyan a büntető eljárásjogon túlmenő kihívásokat és problémákat is magába foglal, amelyek elemzése és megválaszolása nélkülözhetetlen a tanúvédelem intézményrendszerének továbbfejlesztése szempontjából. E cikkben ezekből az új kihívásokból csak néhányat kívánok felvillantani.
ad a) Az anyagi büntetőjog hazánkban jelentős elmaradásban van az eljárásjoghoz képest. Hosszú ideig csupán a hagyományos igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények kapcsán volt némi lehetőség a tanúk megfélemlítése, kényszerítése elleni fellépésre. Ezek azonban szétszórtak és töredékesek. Ilyenek pl. az aljas indokból elkövetett emberölés (Btk. 166. § (2) bek.) és/vagy testi sértés (Btk. 170. § (3) bek.), a kényszerítés (Btk. 174. §), az aljas indokból elkövetett személyi szabadság megsértése (Btk. 175. § (3) bek.) stb. Ilyen lehet - a 2001. évi CXXI. törvény 28. §-a folytán - a "negatív" kényszervallatás is. Ilyen "negatív" kényszervallatásnál a hivatalos személy azért alkalmaz fenyegetést, erőszakot, hogy "ne tegyen" vallomást a tanú!
Kifejezetten a tanúk védelmét szolgáló rendelkezést csak a 2001. évi CXXI. törvény eredményezett azáltal, hogy beiktatta az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények közé a hatósági eljárás akadályozását (Btk. 242/ A §). Magyarországon az elméleti és gyakorlati jogászok között lényegesen eltérő álláspont alakult ki azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán szükséges-e a tanúkkal szembeni retorziós cselekményeket sui generis bűncselekményként szabályozni. Egyelőre a többségi álláspont szerint nem szükséges.[10]
ad b) A tanúvédelem viktimológiai vonatkozásai még nagyrészt kibontásra, kifejtésre várnak, miközben általában a sértettek segítségével kapcsolatban igen jelentős lépések történtek. Kezdve a "fehér gyűrű" mozgalomtól egészen a részletes kormányrendeletekig és az ezek következtében kialakított ál-
- 145/146 -
dozatvédelmi irodákig. Eljárásjogászként a tanúvédelemmel kapcsolatban a "kettős viktimáció" veszélyére hívnám fel a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a szervezett bűnözés térhódításával összefüggésben sokkal több erőfeszítésre van szükség annak érdekében, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény passzív alanya ("materiális sértett") ne legyen magának a büntetőjogi felelősségre vonásnak, a büntetőeljárásnak az áldozatává ("procedurális sértett").
ad c) A tanúvédelem intézményrendszeréhez közvetlenül és közvetetten - kezdve az idézéstől a megjelenésen át egészen a jegyzőkönyvezésig - sajátos adatvédelmi szükségletek és nehézségek merülnek fel.[11]
ad d) Hazánkban a tanúvédelem bevezetésének harmadik lépcsőjeként megszülettek a rendészeti személyvédelem alapvető jogszabályai.[12] Ezekkel, illetve tervezeteikkel kapcsolatban már a miskolci konferencián alapos elemzést végzett el Kertész Imre, ezért részletes megjegyzést nem teszek. Csupán a tanúvédelem hatékonyságának fokozása érdekében megfontolandónak tartom a szabálysértésről szóló 1999. évi LXIX. törvény esetleges módosítását, kiegészítését, különös tekintettel a veszélyes fenyegetésre és a rongálásra.[13]
Ami a tanúvédelem "belső" struktúráját illeti, nézetem szerint a tanúvédelem öt alapvető ágát feltétlenül ki kell emelni.
Ezek a tanúvédelmi ágak:
a) "kímélettel" védett tanú,
b) adatkezeléssel védett tanú,
c) különösen védett tanú és
d) személyi védelem alatt álló tanú (közreműködő)
e) programozottan védett tanú.
E fogalom alá tartoznak a jelenlegi szűkebb értelemben vett és intézményesített tanúvédelmi válfajokkal szemben nem nevesítetten és szétszórtan megmutatkozó olyan tanúvédelmi mozzanatok, mint például az írásbeli vallomástétel megengedése, a gyermek és a fiatalkorú sajátos kihallgatása, a szembesítés és a felismerésre bemutatás mellőzése, a vádlott kivezettetése stb.
