Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők - írja az Alkotmány[1]. Azt azonban nem írja, hogyan is érvényesítsük e jogokat, amikor semmilyen eljárási szabályt nem találunk és az alkotmányjogi panasszal a magyar jog szerint[2] csak akkor lehet az alkotmánybírósághoz fordulni, ha a jogsérelem az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és az érintett egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. (Az országgyűlési biztos állásfoglalása - néhány esettől eltekintve - nem kötelező erejű.)
Németországban ezzel szemben bárki, aki úgy érzi, hogy a közhatalom bármely alapjogát megsértette, alkotmányjogi panasszal fordulhat a Szövetségi Alkotmánybírósághoz[3]. Az indítvány tárgya egyaránt lehet valamely hivatal intézkedése, jogszabály rendelkezése, vagy bírósági ítélet, feltéve, hogy az indítványozó a rendelkezésére álló bírói jogorvoslati lehetőségeket már kimerítette.[4]
Az alábbiakban két olyan német alkotmánybírósági ítéletet mutatunk be, melyek meghatározó jelentőségűek a sajtószabadság és magánszféra védelméhez fűződő jog ütközésének feloldásában. Mindkét ítéletnek van azonban utóélete is: az egyiket egy évtizedekkel később azonos tárgyban hozott újabb határozat, a másikat néhány év múlva az Európai Emberi Jogi Bíróság[5] ítélete követte.
Elsőként a német jogban e témakörben már-már klasszikussá vált Lebach-ítéletet[6] ismertetjük, mely egy alkotmányjogi panasz alapján született 1973-ban.
A húszas éveiben járó indítványozó részese volt egy súlyos bűncselekménynek, az ún. lebachi katonagyilkosságnak. A két elkövető és az indítványozó barátok voltak, emellett kapcsolatuknak volt homoszexuális komponense is. A két elkövető 1969-ben előre kitervelten megtámadott egy laktanyát, megölt négy katonát és egyet súlyosan megsebesített, majd fegyvereket és muníciót zsákmányolt. Később megpróbáltak egy pénzügyi szakembert megzsarolni. Az indítványozó a bűncselekmény megvalósításában nem vett részt.
A bíróság 1970-ben a két elkövetőt életfogytiglani börtönre, az indítványozót bűnsegédlet miatt 6 év szabadságvesztésre ítélte, mert a bűncselekmény elkövetéséhez használt pisztolyt ő szerezte be és segítséget nyújtott a zsarolásban is. Enyhítő körülményként értékelték egyebek mellett, hogy a bűncselekmény súlyához képest csekély volt az indítványozó közrehatása és vallomásával hozzájárult a bűncselekmény felderítéséhez.
Az indítványozó büntetésének kétharmadát letöltötte, szabadlábra helyezése 1973 nyarára volt várható, mely után szülővárosába kívánt hazatérni.
A bűncselekmény a német közvéleményben nagy érdeklődést váltott ki, a sajtó, rádió és a televízió a nyomozásról és az eljárásról is rendszeresen tudósított. Az esetről a ZDF német közszolgálati televízió egyik vezető munkatársa és a Szövetségi Bűnügyi Hivatal vezető nyomozója még a jogerős ítélet kimondása előtt megjelentetett egy könyvet, melyből a ZDF által forgatott dokumentumjátékfilmet 1972 tavaszán mutatták be. A kétrészes film első része a baráti körről, a cselekmény kiterveléséről és kivitelezéséről, míg a második rész a nyomozásról szól. Az indítványozót a film - noha színész által - képben megjeleníti és neve is többször elhangzik.
Az indítványozó szerint a film tervezett sugárzása sérti a személyiségi jogait és a képmás védelméhez való jogát. Kérelmét, hogy - amennyiben képe megjelenik és neve elhangzik a filmben - a bíróság tiltsa meg a sugárzást, a helyi és a tartományi bíróság is - egyebek mellett a szerzői jog védelmére hivatkozva - elutasította.
