Sarusi Kiss Béla[1]: Közjegyzők ügyfelei (KK, 2017/3., 5-21. o.)

A közjegyzői ügyfélkör és ügyforgalom összehasonlító elemzése 1875-1949

A tanulmány a magyarországi magánközjegyzőség 1875-1949 közötti időszakában azt vizsgálja, hogy kik és miért fordultak egykor közjegyzőhöz és ennek kapcsán milyen típusú iratok készültek A vizsgálathoz több, levéltári iratokon alapuló esetet vizsgál, mint például egy 19. századi szőlőműves család közjegyző előtt kötött ügyleteit, egy építési szerződést és bírósági utóéletét, egy politikai botrányt, a budapesti válások esetében létrejövő közjegyzői ügyleteket, illetve a Holocaust idején alkalmazott közjegyzői eljárásokat. Mindezeket utólag összeállított és korabeli statisztikai adatokkal összevetve arra a megállapításra jut, hogy a magyar közjegyzői gyakorlatban folyamatosan szorul vissza az okiratszerkesztési gyakorlat, miközben a hitelesítés illetve a hagyatéki eljárások száma és aránya emelkedik. Megfigyelhető az is, hogy az intézmény ügyfélköre alapvetően a felsőbb társadalmi rétegekből került ki, de az irodák tevékenységének változásával ez is átalakul: a középosztály mind gyakrabban került kapcsolatba a közjegyzőséggel.

Magyarországon a közjegyzői intézmény létrehozásának egyik célja a megelőző jogvédelem megerősítése, létrehozása volt. Az 1874-ben megszületett közjegyzői törvény indoklása az intézmény célját tekintve kimondja, hogy "Az állam feladata gondoskodni [...] a jogok keletkezésére, a jogügyletek kötésére befolyva, ezeknek nagyobb szabályszerűséget, világosságot biztosítanak, s ezáltal a jogok biztosságára és így az összeütközések s perek okainak és így számának csökkentésére üdvös befolyást gyakorolnak, [...] a közjegyzői intézmény tehát igazságügyi szervezetünkben szükséges tagot állít fel, amely hatáskörébe átveendi s az állam minden terheltsége nélkül célszerűen és jobban végzendi részét azon teendőknek is, amelyek eddig bíróságok és ügyvédek kezében voltak."[1]

A magyarországi magánközjegyzőség szerepének értékelésekor fontos tényező, hogy fennállásának időszakában hogyan alakult az ügyfélköre. Ennek vizsgálata többek között arra alkalmas, hogy kiderüljön, az 1875-ben elindult intézménynek hogyan sikerült a polgári kor joghasználatába beilleszkedni. Mennyire sikerült azt a célt elérni, hogy a közjegyzők a korabeli Magyarországon a modern jogszolgáltatás jelentős részei, a közigazgatástól

- 5/6 -

és az egyháztól független fontos tényezői legyenek? Az is érdekes kérdés, hogy milyen arányú a közjegyzői tevékenységben azok száma, akik a közjegyzőkényszer miatt keresték fel az intézményt, illetve mennyiben folytattak olyan iratszerkesztési munkákat, melyeket akár ügyvédek, bíróságok, más jogi és közigazgatási szereplők is végeztek. Ez utóbbit döntően az határozta meg, hogy a közjegyzőkre vonatkozó törvényi felhatalmazások egyáltalán milyen jogügyletekben tették lehetővé a közjegyzői közreműködést.

Mára már alaposan ismerjük a polgári korszak magánközjegyzőinek személyét és társadalmi hátterét.[2] Korábban már vizsgáltam a polgári kori magánközjegyzők tevékenységét a kamarai statisztikákra építve.[3] Néhány, országos adattal kiegészítve a korábbiakat, most azt igyekszem bemutatni, hogy hogyan alakult ügyfélkörük, miért fordultak a korabeli magánközjegyzőkhöz.

Mindehhez alig állnak rendelkezésre felhasználható alapkutatások, mivel sajnos ebben az esetben is az a helyzet, hogy a hivatalos magyarországi jogtörténészek nem a jogintézmény által létrehozott "termékre", a fennmaradt iratanyagra koncentrálnak. Van ugyan társadalomtörténeti kutatás alapján született esettanulmány,[4] illetve egy olyan PhD dolgozat,[5] amely alaposabban használt fel közjegyzői iratanyagot, de a közjegyzői ügyfélkör módszeres vizsgálatára eddig nem került sor.

Jelen alkalommal természetesen csak korlátozottan tehetem meg, hogy az ország egészére vonatkozóan végezzek vizsgálatot. Azokra a közjegyzőkre koncentrálok, akiknek már rendelkezésre áll adatbázis, illetve történeti feldolgozás. Újabb fontos adatokra bukkantam ugyanakkor a vidéki kamarák működését illetően, amelyeket összevetve a budapesti közjegyzőkkel, kitekintést nyerhetünk a közjegyzők magyarországi működésének egészére a két világháború között.

A közjegyzői törvény megalkotása után a közjegyzői hatáskör csak a hagyatéki ügyek esetében terjedt ki számottevően. Ezért, bár 1886-ban, 1894-ben és 1926-ban is jelentősen módosult a közjegyzői törvény, az ügyfélkör szempontjából mindezek a dátumok nem jártak döntő hatással, ugyanis a hagyatéki eljárás során mindvégig adott volt: az elhunyt utolsó lakhelye, illetve a halál időpontja kötelezően meghatározta az eljáró bíróság vagy közjegyző személyét. (Meg kell jegyezni, hogy hagyatéki eljárásra akkor volt szükség, ha számottevő ingó- és/vagy ingatlan vagyon sorsáról kellett dönteni).

A közjegyzői hatáskör kapcsán az 1886. évi XXXV. törvénycikk indoklásban már leszögezik, hogy az 1874-es törvény eleve korlátozott hatáskört rendelt a közjegyzőknek,

- 6/7 -

azzal hogy amennyiben a közjegyzői intézmény "mélyebb gyökeret ver", akkor a törvényhozásnak módjában áll majd a hatáskör kiterjesztése.[6] S bár ugyanitt megjegyzik, hogy a közjegyzőséghez a "közönség évről évre fokozódó bizalommal fordult" a közjegyzőséghez fűzött remények csak korlátozottan valósultak meg, mert az a kör, amiben a közjegyző eljárhatott, igen szűkre szabatott. Fekete László idézve a fentieket, érezhető keserűséggel jegyzi meg, hogy a novella mégis rossz irányba változott, abban a tekintetben, hogy a közjegyzővé való kinevezés feltételét enyhítette, illetve az okirattal való bizonyítás körét csak jelentéktelen mértékben bővítette. Azt azonban ő is pozitívan értékelte, hogy az 1886-os novella hagyatéki ügyek tárgyalását immár kötelezően közjegyzői hatáskörbe utalta. A közjegyzői hatáskör ugyan az ezt követő több mint fél évszázad alatt több alkalommal is bővült,[7] ezek azonban (talán a házasságot, illetve a válást megelőző, illetve követő közjegyzői hatáskör bővülésén kívül), nem nevezhetők jelentősnek.