Ebben a "holdudvaros" értelemben vett új szemlélettel ide sorolnám általában az ún. "tanúgondozás" számos mozzanatát. A tanúgondozás terén - például a tanúszoba kialakításával - jelentős haladást értek el Ujkéry Csaba kezdeményezésére a kaposvári bíróságokon. Róth Erika meggyőzően mutatott rá arra, hogy a tanút nemritkán az eljáró hatóságtól kell megvédeni.[14] A legkényesebb kérdéseket az írásbeli vallomástétel veti fel.[15]
A saját kezűleg leírt vallomásnak, az "önvallomás"-nak számos előnye van: minimális az élőszavas kihallgatásnál szükségszerűen megjelenő szuggesztió veszélye, vitás esetben viszonylag könnyen igazolható mind a szerző, mind a mondanivaló, nem érvényesülhet a jegyzőkönyvezés torzító hatása, stb.[16] Ugyanakkor azonban - különösen szavahihetőségi gondok esetén! - az élőszavas kihallgatás, a több-kevesebb kikérdezés nem maradhat el. Következésképpen ez az önvallomással összefüggő "kímélet" meglehetősen Janus arculatú. A tévedést, a csúsztatást, a hazugságot akkor is ki kell szűrni, ha azokat a szinte mindent elbíró papírokra írták!
A részlegesen zárt adatkezelés általános vélemény szerint nem vált be. Ez jelentős mértékben összefügg azzal a túlhajtással, hogy az eljáró hatóságok minden esetben hivatalból figyelmeztetik a tanút arra, hogy kérhetik a személyes adataik zárt kezelését. Ilyen helyzetben a tanúk gyakran igénylik ezt. Még olyan esetben is, hogy a tanú jóllehet a terhelttel ugyanazon faluban lakik, ugyanazon utcában élnek, már a hangúkról felismerhetik egymást. Véleményem szerint a tanútól azt kell megkérdezni az eljáró hatóságnak, hogy veszélyben érzi-e magát. Csak a veszélyhelyzet spontán vagy kérdésre történő konkretizálása esetén indokolt a tanúvédelemnek ez a módja. Talán még egyszerűbb lenne az összes tanú személyi adatainak zárt kezelése, ha már egyébként jól kialakult rendszere van a tanúk személyi adatai kellő biztonságú zárt kezelésének. A jelenlegi jegyzőkönyv mellé borítékolás nem ilyen rendszer! A hatályos magyar jogi szabályozás különbséget tesz részlegesen és teljesen zárt adatkezelés között. Utóbbi esetben a tárgyaláson megjelenő tanú neve is titokban marad.[17]
A tanúvédelem legalaposabban szabályozott és a szakirodalomban is legrészletesebben megvitatott ága és legkülönlegesebb vonása, hogy a különösen védett tanú sohasem jelenik meg a tárgyaláson, következésképpen az ítéletet hozó bíró sem tud közvetlen kapcsolatba kerülni vele! A tanúvédelem többi ágánál a valamilyen módon védett tanú (igazságszolgáltatásban közreműködő) gyakran szerepel az érdemi tárgyaláson. A magam részéről azt a kérdést emelném ki, hogy a hagyományos értelemben vett tanúk mellett (akiket kizárólag csak tanúként idéztek és csak tanúként hallgattak ki), a konspiratív jelleg következtében a "különösen védett tanú"-vá nyilvánítás körébe
- 146/147 -
tartozhatnak nemcsak a tanúk, hanem a "terheltek" is - bűnszervezet esetén az elkövető is pl. a bűnbánó maffiózó, a "pentito" -, illetve a fedett nyomozó vagy az a személy, akivel vádalkut kötöttek, stb. Következésképpen a tanúvédelem kiterjedhet minden olyan személyre, aki nem tanúként rendelkezik releváns információkkal, hanem akár társtettesként, avagy szakértőként. Ide sorolható szerintem a feljelentő, a hatósági tanú vagy a szaktanácsadó is. Még inkább tapasztalható a tanú fogalmának ez a fellazulása a rendészeti személyvédelemnél. Ennyiben a különösen védett tanú keretei között az angolszász tanúfogalom válik uralkodóvá, amelynek keretében igazmondásra kötelezett szinte mindenki, a nyomozótól kezdve a szakértőn át, egészen a terheltig.