A tartományi bíróság ítéletének indoklásában kitért arra is, hogy az indítványozó e bűnügy egyik elkövetőjeként (egy meghatározott időre) "relatív kortárs személyiséggé"[7] vált. A cselekmény pszichológiai és szociológiai hátterének társadalompolitikai jelentősége is van, mellyel kapcsolatban fennáll a társadalom információs érdeke. Mint a bűncselekményt elkövető csoport tagja, az indítványozó köteles eltűrni azt, hogy az esemény (akár az elkészült film alapján is) nyilvános vita tárgya legyen - tekintet nélkül arra, hogy ő milyen szerepet játszott a bűncselekményben.
A tartományi bíróság megítélése szerint a társadalom jelentős része még mindig nagy érdeklődést mutat az ügy és az elkövető iránt. Az erről szóló, valóságnak megfelelő, tényszerű tudósítás azonban nem képzelhető el úgy, hogy az indítványozó személyét és előéletét ne mutassa be. Az indítványozónak nem áll szemben jogos érdeke a ZDF közszolgálati adó érdekével, mert a társadalomba való beilleszkedés érdekét a kommunikáció szabadságával szemben nem tekinthetjük konkrét érdeknek. Az indítványozó szülővárosának lakossága nyilvánvalóan jobban értesült az üggyel és az elkövetővel kapcsolatban, mint az átlag néző, így az érintett személyiségi jogaiba való beavatkozás sem lesz indokolatlan mértékű. Mindazonáltal a bíróság is tisztában van azzal, hogy a film bemutatása a reszocializációt megnehezítheti.
Az indítványozó ezek után fordult az alkotmánybírósághoz. Indokolása szerint az alaptörvény által megfogalmazott ember-
- 199/200 -
képpel nem egyeztethető össze az, hogy egy bűntettes büntetése mellett egy olyan deklasszálódásnak is ki legyen téve, melyet a tévénézők millióinak modern pellengére jelent. A közvélemény jogos információs érdeke az eljárás lezárultát és a jogerős ítéletet követően, vagy ennek időben közvetlen közelében megszűnik. A film azzal, hogy egy pontból, az elkövetők homoszexuális hajlamából vezeti le az eseményeket, eltorzítja a valóságot, előítéletet válthat ki és elsősorban szenzációhajhászásra alkalmas.
A Szövetségi Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta és kimondta, hogy a jelen esetben a sajtószabadság és a személyiségvédelem alapjoga közül egyiknek sincs elsőbbsége. Az egyes esetekben a magánszférába való beavatkozás intenzitása és a közvélemény információs érdeke között kell mérlegelni. Súlyos bűncselekmények esetén a nyilvánosság aktuális információs érdeke megelőzi az elkövető személyiség védelemhez való jogát. Ugyanakkor a személyiségi jog alkotmányos védelme nem engedi azt, hogy a televízió az aktuális tudósításokon kívül, akár dokumentumfilm formájában is, időben korlátlanul foglakozzék a bűncselekmény elkövetőjének személyével és magánszférájával.
Ennél fogva a későbbi tudósítás nem engedhető meg akkor, ha az alkalmas arra, hogy egy újabb (járulékos) hátrányt okozzon az elkövetőnek azáltal, hogy a társadalomba való beilleszkedését veszélyezteti. A reszocializációt veszélyezteti az, ha egy műsor az elkövetőt szabadlábra bocsátásakor, vagy az azt követő időszakban azonosítható módon ábrázolja.
A személyiség szabad kibontakoztatása és az emberi méltóság mindenkinek biztosítja, hogy életének legyen egy olyan privát területe, amely csak az övé. Ide tartozik a képmás és a kimondott szó védelméhez való jog[8]. Mindenkinek joga van arra, hogy maga döntse el, kívánja-e, és ha igen, milyen mértékben az életét, vagy annak részleteit a nyilvánosság elé tárni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
