A kriminológia központi kérdése, kutatási tárgya a jogi értelemben vett bűn. Annak okait, következményeit és egyéb összefüggéseit természetesen már csak a normarendszer belső világán túllépve lehet a siker reményében vizsgálni, a törvény rendelkezései mégis behatárolják tudományunk érdeklődési körét. Ilyen megközelítésben kijelenthető, hogy a pszichológia elválaszthatatlan a kriminológiától, hiszen a bűncselekmény megvalósulásának elengedhetetlen feltétele a "mens rea", vagyis a bűnös tudat, ami a tényleges cselekménnyel ("actus reus") együtt adja a büntetőjogilag szankcionálandó magatartás két alkotóelemét. Az előbbinek a feltárása - mind egyedi, mind pedig általánosabb szinten - nyilvánvalóan feltételezi a lélektani tudás messzemenő felhasználását a tárgy megközelítése során.
Éppen ezért nem véletlen, hogy a kriminológia legtöbb irányzata meghatározó jelentőségű forrásként kezeli a pszichológia tudományát, miközben sajátos kutatási szempontjaival hozzá is járul annak gazdagodásához. Ez még akkor is így van, ha a történeti sorrendben általában elsőként említett úgynevezett "klasszikus" iskola (Beccaria, Bentham és mások) nem tulajdonított nagy fontosságot a lélek kutatásának. Az akaratszabadság feltételezése ugyanis jórészt kizárta a tudati folyamatok, illetőleg az azokra ható tényezők törvényszerűségeinek az elismerését, vagyis a determinista felfogást. Itt tehát az objektív oldalon, a cselekményen volt a hangsúly. Szükség volt erre a bűn szekularizációja miatt is, ami a kriminológiának a teológiától való elszakadását tette lehetővé. Mégis meg kell jegyezni, hogy a tett jelentőségét hangsúlyozó elméletekben is kirajzolódott az emberi tudatnak a kriminalitás alakulásában játszott szerepe. Példa erre az a klasszikus tétel, amely szerint nem a büntetések súlyossága, hanem azok elkerülhetetlensége adja az igazi visszatartó erőt. Ez a kijelentés önmagában olyan hipotézis, amelynek ellenőrzése elkerülhetetlenül szükségessé válik a tudomány logikája szerint, annak során pedig a lélektan nyilvánvalóan szerephez jut. Beccaria többször is utalt az egyes eljárásoknak, megoldásoknak az emberi lélekre, azon keresztül pedig a bűnözésre gyakorolt hatására.[1] A tényfeltáró kutatások azonban jórészt már a következő korszakban: a pozitivizmus idején bontakoztak ki. Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy a jogi fogalmak helyett a társadalom realitásai felé forduló második nagy irányzat a kriminalitás okainak megismerésére összpontosított. Ezen belül egyesek a társadalmi folyamatokban, mások az egyén testében és lelkében keresték azokat a tényezőket, amelyek a bűnös magatartás előidézésében szerepet játszanak. Az utóbbi csoporthoz tartozó tudósok jutottak el a pszichológiai megközelítés szükségességének felismeréséhez. Hamar megjelentek azonban a szintetizáló törekvések is, amellett a szociálpszichológia kialakulása és alkalmazása tovább halványította az eltérő felfogások választóvonalait.
A XX. században mindkét tudomány fejlődése hozzájárult a bűnről és az elkövetőkről felhalmozott tudás gyarapításához még akkor is, ha a legfontosabb kérdésekre (amik a bűnözés okait és kezelésének legjobb megoldásait érintik) nem is született mindenki által elfogadott, és a gyakorlatban is igazolódott válasz. További tendenciaként a kriminológia érdeklődési területeinek a kibővülése, a problémák új oldalról történő megközelítése jelentkezett. Példaképpen említhető a bűnözéskontroll intézményei szerepének a vizsgálata, az áldozatok, valamint a tágabb társadalmi környezet felé fordulás (a rendészettudomány eredményeinek integrálása, viktimológia, a bűnözéstől való félelem kutatása, stb.). Nem szorul bővebb
- 361/362 -
magyarázatra, hogy mindezen változások a pszichológia alkalmazásának új területeit nyitották meg.
