Az alábbi tanulmányomban a fellelhető forrásoknak, ezen belül Péter Gábor vádlott-társainak, és a Péter által kihallgatottak visszaemlékezéseinek, a per iratainak, az ítéleteknek az elemzésével, a magyarországi, valamint a Szovjetunióban zajló cionista perekre vonatkozó szakirodalomnak a tanulmányozásával arra igyekeztem választ kapni, hogy miért pont Péter Gábor lett egy tervezett nagyszabású cionista-ellenes koncepciós per egyik fővádlottja.
Emellett annak a kérdésnek a megválaszolására is törekszem, hogy Sztálin halálát követően a szovjetunióbeli, valamint az ennek hatására lezajlott magyarországi politikai változások milyen hatást gyakoroltak Péter Gábor és vádlott-társainak ügyére. Ennek során igyekszem feltárni a Péterre történő felelősségáthárítás folyamatát, módszereit, amelynek segítségével Rákosi egy bizonyos ideig el tudta kerülni a politikai bukást, valamint annak büntetőjogi következményeivel sem kellett szembenéznie. Elemzésemben igyekszem feltárni azt is, hogy a Péter-ügyben az egyes történelmi fordulatok hatására hogyan váltották fel fokozatosan a konstruált vádpontokat valóban elkövetett bűncselekményekre épülő, megalapozott vádak.
Az 1917-es forradalmat követően hatalomra került bolsevikok elfordultak az orosz birodalmi eszmétől, és felléptek a cári birodalom hagyatékaként megmaradt nacionalista, oroszosítást propagáló politikai ideológiákkal szemben. Lenin ennek jegyében meghirdette a nemzetiségek kollektív önrendelkezési jogát. Lenin halála után viszont a Joszip Visszarionovics Sztálin által képviselt "szocializmus
- 61/62 -
egy országban" elv győzött, a világforradalom megvalósítását célul kitűző irányzattal szemben. A Sztálin vezette új kormányzat ennek alapján a fő hangsúlyt a szovjet birodalmi törekvések megvalósítására helyezte, amely együtt járt az államnacionalizmus előtérbe kerülésével is.[1]
Annak ellenére, hogy a bolsevik hatalomátvételt követően a zsidók számára jogi egyenlőséget biztosított az új rendszer, már az 1920-as évek második felében bebizonyosodott, hogy ez csak elvi deklaráció volt. Ahogyan a gyakorlatban megvalósuló bolsevizmust, úgy az egyre inkább teret hódító nagyorosz birodalmi eszmét is a politikai, területi és kulturális autonómia lehetőségének korlátozása jellemezte.[2]
A Szovjetunióban az 1930-as években a kommunista, internacionalista ideológia fokozatosan háttérbe szorult, és ahogy Sztálin konszolidálta személyi hatalmát, egyre inkább a nagyorosz nacionalizmusra támaszkodott. Ennek a nacionalizmusnak régóta integráns részét képezte az antiszemitizmus, amely egyébként az szovjet vezetőtől soha nem volt idegen. A Szovjetunió bel- és külpolitikai helyzete, főképp a német nemzetiszocializmussal való szembenállás azonban akkor még lehetetlenné tette az antiszemitizmus nyílt propagálását.[3]
1945 után az Egyesült Államokkal való fokozódó szembefordulás, valamint a diktatúra kiépülésének folyamán évről évre erősödött a szovjetunióbeli zsidók hátrányos megkülönböztetése és üldözése.[4] 1948-49-re Sztálinnál a nyugatellenességnek egy sajátos vetülete, az antiszemitizmus egyre több módon mutatkozott meg. Hruscsov arról számolt be, hogy a diktátort már fiatal korától jellemezte az előítéletesség, és még attól sem riadt vissza, hogy nyíltan munkatársaik megverésére buzdítsa a gyári munkásokat, emellett gyakran mondott antiszemita vicceket is.[5] Miután számára 1948 végére nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael - az első arab-izraeli háború során nyújtott anyagi és politikai támogatás ellenére - hosszútávon az Egyesült Államokkal képzeli el a szorosabb együttműködést, az 1940-es évek végén megkezdődött egy antiszemita propagandakampány a Szovjetunióban.[6]
