A mediáció, a közvetítés az egyik legaktuálisabb téma napjainkban, nemcsak nálunk, hanem más országokban is, nyilván nem véletlenül. Sokan és sokszor tárgyalták, tárgyalják azt, hogy miként alkalmazható az alternatív vitarendezés ezen módja családjogi vitákban. A gyermek jogellenes elvitele egyike azoknak a nemzetközi családjogi vitáknak, amelyek a legkritikusabb helyzetet teremtik valamennyi érintett számára, s amelyek megoldása jogi úton ritkán vezet jó megoldásra. Érthető, hogy a gyermek jogellenes elvitele vagy ún. jogellenes visszatartása különös erővel veti fel a mediáció alkalmazhatóságának, illetve az alkalmazás sajátosságainak kérdését. Noha az alábbiakban nem hazai irodalmat ismertetünk, feltétlenül indokolt utalni arra, hogy a közvetítés jogellenes gyermekelviteli vitákban való alkalmazhatósága itthon is tárgyalt kérdés. Jól jelzi ezt a Kúria 2013-ban folytatott joggyakorlat elemzése is: a jogellenesen Magyarországra hozott gyermekek visszavitelével kapcsolatos eljárások vizsgálatára létrehozott joggyakorlat elemző csoport összefoglaló véleménye[1] is kitér arra, hogy miként lehet a mediációt bekapcsolni a visszaviteli eljárásba. 2015-ben készült el európai uniós támogatással egy, az Igazságügyi Minisztérium által megvalósított projektet lezáró kézikönyv, amely Mediáció a nemzetközi jogellenes gyermekelviteli ügyekben - békés megoldás a gyermek érdekében címet viseli.[2]
Az alábbiakban két, kifejezetten a mediáció jogellenes gyermekelviteli ügyekben való alkalmazhatóságát tárgyaló kötet egyes tanulmányait ismertetjük. Christoph C. Paul és Sybille Kiesewetter szerkesztésében 2009-ben jelent meg Münchenben a Mediation bei internationalen Kindschaftskonflikten c. kötet; a Mediating International Child Abduction Cases. The Hague Convention c. kötet szerzője Sarah Vigers, a könyv 2011-ben Oxfordban jelent meg. Több tekintetben is a német és USA-beli tapasztalatok köszönnek vissza.[3]
Sybille Kiesewetter és Christoph C. Paul tanulmánya[4] arra mutat rá, hogy a közvetítés nemzetközi összefüggésben és különösen a gyermekelviteli ügyekben számos tekintetben alapvetően különbözik a "nemzeti" családi, illetve családjogi ügyekben alkalmazott mediációtól. Noha írásuk a jogellenes gyermekelvitelre fókuszál, nemzetközi szülői felügyeleti, illetve kapcsolattartási jogviták esetén is alkalmazhatónak tartják megállapításaikat. Utalnak továbbá arra, hogy tanulmányuk saját, illetve mediátor-kollégáik tapasztalataikon alapul, megállapításaik azonban folyamatosan alakulnak az új tapasztalatok tükrében.
A tapasztalatok szerint a felek a mediációról tudomást, illetve ismereteket szerezhetnek ügyvédeik útján, a bíró révén, a Központi Hatóság munkatársa, de akár a gyámhatóság révén is; ugyanakkor tulajdonképpen bármely szakembernek, aki a szülőkkel kapcsolatba kerül, tudnia kell tájékoztatni a szülőket a mediáció esélyeiről és határairól és egyúttal azt is figyelni, hogy az adott szülőpár számára a közvetítés jó megoldást biztosíthat-e. Azzal kapcsolatban, hogy mely konfliktushelyzetek alkalmasak a mediációra, a szerzők arra utalnak, hogy ebben nincs eltérés egy "belföldi" mediációval összevetve, ugyanakkor, noha a mediációra gyakran utolsó mentsvárként kerül sor, már akkor szükséges lehet alkalmazni, ha a felek el tudják képzelni azt, hogy legalább megpróbálnak egy asztalhoz ülni. Miután a jogellenes gyermekelviteli helyzet magával az elvitel miatti döntéssel, majd a rendszerint ezt követő szülői felügyelettel és kapcsolattartással összefüggő eljárásokkal nagyon megterhelő a gyermeknek, minden körülmények között támogatni kell a közvetítést, amely megállapodást eredményezhet, s még ha nem is tudnak megegyezni, a tapasztalatok szerint a közvetítésben való puszta részvétel is pozitív eredményekkel jár a szülők egymás közötti kommunikációjában.
