A tanulmány aktualitását az Európai Bizottság Magyarország és a korábbiakban számos uniós tagállam ellen benyújtott keresete adja, melyben a Bizottság azon tagállami rendelkezést sérelmezi, mely a közjegyzői hivatás gyakorlását állampolgársági feltétel teljesítésétől teszi függővé, gátolva ezáltal az uniós polgárokat megillető letelepedés szabadságát. Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés azonban tartalmaz egy olyan bekezdést, amely a tagállamok számára kvázi felmentést ad és a letelepedést korlátozó tagállami intézkedést mintegy igazolja, azaz azt mondja, hogy ha valamely közhatalom gyakorlásához tartósan vagy időlegesen kapcsolódó tevékenységről van szó, arra vonatkozóan a letelepedési szabadság körében megfogalmazott rendelkezések nem alkalmazhatóak. A bíróság elé citált uniós tagállamok ezen rendelkezésre látták alapíthatónak védekezésüket, azonban a bíróság ezt sorra elutasította.
Magyarország esetében még nem került sor a döntés meghozatalára, ezért mindenképp fontosnak tartom kihangsúlyozni azt, hogy a tanulmány nem prejudikációs célzattal íródott, pusztán a magyar közjegyzőség sajátos jogi helyzetéből kiindulva szükségesnek tartottam annak bemutatását, hogy a magyar közjegyzők által folytatott tevékenység mennyiben minősül az uniós és a nemzeti jog szerint a közhatalomhoz tartósan vagy időlegesen kapcsolódónak.
A tanulmány elkészítése során főként az Európai Unió Bíróságának gyakorlatára támaszkodtam, valamint a magyar jogi szabályozást hívtam segítségül, ez alapján vontam le a konklúziót és fejtettem ki álláspontom arra vonatkozóan, hogy a közjegyzők és a közhatalom milyen relációban állnak egymással.[1]
Az Európai Unió működéséről szóló szerződés IV. Címének 2. Fejezete rögzíti az uniós polgárokat megillető letelepedés jogát. A 49. cikk második bekezdésének értelmében a letelepedés joga magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására, vállalkozások és társaságok alapítására, valamint irányítására a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint. Majd az első bekezdésben rögzítésre kerül a szabad letelepedés korlátozására vonatkozó általános tilalom, mely tilalom az első bekezdés rendelkezése folytán kiterjesztően értelmezendő képviselet, fióktelep vagy leányvállalat egy tagállam valamely tagállamban letelepedett állampolgára által történő alapítására is. Ez utóbbi kiterjesztő rendelkezés oka az EUMSz. 54. cikkében keresendő, ugyanis a hivatkozott cikk ugyanolyan elbánásban kívánja részesíteni a valamely tagállam joga által alapított társaságot - amelynek létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő helye az Unió területén van - mint azokat a természetes személyeket, akik az adott uniós tagállam állampolgárai.
A következőkben a letelepedés szabadságára vonatkozó, fent hivatkozott uniós szabályozás egyes fogalmi elemeit szeretném részletesebben megvizsgálni, majd a tanulmány szempontjából releváns elemeit bemutatni.
A letelepedés szabadsága mindig valamely jogszabály által nem tiltott gazdasági tevékenység végzését tételezi fel, amely tevékenység végzésének elsődleges célja a gazdasági előny, a nyereség megszerzése, mindezt úgy, hogy a társaság tagjai a tevékenységük során keletkező nyereségből osztoznak, a veszteséget pedig közösen viselik, azaz a tevékenység végzése saját kockázatra történik. Ebből következik a letelepedés következő fontos és elengedhetetlen kritériuma, miszerint a letelepedés mindig önálló, nem tételezhet fel valamilyen függő viszonyt, például munkaviszonyt, mert abban az esetben már az EUMSz. 45. cikk első bekezdésének hatálya alá tartozó jogviszonyról beszélünk, azaz a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó uniós szabályok alkalmazása lenne indokolt. Az önállóság és függőség elhatárolási szempont lehet a letelepedés szabadsága és a munkavállalók szabad mozgása esetében.