Itt kell említést tenni arról, hogy a kézenfekvő összefüggések ellenére a lehetőségek bővülése és a lélektani tudás hasznosítása szükségességének egyre több területen való felismerése azzal a következménnyel is járt, hogy bizonyos tevékenységek, eljárások leváltak a kriminológiáról. Ilyen az alkalmazott kriminálpszichológia, vagyis a bűncselekmények felderítését segítő, a terheltek személyiségének vizsgálatára irányuló tudományos szakértői és szaktanácsadói módszer. A kriminálpszichológia azonban általánosabb értelemben, a kriminológiának a lélektanhoz közelítő, illetőleg azt alapul vevő irányzatainak megjelölésére is szolgál.[2]
A bűnhöz vezető út, a törvénnyel szembekerülő emberek lelkivilága mindig is foglalkoztatta a tudósokat és a művészeket. Friedrich Schiller például több művében is behatóan elemezte az elkövetők érzelmeit, gondolkodását. "Az elvesztett tisztesség szülte bűnöző" című - valós elemekből építkező - elbeszélésében egy fiatalember sorsának alakulását írta le a társadalmi hátrányok leküzdésére irányuló elkövetéstől a fogság alatti káros hatásokon keresztül egészen a hivatásos bűnözővé válásig, ami szinte törvényszerűen juttatta bitóra. Schiller meggyőzően, az igazságszolgáltatást is okkal bírálva, igen éles megvilágításban mutatta be azokat a folyamatokat, amelyek közül egyeseket a későbbi elméletek fejtettek ki tudományos érvekkel alátámasztva (például címkézés, illetőleg stigmatizáció, tanulási teóriák, stb.)[3]
Az említettek szerint Beccaria és a klasszikusok is kitértek a szubjektum szerepére. Nem meglepő tehát, hogy a kriminológia születésével szinte egyidejűleg, a XVIII. század végén (1792-ben) már megjelent Johann Christian Gottlieb Schaumann műve, az "Ideen zu einer Krimmalpsychologie" (Gondolatok a kriminálpszichológiáról). A szerző körvonalazta az általa művelni javasolt tudomány tárgyát: a lélektannak a bűnözés természetére vonatkozó kutatásaiban jelölve meg azt. Schaumann műve lényegében már a pozitivizmus felé mutatott, hiszen szükségesnek tartotta az empirikus vizsgálódásokat.[4] A kutatások meg is indultak, néhány évtizeddel később már átfogó magyarázat is született a bűnözés pszichikai alapjaira vonatkozóan. Johann Christian August Heinroth szerint minden bűncselekmény emberi gyengeségre vezethető vissza. Valójában a rossz, a gonoszság (Böse) az, ami megtalálható az emberekben, de azonosítása nem könnyű, mert szétárad az érzésekben, a gondolkodásmódban és a cselekvésekben is.[5] Érdemes megjegyezni, hogy ez a teória számos ponton hasonlóságot mutat Michael R. Gottfredson és Travis Hirschi magyarázatával, amely szerint a csekély önkontroll, tehát a rosszal szembeni ellenállás képességének a gyengesége áll a kriminális magatartás mögött. Csakhogy ez az utóbbi elmélet a XX. század végén vált ismertté.[6]
A pozitivista szemlélet előtérbe kerülésével a XIX. századtól kezdődően igen sok olyan kutatást végeztek, amelyek éppen arra irányultak, hogy tisztázzák: érdemes-e a pszichológia (és a biológia) oldaláról vizsgálni a bűnözést, vagy inkább a szociológia, a társadalmi folyamatok elmélyültebb ismerete viszi előre a kriminológiát. Magyarul: az egyénben, illetőleg a környezetben rejlő okok, illetőleg azok egymáshoz képesti súlyát, magyarázó erejét kívánták feltárni. Ennek érdekében keresték az összehasonlítás lehetőségeit. Ígéretes módszernek mutatkozott az ikerkutatás, az adoptált gyermekek fejlődésének tanulmányozása, a családtörténet leírása és elemzése, és sok egyéb innovatív megközelítés. Egységesen elfogadott válasz a kriminalitás okait illetően nem született, valójában mind az egyénben, mind pedig a szűkebb környezetben rejlő befolyásoló tényezők közrehatására találtak bizonyítékokat. Témánk szempontjából azt kell kiemelni, hogy természetesen az utóbbiak is az elkövető tudatán keresztül érvényesülnek, tehát a pszichológia alkalmazásának szükségessége nem vált kérdésessé.
A lélektan és a pszichiátria történetének igen jelentős fejezete a pszichoanalitikus irányzat megjelenése. Magától értetődik, hogy a Sigmund Freud és követői nevéhez kapcsolható elmélet és módszer a bűnözés tanulmányozásában is új megközelítéseket, magyarázatokat eredményezett. Ferenczi Sándor volt az, aki a pszichoanalitikus kriminológia létrehozását és művelését szorgalmazta. Véleménye szerint a korábbi bűnözéskutatás eredményei nem elvetendőek, de a tudattalan lelki élet törekvéseit, azok keletkezési módjait és az elkövetéstől való visszatartás lehetőségeit is elmélyülten tanulmányozni kell.[7]
A kriminológia és a pszichológia kapcsolatában szinte magától adódik a kérdés: amennyiben a lelki folyamatok szerepet játszanak az elkövetővé válásban
- 362/363 -
(amit általánosan elfogadottnak tekinthetünk), úgy meghatározhatók-e azok a tényezők, amelyek kriminogén funkciót töltenek be. Ezek felismerése, esetleg korrigálásuk segíthet-e a bűnözővé válás megelőzésében? Ha igen, akkor milyen beavatkozásokkal lehet elejét venni a törvényszegésnek? Nyilvánvaló, hogy a bűnöző személyiség, vagyis az elkövetésre predesztinált emberek létezésének elfogadása azokra a megközelítésekre jellemző, amelyek az egyén meghatározó szerepét vallják.