Korábban, a II. világháború éveiben létrejött a Szovjet Zsidó Antifasiszta Bizottság, amelynek a híres moszkvai jiddis nyelvű színház igazgatója, Szolomon Mihoelsz volt az elnöke. Zsidó értelmiségiek fejtettek ki a szervezet keretei között
- 62/63 -
széles körű propagandatevékenységet, például a neves regényíró, Hja Ehrenburg. A bizottság nem sokkal később túlhaladta eredeti célját, és a zsidó közösség gyűjtőszervezetévé vált. 1944-ben vezetői levelet írtak Sztálinnak annak érdekében, hogy egy zsidó autonóm köztársaságot alapíthassanak a Krímben.[7] Emellett tanúvallomások gyűjtésével is foglalkoztak, amelyeknek a célja a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságok bizonyítékainak dokumentálása. Ezek arról tanúskodtak, hogy a náci propaganda erős hatást tudott gyakorolni az orosz és ukrán lakosságra, mivel a népi zsidóellenességnek ezeken a területeken régi hagyománya volt. Az erről szóló jelentések valóságtartalmát a központi bizottság agitációs és propaganda osztálya kétségbe vonta, mivel az ellenkezett a hivatalos sztálini propagandával, amely szerint az egész szovjet nép egységesen harcol a nácizmus ellen.[8] 1945-ben ennek hatására be is tiltották a holokauszt rémtetteit feltáró Fekete könyv megjelenését arra hivatkozva, hogy "az egész könyvnek az a vezérfonala, hogy a németek csak azért viseltek háborút a Szovjetunió ellen, hogy megsemmisítsék a zsidókat". Egy év múlva, 1946. október 12-én pedig Abakumov állambiztonsági miniszter egy feljegyzést küldött a központi bizottságnak "A Zsidó Antifasiszta Bizottság nacionalista törekvéseiről".[9] 1948. január 13-án autóbalesetnek álcázva meggyilkolták a szervezet vezetőjét, Szolomon Mihoelszt. Még ugyanebben az évben, 1948. november 21-én megszüntették a Zsidó Antifasiszta Bizottságot azzal az ürüggyel, hogy "szovjetellenes propagandaközponttá vált". Kiadványaikat hamarosan betiltották[10], és a bizottság valamennyi tagját letartóztatták. 1949-től a sajtóban kiterjedt "kozmopolita-ellenes" lejárató kampány vette kezdetét azzal a céllal, hogy a közvéleményt előkészítse a politikai leszámolásra, ideológiai okokból elfogadhatóként beállítva mindezt. A vádlottak pere csak hosszú évek elteltével, 1952 májusában vette kezdetét, zárt ajtók mögött. Ennek a koncepciós pernek mellékpereivel együtt 25 áldozata volt, akiket az ítélethozatal után azonnal kivégeztek. 100 embert pedig tíztől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre vagy táborfogságra ítéltek.[11] A nyomozás szokatlanul hosszú időtartamát az magyarázhatja, hogy ezalatt az idő alatt Sztálin a "leningrádi per" megkonstruálásán dolgozott, amely a Zsidó
- 63/64 -
Antifasiszta Bizottság ügyével együtt fontos lépés volt a végső, nagy tisztogatás megvalósítása felé.[12]