- 40/41 -
Kiesewetter és Paul az ilyen ügyekben alkalmazott mediáció sajátosságai között tartják számon azt, hogy az eljárás lényegénél fogva nagyon szűk bírósági eljárási időkorlátokra kell tekintettel lenni, s bár a felek kétségkívül szabad akaratukból vesznek részt az eljárásban, azért ez utóbbi nem érvényesül annyira nyilvánvalóan, mint egy nemzeti mediáció során. A felek szabad akaratának korlátozott volta elfogadható, amennyiben biztosított az, hogy a felek a mediációban való részvételt bármikor befejezhetik és visszatérhetnek a bírósági eljáráshoz. A család jövője szempontjából különösen nyomatékosnak tekintik a szerzők az alábbi kérdéseket: hol kellene, illetve hol fog a gyermek élni; a gyermeket nem elsősorban gondozó szülő és a gyermek hogyan fogják tartani a kapcsolatot a határon túlról, illetve nagy távolságról; hogyan tudják majd kezelni a szülők a gyermek elvesztésétől való félelmeiket, illetve a kapcsolat megszűnése miatti csalódásukat. Ezek és a hasonló kérdések nagy követelményeket támasztanak mind a szülőkkel, mind a mediátorokkal szemben. Miután ilyenkor a felek csalódásaiból, félelmeiből és sérelmeiből túlságosan sok hárul a mediátorra, különösen fontos az eljáró mediátorok számára szupervízió biztosítása, illetve támogató mediátorok eljárásba való bevonása.
A megfelelő, alkalmas mediátorok kiválasztását illetően a szerzők két nemzetközi mediációs projekt során szerzett tapasztalataikra hivatkozva tartják szükségesnek azt, hogy társmediációra kerüljön sor, melynek keretei között a két közvetítő olyan származással rendelkezik, mint a szülők, így egy német-lengyel ügyben egy német és egy lengyel származású mediátornak indokolt eljárni. További követelményként állapítható meg, hogy egy női és egy férfi mediátor legyen, egyikük pszichológiai, illetve pedagógiai, míg a másik jogi végzettséggel rendelkezzen, s mindkettőjüknek készen kell állniuk arra, hogy gyermekelvitel esetén egy-két héten belül a teljes mediációs eljárást lefolytassák. Noha ez a fenti felállás nagyon túlzóan ideálisnak tűnik, napjainkra elmondható, hogy ez számos esetben megvalósult. További követelmény, melytől nem lehet eltekinteni, hogy mindkét mediátor komoly tudással rendelkezzen a nemzetközi gyermekelviteli, szülői felügyelettel, illetve kapcsolattartással kapcsolatos ügyek jogi sajátosságairól, többéves családjogi mediációs tapasztalataik legyenek, s jól kell ismerniük a másik országból származó szülő nyelvét, azaz a mediátornak teljesen vagy részben képesnek kell lennie arra, hogy mindkét nyelven mediációt tudjon folytatni.
Ideális esetben mindkét szülő készen áll a mediációra és ehhez megkapják a szükséges támogatást jogi képviselőiktől. Noha vannak jó tapasztalatok is, a közvetítés még nem eléggé ismert és a szülők motivációja gyakran nem elégséges: a közvetítést időnként nem lehetőségnek tekintik, hanem szükségtelen tehernek. Ez utóbbi miatt különösen fontos az, hogy az eljárásban részt vevő szakmai személyek (bírák, Központi Hatóság munkatársai stb.) képesek legyenek a szükséges információk biztosítására. Nagyon sokat lendíthet a mediáció elfogadásán az, ha a bíró támogatja ebben a feleket, s a felek számára nem azt az üzenetet közvetíti csupán, hogy a mediáció lehetséges, hanem kifejezetten azt, hogy a bírósági eljárással egyidejűleg ennek értelme van.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