Az első jelentős irányzat, amely a tett helyett az elkövetőre irányította a figyelmet, Cesare Lombroso nevéhez kötődik. Valójában azonban már az ő munkásságát megelőzően is sokan tanulmányozták a bűnözőket, megjelentek olyan értekezések, amelyek a kriminális személyiség elméletének forrásaiként értékelhetők.[8] Ezek nem tisztán pszichológiai vizsgálódások eredményeit jelenítették meg, a lélektan biológiaiantropológiai szempontokkal együtt alapozta meg a kutatók következtetéseit. Valójában a fiziognómiáról van szó, ami a fizikai és pszichikai meghatározók egymásra gyakorolt hatását, összefüggéseit vizsgálja, és aminek kezdetei egészen az ókorig nyúlnak vissza.[9] Giambattista della Porta már a XVI. század végén olyan ismérveket írt le, amelyek alapján a külső megjelenésből a bűnelkövető magatartásra lehet következtetni. A tolvajoknak szerinte vastag ajkaik vannak, a látásuk pedig éles. A megjelenés, illetőleg a kriminalitáshoz való viszony közötti összefüggés fennállásáról értekezett mások mellett Johan Caspar Lavater a XVIII. század végén, majd Hubert Lauvergne a XIX. század első felében.[10] Cesare Lombroso 1876-ban adta ki "A bűnös ember" (L'uomo delinquente) című munkáját. Adatok vannak arra, hogy tételeire nagy hatással volt egy börtönben meghalt rablógyilkos koponyájának a felnyitása és megtekintése. Az agy felszínén olyan bemélyedést talált, amely az alacsonyabb rendű állatokra jellemző.[11] Valószínűleg ez az észlelés is hozzájárult ahhoz a következtetéséhez, amely szerint a bűnöző voltaképpen az evolúció valamely korábbi fokán megrekedt emberfajta. Így a pszichológiától lényegében el is távolodott, hiszen megállapításai szükségképpen elvezettek a "született bűnöző" koncepciójához. Innen pedig az eugenetikához, vagyis az "embernemesítés" gondolatához vezetett az út.
A lélektani kutatások jelentőségére a pszichoanalitikus iskola terelte vissza a figyelmet. Freud és követői azt vallották, hogy a lelki folyamatok túlnyomó része a tudat alatti szinten zajlik, így azok nehezen megközelíthetők, feltárásukra sajátos módszereket (pl. álomfejtés, hipnózis) kell alkalmazni. A természetünk által meghatározott szükségletek, elemi hajtóerők, ösztönök manifesztálódását a szocializáció eredményeit hordozó "ego" korlátozza úgy, hogy a morális érték- és normarendszerek ("szuperego") követelményeit is figyelembe veszi. Ha a tudatalattiból előtörő természeti hajtóerők erősebbek mint a fékek, akkor az egyén bűncselekményt követhet el. Valójában tehát itt is egyfajta önkontroll-elmélettel állunk szemben.[12] Lombroso tanaihoz képest lényeges haladásnak értékelhető a pszichoanalízis bűnöző-felfogásában, hogy ez utóbbi nem tekinti születésénél fogva meghatározottnak a személyiséget, így fontos szerephez jut a környezet, a nevelés. Megjegyzendő mindazonáltal, hogy számos értékes tanulmány született az iskolához tartozó kutatóktól, átfogó kriminológiai elmélet azonban Ferenczi Sándor és mások erre irányuló törekvései ellenére nem jött létre. Maga Freud a bűntudat szerepét vizsgálta egy eredetileg 1916-ban publikált tanulmányában, megállapítva, hogy az tulajdonképpen megelőzi a tényleges deliktumot, majd a büntetés, a bűnhődés iránti vágy jelentkezik.[13]
Yochelson és Samenov 16 évet töltött olyan terheltek tanulmányozásával, akik vállalták a magatartásuk megváltoztatására irányuló kezelést. Eredetileg pszichoanalitikus hagyományokat követve dolgozták ki a módszereket, egy idő után azonban rájöttek arra, hogy a résztvevők nem igazán akarnak megjavulni, inkább csak az a céljuk, hogy enyhe büntetést kapjanak, minél előbb szabaduljanak a börtönből. Valójában manipulálták a terapeutákat, megnyilatkozásaikat az általuk feltételezett elvárásokhoz igazították. A későbbiekben ezért a kutatók úgy egyeztek meg velük, hogy sem a javukra, sem pedig a terhükre nem használhatók fel a vizsgálat és kezelés során szerzett adatok. A hagyományos, empirikus szociológiai módszereket is alkalmazó további munka során olyan adatokat tártak fel, amelyek alapján általánosabb következtetéseket is le lehetett vonni.[13] kiválasztott bűnelkövetővel folytattak három hónapon keresztül beszélgetéseket.
Samuel Yochelson és Stanton Samenov megállapította: tipikusnak tekinthető, hogy a kriminális karrier egészen fiatal korban kezdődik, a lopások és a verekedések valamennyi probandus esetében jellemzőek voltak a "pályakezdésre". Az iskolát és a munkát a "szívatás" kategóriájához sorolták, tehát lényegében kezdettől fogva szembefordultak a legfontosabb társadalmi intézményekkel.[14] Közös vonás azoknak a
- 363/364 -
"gondolkodási hibáknak" a jelenléte, amelyek valójában a kriminális személyiség társadalomellenességét eredményezik és tartósítják. Ilyen például a másoknak okozott sérelem neutralizálása vagy bagatellizálása, a kötelességek saját magukra vonatkoztatott tudatának a hiánya vagy csekély jellege.
