Az Országgyűlés 10 éve fogadta el a környezetvédelmi törvényt - 1995. évi LIII. törvény -, amely részben arra törekedett, hogy megadja az adott jogterület elvi alapjait, részben pedig egyes közigazgatási jogintézményeket, felelősségi elemeket viszonylagos részletességgel tartalmazott. Az elmúlt tíz évben aztán egyre nagyobb számban születtek környezetvédelmi szabályok, különös tekintettel az EU csatlakozással együttjáró követelmények teljesítésére. Egy kerek évforduló alkalmas arra, hogy a környezetjog egyes alapvető elemeit alaposabban megvizsgáljuk, annál is inkább mert a környezetjog történeti fejlődése során egyre nagyobb figyelmet fordított az elvi alapozásra, mégpedig elsősorban egy egyszerű gyakorlatias okból: a jogalkotás és jogalkalmazás megfelelő irányú fejlődésének biztosítása érdekében. A környezetvédelmi szabályozás egész története alig néhány évtizedet ölel fel. Az EK legelső irányelve e téren az 1967-ben elfogadott, a veszélyes anyagok osztályozására, csomagolására és jelölésére vonatkozó jogszabályok, rendelkezések és igazgatási szabályok közelítéséről szóló 67/548 EK. irányelv volt.
Igaz, ha szélesebb léptékkel próbálunk közelíteni, elmondható, hogy a nemzetközi jogban az ökológiai elemek beépítése már a harmincas évektől kimutatható - valójában ekkor még nincs szó környezetvédelemről, csak mai szemmel tekintünk e példákra úgy, mint a nemzetközi környezeti szabályozás kezdeteire -, de a nemzetközi fellépés e téren még kivételesnek számított (gondolhatunk a harmincas évek bálnavadászati egyezményeire, amelyeknek mellékterméke a természet védelme). Ugyancsak már a XX. század elejétől fogva léteznek azok a nemzetközi határvízi szerződések, amelyek tartalmaznak rendelkezéseket a vízminőség kérdéseire vonatkozóan is.
Szintén a múlt század közepe táján ismerte el a nemzetközi joggyakorlat a nemzetközi környezetvédelmi jog legfontosabb alapelvét, a határokon átterjedő szennyezés kérdésében. Eszerint egyik államnak sincs joga arra, hogy területét olyan módon használja, vagy olyan használatra adjon engedélyt, amelynek révén más állam területén vagy az ott lévő tulajdonokban kárt okozzon.[1] Az így kialakult precedensek adták az első környezetvédelmi korszak jogi alapozását és a nemzetközi szokásjog környezetjogi kezdő lépéseit. Amint látható, itt is inkább az alapelvi megfogalmazásokat preferálták.
A környezetvédelem elveinek kiemelkedő jelentőségét most csupán két gyakorlatias szempontból próbálom igazolni:
- A környezetre vonatkozó jogalkotás még ma is az állandó átalakulás állapotában van, sorra jelennek meg az olyan környezeti vonatkozások, amelyek valamilyen szabályozást igényelnek. Kitűnő példa erre a biotechnológia, ahol a szabályozási nehézségeket elsősorban a következmények, kockázatok bizonytalansága alapozza meg. egy ilyen alakulóban lévő jogterület fokozottan megköveteli a meghatározott szempontok szerinti vezérlést.
- A jogalkalmazáshoz a jogalkotás nem képes elegendő, biztonságos alapot nyújtani, éppen az élethelyzetek sokszínűsége okán. A jogalkalmazás így csak akkor képes megfelelni a változó körülmények által generált kihívásnak, ha fokozottan alkalmazza és értelmezi az elveket. Különösen vonatkozik ez a kontradiktórius eljárásokra, de a közigazgatási jogalkalmazás sem vonhatja ki magát ezen általános tendencia alól.
- 453/454 -
Hasonló módon közelít de Sadeleer az elvek jelentőségének magyarázatához, méghozzá még árnyaltabb értelmezésben: "Elsősorban azzal, hogy egyértelműen kinyilvánítják az új irányultságokat, ezek az irányadó elvek gazdagítják az államok hatóságainak környezetvédelmi jogalkotó és jogalkalmazó tevékenységét posztmodern megközelítésben. Más szavakkal: befolyásolhatják az új állami politikákat. Azon határok még tisztább meghatározásával, amelyeken belül a közigazgatás gyakorolhatja mérlegelési jogkörét, ezen elvek a hatóságok számára koherensebb eligazítást jelentenek és ennek révén igazolják cselekvéseiket. Megszabadítják a bíróságokat a jogszabályi szövegek főként nyelvtani értelmezésének korlátaitól, értelmező funkcióik révén. Végezetül, azt is észlelhetjük, hogy ezen elvek az érdekek kiegyensúlyozásában is meghatározó szerepet játszhatnak - ez olyan szerep, amely jelentősnek mondható a poszt-modern jogban - annak révén, hogy segítséget adnak a bíróságoknak abban, hogy megértsék a környezetvédelmi szabályok sajátos értékeit."[2]
A jogi alapelvek az esetek többségében nem pusztán spekulatív elméleti következtetések, hanem a ma érvényesülő tendenciákon alapulnak, azok elméleti összegzései. Nem csoda, hogy annyira hasonlatosnak látszanak a kortárs szabályozás általános tendenciáival. Az elvek vizsgálata során a következő megközelítési pontokat ragadom ki:
- a környezetvédelemben alkalmazott elveket érdemes csoportosítani;
- a környezetjog elveit természetesen külön is be kell mutatni;
- az EK elsődleges jogában megjelenő környezetjogi elvek ezen belül külön is figyelmet érdemelnek;
- az elvek gyakorlati alkalmazásához érdemes példákat bemutatni;
- végül pedig némi következtetést kell levonnunk az elvek hasznát, illetve jogi természetét illetően.
A környezetvédelemben betöltött szerepüket illetően, különösen a sajátosságok érvényesülésére és az elvek gyakorlattá formálódására tekintettel az elvek alapvetően három nagy csoportba sorolhatók:
a) a tágabb értelemben vett környezetpolitika elvei, amelyek csak részben azonosíthatóak a jogi elvekkel, és amelyek az egész környezetvédelem legáltalánosabb kereteit szabják meg;
b) az egész környezetjogi rendszer felépítéséhez szükséges irányultság meghatározása jogi alapelvek révén;
c) a szakterületekre jellemző elvek, amelyek a környezetet veszélyeztető egyes tényezők - pl. hulladék - átfogó szabályozása esetében érvényesülhetnek.