A külön jogszabályban meghatározott személyi védelem tovább lazítja a tanúvédelem tanú fogalmát. Személyi védelemben ugyanis a Be. 98. §-a szerint nemcsak a bizonyításban közreműködő tanúk, szakértők, stb., hanem az eljárást lefolytató hatóságok tagjai - sőt rájuk tekintettel más személyek is - is részesíthetők különösen indokolt esetben. Nevezetesen akkor, hogyha a közreműködésük akadályozása vagy megtorlása végett személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekményt követtek el, illetve valószínűsíthető, hogy ilyen bűncselekményt is elkövethetnek.[18]
A személyi védelmet, illetve annak fenntartását, indokoltságát az elrendeléstől számított hat hónap elteltével az elrendelésre jogosult szerv felülvizsgálja. A személyi védelem biztosítása, foganatosítása általában az eljáró nyomozó hatóság feladata és túlnyomórészt rendészeti tevékenységen alapul. A hatályos személyi védelmi rendszer jelentős hiányossága, hogy nem biztosítja kellően a védett személy vagyonát, vagyontárgyait.[19]
A Védelmi Program körében lazul fel leginkább a tanú fogalma. A vonatkozó jogszabályok címeiből és egyéb felsorolásaiból világosan kiderül, hogy a programozott tanúvédelem és a különösen védett tanú csak részben fedik egymást. A programozott védelem nemcsak a hagyományos tanúkhoz kapcsolódik, hanem gyakorta azokhoz a személyekhez, akik "érintettek", azaz az üggyel kapcsolatban olyan információkkal rendelkeznek, vagy olyan információs műveleteket végeztek, amelyek miatt retorzió fenyegetheti őket. Ezért célszerűnek tartom az igazságszolgáltatásban "közreműködők" gyűjtőfogalmának bevezetését. Az ilyen funkcionális fogalom-meghatározás feloldhatná a jogszabályi felsorolásokból adódó hézagok, hiányosságok problémáját. Pl. jár-e programozott védelem a feljelentőnek, a nyomravezetőnek (díjban részesülőnek), a tanú ügyvédjének?
Ugyancsak részben fedik egymást a különösen védett és a szervezetten védett (szűkebb, hagyományos értelemben vett) tanúk köre, minthogy "halmazatban" is előfordulhatnak, mert az eljárási védelmi funkció alanyai és segítői számára ismeretlen a kihallgatandó tanú. Tehát az anonim tanú egyszerre lehet Magyarországon különösen és programozottan védett.[20] Ezzel szemben a teljeskörűen ismert tanú esetén sor kerülhet kizárólag "programozott" védelemre. Más kérdés, hogy a magyar gyakorlatban a programozottan védett tanúk 80%-a tulajdonképpen quasi terhelt, azaz a hatósággal együttműködést vállaló bűntárs illetve bűnelkövető!
A programozottan védett tanú intézménye lényegében igen sokféle óvintézkedés meglétét tartalmazza, éspedig az érintett és a hatóság - az erre a feladatra létrehozott Tanúvédelmi Szolgálat - külön szerződése, megállapodás keretében. Ezek nemcsak különleges óvintézkedések lehetnek, hanem a társadalmi beilleszkedés elősegítése érdekében mentális, szociális, gazdasági és jogi támogatások is. Ez a Védelmi Program kizárólag akkor jut szerephez, ha az érintett - az igazságszolgáltatással együttműködő (magán) személy - védelme más módon nem biztosítható.
A különleges (óv)intézkedések az adatzárlattól kezdve a névváltoztatáson, elköltöztetésen át, egészen a személyazonosság megváltoztatásáig terjedhetnek.
Személyazonosság megváltoztatása esetén a változás valamennyi személyes adatra akár időlegesen, akár véglegesen kiterjedhet és a megváltozott adatokra új közokiratot állítanak ki. Rendkívül lényeges szabály, hogy az új megváltozott személyes adatok nem egyezhetnek meg más természetes személy személyes adataival, ugyanis ebben az esetben a támadás célpontja vétlen személy is lehetne.