További fontos kitétel, hogy a gazdasági tevékenység tényleges és határozatlan időre történő folytatása - mint a letelepedés következő fogalmi eleme - fennforogjon. Ez azt jelenti, hogy, aki él a letelepedés jogával, az tartósan és folyamatos jelleggel fejti ki gazdasági tevékenységét a letelepedés jogával érintett uniós tag-
- 23/24 -
államban, azaz a gazdasági tevékenység végzése szempontjából tartósan integrálódni fog a fogadó állam gazdaságába. És ez a fogalmi elem már önmagában feltételezi a következőt, miszerint legalább két érintett tagállamnak szerepelnie kell a letelepedés során. Egy tagállam, amelynek joga szerint a társaság létrejött és ahol a székhelye található, valamint egy másik tagállam, amelynek területén a gazdasági tevékenységét folytatni kívánja.
Végezetül pedig a gazdasági tevékenység végzéséhez szükségeltetik egy ún. állandó létesítmény, amelynek révén a gazdasági tevékenység határozatlan időre, másik tagállam területén történő végzése megvalósulhat. Ennek a kritériumnak egy iroda fenntartása vagy üzlethelyiség bérlése eleget tesz.
A letelepedés lehet elsődleges vagy másodlagos, attól függően, hogy a letelepedés szabadságával élni kívánó társaság gazdasági tevékenységének súlypontja hol található. Ha a letelepedés a központi ügyintézés helyének, azaz a székhelynek más tagállamba való áthelyezését szolgálja és így a tevékenység végzésének súlypontja átkerül egy másik tagállamba, akkor elsődleges letelepedésről beszélünk, azonban, ha a cél pusztán abban áll, hogy a gazdasági tevékenység súlypontjának változatlanul hagyása mellett csupán egy részegységet alapítsanak valamely más tagállam területén, akkor másodlagos letelepedésről beszélünk. Jól érzékelhető, hogy elsődleges letelepedés esetén csak egy tagállamban folytat gazdasági tevékenységet a társaság, ott, ahol a gazdasági tevékenységének súlypontja található, míg másodlagos letelepedés esetében a gazdasági tevékenység végzésének helyszíne megkettőződik. Tekintet nélkül arra, hogy a letelepedés elsődleges vagy másodlagos, az EUMSz. fentebb hivatkozott rendelkezése folytán a hátrányos megkülönböztetés tilos, azaz a letelepedés jogával érintett társaság nem kezelhető hátrányosabban, mint a belföldiek hasonló helyzetben. A megkülönböztetés lehet közvetlen, ami azt jelenti, hogy a letelepedés jogával érintett tagállam állampolgáraira, valamint a letelepedőkre valamely feltétel vagy körülmény vonatkozásában eltérő szabályokat kell alkalmazni ez utóbbiak hátrányára. Ezen esetkört az alábbi jogesetekkel szeretném szemléltetni:
a) Az ügyben a belga Conseil d'Etat kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást a letelepedés szabadsága körében az ügyvédi hivatás gyakorlásával kapcsolatban. A kérdés egy holland állampolgár kapcsán merült fel, aki Belgiumban megszerezte a szükséges jogi képesítést ahhoz, hogy ügyvédként praktizálhasson Belgiumban, ám a belga hatóságok mégis elzárták a hivatás gyakorlásának lehetőségétől arra hivatkozással, hogy nem rendelkezik belga állampolgársággal. Az EUB ítéletében akként foglalt állást, hogy a belga állam ez irányú rendelkezése összeegyeztethetetlen az uniós joggal és rögzítette, hogy az EUMSz. 49. cikke az átültetésre nyitva álló határidő leteltét követően közvetlen hatályú, azaz az uniós polgárok tagállami bíróságok előtt jogot alapíthatnak rá.[3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