A csoportosítás fenti szempontjai nem jelentik azt, hogy az egyes elvek kizárólag valamely csoportra jellemzőek, számos esetben tapasztalhatunk átfedéseket. A szennyező fizet elve, pl. mindhárom csoport szerves alkotórésze, hiszen a helytállási kötelezettség független a politikai- vagy jogrendszeri elhelyezkedéstől, akárcsak a megelőzés elve, amely minden környezeti szempontú cselekvés elsődleges meghatározója. E pontban az első és harmadik csoportot tekintem át, valóban vázlatszerűen.
A tágabb értelemben vett környezetpolitika meghatározó elveinek legjobb példáját az Európai Közösség szolgáltatta. Az Európai Közösség Tanácsa 1973. novemberében fogadta el egész környezetpolitikáját meghatározó Első Környezeti Akcióprogramját.[3] Az első programot napjainkig még további öt követte, jelenleg a 2002-ben elfogadott Hatodik Akcióprogram[4] végrehajtása folyik. Az Első Akcióprogram legfontosabb, máig meghatározó jelentőségű része az alapelvek - összesen tizenegy - kimunkálása, melyek a többi akcióprogramban is visszaköszönnek. Ezen elvek között minden környezetvédelmi szabályozás alapvető gondolatai is fellelhetők - a szennyezés, illetve a környezeti ártalmak forrásánál történő fellépés, a szennyező fizet alapelve -, de vannak olyan elvek is, amelyek közvetlen következményekkel aligha járhatnak - a tudomány és a technika környezetvédelmi célú fejlesztése, a fejlődő országok érdekeinek figyelembevétele. Az Akcióprogram elvei közül egyértelműen azonosítható, melyek azok, amelyek valóban nem lehetnek egyebek a politikai döntéshozatalt elősegítő szempontoknál, és melyek azok, amelyeknek várhatóan szerepük lesz a következőkben tárgyalandó jogi alapelvek között is.
A hazai környezetpolitika legelső azonos szintű dokumentuma volt a Nemzeti Környezetvédelmi Program.[5] A Program 4. fejezete szólt a megvalósítás eszközeiről és ezen belül is elsőként a stratégiai alapelvekről. Az itt megfogalmazott elvek, ugyancsak felsorolásként:
- 454/455 -
- fenntartható fejlődés,
- az elővigyázatosság elve,
- a megelőzés elve,
- partneri viszony,
- gazdaszemlélet.
Az első környezetvédelmi programot a következő hatéves időszakra a második követte,[6] amelynek első bekezdései között már sor kerül az elvek meghatározására. Érdemes az egész, elvekre vonatkozó részt idézni, mert jól alapozza meg érvelésünket, igaz, más irányból közelítve, a környezetpolitika elveit bontva további részekre:
"Az NKP-II a legfontosabb hazai és nemzetközi környezetpolitikai alapelvekre épül, amelyek három fő csoportba sorolhatók:
- A környezetvédelemben mára már hagyományosnak tekintett alapelvek (pl. az elővigyázatosság, a megelőzés, a helyreállítás, a felelősség, az együttműködés, a tájékoztatás, a nyilvánosság és a "szennyező fizet" elve).
- A fejlett országok környezeti kormányzati tevékenysége alapján számunkra példaértékűnek tekinthető további alapelvek (a megosztott felelősség; az átláthatóság biztosítása a tervezés, döntéshozás, finanszírozás, megvalósítás és ellenőrzés során; kiszámíthatóság a szabályozásban és a finanszírozásban; számonkérhetőség, világos célok, mérhető teljesítmények; partnerség, szubszidiaritás, addicionalitás, többszörös hasznú intézkedések).
- A fenntartható fejlődés alapelveinek (a fenntartható fejlődés - Herman Daly megfogalmazása szerint - "a folytonos szociális jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk") figyelembevételével az NKP-II-nek elő kell segítenie a fenntartható fejlődés irányába történő átmenethez szükséges társadalmi, gazdasági és környezeti feltételek kialakítását."
Ugyan az NKP-II fenti elveink ilyetén csoportosítása, illetve felsorolása számos kétséges pontot tartalmaz, hiszen keverednek általános jogi és igazgatási elvek a gazdasági vonatkozásokkal és az etikával, mégis azt mondhatjuk, hogy a még mára sem kialakult helyzetet jól jellemzi ez az eklektikus szemlélet.
A szakterületi elvek között az utóbbi években a nemzetközi egyezmények, illetve más nemzetközi dokumentumok jeleskednek az elvek megfogalmazásában. A Biológiai Sokféleségről szóló Konvenció (hatályos 1993. december 29-től) 3. cikkelyében a következő alapvető nemzetközi környezetvédelmi elvet fogalmazza meg (érezhetően alapozva a Trail Smelter jogesetre):
"Az Államoknak, az ENSZ Alapokmányával és a nemzetközi jog elveivel összhangban szuverén joguk van arra, hogy erőforrásaikat kiaknázzák, saját környezetpolitikájuknak megfelelően, és felelősségük kiterjed annak biztosítására, hogy a joghatóságuk vagy ellenőrzésük alatt folytatott tevékenységek nem okoznak kárt más Állam környezetében, illetve a nemzeti joghatóságokon kívül eső területeken."
Az egyes sajátos szabályozási területek alapelvei az adott terület jellemzőinek, közvetlen kívánalmainak megfelelően épülnek fel. A hulladékgazdálkodási törvény[7] tizenhárom (!) alapelve között megjelennek az általánosan elfogadott alapelvek, mint a megelőzés és az elővigyázatosság, vagy a szennyező fizet, majd az általános hulladékgazdálkodási követelmények elvi leképezései - gyártói felelősség, elvárható felelős gondosság, illetve ugyancsak azok az elvek, amelyek már a hulladékkezelés körülményeit írják körül - közelség regionalitás, önellátás.
A környezetjog alapelveit számos jogszabályban, illetve jogirodalmi feldolgozásban megtaláljuk. Még a hatályos környezetvédelmi törvény is külön alcímben emlékezik meg a környezet védelmének alapelveiről. A ma korszerűnek tekinthető környezetvédelmi elvek részben egyes országok nemzeti jogának következtetései, részben a nemzetközi elvárásokat testesítik meg, részben pedig tudományos kutatási termékek.