A személyazonosság megváltoztatása egyben azt is jelenti, hogy az érintett korábbi énje teljes egészében megszűnik, hiszen a korábbi személyazonosító adatainak kezelése is megszűnik, mivel azokat a Szolgálat részére nyilvántartásba vétel végett megküldik. Ebből következik az is, hogy az érintett korábbi jogai és kötelezettségei is megszűnnek. Ennek megfelelően rendelkezik úgy a törvény 25. § (1) bekezdés a) pontja, hogy a személyazonosság megváltoztatása esetén az érintettnek a személyazonosság megváltoztatásáig a harmadik személyekkel fennálló és egyszerű jogügylettel teljesíthető kötelezettségeit teljesítse, vagy harmadik személynek a vele szemben fennálló kötelezettségeit érvényesítse. A személyazonosság megváltoztatása után ugyanis erre a korábbi személyazonosság megszűnése következtében már nem lesz lehetősége.[21]
A szerződés kialakításának, betartásának, esetle-
- 147/148 -
ges felbontásának[22] gyakorlati problémái helyett csak azt kívánom kiemelni, hogy ezek a programozott óvintézkedések jelentős költségtényezők. S éppen Magyarország tartósan nehéz költségvetési helyzete nem teszi lehetővé a legtisztább, leghatékonyabb megoldást - amelyre tanulságos példát szolgáltat az Egyesült Államoké -, hogy egyfelől az összes alapelv érvényesülése mellett kerüljön sor a védett tanú kihallgatására, a személyi adatok bármilyen titkosítása nélkül - és ezzel az ún. titkos bizonyíték nem csonka, hanem teljes körű processzuális kontrollja teljesülhet -, másfelől viszont a későbbi retorzió vagy zaklatás elkerülése végett teljes személyazonosság-változásra és elköltöztetésre kerüljön sor. Ehhez sajnos nagy ország és gazdag költségvetés szükségeltetik!
Dolgozatomban a tanúvédelmi formák, ágak közül a legfontosabbra, a struktúrában is a középső helyet elfoglaló különösen védett tanú intézményére fókuszálok. Ennek a tanúvédelmi formának rendkívül jelentős bizonyításelméleti következményei, kihatásai vannak. Nevezetesen nemcsak a tanú fogalmának fellazulásával jár, hanem a törvényes bizonyíték - jogellenes bizonyíték határvonalait tovább differenciálja. Emellett a bizonyítékok klasszikus négyféle felosztása mellett szükségessé teszi a nyílt (nyilvános) és a "titkos" (rejtett) bizonyítékok közti megkülönböztetést.
Ami a törvényes bizonyíték határvonalainak differenciálódását illeti, a szakirodalom helyesen emeli ki az emberi jogok érvényesülésének kétarcúságát, ambivalens jellegét. Mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás szintjén szükséges ugyanis megtalálni a két komplementer, azaz egymást kölcsönösen kizáró és feltételező követelmény közti egyensúlyt. Egyfelől hatékonyan szükséges fellépni a szervezett bűnözés, illetve az igazságszolgáltatásban közreműködők megfélemlítése ellen (ezek ugyanis önmagukban emberjogi sérelmeket okoznak!), másfelől viszont a szükséges mértékig korlátozni kell a processzuális védekezés törvényes lehetőségeit, az alapelvek teljes körű érvényesülését (mert ezek csorbítása önmagában megkérdőjelezi a tisztességes eljárás lefolytatását), ami végső soron ugyancsak emberi jogi sérelemnek tekinthető.[23]
A tanúvédelem bevezetése következtében számos kihívás mutatkozik a bizonyítékok gyűjtésében és értékelésében. A különösen védett tanú vallomása ugyanis általában nem törvényes bizonyíték, hanem csak bizonyos kettős arányosság keretei között.
Nevezetesen csak a törvény által meghatározott súlyú bűnügyekben és az érintett tanú objektív veszélyhelyzetére alapozottan fogadható el törvényes bizonyítékként a "titkos" tanú vallomása. A bizonyíték törvényes voltát tovább kérdőjelezi meg a tanú túl tág fogalmában rejlő multipozíció,[24] s ezzel együttjáró sajátos vallomástételi akadályok - tilalmak és mentességek - figyelmen kívül hagyása.