Esettanulmányok

Az óbudai Thaller család közjegyző "használata" szerencsénkre, alapos vizsgálat alá esett.[8] Rupp Zsigmond, budai (1875-1897), majd belvárosi (1897-1917) közjegyző 1876., 1880. és 1889. évi ügykönyvei számos szőlőműves részére kiállított közjegyzői okiratra utalnak. Az 1876-os évben 92, 1880-ban 57, 1889-ben pedig 71 ilyen ügy fordul elő. A szőlőművesek 50-70 %-a óbudai, a maradék nagyrészt II. kerületi, tabáni, újlaki, esetleg promontori, tétényi, budakeszi, pilisborosjenői, solymári stb. lakos. A kiállított okiratok témája az első vizsgált évben nagyrészt (kb. 45%) kötvény, illetve kötelezvény, majd a másik két évben az adásvételi szerződések. Ezek mellett nagyjából hasonló arányban (10% körül) jelennek meg a letétek, aláírás-hitelesítések (amelyeket selejtezett a közjegyző), végrendeletek, ajándékozási szerződések, s kisebb számban találhatunk házassági szerződéseket, osztályegyezségeket, meghatalmazásokat, jogkötelező, kamatokról szóló nyilatkozatokat stb. A szőlőművesek közül néhányra a névmutatókban maximum 4-6 iratra utal, kivéve az óbudai Thaller családot, amely már az 1889-es évben is 12 alkalommal fordult meg a közjegyzőnél. 1878 és 1890 között összesen 27 iratban szerepelnek, ezt követően csak két alkalommal: 1894-ben és 1914-ben találkozhatunk velük. Mészáros megállapítja, hogy ezt a sok iratot egyrészt annak köszönhetjük, hogy a család ezidőtájt (1878 körül) érkezett ahhoz a ciklushoz, ahol a szülők végrendeleteket, a fiatalok házassági és ajándékozási szerződéseket tehettek, s a haláleseteket követő hagyatéki eljárásban osztályegyezséget, nyilvános árveréseket és adásvételeket bonyolíthattak le. Másrészt annak, hogy a családtagok mindezen jogukkal éltek is, az egyes élethelyzetekhez kötődő vagyoni kérdésekben saját elképzeléseik és stratégiáik voltak, amelyet a közjegyzői iratokban is tetten érhetünk.

- 7/8 -

A családra vonatkozó iratanyag tehát 29 ügyből áll: két végrendelet, négy-négy házassági és ajándékozási szerződés, kilenc adásvételi szerződés, öt letéti jegyzőkönyv, egy-egy kiigazítási szerződés, árverési jegyzőkönyv és osztályegyezség, valamint két nyilatkozat. Ezek közül kilenc német nyelvű: az összes végrendelet és házassági szerződés, egy ajándékozási, (vagyis az "intimebb" iratok) két adásvételi és egy kiigazítási szerződés. A többi 20 irat végén pedig - kivéve a letéti jegyzőkönyveket - azt a megjegyzést olvashatjuk, hogy az irat "német nyelven megértelmeztetett". Ebből bizonyosan tudhatjuk, hogy a Thallerek óbudai németek.[9] Mészáros tanulmánya a Thaller család társadalomtörténeti értékelését végzi el, amely végén német ajkú parasztpolgárként határozza meg a családot. Utal arra is, hogy a közjegyzőhöz fordulás alapvetően azért is történt, mert mind az örökösödéskor, mind a házastársak közötti vagyoni viszonyok kialakítása során a család már nem a magyarországi németek jogszokásait igyekezett követni, hanem attól eltérő feltételeket fogalmazott meg a közjegyzői iratokban. Véleményem szerint itt tehát a közjegyzői intézmény azt a szerepet vette magára, amely a közhitelesség erejével, a család azon szándékait igyekezett rögzíteni, amely a törvényes örökléssel illetve vagyonmegosztással szemben szándékoztak megvalósítani. Mivel annak nincs nyoma, hogy a jogügyleteket követően családi vita és pereskedés következett be, azt is kijelenthetjük, hogy a közjegyzői intézmény ebben az esetben sikerrel látta el feladatát a megelőző jogvédelem területén.

A következő esetben arra látunk példát, hogy a megelőző jogvédelem a bíróságok szűrőjén milyen hatékonysággal működött.[10] Horváth János magánzó 1880. október 28-án építési szerződést kötött Szabó Sámuel lakatossal és Hutera Béla építőmesterrel, építési kivitelezőkkel, Steinbach István Budapest V. kerületi közjegyző előtt. A német nyelven kötött szerződés egy a budai vár mellett található telken újonnan építendő villa építéséről szólt. A szerződésből az építkezés részletei jól megismerhetők: a szerződő felek az okirathoz csatolták az épület tervrajzát és a részletes költségvetést is, így ez az okirat az épület a keletkezését rendkívül részletes módon tartalmazza. A két vállalkozó húszezer (osztrák értékű) forint ellenében vállalta az épület felépítését, - a belső festési, a kályhaépítési, a gáz és a vízszerelési munkák kivételével - 1881. május elsejéig. Munkájukra egy éves garanciát vállaltak, amely ellenértékeként a vállalási összeg 5%-át kötötték ki. Az építtető Horváth János kötelezte magát, hogy az építkezés elkészülte után azonnal átveszi a vállalkozótól és az utolsó 2000 forintot kifizeti, az ezer forint kaució esedékességekor pedig hat százalékos kamattal számolva, 1060 forintot fizet, az építkezés minőségi felülvizsgálata után. Amennyiben ezt nem teszi a kivitelezés befejezése után nyolc nappal, köteles az összeget kifizetni. A vállalkozók arra kötelezték magukat, hogy a tulajdonos és a Drasche téglagyár részvénytársaság között kötött szerződés alapján átveszik a gyár által szállított téglákat. Horváth János az építkezés befejezésekor járó 2000 forint rész-

- 8/9 -

beni fedezetére a közjegyzőnél letesz 1000 forintot. A szerződéssel járó költségeket a felek közösen viselték.