Az Európai Közösség első Akcióprogramjában megfogalmazott és már bemutatott alapelvek a Közösség környezeti politikájának ma is irányadó elvei. Ezen alapelvek a későbbi Akcióprogramokban megerősítést nyertek, s további alapelvekkel egészültek ki. Az alapelvek közül a legfontosabbak a Római Szerződést módosító Egységes Európai Okmány Környezeti Fejezetébe is bekerülve, majd a Maastrichti Szerződés módosító rendelkezései nyomán továbbfejlesztve mára jogi kötelező erővel bírnak. Az azóta eltelt időben - gondolunk itt az új EU Alkotmányra - ezek sorában nem történt újabb változás. A környezetvédelem elvei a 130 r. [174.] cikkely 2. bekezdésében kaptak helyet elsősorban.
A) Megelőzés, elővigyázatosság, forrásnál való fellépés.
Elsőként, a minden környezetvédelmi tevékenység alapjául szolgáló megelőzés elve jelenik meg. A megelőzés elve az ismert és várható hatások elleni előzetes
- 455/456 -
fellépést igényli, míg ez később az elővigyázatosság gondolatával kiegészülve arra figyelmeztet, hogy kellő körültekintéssel elkerülhetőek és elkerülendőek a nem várt következmények is. Az elővigyázatosság gondolata jól tükröződik a veszélyes anyagok, készítmények kockázatelemzésének egyre erősödő követelményében vagy a biotechnológia hasonló elvárásaiban. Mindezekhez harmadikként besorolható, hogy a környezeti károkat elsődlegesen a keletkezésnél kell helyreállítani, melyet tágabb értelemben a veszélyhelyzetek forrásánál való fellépéssel azonosítható, így ez nem csupán a károkozás szűkebb értelmezésére vonatkozik. Ennek ellentétes értelmezése volt az ún. "csővégi" (end-of-pipe) - tehát a már bekövetkezett hatásokkal foglalkozó - megoldások alkalmazása, amely hosszú évekig jellemzője volt a környezetvédelmi jognak.
B) Az integráció elve.
A fenntartható fejlődés az ENSZ második környezetvédelmi világkonferenciájának - Rio de Janeiro, 1992 - előkészítése során vált a környezetvédelem meghatározó elvévé. A gazdaság fejlődése - amely minőségi érték, és nem azonosítható feltétlenül az elsősorban mennyiségi szempontú növekedéssel - ezen értelmezés szerint a gazdasági szerkezet és az ezek forrását alkotó értékrendek megfelelő átalakításával környezetbarát módon is elképzelhető, illetve megfordítva: azon gazdasági fejlődés képviseli a fenntarthatóságot, amely tekintettel van a környezet értékeire és védelmére is. E körbe tartozik a megújuló erőforrások alkalmazása a meg nem újulok helyett, a hulladék hasznosítási módjainak keresése, a termékek életciklusának elemzése stb. Az integrációt is az elv egyik szinonimájaként értelmezhetjük, mert ennek révén közelebb hozható az általános környezetpolitikai elv a joghoz. Az integráció e téren azt a folyamatot jelöli, ahogyan a környezeti érdekek védelmének szempontrendszere helyet kap a nem környezetvédelmi érdekű döntéshozatalban.
Az integráció elve, más fogalmazásban, az Egységes Európai Okmány óta része a közösségi jognak, noha mind a mai napig kérdéses tényleges érvényesülése. Az eredeti - 1986-ban keletkezett - szöveg a következőképpen szól: "A környezetvédelmi követelményeknek a Közösség más politikáinak összetevő részét kell képezniük." A környezeti politika beépítése a Közösség más politikáiba - amely egy továbbfejlesztett szinten az integráció elvét jelenti - azt a folyamatot jelöli, ahogyan a környezeti érdekek védelmének szempontrendszere helyet kap a nem környezetvédelmi érdekű döntéshozatalban. Az Uniós Szerződés már azt az óhajt fejezi ki, hogy a környezeti követelményeket integrálni kell a Közösség más politikáinak meghatározásába és végrehajtásába. Az Amszterdami Szerződés az integráció alapelvét a specifikus környezeti címből áttette a Közösség céljainak eléréséhez szükséges politikákat és tevékenységeket felsoroló 3. cikkely rendelkezései közé. A 3c. cikkely [6.] szerint: "A környezetvédelmi követelményeket integrálni kell a Közösség 3. cikkelyben megjelölt politikái és tevékenységei meghatározásába és végrehajtásába, különösen a fenntartható fejlődés előmozdítása céljából."
A Hatodik Akcióprogram magyarázata kiemeli, hogy az integráció elvének 2001-2010 közötti megerősítése azért indokolt, mert e téren valójában nem volt előrelépés az elv megfogalmazása óta eltelt másfél évtized alatt. Az általános célok közé emelés nem változtatott a kérdésen.
C) A szennyező fizet elve.
A szennyező fizet elve már az Egységes Európai Okmánytól fogva alapvető része a környezetvédelem rendszerének. Az elv alapelvként az EK-ban először 1975-ben került részletesen meghatározásra.[8] Az ekkor elfogadott ajánlás szerint "A szennyező az, aki közvetve vagy közvetlenül károsítja a környezetet, vagy aki olyan körülményeket hoz létre, melyek ilyen károkra vezethetnek."
Nem sorolhatjuk fel most az ajánlás minden vonatkozását, csupán egyes elemek kiragadásával próbálom az egész értelmét közelebb hozni a valósághoz:
- a szennyezésre kivetett díj, illetve a kártérítés elegendő legyen azon költségek fedezésére, melyeket a szennyező előidézett;
- a környezeti károk megelőzése érdekében szükséges költségek viselése is a fentiekhez hasonló szabályokon alapuljon;
- a szennyezés esetében a díjak és kártérítések egyben ösztönző és újraelosztó funkciót is betöltenek;
- a szennyező fizesse meg saját költségeit a szennyezés csökkentése érdekében, illetve azon intézkedések költségeit, melyek révén a környezetpolitikai célok elérhetők;
- a szennyezést kordában tartó kiadások és berendezések, illetve az ellenőrző rendszerek üzemeltetési költségeit is a szennyező viseli, még akkor is, ha ezek túlmutatnak a közigazgatás által előírt követelmények keretein; stb.
A szennyező fizet elve teljesebb értelmezése érdekében még annyit kell megjegyezni, hogy ennek alapján a lehetséges felelősségi eszközöket minél komplexebb módon kell alkalmazni, annak érdekében, hogy a környezet terhelőjének, szennyezőjének legteljesebb mértékű helytállása megvalósuljon. A helytállás nem csupán a fizetés szó szerinti, anyagi értelmezésében jelenik meg, hanem tevékenységben vagy akár személyes felelősségben is. A szennyező fizet elvet tehát a fe-
- 456/457 -
lelősség elvének szinonimájaként értelmezzük, mert mindkettő azonos célt szolgál, az előbb említett komplexitás jegyében.