A főtitkár már 1949-től kezdve igyekezett módszeresen kiiktatni a zsidókat gazdasági és kulturális életből, és ez a - eredménye szempontjából a korábbi, Magyarországon bevezetett numerus claususra emlékeztető - zsidóellenes akció főként a tájékoztatás, a sajtó, a könyvkiadás és az orvosszakma területére terjedt ki. Egyre gyakoribbá váltak az olyan, koholt vádak alapján indult büntetőeljárások, amelyeknek vádlottjai túlnyomó többségében zsidók voltak, mint például a sztalinói vasmű "mérnök-szabotőr csoportja", akiket 1952. augusztus 12-én végeztek ki.[13] Sztálin közeli munkatársaiban sem bízott többé, ha azok családjában zsidó származásúak voltak, így 1949-ben letartóztatták Molotov feleségét, Polina Zsemcsuzsinát, a könnyűipar magas rangú vezetőjét azzal az ürüggyel, hogy "államtitkokat tartalmazó iratokat veszített el" és öt évre a kazahsztáni lágerben töltendő szabadságvesztésre ítélték őt "cionista összeesküvéssel" vádolva. Sztálin személyi titkárának, Alexandr Poszkrebisevnek a szintén zsidó származású feleségét pedig kémkedés vádjával ítélték halálra és végezték ki 1952 júliusában.[14] 1950-ben Sztálin bizalma Berijában - akit egyébként szintén zsidónak tartott - is megrendült, ezért egy nacionalista összeesküvési vádat konstruált ellene, amely szerint az állambiztonsági vezető célja az lett volna, hogy Törökországhoz csatolja Mingréliát, Grúziának, Berija szülőföldjének egy részét. Sztálin parancsára maga a célba vett áldozat, Berija kényszerült arra, hogy lefolytassa honfitársai, a grúzok kommunista pártjának megtizedelését az ellenük folytatott koncepciós per során.[15] A diktátornak az állambiztonsági vezetők elleni gyanakvása régi keletű volt, hiszen korábban kémkedéssel és összeesküvéssel vádolta Berija elődeit, Genrih Jagodát, Nyikolaj Jezsovot is, akik egyaránt az államvédelmi szervekbe beépült ellenségtől való rettegés, és az ezáltal vezetett leszámolás áldozatai lettek. Az 1951-ben Berija által vezetett szervezet, és az azzal kapcsolatban állók ellen megindult támadás már a Péter Gábor-ügy közvetlen előzményének, és külpolitikai kiváltó okának tekinthető. Ennek keretében Sztálin büntetőeljárást kezdeményezett az állambiztonság és az ügyészség zsidó vezetői ellen, amelynek keretében letartóztatták többek között Ejtington tábornokot, aki Berija parancsára 1940-ben megszervezte Trockij megölését, Leonyid Rajhman tábornokot, aki részt vett a moszkvai perek megkonstruálásában, valamint Lev Sejnyin vizsgálóbírót, aki az 1936-38-as moszkvai perek főügyészének, Visinszkijnek a közvetlen beosztottja volt. A csoport tagjait azzal vádolták, hogy egy "zsidó naciona-
- 64/65 -
lista összeesküvést" szerveztek Viktor Szemjonovics Abakumov állambiztonsági miniszter vezetésével, akit 1951. július 12-én letartóztattak.[16] Őt eleinte azzal vádolták, hogy meggyilkoltatta Jakov Etingert, a híres zsidó származású orvost, aki a börtönben a kínzások hatására vesztette életét. A koncepció szerint neki ezzel a tettel az lett volna a célja, hogy megakadályozza az állambiztonsági minisztérium legmagasabb szintjére beépült zsidó nacionalista szervezet felgöngyölítését. Pár hónap múlva a per megkonstruálói már őt helyezték az összeesküvés szervezőjének szerepébe.[17] A Sztálin által elképzelt "világméretű cionista összeesküvésnek" volt egy orvosokból álló szervezete is a koncepció szerint. Ez alapján 1952. november 4-én, nem sokkal a XIX. kongresszus után letartóztatták a Kreml kórházának szolgálatában álló zsidó orvosokat. Többek között azzal vádolták őket, hogy gyógykezelésnek álcázott módszerekkel meggyilkoltak több vezető politikust és katonatisztet, köztük Zsdanovot is nyugati titkosszolgálatok utasítására.[18] Kihallgatásuk elrendelésekor Sztálin üvöltve adott utasítást: "Verni, verni és még egyszer verni!"[19]