A vállalkozók a kitűzött időpontig nem készültek el. Horváth János 1881. május 30-án ismét Steinbach István közjegyzőhöz fordult, azzal, hogy közjegyző hívja fel a vállalkozókat, hogy nyolc napon belül lakható állapotban adják át a házat.[11] Kijelentette, hogy amennyiben ezt nem tennék, akkor a hátralévő munkákat a vállalkozó költségére végezteti el és a kikötött munkabérből vonná le, illetve a késésből származó egyéb kárait is rájuk terheli.

Bár a szerződők nem az olcsóbb magánszerződési megoldást választották a jogvitát így sem tudták elkerülni. Az építkezés befejezése után 1881 decemberében ugyanis a két kivitelező a Budapesti királyi Törvényszékhez fordult, hogy 2362 ft munkadíját és ennek járulékait Horváth János fizesse meg számukra.[12] Hat év pereskedés után, miközben több szakértőt és tanút kértek fel és hallgattak ki, az 1887. március 16-án született törvényszéki ítélet a két vállalkozónak több részmunkálatnál, a földmunkák, a kőműves-, az ács-, a bádogos-, az asztalos és a lakatos munkák esetében ítélt meg 1652 frt többletmunkáért fizetendő összeget valamint a közjegyzői szerződésben rögzített 500 forint óvadék összeget.[13] Részben azonban az alperes Horváth János részére is viszontkövetelést ítélt meg a "tényleg beépített s a beépíteni kellett" területek közötti különbözet valamint néhány apróbb hiányosság miatt, összesen 731 forint 16 krajcár értékben. Az indoklás szerint, a főbb vitapontok a körül a kérdés körül alakultak ki, hogy mely munkák tartoztak az utólagosan megrendeltek körébe, illetve melyek voltak azok, amelyek minőségi, vagy nem teljesítés miatt az építtető kifogásolt. A törvényszék alapvetően azokat az elszámolásokat és nyugtákat vonta vizsgálat alá, melyeket a felperesek nyújtottak be a bírósághoz. Ugyanakkor említésre kerül az építési szerződés is, amelyről azonban az ítélet nem említi, hogy azt közjegyző közbejöttével kötötték volna. A bíróság külön megjegyzi, hogy az eredeti szerződés nem rendelkezett arról, hogy földmunkát is az építőknek kellett volna elvégezni, ezért jogos a két felperes igénye ennek kifizetésére, csakúgy, mint a "betonírozás" és az egyéb fent említett részmunkálatoknál is.

Az ítéletben egyik fél sem nyugodott meg, így hát fellebbeztek. Az ítélőtábla ítélet már teljesen más megközelítésben vizsgálta az ügyet: lényege az volt, hogy a közjegyző előtt kötött szerződés (ez az ítélet is csak mint szerződést említi,) 20 ezer forintban rögzítette az épület "jó anyagból, gondosan, jól és tartósan leendő elkészítését". Indoklásában arra hivatkozik, hogy "a "B" alatt csatolt felületes költségvetés, mely az építési munkák és anyagok tekintetében egység árakat tartalmaz, habár a felek által külön aláíratott is, nem fosztja meg az "A" alatti szerződést döntő jelentőségétől; mert midőn felperesek abból némely cikket kihagytak, az akár feledékenységből, akár tudatlanságból, akár célzatosan történt légyen, alperes kötelezettségére befolyást nem gyakorolhat." A táblai ítélet azt is

- 9/10 -

kimondta, hogy az alperesnek a közjegyzői felszólítás költségeit is meg kell térítenie. A táblai ítélet a törvényszéki ítélet logikájáról azt is kimondta, hogy az teljesen hibás volt, mivel "a szakértőknek az A és B alatti mellékletek egymáshoz való viszonyára és kölcsönhatására vonatkozóan véleménye figyelembe vehető nem volt, mert a szakértők jogi kérdésekben nem hivatottak véleményt mondani." Az ítélet néhány kisebb jelentőségű részletkérdésben még helyre tette a törvényszéki ítéletet, de a végeredmény az alperes Horváth János számára volt hízelgő: minimális Összeget kellett csak a két vállalkozónak kifizetni. Mindezt a Kúria ítélete is alapvetően helyben hagyta, megerősítve az előbbieket: "mert az okiratok vitás értelmezésének kérdésében, amire nézve a szakértők meghallgatásának helye sem lett volna, azok véleménye a másodbíróság által helyesen mellőztetett."

Utólag is beláthatjuk, és a kortársak számára is egyértelmű lehetett, hogy az ekkor még csak néhány éve működő magánközjegyzői intézmény számára megerősítést jelentett ez az ügy. A táblai és a kúriai ítélet ugyanis az építési szerződés lényegét úgy fogta fel, hogy azokat a két fél szabad akaratából, alapos megfontolás után, kölcsönös kockázatokkal vállalta. Az persze más kérdés, hogy bár az építési szerződés az utókor szemlélője számára alapos, jól előkészített és részletekbe menő iratnak tűnik, mégsem tudta megóvni a feleket sem az építés alatt, sem a hosszas pereskedés során a jelentős plusz költségektől. Bár a költségeket tekintve valószínű, hogy az alperes járt jobban, bizonyos, hogy 1881-ben közjegyzőnél indult és 1888-1889-ben a Kúrián végződött ügy jelentős, nem tervezett további kiadással járt a felek részére.

Nagy Sándor a budapesti válások társadalomtörténeti vizsgálatánál a magánközjegyzői iratanyagot egyik fő forrásaként használta.[14] Ennek kapcsán világított rá a közjegyzők "illegális" szerepvállalására a válási szerződések felvételében. A 19. század derekán, egyre gyengébben bár, még élt az a jogi szemlélet, amely a házastársak "önkényes" különválását, s a házastársak közötti viszonyok bíróságon (válóperen) kívüli rendezését jogilag érvénytelennek tekintette. A működését 1875 őszén megkezdő egyik első budapesti királyi közjegyző, Görgei István eleinte még bizonytalankodott, mit tegyen az ilyen céllal hozzá forduló házastársakkal.[15] Nagy ezek után megállapítja, hogy mindez végül a formális jog ellenében gyakorlattá vált: a korabeli bírói gyakorlatban a válási egyezségek, amennyiben azokat közjegyzői okiratba foglalták, akkor sem számítottak érvénytelennek, ha nem indult válóper.[16] A kontraktus eljárásjogi szempontból számos előnnyel járt: a megállapodást nem teljesítő féllel szemben rövid úton végrehajtást lehetett kezdeményezni, miután - amint azt a szerződő felek gondosan kikötötték -, a később felmerülő vitás kér-