Hasonló következtetésekre jutott Popper Péter, aki kriminális személyiségzavarnak nevezi azt az állapotot, amelyben az antiszocialitás találkozik bűncselekmények elkövetésével. Egyetért azzal, hogy a meghatározó elemek már gyermek- vagy ifjúkorban hatni kezdenek. Általánosságban elmondható, hogy az ilyen személyiségek esetében valamely érzelmi sérülés következett be, ennek következményeképpen az affektív élet- és reakciómódok infantilis szinten rögzültek. Ez csökkent tűrőképességben, a nagy intenzitású de rövid tartamú feszültségek keresésében, a környezettel való szembenállásban és más, többnyire deviánsnak minősülő tulajdonságokban mutatkozik meg. Az elszenvedett miliő-ártalmak miatt nagy agresszív feszültség halmozódik fel úgy, hogy annak társadalmilag elfogadható levezetési módjai hiányoznak. A kriminális személyiségzavarban szenvedők kevéssé tudják az elfogadott erkölcsi normákat belsővé tenni.[15]
Ugyanez a megközelítés jellemzi a XX. század végén született monokauzális elméletet: a csekély önkontroll teóriáját. Megalkotói: Michael R. Gottfredson és Travis Hirschi döntően két tényezőre vezetik vissza a bűncselekmények megvalósulását. Az egyik az elkövető önkontroll-hiánya, a másik pedig a megfelelő alkalom. Mivel az emberi együttélés gyakorlatilag állandóan kínálja a lehetőségeket, értelemszerűen a személyben rejlő okok adják ennek a felfogásnak a lényegét. A csekély önkontrollal rendelkező egyének nincsenek tekintettel a társadalmi értékekre, más akadályokra, az önző és feltétlen érdekérvényesítés, illetőleg szükséglet-kielégítés jellemző rájuk.[16] Megjegyzendő, hogy a rizikótársadalom felfogásával együtt az utóbbi évtizedekben előtérbe került kockázatelemzési-kezelési módszerek ismételten arra irányítják a figyelmet, hogy vannak a társadalomnak az együttélésre veszélyesebb tagjai, ők pedig - miként a korábbi kutatások ezt jelezték - bizonyos ismérvek alapján felismerhetők. Ilyen megközelítésben egyesek szerint továbbra is napirenden van a potenciális és tényleges elkövetők személyiségének vizsgálata a megelőzés minőségének javítása érdekében.[17]
Megalapozottnak kell tekinteni azokat a kritikákat, amelyek az általános bűnözői személyiség megragadására irányuló tudományos törekvéseket érintik. A hivatkozott elméletek értékes adalékokkal szolgálnak a kriminális magatartás kialakulásának megértéséhez, de általános magyarázatot nem adhatnak, mivel maga a bűnözés sem egynemű. Ahogyan a leírt pszichikai tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni az okok feltárása során, ugyanúgy hiba, hogy az elkövetésre vezető általános személyiségjegyek kutatói elhanyagolják az egyéb (társadalmi, a közhatalmi kontrollal kapcsolatos, stb.) faktorokat.[18] Mai tudásunk és a bűnüldözői tapasztalatok szerint inkább a különös bűnözési megnyilvánulások terén, sőt: a felderítés során az egyedire fókuszáló tevékenység segítésében játszik nagy szerepet a jelzett kutatások során felhalmozott tudás (criminal profiling).
Az általános - pszichológiai - magyarázatra törekvésekkel szemben ígéretesebbek azok a kutatások, amelyek a hagyományos, elsősorban okkutató kriminológia vizsgálódási területeit bővitik úgy, hogy inkább árnyalják, semmint egyszerűsítik a kriminalitás szemléletét. Az elkövetői személyiségnek a megragadása és jellemzése, valamint a bűnalkalmak feltárása mellett a XX. század közepétől kezdődően, de inkább az utóbbi évtizedekben a figyelem egyre inkább kiterjedt az áldozatra is. Nem csupán a sértettről van szó, hiszen minden bűncselekmény a társadalom ellen irányul. Egyáltalában nem elhanyagolható tehát - a kriminalitás megértése szempontjából sem - az a közeg, amelyben a deliktumok megvalósulnak, és amely hatóságai és bíróságai segítségével kölcsönhatásba lép a feltételezett vagy valódi tettesekkel. Mondani sem kell, hogy a pszichológiának az újabb kérdések megválaszolásában is mellőzhetetlen szerep jut. A kriminológia rögzítheti - és rögzíti is -, hogy például a bűnözéstől való félelem nem a statisztikában vagy akár a rejtett kriminalitásra irányuló kutatásokban megállapított arányokban van jelen az egyes társadalmi csoportokban, sőt: egyfajta fordított arányosság érvényesül. Azok rettegnek jobban, akik a támadás veszélyének kevésbé vannak kitéve. Ezek a tények. A magyarázat elsősorban a lélektan művelőitől várható.[19]
Az elkövető személyiségének vizsgálata mellett indokolt a sértettek pszichológiai kutatása is. A XX. század második felében kibontakozott új irány, egyesek szerint önálló tudomány: a viktimológia egyik első megállapítása ugyanis az volt, hogy gyakran az ugyanolyan státusú és hajlamú személyek közül csak a véletlen dönti el, hogy ki lesz az elkövető és ki az
- 364/365 -
áldozat.[20] De még olyan tételek is megfogalmazódtak, amelyek szerint a sértett számos esetben nem csupán elszenvedője és esetleg közreható tényezője, hanem éppenséggel az elsődleges okozója az ellene elkövetett emberölésnek,[21] szexuális erőszaknak, vagy más deliktumnak.[22]
A viktimológiához kapcsolódó pszichológiai kutatásoknak azonban természetesen nem csupán az oksági kérdések körében van helye. A jelzett kölcsönhatástól függetlenül a konkrét esetekben nem mosható össze a támadó és a megtámadott felelőssége. A bűncselekménynek a sértettre gyakorolt hatása, az áldozatok segítésének lehetőségei és egy sor más kérdés ró további feladatokat a kriminológiára és a pszichológiára.