A vádirat értelmében az orvosok a "nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet, a Joint" útján kerültek kapcsolatba a nyugati hírszerző szervekkel. A megvádoltak csak a szovjet diktátor halála miatt kerülhették el a halálos ítéletet. A "fehér köpenyes gyilkosok" perét Sztálin állítólag hangulati előkészítésnek szánta a kétmilliós szovjet zsidóság deportálásához, és a célja a zsidóság elleni gyűlölet gerjesztése.[20] A terv szerint, miután a nagyobb szovjet városok főterén kivégezték volna a "gyilkos orvosokat", az országban a felháborodott lakosság pogromokat kezdeményezett volna.[21]
Ebből a persorozatból Sztálin egy "világméretű judeo-cionista összeesküvés" koncepcióját építette fel 1952 szeptemberére, amely Sztálin elképzelése szerint nem csak a Szovjetunióra korlátozódott, hanem az annak holdudvarába tartozó, számos kommunista vezetésű közép-kelet-európai országra kiterjedő hálózatot jelentett. A sztálini anticionista irányvonal hatására koncepciós perek indultak a szovjet érdekszférába tartozó országokban: Csehszlovákiában Rudolf Slánsky és társai, Romániában Lucretiu Pătrăşcanu és számos vádlott-társa esett ennek áldozatául, Lengyelországban pedig Wladislaw Gomułka került Sztálin célkeresztjébe.
- 65/66 -
A Szovjetunióban 1952 októberében, a párt XIX. kongresszusa idején már folyamatban volt az anticionista kampány, tisztogatás utolsó szakasza.[22] Ez a hullám átcsapott hamarosan Magyarországra is. Rákosi, "Sztálin legjobb magyar tanítványa" ekkor is engedelmesen átvette a Moszkvából importált ideológiát, és igyekezett azt a gyakorlatban is érvényesíteni. Parancsára az ÁVH-n az anticionista ügyek nyomozati anyagait újra elővették, és a szovjet államvédelem által már összeállított koncepciót a magyar viszonyokra igyekeztek alkalmazni. Ezek alapján Magyarország is a Sztálin elméjében született "nemzetközi cionista összeesküvés" egyik láncszemeként kellett, hogy szerepeljen. Az állítólagos világméretű terv Magyarországra vonatkozó részének megvalósítása a koncepció alapján a következőképpen történt: Az amerikai titkosszolgálatok által beszervezett cionista ügynökök Magyarországon is beférkőztek a legmagasabb állami és pártvezetésbe, az Államvédelmi Hatóságba, a gazdasági élet fontos pozícióiba. A lejáratásukat, erkölcsi megsemmisítésüket szolgálták azok a vádak, amelyek szerint ezek a cionista ügynökök mielőtt amerikai, illetve izraeli szolgálatba álltak volna, együttműködtek a Gestapóval, illetve a Horthy-rendszer politikai rendőrségének besúgói voltak, sokan közülük emellett gazdasági, és egyéb köztörvényes bűncselekményeket is elkövettek.[23]
Ebben az időszakban a Szovjetunióban súlyos válság uralkodott, és ennek a kezelésére a Kreml azt a megoldást találta, hogy a sztálini bűnökért olyan bűnbakokat, "bűnösöket" kell találni, akikre át tudják hárítani a felelősséget a legfelsőbb vezetőkről, elsősorban magáról Sztálinról. A magyarországi szovjet tanácsadók is arra utasították Rákosit, hogy a koncepciós perekkel, a bekövetkezett tragédiákkal kapcsolatban a főtitkár és a legfelsőbb vezető körök tagjai helyett mást kell bűnösként megnevezni. Emellett az ekkoriban felerősödő anticionista kampányban az erre kínálkozó lehetőséget is ki kellett használnia.[24]
