A tanulmány középpontjában olyan büntetőügyek állnak, amelyekben a bíróság az új büntetőeljárási törvény hatályba lépése utáni hét hónapban foglalkozott az óvadék elfogadhatóságával.
Az 1900. január 1-jén hatályba lépett, a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvény-czikk (Bp.) ismerte mind az óvadékot, mind a kezességet, igaz az előbbit biztosíték néven jelölte. Indokuk az volt, hogy "elutasíthatatlan kötelesség oly eszközökről gondoskodni, melyekkel az előzetes fogvatartás czélja elérhető a nélkül, hogy valaki személyes szabadságától megfosztva legyen. Sok esetben nem pótolhatja az előzetes fogvatartást semmi, de ismét sok esetben bizonyos mértékű vagyoni kötelezettség elvállalása teljesen mellőzhetővé teszi azt."[1]
A törvény 162. §-a szerint a szökés és annak előkészülete, elrejtőzés, utólagos jelentkezés, illetve idézésre megjelenés elmulasztása miatt "előzetes letartóztatásba vagy vizsgálati fogságba helyezendő vagy fogva levő egyént szabad lábon kell hagyni, illetőleg szabadlábra kell helyezni, ha maga, vagy helyette más megfelelő biztositékot ad és ez, tekintettel a vád tárgyává tett bűncselekményre és a terheltnek személyes körülményeire, megszökését valószinütlenné teszi". A 163. § alapján a biztosítékot készpénzben vagy értékpapírokban kellett letenni.
A joggyakorlat szerint a felajánlott készpénzbiztosíték tényleges lefizetése előtt a vádlottat szabadlábra helyezni nem lehet; nem elég a biztosítéknak jelzálogi biztosíték mellett való felajánlása[2], de a letett készpénznek megfelelő értékpapírral kicserélése megengedhető és ekkor az értékpapír forgalmi értéke irányadó, nem a névértéke[3].
Ugyanez vonatkozott a járásbíróság előtt kihágás miatt indult ügyekben is, de az előzetes letartóztatást az ehhez kapcsolódó időtartam (48 óra) előtt is meg kellett szüntetni, ha a terhelt vagy helyette más biztosítékot tett le, "vagy ha a terheltnek gazdája, illetőleg munkaadója, vagy a biróság előtt ismert más egyén kezességet vállal azért, hogy a terhelt szabályszerü idézésre a biróság előtt bármikor megjelenik, és ha a kezes feddhetetlensége és megbizhatósága ellen nem merül fel kétség" (537. §).
A Bp. a biztosíték felajánlásának esetére nem tette kötelezővé a szabadlábra helyezést, de a legsúlyosabb cselekmények esetében sem zárta ki[4] "és a körülmények szabad mérlegelése mellett lehetővé teszi, hogy a biró, ha megszökéstől tartani nem lehet, mindig szabad lábra helyezze a terheltet. Ez a birónak csaknem kötelessége és nem függhet jóakaratától"[5]. Ugyanakkor néhány későbbi speciális törvény bizonyos esetekben előirányozta a kötelező előzetes letartóztatást[6], és bírósági határozatok is megerősítették, hogy ilyenkor szabadlábra helyezésnek biztosíték mellett sincs helye.[7]
Más törvények is hasonló tartalommal ismerték.[8]
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány az 1945. május 6-án hatályba lépett 1945. évi 1363. M. E. számú rendeletében a Bp. 162. és 537. §-ainak hatályát felfüggesztette. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvénybe 1988. január 1-jén vezették be a biztosítékot (393/A., 393/B. §), ami azonban a Bp. ugyanezen megnevezésű jogintézményétől merőben eltért, mert nem kényszerintézkedés, hanem az egyik különleges eljárás volt. Lényege szerint a külföldön élő terhelt pénzösszeget helyezhetett letétbe, aminek fejében az eljárást a távollétében is le lehetett folytatni.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény miniszteri indokolása szerint az óvadék arra hivatott, hogy reális alternatívája legyen az előzetes letartóztatásnak.
E kinyilatkozás ellenére az eredeti törvényszöveg az óvadék szűk körű alkalmazását tette volna lehetővé. A 147. § (1) bekezdése szerint ugyanis a bíróság kizárólag a szökés, elrejtőzés veszélyének esetében fogadhatta volna el az óvadékot, de a (2) bekezdése kivételt tartalmazott arra az esetre, amikor a szándékos bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendelt, továbbá, ha a bűncselekményt bűnszövetségben, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként, fegyveresen, illetve kiskorú sérelmére követték el. A (4) bekezdése szerint a bíróság az óvadék elfogadásával egyidejűleg lakhelyelhagyási tilalmat és útlevél elvételét rendelhette volna el.
A törvényt a 2003. évi II. törvény átírta. A 147. § (2)
- 425/426 -
bekezdése nem lépett hatályba, a (4) bekezdése kiegészült a házi őrizettel. A 2006. évi LI. törvény következtében a 147. § (1) bekezdése meghatározta az óvadék törvényi fogalmát, középpontba helyezve a jelenlét biztosítását, míg a (2) bekezdése szerint a bíróság a szökés, elrejtőzés veszélye esetében az előzetes letartóztatást megszüntethette, ha a bűncselekményre és a személyi körülményekre tekintettel az eljárási cselekményeknél a terhelt megjelenését az óvadék letétele valószínűvé tette. A (4) bekezdés az úti okmány elvétele helyett lehetővé tette a kiutazási tilalmat, míg újként beillesztette a távoltartást. A 2007. évi XXVII. törvény a 147. § (4) bekezdésében megszüntette a távoltartás és a kiutazási tilalom elrendelhetőségét.
A módosítások alig követhetők. Úgy tűnik, hogy a jogalkotó sem tudta, mit is akar ezzel a jogintézménnyel. A törvény hatálya alatt közzétett bírósági határozatok leginkább az óvadék kizártságával kapcsolatosak. Például: óvadék letételének nincs helye, ha az előzetes letartóztatás elrendelésére a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel került sor[9]; elfogadásának nincs helye, ha az előzetes letartóztatás több oka is fennáll[10].
A 2018. július 1-jén hatályba lépett, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) kényszerintézkedésekhez kapcsolódó kiinduló pontja az alapvető jogok védelme (2. §). 272. §-a szerint a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések: őrizet, távoltartás, bűnügyi felügyelet, letartóztatás és előzetes kényszergyógykezelés.
A távoltartás, illetve a bűnügyi felügyelet magatartási szabályainak megtartását biztosító intézkedés a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszköz, illetve az óvadék. (282. §) Az óvadék a bíróság által meghatározott pénzösszeg, amelynek célja a bíróság által elrendelt távoltartás, illetve bűnügyi felügyelet magatartási szabályai megtartásának, és a terhelt eljárási cselekményeken való jelenlétének elősegítése. (284. §)
A miniszteri indokolás szerint az új szabályozásban "jelentősen bővül és egyszerűsödik az óvadék alkalmazásának lehetősége. A törvény ezzel is jelezni kívánja, hogy a letartóztatások számát ... indokolt a minimálisra csökkenteni és a letartóztatást valóban csak a legszükségesebb esetekre korlátozni".
A Be. szerinti óvadékra álljanak itt a következő döntések. Ezek további adatai kivehetők az ismertetésük után található táblázatból, amelyben a kényszerintézkedés különös okai a Be. 276. § (2) bekezdésének megfelelően:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