D) A védelem magas szintje.
A 130r. [174.] cikkely 2. bekezdésébe az Uniós Szerződés vezette be a védelem magas szintjét, a környezetpolitika általános alapelvi szintjére emelve, a Közösség minden környezeti politikai tevékenysége elé állítva követelményként. Az új 2. bekezdésben a védelem magas szintjének célul tűzése mellett a Közösség különböző régióinak eltérő helyzetére is tekintettel kell lenni, tehát nem alkalmazható a védelmi szint minőségi követelménye, ha az aránytalan terhet a gazdaságilag fejletlenebb régiókra. A magas szintű védelem a Szerződés további módosításaiban ezzel párhuzamosan megjelenik a harmonizációs szabályok - 100a. [95.] cikkelyben, majd az általános rendelkezések közé kerül. Az elvnek közvetlen követelményt jelentő tartalmat nem tudunk adni, már csak azért sem, mert a Közösségben legalább három eltérő környezetvédelmi követelményi szintet megjelenítő tagállam-csoport van, így az északi államok már csatlakozáskor magasabb szintű követelményrendszerrel rendelkeztek, míg a déli államok számára a környezetvédelem nem jelent megfelelő prioritást.
A fenti elvek nem jelentenek kizárólagosságot, csupán példái annak, mennyire fontosnak tarthatjuk az elveket, kiváltképpen egy alakulóban lévő jogalkotás során. A magam részéről a legfontosabb követendőnek tartott elveknek tartom a következőket:
- megelőzés, elővigyázatosság;
- a fenntartható vagy harmonikus fejlődés, illetve más megközelítésben az integráció;
- tervszerűség;
- az állam kötelezettség- illetve felelősségvállalása;
- a társadalmi részvétel;
- az együttműködés;
- a felelősség vagy szennyező fizet.
A megelőzés a környezetvédelem legfontosabb elve, amelynek fent említett más megfogalmazása a szennyezés forrásánál való fellépést is jelenti. Az elővigyázatosság kiegészítő elve az elmúlt tíz évben kapott egyre nagyobb hangsúlyt, míg mindehhez a magyar környezetvédelmi törvény hozzátette a helyreállítást. Az EK elsődleges jog hasonló elvének említésekor már utaltam az elv kétféle megközelítésének lényegére, ezt most nem ismétlem meg. Az egész környezetvédelmi jogrendszert oly módon kell felépíteni - ellentétben a túlnyomórészt ma is érvényesülő szabályozással -, hogy ezen elvek valósággá váljanak. A megelőzés legegyszerűbb jogi realizálása az engedélyezési eljárás, melynek során a tevékenység gyakorlása nem csupán az engedély által adott jogosítványtól függ, hanem az ennek keretében meghatározható feltételek egyre szélesedő körétől. Az engedélyezésnek már fejlettebb változatai külön környezetvédelmi engedélyeket jelentenek, nem egy esetben - pl. a környezeti hatásvizsgálat, egységes környezethasználati engedély - már integrált szemléletet képviselve.
Ugyancsak tárgyaltuk az előbb. Fenntartható fejlődés a Riói Konferencia szóhasználatával, fenntartható fejlődés és integráció az EK szerint, harmonikus fejlődés a környezetvédelmi törvény preambulumában - hogy csak a fontosabb összetevőket említsük.
A környezetvédelemben tartós eredményt csak hosszú távú gondolkodással, a lépések megtervezésével lehet elérni. A tervezés tehát megköveteli a hosszú távú környezeti stratégia, környezetpolitika kidolgozását, melyet elsősorban középtávú tervekben kell részletezni. A tervezés több lépésből áll, melyek közül kiemelkedik:
- az adott környezeti állapotról szerzett reális információ összegyűjtése és elemzése, a megalapozott tervezés előfeltételeként;
- a célok kitűzése, melyek megjelenhetnek a környezet célállapotának felvázolásában, illetve egyes konkrét feladatok megvalósításában;
- a kitűzött célok eléréséhez elengedhetetlen eszközök, intézmények, jogi és igazgatási keretek megfogalmazása;
- a visszacsatolás, ellenőrzés lehetőségének beépítése a tervezés folyamatába.
Az elmúlt években a tervezés rendszere mindinkább kiépült, kirajzolva a döntéshozatali szintek és átfogott területek kettős meghatározottságának rendszerét. Mindezek több szálon kapcsolódnak egymáshoz, de ez nem jelenti feltétlenül az egyes szintek egymásra épülését, de erre nézve nem állapítható meg semmilyen kötött szabály sem. A tervek kapcsolódása, rendszeralkotása természetesen a tervszerűség elve megvalósításának ideális esete.
A döntéshozatali szintek tekintetében megkülönböztethető:
- az országos döntéshozatali szint, amely jelenti természetesen a magyar államot. E tekintetben azonban nem feledkezhetünk meg a nemzetközi kapcsolatok által meghatározott kötelezettségekről sem, tehát az országos tervezési szint beépülhet egy még magasabb döntéshozatali szintbe.
- a regionális vagy területi szintű döntéshozatal, ezen belül beszélhetünk a hét statisztikai-tervezési régióról, a környezetvédelmi hatósági rendszerről, amely tizenkét területi egységes különböztet meg, a megyékről vagy a kistérségekről.
- a helyi döntéshozatal;
- 457/458 -
- végezetül az egyedi szintű - vállalati döntéshozatal. A vállalati szintű környezeti tervezés egyre inkább részét alkotja az önkéntes vállalati menedzsment rendszerének.
A tervezés egyben a fokozatosság és kiszámíthatóság gondolatát is magában foglalja. A környezet védelmét célzó intézkedéseket az esetek többségében - a közvetlen veszélyhelyzeteket kivéve - előre tervezetten és előre jelzett ütemezésben kell megvalósítani. Erre különösen akkor van szükség, ha az elvárások megfelelő módon szigorúak. Az ilyen értelmű fokozatosság teszi kiszámíthatóvá és - visszatérve az eredeti koncepcióhoz - tervezhetővé a környezethasználók intézkedéseit.