Az államvédelem zsidó származású vezetői mindig is Sztálin paranoiás félelmének fő tárgyai közé tartoztak, mivel úgy vélte, hogy sokat tudnak az általa elkövetett bűnökről, és ezeket az információkat adandó alkalommal ellene fordíthatják. Korábban ezek az okok is közrejátszottak az állambiztonság korábbi
- 66/67 -
vezetőinek, Jagodát és Jezsovnak a likvidálásában, akiket szintén koholt vádak alapján végeztetett ki. A fent említett anticionista tisztogatássorozat részeként Sztálin 1951. július 14-én nyomozást rendelt el Viktor Abakumov, állambiztonsági miniszterhelyettes ellen, aki a közép-európai koncepciós perek előkészítésében fontos szerepet játszott. Az Abakumov-ügy egyik gyanúsítottja lett M. Belkin is, aki a Rajk-per idején tanácsadóként vett részt a nyomozás irányításában. Kihallgatása során olyan "vallomást" tett, amely szerint Péter Gábor a CIA-nak kémkedett, és erről Sztálin levélben tájékoztatta Rákosit. Az akkor már miniszterelnöki posztot is betöltő diktátor 1953 első munkanapján személyesen tájékoztatta erről Hegedűs Andrást. Beszámolt neki Péter bűnössége tárgyi bizonyítékáról is: egy fényképről, amelyen együtt látható Allen Dullesszal, az amerikai katonai hírszerzés rezidensével. A kép valójában akkor készült, amikor ők a külföldön tartózkodó háborús bűnösök kézre kerítéséről egyeztettek. Rákosi a száműzetése idején írt visszaemlékezésében azt állította, hogy 1953. január 2-án megjelent nála egy Ivanov nevű belügyi tanácsadó, és átadta neki az SZKP Központi Bizottságának, amelyben Sztálin utasította őt Péter Gábor azonnali letartóztatására.[25] Péter Gábort 1953. január 3-án Rákosi egy megbeszélés ürügyével saját, Lóránt utcai villájába csalta, és ott tartóztatta le Boda György államvédelmi ezredes Piros László és Farkas Mihály jelenlétében.[26]
Péter saját letartóztatásának okaként egyértelműen azt az "óvó levelet" nevezte meg, és úgy vélte, hogy a Rajk-per koncepciós voltáról panaszt tévő, Abakumov-hoz címzett levelét Berija 1953. január 2-án visszaküldte Rákosinak, aki "árulása" miatt 24 órán belül őrizetbe vette őt.[27] Ennek a bizonyos, Péter Gábor által említett levél megírásának az előzményei a következők voltak: A Rajk-ügy nyomozása során a vádak megalapozottságával kapcsolatban kétségeivel küzdő Péter Gábor elmondása szerint vakmerő tettre szánta el magát: egy levélben panasszal fordult a szovjet állambiztonság vezetőjéhez, Viktor Abakumovhoz, amelyben szóvá tette, hogy a Rajk-ügyben erőltetés folyik, és az megalapozatlan vádakat tartalmaz.[28] Ez a dokumentum nem került elő, bár bizonyos források igazolják a létezését, valószínűleg az orosz állam levéltárában ma is megtalálható. A levélre Farkas Vladimir is utal visszaemlékezésében, bár szerinte ennek megírását Belkin kezdeményezte, emellett azt állítja, hogy ő az erre vonatkozó bizalmas információt Szücs Ernőtől kapta. Péter vallomásaiból az derül ki, hogy ezt a feljelentésként is értelmezhető levelet az oroszul tudó Szücs Ernő ÁVH-ezredes fogalmazta meg, Péter pedig aláírásával látta el.[29] Décsi Gyula a vele 1984-ben
- 67/68 -
