Napjaink egyik, legégetőbb problémája a "devizahitelesek" helyzetének rendezése, és az ezt övező sok kérdőjel. A közelmúltban a Kúria meghozta döntését a deviza alapú kölcsönök tisztességességének kérdésében, és az országgyűlés is elfogadta a legújabb devizahiteles mentőcsomag első szabályait, ezzel azonban a történetnek még koránt sincs vége. Sőt, csak most kezdődik igazán. A legnagyobbnak ígérkező feladat, a deviza alapú kölcsönök piaci kivezetése még csak eztán várható. Ennek egyik lehetséges módja a követelések forintosítása és átértékelése, ami jogunkban nem precedens nélküli. A múlt vizsgálata eddig mégis elmaradt, holott e tapasztalatok áttekintése támpontot adhat a jelen kérdéseinek megválaszolására, további kérdések felvetésére is.
Jelen írás - hiánypótló jelleggel - a pénzromlásnak a kölcsönszerződésekre gyakorolt hátrányos hatásaira korábbi magánjogunkban kialakult kezelési módokat igyekszik bemutatni. Hazánk történelmében ugyanis nem a 2008. évi volt az első pénzügyi válság, így nem most merült fel először a hitelviszonyok tömeges elnehezülésének kérdése sem. Hasonló helyzetet élt át a magyar gazdaság és társadalom a XX. század elején is a korona összeomlásakor, majd később az 1930-as nagy válság idején. Ahogy most is, úgy korábban is felmerült e követelések átértékelésének a lehetősége, sőt erre jogszabály is született, melynek elemzésével napjaink jogirodalma adós maradt. Az alábbiakban vázlatosan bemutatjuk a 90 évvel ezelőtti jogalkotás, illetve a gyakorlat által kidolgozott válságkezelési eszközöket ezek elveinek feltárására összpontosítva, mivel a jelenkor számára is útmutatóul szolgálhatnak.
Az első világháborút követő pénzügyi válság a jelenkor eseményeihez hasonló, sőt hatásait tekintve azt meghaladó súlyú anomáliákat okozott a kor társadalmában, és hitelviszonyaiban. A 100 évvel ezelőtti és a jelen válsága között számos párhuzam figyelhető meg, azonban kizárólag a hitelviszonyokra koncentrálva az akkori helyzet a jelenlegitől annyiban mindenképpen eltért, hogy a korona elértéktelenedése inkább a hitelezők helyzetét érintette hátrányosan (az ő követelésük értéktelenedett el), így az elsődleges kérdés az volt, hogy milyen alapon lehet az adóst a kölcsön névértékénél nagyobb összegű törlesztésre kötelezni. Ez ma is megjelenik, de nem társadalmi, hanem a bankok vállalkozási-kockázati problémájaként - és a banki magatartások hátterében meghatározó elemként. A jelenben ennél jelentősebb az adósok fő problémája, az idegen pénznemben kirótt tartozások kezelése, ezek jogi megítélése konvertálása, az adós terheinek enyhítése. Kilencven évvel ez előtt ez is terítékre került, bár akkor kisebb hangsúllyal. Az értékálló kirovó pénznem alkalmazását ugyanis - a maival ellentétben - a korabeli jog természetes hitelezői törekvéseként fogta fel és fel sem merült az ilyen szerződések érvénytelensége - a korábbi gyakorlat nem vetítette a szerződésekre a gazdasági anomáliákat.[1] Bár ebből eredően az idegen pénzben fennálló követelések "fo-
- 37/38 -
rintosítására" nem került sor (szemben az aranyban fennállókkal), azonban a koronaválság kapcsán kezelendő probléma gyökere így is azonos volt a maival: hogyan lehet a felek szolgáltatásai között megbomlott egyensúlyt jogi eszközökkel helyreállítani úgy, hogy a viszony mindkét fél számára méltányos maradjon.
A bethleni konszolidáció keretében alkalmazott válságkezelési eszközök az alábbiak voltak (érdemes megfigyelni, hogy ezek nagy része a jelenkor eszközeinek palettájában is megjelent): végrehajtási és perlési moratórium, kamatszabályozás (késedelmi kártérítés), valorizáció (átértékelés), stabil értékmérők alkalmazása, fizetési halasztás, a tartozás méltányos leszállítása.
Az alábbiakban megkíséreljük felvázolni és szisztematikus csokorba szedni a bethleni korszak legfontosabb polgári jogi eszközeinek szabályozási elveit, levonva belőle a jelen számára is hasznos tanulságokat.
Írásunkban moratórium alatt egyes jogok érvényesítésének időleges tilalmát, elhalasztását értjük. Ezek a korabeli jogban változatos formákban jelentek meg: fizetési moratórium, végrehajtási moratórium, perlési moratórium. A koronaválság idején moratórium alkalmazására először a közszféra tekintetében került sor,[2] a moratóriumot a magánjogi követelések terén csak az 1920-as évek közepén, és ekkor is csak szűk körben alkalmazták. Az első magánjogi tárgyú moratóriumot az 1925/26, és 1926/27. évi állami költségvetésről szóló 1926. évi XV törvénycikk 17. § (1) bekezdése vezette be. Ez 1927. "év végéig" felfüggesztette az állami, illetve közszolgáltatást nyújtó vállalkozásokkal szembeni, a keletkezéskori névértéknél magasabb összegű követelések érvényesítését. Hasonló moratóriumot vezetett be az 1927. évi X. tc. 14. §-a a biztosító magánvállalatok ellen élet- vagy járadékbiztosítási szerződés alapján a keletkezéskori névértéknél magasabb összegben érvényesített követelésekre.
A moratórium szűk személyi hatálya a korabeli gazdasági körülményekre vezethető vissza, így témánk szempontjából további elemzést nem igényel. Legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy ezt az eszközt a jogalkotó csak a tömegesen előforduló, azonos tartalmú jogviszonyok tekintetében alkalmazta - ahogy a jelenben is. A moratórium tárgyi és időbeli hatálya, és az ebből kiolvasható jogpolitikai megfontolás azonban a jelen számára is tanulságos.
A moratóriumok eredetileg 1927. év végéig szóltak, majd azok idejét az 1928. évi I. tc.[3] 1928. március 31-ig meghosszabbította. A moratóriumok időbeli hatályát a jogalkotó az intézmény céljához igazította, a moratóriumok eredeti, illetve módosított záró időpontjai ugyanis megegyeztek a kormány számára a pénztartozások átértékelésére vonatkozó jogszabályok kidolgozására előírt határidővel. E szabályok előkészítésének eredeti határideje 1927. volt, de a kodifikáció késedelmével a vonatkozó törvény elfogadására végül csak 1928-ban került sor. Ebből világosan látható, hogy a moratórium nem szociális célokat kívánt szolgálni. Ezek figyelembevétele akkoriban egyedi bírói mérlegelésre tartozott. Ehelyett a moratórium bevezetésének indoka a tömegesen előforduló ügyletek azonos kezelését biztosító jogszabályok kidolgozásának bevárása - mintegy időnyerés - volt.
A fent ismertetett törvényszöveg szerint a moratóriumok csupán azon követelések érvényesítését zárták ki, amelyek a keletkezéskori névértéknél magasabb összegben történő teljesítésre irányultak - a névérték szerinti teljesítés követelését tehát nem.[4] A biztosítási díj fizetésével kapcsolatos moratórium tárgyi hatálya nem terjedt ki továbbá azon tartozásokra sem, amelyek tekintetében a felek az értékváltozás következményeit már a szerződéskötéskor előre rendezték - például értékállandósági klauzulával.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