Az állam nem önmagáért való intézmény, hanem rendeltetést tölt be a társadalomban. Rendeltetését funkcióin keresztül gyakorolja, amely funkciók a főbb kötelezettségcsoportokat jelentik - ilyen a közrend védelme, a szociális biztonság alapvető feltételeinek megteremtése, illetve a modern államban ilyennek minősül a környezetvédelem is. Az állam kötelezettség- és felelősségvállalása a környezetvédelem terén három nagy részkötelezettségből tevődik össze:
a) az állam kötelezettsége, hogy a környezetvédelem feltételeit kialakítsa, a védelem érdekeit érvényesítse;
b) az állam felelősséggel tartozik az állami szervek és az állami tulajdon által okozott környezeti veszélyért, ártalmakért, károkért;
c) az állam egyes esetekben közvetlen érdekeltsége nélkül is köteles helytállni, tehát mögöttes felelőssége érvényesül.
Amikor állami feladat-és kötelezettségvállalásról van szó, ezt kiterjesztően értelmezzük, hogy az valamilyen formában magába foglalja ugyan minden állami szerv kötelezettségeit is, de az államon belül elfoglalt szerepük, helyük függvényében eltérő módon. Az állami feladatokon belül elsődleges felelősség hárul általában a közigazgatásért felelős szervezetekre, mert ezek jelentik a rendszeres jelenlétet, méghozzá jogokat és kötelezettségeket alakító (konstitutív) módon -szemben, pl. a bírói jogalkalmazással, amely alapvetően nem alakítja a jogokat és kötelezettségeket, hanem megállapítja azokat (deklaratív szerepvállalás). A közigazgatás ilyen kiemelt feladata egyaránt kiterjed az államigazgatási és az önkormányzati szervezetre, de a kettő közötti megfelelő arány kialakítása során a kiindulása alap az lehet, hogy a környezetvédelem főszabályként központi feladat, mely nem annyira általános elvárásként, mint inkább meghatározott körben adható át önkormányzati hatáskörökbe.
Mindezzel együtt kell tehát említést tenni az állam felelősségvállalásáról is, amely kettős arculatú, amennyiben egyrészt közvetlen felelősség az állam és az állami szervek magatartásáért, illetve közvetett felelősség általában valamennyi környezetvédelmi funkció ellátásáért.
A felelősség és a kötelezettségvállalás harmadik összetevőjére jó példát találhatunk a környezetvédelmi törvény 41. § (5) bekezdésének c) pontjában, a Kormány környezetvédelmi feladatai között. A törvény e pontban megfogalmazza az általános, háttér-helytállási kötelezettséget: "a jelentős környezeti károsodások helyreállítása, a rendkívüli környezeti események következményeinek felszámolása, ha a kötelezettség másra nem hárítható." Így az állam környezetvédelemmel kapcsolatos kötelezettségei általános közvetett felelősséggé válhatnak. A gyakorlati megvalósítást szolgálták az elmúlt években rendelkezésre álló környezetvédelmi kárelhárítási alapok.
Az állampolgárok felismert érintettségen és informáltságon alapuló felelős részvételének joga és kötelezettsége mint alapelv a jogállam megteremtésének folyamatával arányban egyre erősödő elvárást jelent - és nem csupán a környezetvédelemben. A társadalom egésze és egyénei a környezeti ártalmak szenvedői, így bevonásuk a döntések előkészítésébe, a döntéshozatalba, a döntés megvalósulásának ellenőrzésébe nem maradhat el.
A Riói Nyilatkozat 10. elve szerint: "A környezeti ügyeket a legjobban az összes érdekelt állampolgár részvételével a megfelelő szinten lehet kezelni. Nemzeti szinten minden egyénnek biztosítani kell a megfelelő hozzáférést a környezetre vonatkozó információkhoz, melyekkel a közhivatalok és a hatóságok rendelkeznek; beleértve a veszélyes anyagokra és az állampolgárok közösségeit érintő tevékenységekre vonatkozó információt; és lehetővé kell tenni a döntéshozatali folyamatban való részvételt. Az államok segítsék elő és bátorítsák a lakosság tudatosságát és részvételét azzal, hogy széles körben hozzáférhetővé teszik az információkat. Hatékony hozzáférést kell biztosítani a bírósági és igazgatási eljárásokhoz, beleértve a jóvátételt és helyreállítást."
A társadalmi részvétel legjobb megvalósulását az 1998. júniusában elfogadott Aarhus-i Konvenció jelenti,[9] melyet Magyarország is aláírt. A társadalmi részvétel alapvető elemei:
- az információhoz való jog;
- részvétel a jogszabályalkotásban;
- 458/459 -
- részvétel a közigazgatási döntéshozatalban, az egyedi esetekre is vonatkoztatva, valamint ennek folytatásaként részvétel a környezetvédelmi ellenőrzésben, a jogérvényesítési folyamatokban;
- a jogorvoslathoz való jog, beleértve az igazságszolgáltatáshoz való jogot is;
- valamint mindezek szolgálatában a környezetvédelmi egyesületek jogai.
Az információ a társadalmi részvétel legalapvetőbb feltétele, amely két nagy jogosítvány-csoportba sorolható:
- az aktív információhoz való jutás, amely szerint a társadalmat rendszeresen tájékoztatni kell a környezet állapotáról, és
- a passzív információs jog, amelynek értelmében a társadalom tagjai vagy csoportjai információt kérhetnek, mégpedig anélkül, hogy ennek indokait meg kellene határozniuk. Az információ iránti kérelem visszautasítására csak indokolt esetekben kerülhet sor - ilyen lehet pl. a nemzetbiztonság vagy a szolgálati titok.
A környezetvédelmi törvény 12. §-a tájékozódás, tájékoztatás és nyilvánosság elveként valami hasonló alapelv kimondására törekszik, de ezt a törvényi elvet csak a törvény VIII. fejezetével együtt elemezve - amelynek címe: az állampolgárok részvétele a környezetvédelemben - azonosíthatjuk a társadalmi részvétel elvével. Ez utóbbi fejezetben a törvény a környezetvédelmi egyesületek ügyféli jogállását[10] ismeri el, illetve kétféle eljárás-kezdeményezési jogot ad a szervezeteknek a környezet védelme érdekében, környezet-veszélyeztetés, környezetszennyezés vagy környezetkárosítás esetében. Az egyik a közigazgatási eljárásokra és intézkedés megtételére vonatkozik. A másik pedig már nem is egyszerűen eljárás-kezdeményezés, hanem annál több - keresetindítási jog.
Az együttműködés elvének lényege az, hogy elvi utat nyit a megegyezésre törekvéshez. A környezetvédelem szereplőivel szemben ennek megfelelően elvárás az, hogy törekedjenek arra, hogy megállapodásokkal is elősegítsék a jogkövetést. Ha az elvet megfelelően értékeljük, akkor már a döntéshozatal előkészítési szakaszában is meg kell kísérelni a konszenzus kialakítását. Ugyancsak vonatkozik ezen elv az állami szervek és az önkormányzatok, illetve az egyes önkormányzatok együttműködésére is, amely jelenleg számos kívánni valót hagy maga után.