Az anonim tanú vallomásának bizonyítékként való elfogadása szükségszerűen több alapelv - különösen a védelem[25] és a közvetlenség[26] elvének - csorbulásával jár. A különösen védett tanú vallomásáról készült jegyzőkönyv ugyanis az általánoshoz képest tartalmilag kétszeresen csonka. Egyrészt nem tartalmazza a tanú személyi adatait, másrészt pedig az érdemi vallomása is kivonatosan kerül rögzítésre. Nem kerülhetnek a jegyzőkönyvbe olyan részletek, körülmények, amelyekből következteti lehet a kilétére, stb. Mindez nagymértékben megnehezíti a bűnügyben a ténybeli védekezést. Ezt tovább nehezíti a közvetlenség elvének áttörése: csak írásban és korlátozottan kérdezhető, következésképpen a non-verbális jelzésekben rejlő információk (az ún. testbeszéd) sem hasznosítható.[27]
Ez a radikálisan "csonka" processzuális kontroll véleményem szerint némileg enyhíthető lehetne az ún. önvallomás gyakoribb igénybevételével. Mindezekre a nehézségekre tekintettel szükséges volt az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozott állásfoglalására. Eszerint kizárólag anonim tanúk vallomásaira bűnösítő ítélet nem alapítható.[28]
A vázolt problematika óhatatlanul felveti a bizonyítékok további felosztásának esedékességét. Szerintem elkerülhetetlen a nyílt (nyilvános) bizonyítékok és a "titkos" (rejtett) bizonyítékok közti distinkció. A nyílt bizonyítékok esetén teljes körű a processzuális kontroll a bizonyítékot képező mindkét fő összetevőn: az adatforráson és adathalmazon. Ezek a quasi teljesen bizonyító erejű bizonyítékok közé sorolhatók.
Ezzel szemben az adatforrás teljes, az adathalmaz részben rejtett volta miatt szükségszerűen csak részleges processzuális kontroll következtében különösen védett tanú vallomása csak részleges bizonyító erejű és több titkos tanúvallomás összhatása sem keletkeztet bizonyítottságot.[29]
Végül a rövidség és áttekinthetőség végett az alábbi felsorolással szemléltetem azt, hogy a különösen védett tanú vallomása mint bizonyíték menynyire gyűjtőfogalom jellegű. A bűnügyben ugyanis különösen védett tanúként szerepelhet
I. a "csak" tanú,
II. a sértett tanú,
III. a szakértő (tanú),
IV. egyéb információt szolgáltató feljelentő, bejelentő,
- 148/149 -
V. a fedett nyomozó,
VI. az együttműködő bűntárs (tettes vagy részes) vagy ezek hozzátartozója,
VII. a más ügy terheltje (megállapodás),
VIII. a titkosszolgálat tagja?
ad I. A "csak" tanú esetében komoly gondot jelenthet, hogy kistelepüléseken az emberek nemcsak arcról, vonásokból, hanem beszédhangok alapján is felismerik egymást, következésképpen mindkettőt torzítani szükséges zártcélú távközlési rendszer útján történő kihallgatás esetén.
ad II. Első benyomásra az gondolható, hogy a sértett nemigen szerepelhet különösen védett tanúként a bűnügyben, minthogy több-kevesebb személyes érintkezés van az elkövető és a sértett között. Ámde nagyvárosokban a soksértettes bűncselekmények (pl. ún. védelmi pénzek szedése, ingatlancsalás-sorozat, stb.) nemritkán jellemzők a szervezett bűnözés körében. Itt gyakorlatilag elenyésző a szóban forgó személyes konfliktus jelentősége.
ad III. A szakértő tanú esetén sajátos problémát jelenthet a különleges szakértelem meglétének ellenőrizhetetlensége, a tartalmilag szakvélemény alakszerűtlensége ezen túlmenően ellehetetleníti a szakvélemény értékeléséhez kapcsolódó 4 lépcsőfok kiaknázását.[30]
ad IV. Komoly taktikai lehetőséget biztosít a tanúvédelem intézménye a névtelen levélíróval szemben .
ad V. A fedett nyomozó maga is elkövethet bűncselekményt a súlyos bűnügy felderítése érdekében, ezért valójában terhelttársként kellene kihallgatni. Így viszont névtelen tanúként további bűnügyekben is szerepelhet fedett nyomozóként, minthogy a tanúvédelem következtében ismeretlen marad a személye a bűnözői körök számára.[31]
ad VI. A bűntárs esetleges együttműködése a hatósággal ugyancsak jól leplezhető a tanúvédelem révén. Még nagyobb jelentősége lehet annak, hogy a terhelt hozzátartozója is ismeretlen maradhat akkor, ha különösen védett tanúként tesz vallomást.