A szubjektív biztonság, ami nem csupán érzelmeket, hanem ismereteket és attitűdöket is magában foglal, szintén a XX. század utolsó évtizedeiben került a tudományos érdeklődés homlokterébe. Hangsúlyozni kell, hogy nem valamiféle marginális jelenségről van szó, hanem olyan problémák együtteséről, amelyek tanulmányozása révén a kriminalitás alapkérdéseire adott válaszok is módosulhatnak, teljesebbé válhatnak. Ez nem túlzás, hiszen van olyan - széles körben egyetértésre talált - elmélet is, amely szerint lényegében a bűnözéstől való félelem szüli a törvényszegések jelentős részét azáltal, hogy az emberek visszahúzódnak a közterületekről, így átengedve azt a deviáns elemeknek.[23] Van olyan rendvédelmi stratégia, amely elsődleges célként fogalmazza meg a társadalom meggyőzését a bűnözés elleni közhatalmi fellépés következetességéről és hatékonyságáról.[24]
Magyarországon a Baranya megyében lefolytatott 1982-es kérdőíves vizsgálat, majd az 1992-ben megismételt felvétel alapján az volt megállapítható, hogy 1982-ben a megkérdezettek 22,6%-a félt egyedül, éjjel, a lakásától 100 méteres körzetben, tíz évvel később ez az arány már 36,3% volt. Az első felmérés idején a válaszadók 5,8%-a gondolta úgy, hogy egy éven belül betörnek hozzá, ez a mutató 1992-ben már 22,8% volt. 1982-ben a probandusok 28,1%-a nyilatkozott úgy, hogy semmiféle pótlólagos biztonságnövelő intézkedést nem tesz a lakása védelmében, egy évtizeddel később már egy százalék alá (0,7%) süllyedt az ilyen kijelentések aránya.[25] A 2010-es kormányprogram (H/47) is kiemelt célként határozta meg az állampolgárok biztonságérzetének javítását.
A bűnözéstől való félelem, amely a mondottak szerint a szubjektív biztonságnak csupán egyik, de kiemelkedő jelentőségű eleme, egyfajta pszichikai nyugtalanságot jelent azzal kapcsolatban, hogy bűncselekmény, elsősorban erőszakos bűncselekmény áldozatává válhatunk.[26] Mindjárt meg kell jegyezni, hogy nem feltétlenül negatív megítélésű jelenségről van szó, hiszen a kriminalitástól valóban tartani kell, az sajnos életünk velejárója. Aki egyáltalában nem fél attól, hogy vele szemben bűnt követhetnek el, az saját elhatározásból az általánosan elvárható óvintézkedések elhanyagolására is hajlamos lehet. Az viszont már aggályos, ha a félelem irracionálisan magas szintje van jelen. Szintén magyarázatot, és szükség esetén megfelelő korrekciókat igényel az a közhelyszerű igazság, amely szerint a félelem és a kalkulálható áldozattá válási kockázat nem fedik egymást. Másképpen szólva: a félelem inadekvát, ezért lehetséges, hogy egyesek túlreagálják, mások pedig alábecsülik a tényleges veszélyt. A hatékony megelőzés érdekében azonban arra volna szükség, hogy a szubjektív és az objektív fenyegetettség közelítsen egymáshoz. Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy mind a feltárt tények magyarázata, mind pedig a szükséges lépések megtervezése során jórészt a pszichológia tudományára kell támaszkodni.
Problémaként jelentkezik mindenekelőtt az, hogy érzéseket, félelmi szintet mérni igen nehéz. Számszerűsíteni az eredményeket még nehezebb, és a dolgok természeténél fogva félrevezető is lehet.[27] Az a világszerte alkalmazott kérdés például, hogy a probandus éjszaka nyugodtan kimehet-e az utcára, nyilvánvalóan a körülményektől függő válaszokat eredményez (amelyeket persze lehet pontosítani további tudakozódással). Van, aki a saját környékén biztonságban érzi magát, de retteg, ha meghatározott helyekre kell mennie, vagy éppen bizonyos közlekedési eszközöket, útvonalakat kell igénybe vennie.
A szociálpszichológiának arra is figyelemmel kell lennie, hogy a bűnözéstől való félelem szintje és irányultsága manipulálható. Ezzel összefüggésben meg kell említeni a "morális pánikot", ami tulajdonképpen
- 365/366 -
nem más, mint a bűnözéstől való félelem gerjesztett formája. Többnyire ezen jelenség mögött is valós veszélyek állnak, bár nem feltétlenül, és nem mindig, hiszen a boszorkányüldözések is ebbe a körbe sorolhatók. Arról van szó, hogy bizonyos csoportok (nem feltétlenül tudatosan átgondolt elhatározás eredményeként) kiválasztanak egy fenyegetést, azt pedig első számú közellenségként viszik a nyilvánosság elé. A "morális pánik" nem korlátozódik a bűnözésre, akár betegségek, járványok is tárgyai lehetnek. A kriminalitással kapcsolatban azonban az a sajátossága, hogy nem csupán a veszély, hanem annak forrása is a figyelem középpontjába kerül. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a negatív magatartás emberek meghatározott köréhez kötődik, akik így deviáns minősítést kapnak, velük szemben ellenséges hangulat alakul ki.[28] Nem kell bővebben kifejteni, hogy a morális pánik és az annak gerjesztésében, fenntartásában érdekelt erők hatására olyan társadalmi konfliktusok keletkezhetnek, amelyek messze túlmutatnak az eredeti problémán.[29]
Fontos kiindulópont, hogy az emberek döntő többsége nem találkozik a bűnözéssel olyan módon, hogy saját tapasztalatai határozhatnák meg a félelmi szintjét. Óriási szerepe van a médiának, amelyből naponta ömlenek ránk az elkövetett rémtettekről szóló tudósítások. Máig nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy ezek - továbbá az erőszakot ábrázoló "fiction" műsorok - egyértelműen gerjesztik-e a kriminalitást. Az viszont nyilvánvaló, hogy a jelenségről szóló tudásunk nagy részét a tömegtájékoztatásból szerezzük, így a félelmi szintre feltétlenül hatnak a bűnügyi hírek és ábrázolások. A "morális pánik" jelensége nem a korszerű tömegkommunikáció terméke, de nyilvánvaló, hogy annak révén rendkívül felerősödhet, és kialakulását tekintve felgyorsulhat. Egy demokratikus jogállamban az írott és az elektronikus sajtó elhallgattatása, a szólásszabadság korlátozása nem jöhet számításba, de a közhatalom tájékoztatás-politikája alakítható. Emellett éppen a nyitottság ad alkalmat arra, hogy a tudományos kutatások eredményei eljussanak az emberekhez, a bűnmegelőzési ismeretek közvetítése révén a szubjektív biztonsági szintre kellő befolyást lehessen gyakorolni.[30] Nem szorul bővebb indokolásra, hogy e téren is óriási feladatok hárulnak a pszichológiára, különösen a szociálpszichológiára.