Az elv feltételezi tehát a döntéshozatal és közvetlen fellépés közösségét, a konszenzus fontosságát. Az elv megfelelő értelmezése szerint a környezetet szennyezőt is be kell vonni a korrekt döntéshozatalba, melynek másik két partnere a társadalom és a közigazgatás. A konszenzus létrehozása azonban csak úgy lehetséges, ha ehhez a döntéshozatali pozícióban lévő közigazgatás megfelelő felhatalmazásokat kap[11] arra, hogy az engedmények, kötelezések és a felelősség eszközével egyensúlyozzon, a társadalom kontrollja mellett. Ennek nyomán az egyes esetekre vonatkoztatott, személyre szóló megoldások születhetnek, ha erre szükség van.
Az együttműködés elvének másik oldala a nemzetközi együttműködés kötelezettsége, amely abból a felismerésből ered, hogy a környezeti problémák valóban hosszú távon csak nemzetközi összefogással oldhatók fel, mely feltételezi az együttműködést és az érdekek egyeztetését, a konfliktusok feloldásának kölcsönösen előnyös rendszerére is kiterjesztve az elvet.
Az elv alapján - ahogyan erre más ugyancsak utaltunk - a lehetséges felelősségi eszközöket minél komplexebb módon kell alkalmazni, annak érdekében, hogy a környezet terhelőjének, szennyezőjének legteljesebb mértékű helytállása megvalósuljon. A helytállás nem csupán a fizetés szó szerinti, anyagi értelmezésében jelenik meg, hanem tevékenységben vagy akár személyes felelősségben is. A szennyező fizet elvet tehát a felelősség elvének szinonimájaként értelmezzük, mert mindkettő azonos célt szolgál, az előbb említett komplexitás jegyében.
A környezetvédelmi törvényt a szennyező fizet elv ilyen tág értelmezése szerint két ponton is vizsgálni kell - a tényleges felelősség, tehát a környezetre gyakorolt negatív hatásokért való helytállás értelmében, és a környezethasználat megfelelő gazdasági következményeinek kialakítása értelmében. Az első értelmezést kíséreli meg, nem sok sikerrel magában foglalni a 9. § elvi szintű megfogalmazása, illetve a IX. fejezet, a környezetért való felelősség fejezete, amely szintén csupán nyomokban emlékeztet egy markáns felelősségi intézményrendszerre.
A második értelmezés, tehát a felelősség helyett a szélesebb értelemben vett költségviselés jelenik meg a törvény VI. fejezetében, a környezetvédelem gazdasági alapjai főcím alatt. E fejezet tartalmazza a környezet használata után fizetendő díjak körét, melyeknek legújabb terméke a környezetterhelési díj.[12]
- 459/460 -
A törvény a jogi felelősség általános alapjai alcím alatt a 101. §-ban foglalja össze mindazt, amit a felelősség kapcsán fontosnak tart. Egyebek között az (1) bekezdés szerint értelmezett jogsértő tevékenység folytatóját terhelő kötelezettségeket a (2) bekezdés csoportosítja. "A jogsértő tevékenység folytatója köteles
- az általa okozott környezetveszélyeztetést, illetőleg környezetszennyezést megszüntetni, illetőleg környezetkárosítást abbahagyni;
- az általa okozott károkért helytállni;
- a tevékenységet megelőző környezeti állapotot helyreállítani."
Ugyancsak példaként említhető, hogy a felelősség általános alapjairól rendelkező alcímen belül egy igazán érdemi újdonságot találunk a 102. §-ban, amely egyfajta vélelmet, illetve egyetemlegességi szabályt állapít meg, mégpedig a jogsértő tevékenység esetén az ingatlan tulajdonosára és birtokosára nézve.
Az elvek áttekintése, csoportosítása, elemzése természetesen kedves elfoglaltság egy kutató, oktató számára. Kérdés azonban, mennyiben jelentenek, jelenthetnek ezen elvek olyan szempontokat, amelyeket a gyakorlat is elfogad, érvényesít. Lehet-e és ha igen, mennyiben hivatkozni elvekre a jogalkalmazás során, pl. egy bírósági eljárásban? Tekintettel arra, hogy az elvek megfogalmazásában kiemelkedő szerepe volt az EK akcióprogramjainak, majd elsődleges és ugyancsak másodlagos jogának, elsőként az EK Bíróság egyes eseteiből emelünk ki példákat.
1. Standley és Metson urak keresete, amellyel az Egyesült Királyság mezőgazdasági és környezetvédelmi minisztériumainak eljárását kérdőjelezték meg, szinte kizárólag elvekre épült. Keresetükben, amelyet brit bírósághoz adtak be, ugyan a brit jogot sérelmezték, ami azonban a közösségi jogra épült, így hamarosan előzetes döntéshozatali eljárásként jelent meg az EK Bírósága előtt.[13] Mondandójuk lényege, hogy szerintük a nitrátokból származó vízszennyezés elleni fellépés terhe a farmereket sújtja, és nem foglalkoznak a más forrásból származó szennyezéssel.
Az adott jogalkotás a mezőgazdasági forrásokból származó nitrátokból eredő vízszennyezés elleni fellépés irányelve,[14] amely azt kívánja meg, hogy a farmerek és azok egyesületei alakítsanak ki olyan mezőgazdasági gyakorlatot - jó gyakorlat kódex - és olyan akcióprogramokat, amelyek révén a túlzott trágya és műtrágya felhasználás csökkenthető, ezáltal pedig a vizekbe jutó káros nitrát mennyiség is csökken. Emellett érzékeny területeket is ki kell jelölni, ahol még szigorúbb korlátozásokat lenne szükség érvényesíteni. Az irányelv tehát nem fogalmaz meg közvetlen követelményeket, termelési, technológiai előírásokat.
A farmerek értelmezése szerint azonban a terhek egyoldalúan érintik a mezőgazdaságot, mert más forrásból is származhat nitrát-szennyezés - pl. ipar vagy közlekedés - és azokra ilyen szabályok nem vonatkoznak. Az alapügyben ezért több alapelv sérelmét látták beigazolódni:
- sérül az arányosság elve, amiért a más szennyező források nem jelennek meg;
- sérül a szennyező fizet elve, mert csak a farmereknek kell viselni a vizek nitrátosodása elleni fellépés költségeit;
- nem érvényesül a szennyezés forrásánál való fellépés elve, mert a szerintük sokkal súlyosabb károsító forrásokat nem vesznek figyelembe;
- végül alapvető elv és általános európai érték a tulajdonhoz való jog, amely ugyancsak sérelmet szenved, mert rájuk hárul minden gazdasági teher, így nem gyakorolhatják szabadon ezen jogukat.