- 10/11 -

déseket nem hosszadalmas és költséges rendes processzus, hanem sokkal egyszerűbb sommás per keretében tárgyalhatták.[17]

A válási élethelyzet az ügyfelek számára kiváló lehetőséget adott arra, hogy a közjegyzői intézményhez forduljanak. A jogilag érvényes megállapodások megkötése még abban az időszakban, amikor egy esetleges pereskedés véglegesen megrontotta volna a felek viszonyát illetve a gyermekek és a vagyon indokolatlan veszélyeztetését eredményezte volna, értelemszerűen az egyezség közokirati erővel való rögzítését kívánta.[18] Később már törvényi előírás is volt, hogy közjegyzőnél kellett tanúvallomást felvenni, házastársi elhagyás tanúsításáról.[19]

Érdemes szót ejteni a közjegyzői intézmény igénybe vételének egyáltalán nem gyakori, ugyanakkor meglehetősen érdekes esetéről is. A meglehetősen nagy politikai válságot okozó, 1925 végén kirobbant frank hamisítási botrány kapcsán gróf Teleki Pál korábbi miniszterelnök, az ügyre illetve a magyar politikai életre vonatkozó, különösen érdekes vallomást helyezett el letétbe Lázár Ferenc budapesti közjegyzőnél.[20] Témánk szempontjából elsősorban az érdekes, hogy miért éppen egy közjegyzőt, és pont Lázár Ferencet kereste meg a feladattal, illetve hová tűnhetett az a nyilatkozat, amelyről csupán egy ügykönyvi bejegyzésből tudhatunk?[21] Lázár Ferenc, a Felsőház létrehozásától kezdve felsőházi tag volt, és egyik meghatározó embere a fővárosi maghatározottságú Keresztény Közösségi Pártnak (Wolf párt). Testvére, Andor, későbbi igazságügyminiszter, Telekihez hasonló politikai mozgalmakban vett részt. Teleki ezt megelőzően és ezt követően is, többször, rutin ügyekben is Lázárhoz fordult, így az valószínűsíthető, hogy politikai ismeretségükből fakadt, hogy Telekiben akkora bizalom alakult ki iránta, hogy egy ilyen horderejű ügyben is megkeresse.

Az utolsó rendelkezésre álló esettanulmány a közjegyzői ügyfélkör vizsgálatára a Holokauszt idejéből, 1944-ben Budapesten keletkezett közjegyzői iratanyag alapján készült

- 11/12 -

feldolgozás.[22] Barcs Ernő budapesti közjegyző iratanyagában védlevelek, Lázár Ferenc és Szemarjay Petrán Tibor mentesítő nyilatkozatok és tanúsítványok utalnak arra, hogy a közjegyzői intézmény ebben a borzalmas időszakban olyan szerepet látott el, melyre egykori megalkotói még gondolni sem mertek.[23]

Először tekintsük át Barcs közjegyzőnél fennmaradt hiteles másolatokat, amelyek ekkor már fotómásolatok is lehettek: a közjegyző az eljárásban külön jegyzőkönyv felvétele nélkül, magán a másolaton - esetleg az okirathoz fűzve -, rögzíti a hitelesítési záradékot, melyben tanúsítja a másolatnak az eredeti okirattal való egyezőségét. A hitelesítés valójában másolat hitelesítés, hiszen a közjegyző az eredeti okiratról készített másolatot hitelesíti tanúsítvány kiállításával, amit bejegyez a hitelesítések könyvébe. A (véletlenül megmaradt) iratok leginkább védlevelek (Schutzpass), oltalomlevelek, mentesítő okiratok, keresztlevelek, anyakönyvi kivonatok, kivételezettségi igazolások, hadigondozási igazolványok, állampolgársági igazolások, iparengedélyek, vöröskeresztes értesítők és KEOKH[24] igazolások. Barcs Ernő 1944-ben 13507 db hitelesítést készített, amely jelentősen meghaladja a korábbi években nála készült tanúsítványok számát, sőt a többi, a zsidóság által leginkább lakott kerület közjegyzői által készített hitelesített másolatok számát is.[25] Az még a hézagosan fennmaradt sorkönyvekből is látszik, hogy 1944-ben Barcs Ernőhöz fordult az ügyfelek messze legtöbbje okmányaik hitelesítése végett. Munkácsi Krisztina ezekből kiindulva megállapítja, hogy az újlipótvárosi részen (Pozsonyi út, Újpesti rakpart) sok "külföldi" védett ház volt a csillagos házak között.[26] Az 1944-es év sorkönyveiből kitűnik, hogy minden érintett közjegyző hasonló iratokat hitelesített, mint Barcs, de ezek az okmányok nem maradtak fenn az adott közjegyző irattárában, mint ahogy többségében Barcs Ernőnél sem, hiszen az ügylet jellegéből adódóan ezeket a hitelesített példányokat az ügyfelek elvitték. Ami még szembetűnő, hogy a Szálasi kormány hatalomra kerülése után jóval több hitelesítés született, mint addig. Ez látszik a Schutzpass-ok dátumozásán, sok közülük október 23-i dátumot visel. A vizsgált közjegyzők sorkönyveiből kitűnik, hogy szinte valamennyi közjegyzőnél október 15-e után keletkezett

- 12/13 -

a teljes évi tanúsítványmennyiség harmada, október végétől pedig szinte csak véd- és oltalomleveleket hitelesítettek tömegesen. A Barcs Ernőnél megmaradt egyéb iratok többsége is oltalom- és védlevél, amelyeket leginkább a svájci és a svéd követségek adtak ki.

Lázár Ferenc és Szemerjay Petrán Tibor esetében az általuk kiállított okiratok mintegy 10-15%-a minősíthető hasonló tartalmúnak. Néhányat kiemelve azt láthatjuk, hogy a zsidó vallásból való kilépés, a proletárdiktatúra alatt folytatott demokratikus magatartás, külföldi kapcsolatok kapcsán keletkezett aláírás hitelesítéssel megerősített nyilatkozatok illetve útlevél letét vagy végrendelet.[27]

Az 1944-es közjegyzői tevékenység esetében a közjegyzői ügyfélkör közös tulajdonsága jellemzően a zsidó származás, de a nyilatkozatok esetében gyakoribb a keresztény származású ügyfél, üldözött ismerőseik, barátaik érdekében.[28]

(Meg kell jegyezni, hogy a budapesti közjegyzők ügyfelei között 1875-től kezdve mindvégig felülreprezentáltak voltak a módosabb zsidó polgárok, mivel közjegyzőkhöz alapvetően vagyonjogi ügyekben fordultak.) Azt nem tudom megítélni, hogy hány esetben sikerült ezeket az iratokat az üldözöttek számára hatékonyan felhasználni, de viszonylag nagy számuk azt mutatja, hogy a közjegyzői közreműködést a felek fontosnak ítélték és azt remélhették tőle, hogy az erősíti esélyüket a túlélésben.