Szorosan összefügg mindezzel, de egyéb pszichikai és más problémákat felvet az úgynevezett "feljelentési hajlandóság" alakulása. A kárhelyreállító igazságszolgáltatás felé fordulás ellenére a büntetőjog érvényesítése a közhatalom feladata (még a közvetítői eljárás esetében sem mellőzhető a hivatalos szervek döntése). Éppen ezért magától értetődik, hogy kívánatos a bűnüldöző szervek tudomására hozni minden olyan esetet, amelyben felmerül a kriminális magatartás gyanúja. Más oldalról viszont általános feljelentési kötelezettség nincs, a jogalkotó nyilvánvalóan abból indult ki: a sértett érdeke, hogy a hatósághoz forduljon. Ez azonban nem minden esetben van így. Sőt: a felmérések azt mutatják, hogy különös ok (ilyen lehet például a biztosítási feltétel gépjárműlopás esetén) hiányában az emberek egyáltalában nem tesznek feljelentést az ellenük elkövetett bűncselekmények többségére vonatkozóan.[31] Ez a passzivitás számos okra visszavezethető, nem elhanyagolható többek között a hivatalos szervekbe vetett bizalom. Természetes, hogy a magyarázat jórészt szintén a pszichológia tudományának segítségével tárható fel, az okoknak az egyes cselekményfajtákra, valamint egyéb tényezőkre (lakóhely, életkor, stb.) vetített pontos megjelölése egyben lehetőséget adna a helyzet javítására is. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy demokratikus társadalomban a feljelentések alakulásától függetlenül is a bűnüldözés, valamint a büntető igazságszolgáltatás szerveinek kötelessége olyan viszonyt ápolni a lakossággal, amelyben az operatív érdekeket nem sértő kölcsönös tájékoztatás, sőt együttműködés megalapozza a kriminalitással szembeni hatékony fellépést. Nyilvánvaló, hogy a pszichológiának ezen a téren is pótolhatatlan szerepe van. A közösségi rendőrség (community policing) modelljének tanulmányozása és a sikeres megoldások intézményesítése révén sokat lehetne tenni a bűnmegelőzés eredményességének növelése érdekében, de természetesen a felderítést is segítik a lakosságtól kapott információk.
Amint arról szó volt, a XX. század kriminológiájának az ezredfordulót követően is folytatódó egyik törekvése a bűnözés rendszer-szemléletű, illetőleg interaktív vizsgálata, vagyis elsősorban a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek közrehatásának a feltárása. Ebben a megközelítésben az elkövető személyiségének a kutatása kiegészül a rendőr, az ügyész, a bíró, a pártfogó, a büntetés-végrehajtás tagja iránti érdeklődéssel, továbbá az egyes eljárási cselekmények (pl. kihallgatás) pszichológiai elemzésével, értékelésével.
- 366/367 -
Közhely, hogy a kontroll intézményeinek a rendeltetése a társadalom védelme, a bűnözés lehetőség szerinti visszaszorítása, de legalábbis elviselhető keretek között tartása. A módszereket illetően már nincs ilyen egység a különböző felfogásokban. A klasszikus iskola a gyors és következetes felelősségre vonásban, a "treatment" (kezelés) hívei a személyiség kedvező irányú változtatásában látták, illetőleg látják a megoldást. Tény mindenesetre, hogy a büntető igazságszolgáltatás rendszerébe terheltként bekerült személyek igen jelentős része ott olyan hatásoknak van kitéve, amelyek inkább a kriminális karrier folytatására ösztönzik. Számos elmélet (címkézés, intézményes anómia, stb.) meggyőzően, empirikus adatokra is építkezve mutatja be a hatóságok és bíróságok, továbbá a környezet esetenkénti negatív szerepét.
Magától értetődik, hogy ilyen megvilágításban már nem csupán a terheltek kutatása fontos, hanem a velük foglalkozó közhatalmi emberek pszichológiai vizsgálata is. A múlt század közepétől kezdődően igen sokan foglalkoztak például a rendőrök személyiségének a problémáival. A hagyományos felfogásban - és a politikai propagandában - a közbiztonság védelme a törvényi értékek jegyében folyik. A valóság megismerésére irányuló tudományos munkák azonban nem igazolták vissza ezt a feltételezést.
