2017-ben ünnepeltük a reformáció 500 éves évfordulóját. E régen várt jubileumi esemény kiváló alkalmat teremt arra, hogy mi, jogászok is számot vessünk mindazzal az örökséggel, amit a reformáció hagyott hátra a jog világában. A reformáció nélkül egészen bizonyosan másként alakult volna nem csupán a keresztény vallás rendszere, de az állami, politikai és jogi élet egyaránt. A protestantizmus hintette el a szabadságjogok és egyúttal a demokrácia magjait, melyek hosszú fejlődési út eredményeként vezetnek el a modern demokráciák és szabadságjogok kialakulásához.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a reformáció a keresztény valláson messze túlmutató társadalmi változásokat idézett elő. E hatások kiterjedtek a jogilag szabályozott társadalmi jelenségekre és végtére magára a jogi szabályozásra is. Az 1517-ben kibontakozott protestantizmus a vallás és az egyház megújításának szándékával lépett fel.[1] A reformátorok célja az volt, hogy az egyház térjen vissza a Szentírásban lefektetett alapokhoz, ezzel együtt pedig az egyén vallási élete is kizárólag Isten igéjéhez igazodjék. Mivel azonban a vallás és maga az egyház is mélyen a társadalomba ágyazva létezett, a vallási életben bekövetkezett változások szükségképpen hatással voltak a társadalmi élet egyéb területeire is. Magam részéről azt tartom, hogy a szabadságjogok fejlődésének hosszú történetében a legelső lépés és ezáltal a legelső, állam által garantált szabadságjog, a vallásszabadság joga volt. A németországi protestantizmus fegyveres küzdelmektől sem mentes időszakának fordulópontját jelentő 1555. évi augsburgi vallásbéke idején még fel sem merültek a felvilágosodás korának, vagy a későbbi liberalizmusnak szabadságjogai. A vallásszabadság joga szorosan összefüggött a társadalmi és állami élet egyéb területeivel, ezért a reformátoroknak szükségképpen nem csupán vallási, hanem társadalmi és az állami élet kérdéseire is választ kellett keresniük. Így került kapcsolatba Luther és Kálvin az állam és egyház viszonya, az államnak való engedelmesség, vagy akár a jog mint társadalmi jelenség alapvető kérdéseivel. Természetszerű, hogy mindezekre a kérdésekre teologikus válaszokat igyekeztek adni. Ugyanakkor témánk szempontjából két körülményről nem feledkezhetünk meg, az egyik, hogy a teológia és a társadalomtudományok kéz a kézben jártak, a másik pedig, hogy a két kiemelkedő reformátor jogi tanulmányokat is folytatott, sőt Kálvint kora kimagasló jogászaként is ismerhetjük.
1. Luther államfelfogásában két birodalmat különböztet meg, a világ birodalmát és az Isten birodalmát. Lényeges, hogy mindkét birodalmon végső soron Isten uralkodik, a világi birodalomban a - világi - törvény és kard által, a lelki birodalomban pedig evangéliuma által.[2] E helyütt Luthernek a jogról mint kormányzati eszközről vallott nézeteinek rövid foglalatát nyújtom.
Luther két birodalom elmélete szerint Isten országába azok tartoznak, akik hisznek Krisztusban, a világ birodalma pedig a gonoszokért van. Az előbbiben Isten a Szentlélek által kormányoz, a másikban pedig a világi hatalom törvénye és pallosa által. Az Isten országában élők számára nincs semmi szükség világi törvényre, mert az itt élők szívében a Szentlélek lakozik, aki őket tanítja, és távol tartja attól, hogy jogtalanságot kövessenek el. Így az itt élő igazak számára nincs szükség világi hatalomra vagy törvényre. Már csak azért sem, mert az "igaz magától mindent és többet tesz, mint amennyit a jog követel. De az igaztalanok nem tesznek semmi jogosat, azért szükségük van a jogra, hogy őket tanítsa, kényszerítse és sürgesse a jó cselekedetre"[3] Luther tehát voltaképpen kétféle kormányzati eszközről beszél, amelyek egyszerre, egymás mellett vannak jelen a földi életünkben, de összekeverni őket nem szabad.