A bemutatott esettanulmányok között a - közjegyzői intézményen kívül - alig mutatkozik valamilyen közös szál: szándékom az volt, hogy néhány alaposabban vizsgált esetben bemutassam, hogy mi vezetett egy családot, építtetőt és kivitelezőket, a házasokat és házasulandókat, politikust vagy az üldözötteket abban, hogy közjegyzőhöz forduljanak.

- 13/14 -

Statisztikai adatok

Amikor az egyedi esetektől és helyzetektől elszakadva kívánjuk elemezni a közjegyzői működést, akkor sajnos még kevesebb publikált forrásra támaszkodhatunk. Ha a fennmaradt kiadatlan forrásokat vesszük számba, akkor elsősorban a Budapesti Közjegyzői Kamara iratanyagához fordulhatunk, ahol azonban 1875 és 1900 között nem maradt fenn igazságügyi adatszolgáltatáshoz összeállított statisztika. Ezért ha a tényleges közjegyzői működést szeretnénk vizsgálni, akkor kénytelenek vagyunk egy-egy közjegyzői iroda működését elemezni és abból tanulságokat levonni. Így nem marad más hátra, mint hogy két V. kerületi közjegyző már adatbázisba szervezett időszakáról próbáljak elemzést készíteni arra koncentrálva, hogy milyen típusú iratokat vettek fel a közjegyzők, és hogy kik fordultak a közjegyzőkhöz. Már az első szempont sem következetesen érvényesíthető, mert ehhez minden egyes irat tartami elemzését is el kellett volna végezni.[29] Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy az 1901-től folyamatosan fennmaradt kamarai statisztikákhoz képest (ezek gyakorlatilag csak két kategóriát használtak: a házasfelek közti ügyletek illetve az "egyéb okiratok" kategóriáját), a rendelkezésre álló adatbázis alapján összeállított kimutatások bizonyos szempontból alaposabbak, mert az iratok sokszínűségét jobban be lehet vele mutatni. A közjegyzői ügyfélkör meghatározásához az egyetlen támpont az iratban található foglalkozás illetve státusz, az ügyfél bemondása alapján rögzített formáinak összegyűjtése.

Az ügyletben megjelent személyek foglakozásának illetve státuszának feltüntetését Fekete László úgy értelmezte, hogy az csupán egy újabb azonosítási elem, amely a megkülönböztetést szolgál.[30] Az óbudai Thaller család esetében is látszott, hogy a foglalkozás/státusz megnevezést még a család szűkebb közösségében sem alkalmazták következetesen. Ahhoz hogy összevethető kategóriákat lehessen kialakítani, szükség volt arra is, hogy összevonjak bizonyos foglakozásfajtákat pl.: (az aranyozó, az asztalos a cipész stb.) az iparos/szolgáltató csoportba került, az építész, építési vállalkozó, a folyószabályozási hivatalnok a műszaki értelmiség csoportjába stb. Az így kialakított rendszer természetesen nem tökéletes, mégis adhat egy hozzávetőleges képet.[31]

- 14/15 -

Foglalkozások 1875-1877

Foglalkozások 1884-1886

A két időszakban az alacsonyabb társadalmi réteget 83/296 (13,56%/16,49%) személy 106/377 (11,28%/11,65%) megjelenéssel reprezentálja. A jogászok és értelmiségiek csoportját 55/153-en (8,98%/8,52) 111/404 alkalommal (11,8296/12,48%) képviselik. Az alapvetően gazdasági tevékenységet folytató, már módosabbnak ítélhető cégvezető, gazdasági tisztviselőket is magában foglaló csoport 77/350 fő (12,58/8,52%) 154/880 (16,4/12,48%) alkalommal járt közjegyzőnél. A leginkább tulajdonosokként meghatározhatók 268/713-an (43,79%/39,74%) 409/862 (43%/37,99%) alkalommal, végül a nők, illetve azok, akiket nem lehetett meghatározni 129/282-en jelentek meg.

- 15/16 -

A foglalkozások aránya a közjegyzői ügyforgalomban egy évtizednyi idő alatt sem mutat jelentős eltérést, csakúgy mint az egyes csoportok közjegyzőkhöz fordulásának gyakorisága. Összességében kijelenthető, hogy a közép- és felsőréteg a közjegyzőhöz fordulása több mint 80%-át teszi ki, de a leggazdagabbak az ügyfélforgalom 40% körüli részvétele azt mutatja, hogy a közjegyzői intézmény számukra volt a legnépszerűbb.

Gászner Béla és Lázár Ferenc irodájában felvett iratok

Iratszerkesztés Gászner Béla irodájában[32]

- 16/17 -

Ebben a táblázatban azt szerettem volna bemutatni, hogy a két időszakban az azonosan elnevezett iratok számában mekkora eltérés van.[33] Annak ellenére, hogy több mint háromszor annyi irat került felvételre a második ciklusban, a legtöbb iratfajtának az aránya csökken: csak a felmondás, árverési jegyzőkönyv, a közgyűlésekről felvett jegyzőkönyvek és a ténytanúsítások őrizték meg arányukat. A mindkét időszakban az összeshez képest csupán elenyésző számú (kb. 1%) végrendeletek száma a második ciklusban ötszörösére növekedett.