William A. Westley a XX. század ötvenes éveiben tanulmányozta a rendőri munkát és a rendőrök személyiségét is. Arra a következtetésre jutott, hogy a közbiztonság őrei sajátosan viszonyulnak a jogi szabályozáshoz, a törvények alkalmazása során saját értékeiket és normáikat követik, amelyek nem mindig esnek egybe a jogalkotó eredeti szándékával. Ez vonatkozik az erőszak alkalmazására,[32] valamint a titkosság követelményére is, ami a rendőrök számára szigorúan irányadó olyannyira, hogy adott esetben még jogsértés esetén is betartják.[33] Hasonló megállapításokra jutott Jerome H. Skolnick, aki azt fejtette ki, hogy a konfliktusok rendőri szinten történő elrendezése kevéssé követi a jogi szabályozás értékeit.[34] Arthur Niederhoffer még tovább ment, amikor megállapította, hogy a rendőrökre jellemző a cinizmus, ami a társadalomban létező, de a jogszabályokban is kifejeződő értékek erőteljes tagadását fedi.[35] Ahogyan a bűnözők esetében, úgy a rendőröknél is vitatható egyfajta általános személyiség feltételezése.[36] A kutatási eredmények és néhány ismertté vált súlyos visszaélés alapján nem cáfolható, hogy a közbiztonság védelmére rendelt testületek tagjai sorában szociopata személyiségek találhatók,[37] de még arra is vannak adatok, hogy a rendőri szolgálat során következnek be azok a változások, amelyek patológiás irányba mutatnak.[38]
A büntető igazságszolgáltatási rendszer működtetésében szerepet játszó más tisztségek viselőivel kapcsolatban is megállapították egyrészt a személyiség, a lélektani tényezők fontosságát, másrészt a törvényi elvárásoktól való eltérést.[39] A bűnözéskontrollban közreműködő személyek pszichológiai vizsgálata azért fontos, mert ők azok, akik a törvényben általánosan lefektetett szabályokat a valóság nyelvére lefordítják. Még a legszigorúbban szabályozott rendszerekben is van mérlegelési lehetőség, így a bűnöző magatartás tényleges meghatározása rájuk hárul. Mindezeken túlmenően szükség van azon szervezeti magatartások, viszonyok feltárására is, amelyek egyrészt a kereteik között tevékenykedő emberek személyiségére hatnak, másrészt tőlük jelentős mértékben függetlenednek is (eldologiasodnak). Példa erre az "intézményes rasszizmus", amelynek meglétét a londoni rendőrségen belül megállapították.[40]
E tanulmány keretei természetesen nem adtak lehetőséget a kriminológia és a pszichológia teljes kapcsolatrendszerének részletes bemutatására. Az itt említett néhány fontosabb probléma és együttműködési terület példa arra, hogy a bűnözéssel foglalkozó tudomány nem lehet meg az emberek magatartását meghatározó lelki folyamatok, megnyilvánulások kutatása nélkül. Ez a szimbiózis gyakorlatilag a kriminológia kialakulásától kezdődően fennáll, bár a bűnre és annak kezelésére vonatkozó egyes irányzatok kevésbé támaszkodtak a pszichológiára. Magától értetődik, hogy a kriminológia is hatott a lélektanra, hiszen a feltárt kriminális jelenségek és összefüggések (például az elkövetők és a sértettek hasonlóságára vonatkozó viktimológiai tétel) új
- 367/368 -
megvilágításba helyezték az emberi viselkedés egyes formáit, helyzeteit. A bűnözésről felhalmozott ismeretek értelemszerűen alapot adnak a társadalmilag elvárt magatartást érintő következtetések levonására is.
Nem nehéz megjósolni: a lélektan és a kriminológia együttműködése a jövőben is folytatódik. Az eredményesség érdekében nézetünk szerint nem elsősorban az általános bűnözői személyiség jegyeinek további kutatása szükséges. Az ilyen kép megalkotására, a delinkvens ismérveinek a megragadására irányuló törekvések eddig nem jártak sikerrel. Ugyanakkor komoly veszélyeket is hordoznak ezek a próbálkozások. Velük kapcsolatban nem csupán az eugenetika, az "embernemesítés" gondolatára is visszavezethető történelmi tragédiák idézhetők fel, hanem ma létező kezdeményezések is. Ha sikerülne leírni az "általános bűnözőket", akkor nem lehetne megkerülni a velük szembeni közhatalmi fellépés szükségességének kérdését. Innen pedig könnyen el lehetne jutni az "ellenség-büntetőjog" koncepciójához, amelyben a társadalom értékeivel szembehelyezkedő személyek megfoszthatók volnának alapvető emberi jogaiktól, a velük szemben érvényesítendő fontos eljárási garanciáktól.[41] Ígéretesebbek azok a kutatások, amelyek az oksági vizsgálódásokat szélesebb összefüggések keretei között folytatják, illetőleg a bűnözés jelenségének és körülményeinek korábban nem, vagy kevésbé tanulmányozott kérdéseire keresik a választ. ■
JEGYZETEK
[1] Cesare Beccaria: Bűntett és büntetés. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967. 66.
[2] Hans-Joachim Schneider: Psychologie des Verbrechens (Kriminalpsychologie). In: Handwörterbuch der Kriminologie, Kriminalpolitik-Rauschmittelmißbrauch. (Rudolf Sieverts - Hans-Joachim Schneider). Berlin, Walter de Gruyter, 1987. 415-458.
[3] Friedrich Schiller: Der Verbrecher aus verlorener Ehre. Eine wahre Geschichte. Berlin, Klaus Wagenbach, 1984.