Birkás Antal nézete szerint a két birodalom tulajdonképpen Isten kormányzásának két dimenziója. Ebben a kontextusban a világi birodalom a "külső embert" kormányzó eszköz, amely főként büntetőjegyeket visel magán.[4] Véleményem szerint Luther a világi felsőségről szóló munkájá-
- 21/22 -
ban nem az Isten uralmának kétféle dimenziójáról, hanem kétféle eszközéről szólt. A Szentlélek eszköze a keresztyének számára van fenntartva, akikről azt tartja, hogy "ezek azok, akik Krisztusban igazán hisznek", ugyanakkor - mondja szintén Luther - "ezrek között alig akad egy igaz keresztyén".[5] A világi jog eszköze pedig azok számára nyújt külső kényszert a világi jog és a fegyveres hatalom által, akik nem keresztyének. Erre pedig azért lát szükséget Luther, mert - mint mondja - ezáltal "ha szívesen akarják is a gonoszságot mégsem tehetik."[6]
A világi hatalom jogalkotó hatáskörének határait Luther a következőképpen határozza meg: "A világi hatalomnak vannak törvényei, amelyek tovább nem terjedhetnek, mint a testre, vagyonra, s arra, ami külsőleg létezik a földön. Mert az Isten nem engedheti, s nem akarhatja, hogy kívüle más valaki kormányozzon a lélek felett. Ez okból, ahol a világi hatalom arra vetemedik, hogy törvényt alkot a léleknek, Istennek jogkörébe nyúl s csak ámítja, rontja a lelkeket."[7] Más helyen Luther a kornak megfelelő viszonyok között kimondja a lelkiismereti szabadság jogát, mint olyan területét a szuverén egyén létezésének, amelyet az állami jogalkotás természeténél fogva nem érhet el.[8]
Mivel a világi hatalom eszközei között megtaláljuk a világi törvényt, az isteni hatalom eszközei között pedig az isteni törvényt és e kettőt éles vonallal el kell határolni egymástól - ami nem azt jelenti, hogy a világi hatalom felett is ne Isten uralkodna -, Luther nem csupán a jogalkotó hatalom szempontjából, hanem a szabályozás tárgya szerint is megkülönböztette egymástól a világi és egyházi jogrendet. A világi hatalom gyakorolja a jogalkotói hatalmat mindazon dolgokban, amely külsőleg is materializálódik, az egyházi jogalkotó hatalom pedig a lélek dolgaiban hivatott eligazodást nyújtani. Ilyen módon a két jogalkotó nem egymással versengő, hanem egymást kiegészítő jogrendet alkot. Luther így ír a világi és egyházi jogrendről "Mivel mindig azt tanítottuk, hogy az embernek el kell ismernie a polgári törvényeket, alájuk kell vetnie magát, és tisztelni kell azok tekintélyét, minthogy az evangélium nem mond ellent a polgári törvényeknek: nem hatálytalaníthatjuk a Szentírásból az embereknek azt a jogát, hogy megvédjék magukat még magával a császárral szemben is, vagy bárkivel szemben, aki az ő nevében cselekszik."[9]
2. Luther foglalkozik annak lehetőségével, hogy a világi törvény ellenkezhet Isten rendeléseivel, ilyen módon pedig a keresztyén ember élete a két birodalom "jogrendjének" kereszttüzébe kerül. Melyiknek kell hát engedelmeskednie? A kérdésre Máté evangéliumának soraiban találja meg a választ: "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában."[10] Ebből a bibliai igeszakaszból vezeti le, hogy abban az esetben, ha a fejedelem parancsa Isten ellen való, akkor a keresztyén ember inkább Isten szerint cselekedjen a fejedelem ellenében. Ha pedig ennek büntetése van, akkor azt köteles vállalni.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