Az egész eljárás egy központi gondolat, tehát a mezőgazdaság mint forrás kiemelése elleni fellépés, köré csoportosítható érveket alkalmaz. Az Európai Bíróság egyik ponton sem látott jogsérelmet, mégpedig azért nem, mert sem az irányelv, sem a brit jog nem határoz meg közvetlen követelményeket a mezőgazdaság irányában, hanem tőlük várja a megoldás módszereinek kimunkálását. Így nem is keletkezhet aránytalan teher, nem sérülhet s szennyező fizet elve sem. Azt sem mondja senki, hogy más szennyező forrás ne lenne felelős, de éppen a mezőgazdaság került elsőként szabályozásra, mivel ebben lehet elsőként eredményt elérni, de nem kívánja a szabályozás azt sem, hogy a farmerek más ágazatok terheit vállalják át, csupán a sajátjukat kellene rendezni. Így az sem valós aggodalom, hogy aránytalan költséget kellene viselniük vagy hogy a más kibocsátókat ne lehetne költségviselésre kötelezni.
Egyébként az elvek tényleges szerepét, és különösen a tulajdonhoz való jog rendszertani helyét jól határozza meg a Bíróság, amikor kimondja: " 54.... a tulajdonhoz való jog a Közösség jogának általános elveihez tartozik, de nem abszolút jog, hanem azt társadalmi szerepével egyetemben kell értékelni. Tehát a tulajdonjog gyakorlása korlátozható, feltéve, hogy ezen korlátozások a Közösség által képviselni szándékozott általános érdekkel összhangban állnak és nem jelentenek aránytalan vagy elfogadhatatlan beavatkozást, megsértve a biztosítani kívánt jog lényegi tartalmát."
- 460/461 -
Az elvek ezen eljárás tanúsága szerint tehát teljes mértékben megalapozhatnak egy jogalkalmazói, bírói eljárást, sőt alapvetően alkalmasak a közösségi jog értelmezésére. Ez a megállapítás attól függetlenül igaz, hogy az adott esetben nem adtak igazat a felpereseknek, de az egész bizonyítási és értelmezési eljárás ennek ellenére az elvek tényleges tartalmának megértése körül mozgott.
2. A környezetvédelmi szakterületi elvek sorában a hulladékgazdálkodás kiemelt szerepet kap, nem csoda tehát, ha a jogalkalmazás is sokat foglalkozik e területtel, annál is inkább, mert olyan alapvető fogalmak sem tisztázhatók megnyugtató módon, mint a hulladék fogalma.
A legkisebb szigor klauzulája, tehát a tagállamok szigorítási lehetőségeinek megítélése volt a közvetlen tárgya a 'Dusseldorp' ügynek,[15] amelynek végkicsengése az, hogy a Közösség Bírósága nem fogadta el a mégoly tetszetős hulladékkezelési érveket sem, mert azok mögöttes környezeti tartalma nem igazolja az intézkedés szükségességét, sokkal inkább egy állam által támogatott monopólium védelméről volt szó. Az eset lényege, hogy a holland hatóságok nem engedélyezték a Dusseldorp nevű holland cégnek, hogy 2,5 millió kg. hulladékot feldolgozásra jutasson ki Németországba. Szerintük a kiviteli korlátozás indoka egyebek között a hosszú távú hulladékgazdálkodási terv megvalósításán kívül az önellátás és közelség hulladékgazdálkodási elveinek megvalósítása. A kérelmező nem hagyta annyiban a dolgot és holland bírósághoz fordult, hivatkozva az EK hulladékra vonatkozó szabályaira. A bíróság előzetes döntéshozatalt kért az ECJ-től.
A Bíróság határozatában így az elveket is értelmezte, és aláhúzta, hogy a közelség és önellátás olyan elvek, amelyek részben nem kötelezőek, részben pedig a Közösség szintjén értelmezendők. Összességében inkább az látszott beigazolódni, hogy pusztán gazdasági célok vezették a holland kormányt e rendelkezés elfogadásakor, mégpedig az, hogy fenntartsa az így monopolhelyzetbe kerülő céget.
3. A hazai jogban is egyre nagyobb figyelmet fordítanak a környezetvédelem elveinek, elvi szintű követelményeinek. Jó példája ennek egy friss jogegységi határozat,[16] melyből néhány gondolatot érdemes felidézni, amikor az egyesületek ügyféli jogainak tényleges megvalósíthatóságát elemezvén a Legfelsőbb Bíróság kifejezetten elvi kérdésekre hivatkozik:
"Az Országgyűlés a 2001. évi LXXXI. törvénnyel hirdette ki a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szóló, Aarhusban, 1998. június 25-én elfogadott Egyezményt. Az Egyezmény 9. Cikke előírja, hogy a szerződő Feleknek biztosítani kell a nyilvánosság tagjai számára a közigazgatási és bírói eljárásokhoz való hozzáférést, hogy megtámadhassák magánszemélyek és hatóságok olyan lépéseit és mulasztásait, amelyek ellentmondanak a környezetre vonatkozó nemzeti jog rendelkezéseinek.
Az Európai Unió 1993-ban elfogadott ötödik környezeti akcióprogramja a 7. fejezetében már előírta a gyakorlati reformok között a társadalom bevonásának szükségességét a környezetvédelmi hatósági döntések folyamatába. A hatodik akcióprogram (2001-2010) a környezetvédelmi célkitűzések megvalósításához szükséges intézkedések között külön területként jelöli meg az állampolgárok bevonásának ösztönzését a környezetvédelmi eljárásokba, megfelelő jogosítványokkal való felhatalmazásukat."
A környezetvédelmi elvek német és az európai jogban megvalósuló szerepe, tényleges jelentősége kapcsán Gerd Winter[17] a következőket mondja (öt pontot kiemelve az általa vázolt nyolcból):
"A környezetvédelmi elvek jogi természetének elemzését az alábbiakban lehet összegezni:
- Az elveket úgy kell értelmezni, mint amelyeknek jogi értékük van. A nem jogi elveket politikáknak, céloknak, ideáknak, stb. kell nevezni.
- A jogi értéket a jogalkotásból és a bírósági eljárásból lehet levezetni...