[4] Johann Christian Gottlieb Schaumann; Ideen zu einer Kriminalpsychologie. Halle, Gebauer, 1792. Schneider: i. m. 418.
[5] Johann Christian August Heinroth: Grundzuge der Criminal-Psychologie. Berlin, Dümmler, 1833. Schneider: i. m. 420.
[6] Michael R. Gottfredson-Travis Hirschi: A General Theory of Crime. Stanford, CA, Stanford University Press, 1990.
[7] Ferenczi Sándor: A pszichoanalízis haladása. Budapest, Dick Manó, 1919. 126.
[8] Alfred Lindesmilh-Yale Levin: The Lombrosian Myth in Criminology. American Journal of Sociology. 1937. 5. 653-671.
[9] Elisabeth C. Evans: Physiognomics in the Ancient World. Philadelphia, Transactions of the American Philosophical Society, 1969. 59.
[10] Anitha Oommen-Tom Oommen: Physiognomy: A Critical Review. Journal of the Anatomical Society of India. 2003. 2. 189-191.
[11] Freda Adler-Gerhard O. W. Mueller-William S. Laufer: Kriminológia. Budapest, Osiris, 2000. 97.
[12] Schneider: i. m. 424.
[13] Sigmund Freud: Criminality from a sense of guilt: Some character types I have met in psychoanalytic work. In CollectedPapers. London, Hogarth Press, 1961. 342-344.
[14] Samuel Yochelson-Stanton Samenow: The Criminal Personality. Vol. I. A Profile for Change. New York, Jason Aronson, 1976. 17.
[15] Popper Péter: A kriminális személyiségzavar kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 160-161.
[16] Travis Hirschi-Michael. R. Gottfredson: The Generality of Deviance. London, Transaction Publishers, 1994. 1-22.
[17] David P. Farrington: Criminological psychology in the twenty-first century. Criminal Behaviour and Mental Health. 2004. 3. 152-166.
[18] Richard A. Dienstbier: Exceptions to the Rule: A Review of The Criminal Personality, Volume I: A Profile for Change. Law and Human Behavior. 1977. 2. 207-216.
[19] Stephen Farrall-Jon Bannister-Jason Ditton-Elizabeth Gilchrist: Social Psychology and the Fear of Crime. British Journal of Criminology. 2000. 3. 399-413.
[20] Freda Adler-Gerhard O. W. Mueller-William S. Laufer: i. m. 264.
[21] Marvin Wolfgang: Patterns in Criminal Homicide. Montclair, NJ., Patterson Smith, 1975. 245-265.
[22] Menachem Amir: Patterns in Forcible Rape. Chicago-London, The University of Chicago Press, 1971. 259-270.
[23] James. Q. Wilson-George L. Kelling: Broken Windows. The Atlantic Monthly. 1982. 3. 29-38.
[24] Nigel Fielding-Martin Innes: Reassurance Policing, Community Policing, and Measuring Police Performance. Policing & Society. 2006. 2. 127-145.
[25] Korinek László: Félelem a bűnözéstől. Budapest, KJK, 1995. 68-77.
[26] Korinek: i. m. 79.
[27] Ute Gabriel-Werner Greve: The Psychology of Fear of Crime: Conceptual and Methodological Perspectives. British Journal of Criminology. 2003. 3. 600-614.
[28] Stanley Cohen: Folk Devils and Moral Panics: The Creation of Mods and Rockers. Oxford, Blackwell, 1972.; Kitzinger Dávid: A morális pánik elmélete. Replika. 2000. 40. 23-48.
[29] OKRI: Állásfoglalás a magyarországi bűnözési helyzetről, az elkövetők etnikai hovatartozásának nyilvántartásáról és a "cigánybűnözésről". http://www.okri.hu/images/stories/doc_fdes/allasfoglalas_hossz.doc (2010.07.23.)
[30] Korinek: i. m. 99.
[31] Korinek: i. m. 127-131.
[32] William A. Westley: Violence and the Police. The American Journal of Sociology. 1953. I. 34-41.
[33] William A. Westley: Secrecy and the Police. Social Forces. 1956. 3. 254-257.
[34] Jerome H. Skolnick: Justice Without Trial: Law Enforcement in Democratic Society. 2nd Ed. New York, John Wiley and Sons, 1975. 68.
[35] Arthur Niederhoffer: Behind the Shield: The Police in Urban Society. New York, Doubleday and Co. Inc., 1967.
[36] Robert W. Balch: The Police Personality: Fact or Fiction? The Journal of Criminal Law, Criminology, and Police Science. 1972. 1. 106-119.
[37] Catherine Griffin-Jim Ruiz: The Sociopathic Police Personality: Is it a Product of the "Rotten Apple" or the "Rotten Barrel"? Journal of Police and Criminal Psychology. 1999. 1. 28-37.
[38] Harold D. Cottle-Gary G. Ford: The Effects of Tenure on Police Officer Personality Functioning. Journal of Police and Criminal Psychology. 2000. 1. 1-9.
[39] Jerome Frank: Emberi lények-e a bírák? In: Jog és filozófia. (Varga Csaba) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981
[40] Simon Holdaway-Megan O'Neill: Institutional Racism after Macpherson: An Analysis of Police Views. Policing and Society. 2006. 4. 349-369.
[41] Nagy Ferenc: Az ellenség-büntetőjogról, a jogállami büntetőjog eróziójáról. Magyar Jog. 2007. 2. 65-75.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az MTA levelező tagja.
Visszaugrás