Iratszerkesztés Lázár Ferenc irodájában

- 17/18 -

Aláírás hitelesítések Lázár Ferenc irodájában[34]

- 18/19 -

A fenti táblázatok sokféle elemzési lehetőséget rejtenek magukban, témánk szempontjából arra hívnám fel a figyelmet, hogy a közjegyzői szerep a kezdeti viszonylag gyakori "érdemi" iratszerkesztési eljárások után határozottan a tanúsítványok kiállítása, a másolatok hitelesítése és az aláíráshitelesítési tevékenység irányába tolódott.[35] A tanulmány elején bemutatott esetekre visszautalva: a Thaller család, vagy Horváth János közjegyző "használata" nem vált általánossá, sőt határozottan visszaszorult az ilyen típusú okiratszerkesztési tevékenység. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy 1894 után a hagyatéki eljárásokban is egyre szélesebb hatáskörrel jártak el a közjegyzők. Ezért érdemes ismét egy időmetszetben bemutatni, hogy hogyan alakult a magyarországi közjegyzői kamarák ügyforgalma.[36]

A közjegyzői kamarák ügyfélforgalma 1933-ban

- 19/20 -

A táblázatból egyértelműnek tűnik, hogy nem pusztán arról van szó, hogy az iratszerkesztési tevékenység ekkora az egész országban, még a budapesti átlaghoz képest is visszaszorul, hanem az is egyértelmű, hogy a hagyatéki ügyekben való közjegyzői részvétel azt eredményezi, hogy immár ez válik a közjegyzői tevékenység meghatározó részévé. Arról fentebb már volt szó, hogy a közjegyzői hatáskör ugyan nem bővült jelentősen az okiratok, közhitelű iratanyagok felvételénél és hitelesítésénél, de nem is szűkült. Feltételezésem szerint a hagyatékok növekvő arányának részben az is lehetett az oka, hogy a hagyatéki eljárásban való részvételükkel a közjegyzők egyszerűen nem voltak rászorulva az iratszerkesztést követelő munkákra. Egyrészt kétségkívül egyszerűbb és hatékonyabb volt már megszerkesztett iratok aláírás hitelesítésével, kereskedelmi könyvek hitelesítésével, tanúsítványok kiállításával stb. foglalkozni, mint okiratok szerkesztésével. Másrészt a hagyatéki eljárás összetett feladata annyira igénybe vehette az irodákat, hogy az okiratok szerkesztésére már nem jutott elegendő kapacitás. A budapesti közjegyzői irodák tevékenységének szerkezete ugyanakkor azt is mutatja, hogy hagyatéki tárgyalások arányaiban kisebb mértéket érnek el, mint a vidéki kamaráknál, ugyanakkor a tanúsítványok kiállítása többszöröse, mint máshol. (Még a letétek és a bírói megbízások aránya jelentősebb a budapesti közjegyzőknél, de ezek összes száma nem jelentős.) Fekete László a nemzetközi közjegyzői gyakorlattal összevetve a magyarországit, azt emelte ki, hogy mindez Magyarországon a közjegyzői tevékenység eltolódott a hagyatéki ügyek intézésének irányába.[37]

Arra is vannak elszórt adatok, hogy ezt tevékenységi-kör változást a közjegyzői irodák jövedelmezősége nem szenvedte meg. A Budapesti Kamarai iratanyagában fennmaradt adóközösségi kimutatás szerint 1936-1941 között a budapesti közjegyzők hagyatéki díjakból, évente kerekítve 29500 pengő, (havi 2458 pengő/közjegyző) bevételre tettek szert.[38] Egy feljegyzésből azt is tudjuk, hogy mindez 1942-ben is hasonló mértékű volt 764838 pengő, sőt azt is tudjuk, hogy ebben az évben 366830 pengő egyéb díj folyt be a közjegyzői irodákba.[39] Az 1942-es kimutatásból ismert 24 budapesti irodából csak Barcs közjegyzőnél volt alacsonyabb a hagyatéki tárgyalásokból származó bevétel (32290 pengő) az egyéb tevékenységekből származó (49110 pengő) bevételnél. Valószínűleg ez is lehetett annak az oka, hogy ebben az évben (valószínűleg azonban máskor is) ez az iroda rendelkezett a legnagyobb forgalommal.[40]

A bemutatott adatsorok és az esettanulmányok összességében igazolják a gyakorló közjegyző Fekete László értékelését, aki 1930-ban arról beszélt, hogy a közjegyzői intézmény arisztokratikus allűröket mutat, másrészt a községi és körjegyzők tevékenységé-

- 20/21 -

nek törvényesítése éppen a vagyon és műveltség szempontjából gyenge és a jogvédelemre leginkább rászoruló rétegeket zárták ki a közjegyzői intézmény jótéteményeiből.[41]

Kovaliczky Elek sátoraljaújhelyi közjegyző alapvetően a törvényi háttér kedvezőtlen változásában látta okát annak, hogy a közjegyzők az eredeti célkitűzést, a megelőző jogvédelmet nem tudták a közjegyzői gyakorlatban kiteljesíteni, és így ez alapvetően meghatározta működésüket.[42]

A kortárs közjegyzők tehát tisztában voltak azzal, hogy az intézmény nem eredeti rendeltetésének megfelelően működik. Ennek okát alapvetően a törvényi háttér és bírói gyakorlat rossz irányba történő változásában, végső soron pedig a politika káros hozzáállásában látták. Hozzá kell azonban tenni, hogy "a" politika a hagyatéki eljárásoknak a közjegyzői intézményhez történő átirányításával, igenis jelentős feladattal látta el az intézményt, így a községi jegyzők illetve az ügyvédek az okiratszerkesztési munkálatainak egyre kevéssé jelentettek versenytársat a közjegyzők. ■

JEGYZETEK

[1] Idézi: Fekete László: Ars notarialis. A közjegyző hivatása, tiszte és működése. Bp., 2013., 111-112. p. Fekete László kiemelkedő személye volt a közjegyzői karnak, komoly tudományos tevékenységének összegzése a hivatkozott mű. Személyére lásd: Rokolya Gábor: Fekete László, a tudós közjegyző. Bp., 2013.

[2] Rokolya Gábor: A polgári közjegyzőség emlékezete 1875-1949. Bp., 2009. Rokolya Gábor ebben a kötetben a történeti Magyarország összes közjegyzői kamarájából vett jónéhány közjegyző életútjának bemutatásával alapos életrajzokat írt. A közjegyzői intézmény fejlődése a polgári korban címmel megvédett PhD dolgozata és ennek 2013-ban megjelent változata pedig alapos jogtörténeti feldolgozása az intézmény működésének. Immár rendelkezésre áll közjegyzői archontológiája, amely az előzményekre és a szocialista kor közjegyzőire is kiterjed. Ld.: Rokolya Gábor: A közjegyzői intézmény fejlődése a polgári korban. Bp., 2013.

[3] Sarusi Kiss Béla: A közjegyzői iratok jelentősége a tudomány számára. In: 700 éves a közjegyzőség Magyarországon. Bp., 2008. Szerk.: dr. Rokolya Gábor. 87-103. p.

[4] Mészáros Borbála: Egy óbudai szőlőműves család közjegyzői irataik alapján. In: Fons 5 (1998/4). 587-601. p.