ad. VII. A más bűnügyben terhelt az alapügyben ugyancsak védett tanúként tehet vallomást és szolgáltathat fontos bizonyítékot a nyomozási alku keretében. Közismert az a taktikai fogás, hogy kisebb, de jó kommunikációs készségű fogoly lesz a súlyos bűnelkövető cellatársa ("vamzer"). A tanúvédelem révén a "besúgó" is törvényes bizonyítékot szolgáltathat, ugyanekkor a saját felelősségre vonása elmarad!
ad VIII. Azért szerepel kérdőjel a felsorolás végén, mert a hatályos jog még nem vezette be a titkosszolgálatok tagjainak különösen védett tanúként való kihallgatását. Ezt azért tartom megfontolandónak, mert a titkos információgyűjtés és/vagy a titkos adatszerzés eredményeinek bizonyítékként való felhasználását, az ún. "hármas okiratosítást" nem tartom kielégítő megoldásnak. Ezek az okiratok ugyanis részben formálisak és többnyire tartalmilag is csonkák.[32]
A Magyarországon bevezetett tanúvédelem analízise és szintézise alapján az alábbi végkövetkeztetéseket hangsúlyoznám.
- Lényegében megvalósult a tanúvédelem körében Magyarországon a jogharmonizáció.
- A tanúvédelem intézményesítése - és a nemzetközi bűnügyi együttműködés keretében még további előrelépések várhatók - paradigmaváltás értékű változás: új intézmény és új szemlélet az alapelvek-, az eljárási státuszok körében, a bizonyítékok rendszerében, stb.
- Nemcsak a büntető eljárásjog körében, hanem azon túlmenően is vannak a tanúvédelemnek alig feltárt összefüggései, kérdései. Ilyenek különösen az adatvédelmi és viktimológiai vonatkozások. Kimutathatóak a tanúvédelemben gyenge pontok, kevésbé sikeres (hatékony) mozzanatok pl. a zárt adatkezelésre hivatalból történő figyelmeztetés, illetve a részlegesen zárt adatkezelés gyakori okafogyottsága.
- Nemcsak a titkos bizonyítékbeszerzés elrendelésében (kezdeményezésében), hanem felhasználásában, az ítélkezés alapjául való elfogadásában is szükség van mértéktartásra, ún. "kettős arányosságra".
- A szavahihetőség ellenőrzésének lehetőségeit tágítani indokolt. Ebből a szempontból előtérbe kerülhet az írásbeli vallomástétel és/vagy bevezetendő (pótlandó) az Ajánlásban is fontosnak tartott sajátos "igazolási eljárás".
- A tanúvédelemnek vannak költségvetési korlátai. Erre tekintettel teljesen egyetértek Tóth Mihállyal, aki szerint: "A tanúvédelem hatályos rendszerét nem érheti az a vád, hogy eszközrendszere biztosításában nem ment el odáig, ameddig itt és most egyáltalán el lehet menni. A további lehetőségek hiányának fájlalása helyett tehát helyesebbnek látszik először a meglévő eszközöket célszerűen, hatékonyan és főként tudatosan alkalmazni."[33] ■
JEGYZETEK
[1] Kertész Imre: A tanú védelemre szorul. Magyar Jog 1993. 4. sz.
[2] Györe István: Áldozatvédelem-sértettvédelem. Magyar Jog 2001. 1. sz., Róth Erika: Hogyan és kitől védjük a tanút? Kriminológiai Tanulmányok. Különkiadás, Budapest 2001. 113-114. o., Róth Miklós: A sértett a büntetőeljárás "áldozata". Belügyi Szemle 1990. 8. sz.