- Az elveket meg kell különböztetni a szabályoktól...
- A szabályok az elvek közötti súlyozás során elsőbbséget adhatnak egy elvnek a többihez képest.
- Az elvek segítséget adnak a szabályok értelmezéséhez, betölthetik a szabályozás hiányosságait, és új szabályokat alakíthatnak ki...."
Az eddigiekből, valamint a fenti összegzésből is levonható elsődleges tanulság valóban az, hogy ezen elvek közvetlen jogi értékkel bírnak, alkalmazhatók és alkalmazandók. Az elvek tehát egyre kevésbé nélkülözhetőek. Az elvek különösen akkor jelenthetnek közvetlen segítséget, ha jogszabályban is megjelennek, hiszen ez esetben nem csupán elméleti hivatkozási
- 461/462 -
alapot adnak. Gondolhatunk magára a környezetvédelmi törvényre vagy az elvekben "tobzódó" hulladékgazdálkodási törvényre. Ez utóbbi esetében az elvek szerepe azért is jelentősebb a megszokottnál, mert magának a hulladék fogalmának megértése is folyamatos értelmezést kíván.[18]
A környezetvédelem szabályozása az eseteknek csak egy részében oldható meg egyértelmű követelményekkel - pl. határértékekkel. Az egyre jobban terjedő un. technológiai elvárások nem konkrétumokat alakítanak ki, hanem valójában elvi megközelítéssel élnek. A legátfogóbb e tekintetben a környezetvédelmi törvény 2001. évi módosítása, amelyik a 4. § fogalmai közé iktatta be az elérhető legjobb technikai fogalmát:
"vb) az elérhető legjobb technika: a korszerű technikai színvonalnak, és a fenntartható fejlődésnek megfelelő módszer, üzemeltetési eljárás, berendezés, amelyet a kibocsátások, környezetterhelések megelőzése és - amennyiben az nem valósítható meg - csökkentése, valamint a környezet egészére gyakorolt hatás mérséklése érdekében alkalmaznak, és amely a kibocsátások határértékének, illetőleg mértékének megállapítása alapjául szolgál. Ennek értelmezésében:
- legjobb az, ami a leghatékonyabb a környezet egészének magas szintű védelme érdekében;
- az elérhető technika az, amelynek fejlesztési szintje lehetővé teszi az érintett ipari ágazatokban történő alkalmazását elfogadható műszaki és gazdasági feltételek mellett, figyelembe véve a költségeket és előnyöket, attól függetlenül, hogy a technikát az országban használják-e vagy előállítják-e és amennyiben az az üzemeltető számára ésszerű módon hozzáférhető;
- a technika fogalmába beleértendő az alkalmazott technológia és módszer, amelynek alapján a berendezést (technológiát, létesítményt) tervezik, építik, karbantartják, üzemeltetik és működését megszüntetik, a környezet helyreállítását végzik;"
A fenti fogalom nem csupán elméleti szempontok gyűjteménye, hanem erre épül fel egy egész új engedélyezési rendszer,[19] márpedig a fogalom első eleme, a "legjobb" valójában nem más, mint az EK elsődleges jogában megjelenő "védelem magas szintje" alapelv rokonértelmű megközelítése, amelyet a legkevésbé gyakorlatiasnak tekinthettünk. Nem csoda, hogy a hulladékgazdálkodási törvény amellett, hogy ugyanezt elvárásként is alkalmazza, egyben alapelvként is megjeleníti - az elérhető legjobb eljárás elveként. Az alapelvi gondolatból mára fogalom lett, pusztán azért, mert ennek révén rugalmasabb követelményi szintet alkalmazhat a joggyakorlat, egyéniesítheti az engedélyeket, persze amennyiben indokolni tudja álláspontját.
Mindenesetre a kiragadott példák az alapelvek jogi követelményi mivoltát mindjobban igazolják, ez pedig várhatóan ösztönző hatással lesz a jogalkalmazásra. ■
JEGYZETEK
[1] Trail Smelter-eset - 1941. március 11. - és a Lake Lanoux-eset - 1956. november 19. - kapcsán elfogadott választottbírósági döntések.
[2] Nicolas de Sadeleer: Environmental Principles, Modern and Post-modern Law in Principles of European Environmental Law (ed. by: Prof. Richard Macrory), Europa Law Publishing, Groningen 2004, p. 234
[3] OJ No. C. 112,20.12.73
[4] Decision No 1600/2002/EC of the European Parliament and of the Council of 22 July 2002 laying down the Sixth Communitv Environment Action Programme, OJ No. L 242 , 10/09/2002
[5] 83/1997. (IX. 26.) OGY határozat
[6] 132/2003. (XII. 11.) OGY határozat a 2003-2008. közötti időszakra szóló Nemzeti Környezetvédelmi Programról
[8] Council Recommendation 756436/Euratom, ECSC, EEC of 3 March 1975 regarding the cost allocation and action by public authorities on environmental matters [1975] O.J. L194/1.
[9] 2001. évi LXXXI. törvénnyel kihirdetett "a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szóló, Aarhusban, 1998. június 25-én elfogadott Egyezmény"
[10] Az egyre sokasodó ilyen ügyek megfelelő értelmezése érdekében fogadta el a Legfelsőbb Bíróság az 1/2004. Közigazgatási Jogegységi Határozatot
[11] Ilyennek minősül a közigazgatási eljárási törvény (2004. évi CXL.törvény) hatósági szerződése.
[12] 2003. évi LXXXIX. törvény
[13] C-293/97 [1999] ECR I-2603
[14] Directive 91/676 [1999] OJ L375/1.
[15] C-203/96 [1998] ECR I-4075
[16] 1/2004. Közigazgatási jogegységi határozat az ügy érdemében hozott környezetvédelmi engedély megadásáról vagy elutasításáról szóló határozat bírósági felülvizsgálhatóságáról
[17] Gerd Winter: The Legal Nature of Environmental Principles in International, EC and German Law in Principles of European Environmental Law (ed. by: Prof. Richard Macrory), Europa Law Publishing, Groningen 2004, pp. 27-28
[18] Jó példa erre "A hulladék veszélyes fogalma" címmel megjelent cikk - Környezetvédelem, 2004. évi 4. szám, Kiss Csaba szerző -, amelyikben a jogász szerző az egész hulladékgazdálkodási szabályozás átgondolására ad javaslatot, mondván, hogy a fogalmi anomáliák másként nem kezelhetőek.
[19] Az egységes környezethasználati engedély - 193/2001. (X. 19.) Korm. rendelet
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest).
Visszaugrás