[5] Nagy Sándor: A házasság felbontása Budapesten (Pestbudán) a 19. században. Bp., 2012. http://doktori.btk.elte.hu/hist/nagysandor/diss.pdf

[6] Fekete, im. 112-113. p.

[7] Ezek alapos felsorolása: uo. 113-117. p.

[8] Az alábbi bekezdés Mészáros Borbála: Egy óbudai szőlőműves család közjegyzői irataik alapján c. tanulmánya alapján került összefoglalásra. In: Fons 5 1998/4. 587-601. p.

[9] Amíg 1918 előtt - különösen Budán viszonylag gyakori volt a német nyelvű okiratfelvétel, ez a budapesti társadalom magyarosodásával erősen visszaszorult. Ki kell emelni, hogy a magyar nyelvtudás hiánya nem jelenthetett hátrányt a közjegyzőkhöz fordulás tekintetében: elvárás volt, hogy a magánközjegyzők ismerjék a területükön használt nyelvet, amit az illetékes közjegyzői kamara közjegyzői nyelvjogosítvány kibocsátásával igazolt.

[10] A következő esetről tartott előadás elhangzott 2012. november 12-én Budapest Főváros Levéltárának (a továbbiakban: BFL) Levéltári napján. Sarusi Kiss Béla: Egy budai villa építéstörténete. 1880-1889.

[11] BFL VII. 175. Steinbach István közjegyző iratai. 620/1881.

[12] BFL VII.2.c Pesti (1875-től) Budapesti Királyi Törvényszék (1946-tól Budapesti Törvényszék) iratai. Polgári peres iratok. 1882/I.0315.

[13] A Törvényszéken csak a per ítéletpéldányai maradtak fenn (pedig a kúriai ítéletpéidányon található feljegyzés szerint ekkor már az ügy majd' két kilót nyomott).

[14] Nagy S.: im.

[15] "Figyelmeztettem a feleket arra, hogy a törvény értelmében evégett az illetékes bírósághoz kell fordulniok. De minthogy előadott szándékuk mellett megmaradtak és megkeresésöket irányomban ismételték: hivatalos szolgálatomat meg nem vontam tőlük" - rögzítette a végül felvett okirat preambulumában." Nagy S. im. 83. p. Ugyanakkor a többi válási szerződést felvevő közjegyzőben fel sem merült, hogy hasonló esetben az okirat felvételét megtagadják.

[16] A házastársak közötti egyezség közjegyzői felvétele egyébként nem csak lehetőség, hanem kényszer is volt. Ha nem engedik meg válási szerződések kötését, a házastársak szabad szerződéskötési jogát korlátozták volna. (Nem beszélve arról, hogy a gyakorlatban nagyon nehéz lehetett volna kiszűrni, hogy mi a "válási" szerződés, hogyan különböztethető meg a házastársak közötti vagyonrendezési egyezségektől.)

[17] Mindez persze szemet szúrt: "Mármost, ami ezt az ágytól és asztaltól való egyességi elválást illeti: ez egyszerűen nem turpis causa [erkölcstelen aktus]. Ez egyszerűen: semmi, jogilag véve. Nincs szankciója, nincs jogi következménye se a felekre, se harmadik személyre nézve. Ez olyan, mintha oda sem írták volna." Raffay Ferenc ügyvédet idézi: Nagy, im. 83. p.

[18] A házasfelek illetve jegyesek közötti, megállapodások aránya a közjegyzői intézmény fennállása alatt látványosan emelkedett: 1901-ben az összes okirat 14%-a, 1926-ban 26,3%-a, 1941-ben pedig az összes okirat 37,4%-a házasfelek ill. jegyesek között kötött ügylet. Eközben 1901-ben még 5147, 1926-ban pedig 4223, addig 1941-ben már csak 2811 okirat készült a budapesti közjegyzők irodájában. Sarusi, im. 92. p. Az 1875-1895 közötti időszakra vonatkozóan csak Nagy Sándor adatai ismertek: a közjegyzők előtt kötött válási egyezségek az 1875. évi 13-ról 1892-re 50 darabra növekedett, melyek közül 2 illetve 17 kötődött válóperhez. 1894-ben 45 illetve 18 darab volt a válási egyezség.

[19] Az elhagyásos válóperek közjegyzői tanúsítása 1931 után sokszor már formanyomtatványokra lett felvéve, és gyakori volt, hogy egyúttal a bontóperben eljáró ügyvéd meghatalmazását is közjegyző hitelesítette.

[20] Gáspár Ferenc-Sarusi Kiss Béla: Teleki Pál közjegyzői letétbe helyezett írásai a frankhamisításról. 1926. In: Századok 133. évf. (1999) 727-764. p. A frankhamisítás 1923-1925 között folyt Magyarországon. Katonai és jobboldali személyek a legfelsőbb politikai körök tudtával hamis francia ezer frankosokat gyártottak a Katonai Térképészeti Intézetben. A dilettáns szervezésből adódóan a szervezők és résztvevők villámgyorsan lebuktak, melynek következtében hatalmas nemzetközi és magyarországi botrány keletkezett.

[21] BFL VII. 179.a Lázár Ferenc közjegyző iratai. Okiratok. 1926/198

[22] Budapest Főváros Levéltárában 2014-ben a Holokauszt emlékév alkalmából a Miniszterelnökség támogatásával széleskörű iratfeltárás és ennek alapján egy tematikus honlap készült: http://holocaust.archivportal.hu/. Ennek keretében több budapesti közjegyző 1944-ben felvett okiratairól készült adatbázis. Az adatbázis alapján Munkácsi Krisztina és a szerző készített feldolgozásokat. A Barcs Ernőnél fennmaradt hitelesítések elemzését Munkácsi Krisztina végezte. A közjegyzői iratanyag egyéb feldolgozott iratai alapján pedig a szerző készített elemzéseket: http://holocaust.archivportal.hu/temak/az-uldoztetes-megjelenese-budapesti-kozjegyzok-okirataiban-1944.

[23] Nyilvánvaló, hogy több közjegyző is eljárt hasonló ügyekben, de a vizsgált közjegyzők közül a többiek aláíráshitelesítési gyakorlatában általában nincs utalás arra, hogy adott nyilatkozat vagy ténytanúsítás zsidó érintettekre vonatkozik, sőt ennél a három közjegyzőnél sem lehet minden esetben bizonyítani, hogy üldözöttek ügyében jártak el.)

[24] Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság.

[25] 1943-ban 4230 másolatot hitelesített, s a legtöbb V., V., VII., VIII. kerületben működő közjegyző adata sem haladja meg ezt a nagyságrendet. Barcs után a legtöbb hitelesítés, 7110 darab a VI. kerületben működő Antalffy-Zsíros Aladárnál mutatható ki, de az ő esetében hiányzik az 1944. évi összesített adat.