[3] Tremmel Flórián: Paradigmaváltás a kriminalisztikában. In: Ádám Antal (Szerk.): PhD tanulmányok 4. Tanulmányok Finszter Géza 60. születésnapjára. Pécs 2005
- 149/150 -
[4] Róth Erika: Hogyan és kitől védjük a tanút? Kriminológiai Tanulmányok Különkiadás, Budapest 2001. 113-114. o. Bócz Endre: A tanúvédelem és az Európa Tanács. Rendészeti Szemle 1994. 8. sz., Bócz Endre: Ismét a tanúvédelemről. Belügyi Szemle 1995. Kriminológiai Közlemények 2001, Bócz Endre: A tanúvédelem egyes jogértelmezési és egyéb gyakorlati kérdései a magyar büntető igazságszolgáltatásban. In: Róth (Szerk.) i. m. 61-65. o., Borai Ákos: A tanúvédelem 1. rész. Rendészeti Szemle 1993. 10. sz., Farkas Ákos-Róth Erika: Tanúvédelem a büntetőeljárásban. Magyar Jog 1992. 10. sz., Farkas Ákos: A tanúvédelem Magyarországon a 90-es években. In: Róth (Szerk.): 55-60. o., Farkas Ákos: Áldozatvédelem és büntetőeljárás. Magyar Jog 1993. 12. sz., Kertész Imre: A még különösebben védett tanú. Belügyi Szemle 2001. 11. sz., Kertész Imre: A büntetőeljárásban résztvevők, az igazságszolgáltatást segítők védelmi programjáról. In: Róth (Szerk.) i. m. 67-80. o., Róth Erika (Szerk.): A tanúvédelem útjai Európában. Bíbor Kiadó Miskolc 2002. (a továbbiakban: Róth (Szerk. i. m. o.), Varga Zoltán: A tanúvédelem. Kriminológiai Tanulmányok 2001. 129-144. o., Varga Zoltán: A tanúvédelem. Magyar Jog 2001. 5. sz.
[5] Farkas Ákos: A tanúvédelem Magyarországon a 90-es években. In: Róth (Szerk.): i. m. 55-60. o. Kertész Imre: A büntetőeljárásban résztvevők, az igazságszolgáltatást segítők védelmi programjáról. In: Róth (Szerk.): i. m. 67-80. o.
[6] Kühne, Hans-Heiner: Tanúvédelem Európában. In: Róth (Szerk.): i. m. 11-22. o., Márián Zoltán: Rövid komparatív megközelítés a hazai tanúvédelemre vonatkozó szabályozáshoz. In: Róth (Szerk.): i. m. 95-98. o., Rajmon Balázs: A tanúvédelem útja Európában. Magyar Jog 2004. sz., Tilk Ferenc: A tanúvédelem mint új intézmény Magyarországon. Belügyi Szemle 2000. 12. sz.
[7] Az ügybe keveredéssel kapcsolatos kellemetlenségekre a hatóságnak való kiszolgáltatottságra, összetevőire lásd Bánáti János: A tanúvédelem néhány kérdése. Kriminológiai Közlemények Különkiadása Budapest 2001. 121-127. o.
[8] Különösen az Európai Unió Tanácsának 3 dokumentuma, éspedig a nemzetközi szervezett bűnözés elleni harcban alkalmazott tanúvédelemről elfogadott 1995. november 23-i állásfoglalása, a nemzetközi szervezett bűnözés elleni harcban az igazságszolgáltatással együttműködő egyénről hozott 1996. december 20-i állásfoglalása, továbbá az 1997. február 24-i együttes fellépése az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen (a dokumentum II. Cím F bekezdésének a) pontja kifejezetten tanúvédelmi rendelkezés). A tanúvédelem szabályozásánál "nem kemény" dokumentumként, de mégis nívómértékül szolgál(t) az Európa Tanács R (97) 13. számú ajánlása a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogáról
[9] Bánáti János: i. m. 123. o., Fenyvesi Csaba: A tanúvédelem és a védőügyvéd. In: Róth (Szerk.) i. m. 85-87. o.
[10] Magyarországon először Nagy Lajos vetette fel sui generis tanúvédelmi bűncselekmény létjogosultságát. Lásd: Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntetőperben. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest 1966. 230. o. A "kisebbségi" álláspont melletti érveket lásd Kertész Imre: A tanúvédelem. Osiris Kiadó Budapest 2000. 197. o., Kemény Gábor: A tanúvédelem mint a szervezett bűnözés elleni harc egyik eszköze. Ügyészek lapja. 1997. 6. sz. 18. o., Gorza Edina: Tanúvédelem és szervezett bűnözés. Belügyi Szemle 1997. 9. sz. 23. o., Borai Ákos: A tanúvédelem 1. rész. Rendészeti Szemle 1993. 10. sz. 19. o.