[26] Barcs Ernő közjegyzői illetékessége kinevezésekor a régi V. kerületnek a Lipót körút (Szent István körút) és a Wahrmann Mór (ma Victor Hugo) utca közé eső részére terjedt ki, 1933-tól ide tartozott a Wahrmann Mór utcától északra eső terület is. Közjegyzői székhelye V. Berlini tér (ma Nyugati tér) 4. alatt volt.

[27] Egy különösen abszurd "visszatörvénytelenítés"-i okiratba foglalt nyilatkozat is előfordul, amellyel a nem törvényes zsidó apának egyszer már törvényesített gyermekeit igyekeztek eredeti állapotukba visszahelyezni. BFL VII. 179. b. Lázár Ferenc közjegyző iratai. Okiratok. 578/1944.

[28] Az üldözöttek igyekeztek minél nagyobb befolyással rendelkező személyt megkérni a nyilatkozat megtételére. Dr. Simonyi Semadam Károly "volt miniszterelnök, titkos tanácsos, rt. elnök" arról nyilatkozott, hogy báró Kornfeld Pál az ellenforradalom alatt becsülettel helyt állt (VII. 199. Szemerjay Petrán Tibor közjegyző iratai. Okiratok. 1944/248. illetve báró Villant Frigyes nyugalmazott követ és meghatalmazott miniszter, nyilatkozott, hogy a budapesti zsidó hitközség megbízásából kiküldött Korein Dezső a soproni népszavazás kedvező eredményeinek kivívásához dicséretre méltó buzgalommal tett eleget. (VII. 179. b. Lázár Ferenc közjegyző iratai. Okiratok. 1944/696.)

[29] Ha egy okiratnak a közjegyző a "nyilatkozat" meghatározást adta, akkor az akár hozomány átvétel, adóság elismerés, kezesség stb. is lehetett, egy közös bennük: az ügyfél egyoldalú nyilatkozatát tartalmazták, amiért a közjegyző felelőséggel nem tartozik.

[30] Fekete, im. 112-113. p. "A polgári állás a társadalomban elfoglalt helyzetet, állást, foglalkozást vagy ezek hiányát jelenti." Ő jobbnak látta, ha valakit nem háztartásbelinek tűntetnek fel, hanem kereskedő felesége, járásbíró lánya stb. formában. A polgári állás rögzítése a felek bemondása alapján történt és nem befolyásolta az irat érvényességét.

[31] A diagram összeállításához Nagy Sándor adatbázisa szolgált alapul, amely átengedéséért, ezúton mondok köszönetet. Azt meg kell jegyezni, hogy 1875-ben a Gászner Béla irodája csak szeptember 1-én kezdett el működni.

[32] Az áttekinthetőség miatt több olyan irattípust nem tüntettem fel ebben a táblázatban, amelyet csak egyetlen alkalommal vett fel pl. alkalmazási szerződés, árverési jegyzőkönyv, bekebelezési nyilatkozat stb. Az aláírás hitelesítések pedig az első táblázatban kerültek felsorolásra.

[33] Az első időszak 756 iratából 696 (92%), a második időszak 2353 iratából 2305 (98%) került itt felsorolásra.

[34] Csak abban az esetben tüntetek fel egy aláírás hitelesítés típust, ha a fenti 3 év egyikében legalább 5 darabot hitelesített.

[35] Mindebben Fekete László semmilyen problémát nem látott, azt emelte ki, hogy "lényegében mindkettő közhitelű tanúsítást eredményez". Fekete, im. 126. p

[36] BFL IX. 260. Budapesti Közjegyzői kamara iratai. Korábban közöltem már a budapesti közjegyzők illetve a Budapesti közjegyzői Kamara területén működő közjegyzők ügyfélforgalmi számait: Sarusi, im. 88-94 p.

[37] Fekete, im. 124. p.

[38] BFL IX. 260 1942. B 8 Budapesti királyi közjegyzők általános kereseti adóközössége. A legmagasabb bevétel ebben az időszakban: 892600 pengő (1938) és a legalacsonyabb 726560 pengő (1941).

[39] A hevenyészett feljegyzésre Kaprinay Endre egyik hagyatéki ügyében bukkantam. Adatait az valószínűsíti, hogy a hagyatéki díjak nagyságrendileg megegyeznek az előző lábjegyzetben hivatkozott kimutatás adatával. A kimutatás levéltári helye nem végleges. BFL VII. 156. b. Kaprinay Endre közjegyző iratai. Okiratok. 296/1945.

[40] 1941-ben egy vájár évente 1700, egy napszámos vagy egy vasutas kb. 850 pengőt keresett, Horthy Miklós éves kormányzói tiszteletdíja 120 ezer pengő volt.http://statisztika.blogspot.hu/2009/05/gazdagok-anno.html.

[41] Fekete, im. 129-130. p.

[42] Kovaliczky Elek: Bizonyítás közjegyzői okirattal szemben. In: Királyi Közjegyzők Közlönye XXVI. (1927.) 3.97-103. p. "A közjegyzői okiratnak ez az elértéktelenítése végeredményben odavezetett, hogy a jogkereső közönség a közirattól, mint több megtámadási és így több megdöntési esélyt nyújtó, tehát nagyobb kockázattal is járó okirati formától tartózkodik és a közjegyzői okiratok száma évről-évre rohamosan csökken; oda jutottunk tehát, ahol Ausztria az 1855-iki közjegyzői novella után jutott, amennyiben az 1850-iki közjegyzői rendtartás fejlődését a novella ép a leglényegesebb pontjában a közhitelességben semmivé tette, mert annyi kifogást és ellenbizonyítást engedett a közjegyzői okmány ellen, hogy az elvben kimondott feltétlen bizonyító erőnek tartalmilag semmi jelentősége többé nem volt és e közjegyzői okiratoknak felvétele egészen megszűnt.

Ily körülmények között joggal kérdezhetjük, hogy mire való hát az egész közjegyzői intézmény, amelyet avégből létesítettek, hogy a jogkereső közönség ügyleteit a legnagyobb biztonsággal megköthesse, hogy az esetleges perben megdönthetetlen bizonyítékot adjon a kezébe, amikor másrészről az ellenbizonyítás korlátlan megengedésével egyenesen lehetetlenné teszik azt, hogy a közjegyzői intézmény a lényegének megfelelő eredeti rendeltetésének szolgáljon."