[11] Dudás Gábor: Az adatvédelem és a titokvédelem néhány gyakorlati kérdése. Belügyi Szemle 1999. 11. sz.
[12] Első lépésként az 1994. évi XCII. tv. iktatta be a régi Be. szabályozásába a zárt adatkezelést. Második lépcsőként pedig az 1998. évi LXXXVIII. törvény a régi és új Be.-t egyaránt módosítva vezette be a "különösen védett tanú" intézményét. A harmadik lépcső már jelentős részben túlmutat a Be. szabályozásán: a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról külön törvény született (2001. évi LXXXV. tv.) igen részletes végrehajtási rendeletekkel pl. 34/1999. (II. 26.) Korm. rendelet és 28/2002. (II. 27.) Korm. rendelet, 4/2002. (III. 28.) IM rendelet és 7/2005. (BK 5.) BM-IM-PM együttes utasítás.
[13] Sztv. 151. § és 157. § (1) bek. b) pont
[14] Róth Erika: Hogyan és kitől védjük a tanút? Kriminológiai Tanulmányok Különkiadás, Budapest 2001. 113-114. o.
[15] Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004
[16] Ezzel kapcsolatban rendkívül színvonalas és tanulságos érvelést tartalmaz egy koronaügyészi perbeszéd. Ld. Baumgarten Izidor: Két perbeszéd. In: Büntetőjogi tanulmányok, Budapest 1916
[17] Györe István: A tanú személyi adatainak zártan kezelésének egyes problémái a magyar büntetőeljárásban. Rendészeti Szemle 1995. 2. sz.
[18] A személyi védelem részletes szabályait a 34/1999. (II. 26.) Kormányrendelet tartalmazza. Ld. részletesen: Herke Csongor: Büntető eljárásjog. (Jogi szakvizsga segédkönyvek) Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2003. 71-73. o., Tóth Mihály (Szerk.): Büntető eljárásjog. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2003. 129-131. o.
[19] Tilk Ferenc: A tanúvédelem mint új intézmény Magyarországon. Belügyi Szemle 2000. 12. sz.
[20] Kertész Imre: A még különösebben védett tanú. Belügyi Szemle 2001. 11. sz.
[21] Varga Zoltán: A tanúvédelem. Kriminológiai Tanulmányok 2001. 133. o., Tóth Mihály: Vázlatok és szemelvények a büntető eljárásjog tanulmányozásához. Budapest 2001. 131-134. o.
[22] Herke Csongor a felbontással kapcsolatban kogens és diszpozitív eseteket különböztet meg. Herke: i. m. 75. o.
[23] Bárd Károly szerint Csák Zsolt eltúlzottnak, a szükséges mértéket meghaladónak tartja a tanúvédelem hazai szabályozását, s ezért strasbourgi fejlemények várhatók. Vö. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlöny Kiadó, Budapest 2007. 222. o. és Csák Zsolt: A különösen védett tanú az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei tükrében. Magyar Jog 2002. 2. sz.
[24] A multipozíció kérdésével részletesen foglalkozik Varga Zoltán. Szerinte magánfél vagy magánvádló gyakorlatilag nem lehet a különösen védett tanú. Varga Zoltán: A tanúvédelem. Kriminológiai Tanulmányok 2001. 133. o.
[25] Lásd részletesen Fenyvesi Csaba: A védőügyvéd. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2002. 184-185. és 272. o.
[26] "A büntetőbíróság a vádlott és a per egyéb szereplői között folyó állandó interakció közvetlen észlelése alapján teljesebb képet kap a tények valóságának és a terhelt személyiségének megítéléséhez" - hangsúlyozza az Alkotmánybíróság határozata. Lásd 14/2004. (V. 7.) AB határozat 2.2.2. pontja
[27] Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 101. o.
[28] Berger, Vincent: Az emberi jogok európai bíróságának joggyakorlata. HVG-ORAC Kiadó, Budapest 1999. 313-314. o., Csák Zsolt: i. m. 75-82. o.
[29] Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntető eljárásban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006. Ld. részletesen 176-178. o.
[30] Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 268-270. o.
[31] Az emberi Jogok Európai Bírósága szigorúbb mércét állít abban az esetben, ha az anonim tanú a (nyomozó)hatóság tagja. Lásd részletesen Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 215. o
[32] Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