készült interjúban Péter Gábor állítását támasztja alá. Ebben ugyanis a következőképpen idézi fel a levél keletkezésének körülményeit: "amikor a Rajk-ügyben Péter a levelet íratta vele [Szücs Ernővel], akkor azt mondta, hogy 'te ismered Abakumovot és te fordulj hozzá'. [...] Az ÁVH vezetőinek Abakumovhoz intézett, a figyelmét a készülő Rajk-ügy túlhajtott torzításaira felhívó leveléről beszélek. Hogy ez a levél létezett, azt tudom, mert aláírásának és elküldésének tanúja voltam. Azt azonban, hogy 1952. december végén, a moszkvai utódlási harcok idején valóban ezt a levelet küldték-e haza, és Pétert Rákosi ezért tartóztatta-e le vagy valami más dokumentum alapján, azt nem tudom"[30] Egy év sem tel el, és az államvédelmi vezető újabb jelentést küldött Abakumovnak, amelyben részletezte Rákosi aggasztó, paranoiásnak tűnő viselkedését. Ez utóbbi dokumentumra vonatkozóan találhatunk olyan forrásokat, amelyek szerint ez az irat is az Orosz Föderáció Elnöki Levéltárában lelhető fel.[31]
Péter Gábor célponttá válásának okai között fontos szerepet játszott zsidó származása is, ugyanis az antiszemita kampány szította közhangulatban könnyen el tudta fogadtatni a Péter bűneként a cionista kémtevékenységet a szélesebb közvéleménnyel. Az államvédelem kötelékében ugyanis köztudottan sok holokauszt-túlélő, egykori munkaszolgálatos helyezkedett el. Péter valójában nem rendelkezett zsidó-identitástudattal, hiszen internacionalistának, kommunistának vallotta magát, akinek a nemzeti, vallási hovatartozás az eszmével szemben nem sokat jelent. Erről több visszaemlékezés is tanúskodik. Ispánki Béla, a Szent Imre Kollégium őrizetbe vett tanulmányi felügyelője például a következőkről számolt be: Kihallgatása során Péter így fordult hozzá: "[m]eg vannak győződve, hogy én mint zsidó beszélek magukkal. (.) A helyzet azonban egészen más. Én nem mint zsidó, hanem mint kommunista állok dokktor úrral szemben. A párt megbízásából az államvédelmet képviselem."[32] Sok hitsorsosa letartóztatását ellenvetés nélkül végrehajtotta, köztük Dénes Béláét is, aki az Ispánkiéhoz hasonló tapasztalatokról számolt be Péterrel kapcsolatban: elég sok zsidó nyomozóval akadtam össze az ÁVO-n, legnagyobb részüknek halvány fogalmuk sem volt nemcsak a cionizmusról, de a zsidóságról sem."[33]
A Sztálin által felépített koncepció szerint Péter Gábor egy olyan nemzetközi cionista összeesküvés magyarországi szálának élén állt, amelynek része volt az Abakumov-csoport, Slánsky és társai, valamint a szovjet zsidó orvosok társasága
- 68/69 -
is. A Péter-ügy az Abakumov-Slánsky-szovjet orvosok perét összekötő amalgám szerepét töltötte be.[34]
A Kreml-kórház orvosainak letartóztatásának bejelentését megelőzően, január 7-én az MDP KV titkársága az "államvédelmi ügyek" kivizsgálására háromtagú bizottságot nevezett ki, amely Rákosi Mátyásból, Farkas Mihályból és Nagy Imréből állt, amelybe később Gerő Ernőt és Házi Árpádot is bevonták.[35] A vizsgálat sokáig a legszigorúbb párttitok tárgyát képezte. Farkas Mihály még a "Rajk ügynél is veszélyesebbnek" ítélte Péter Gábor ügyét, aki szerint szándékosan nem buktatta le a kémkedéssel gyanúsított Szücs Ernőt, Kajli Józsefet, Kádár Jánost, és "csak a Párt és Rákosi elvtárs utasítására volt kénytelen a leleplezéseket végrehajtani, tehát kényszer hatása alatt". Farkas szerint a volt ÁVH-vezető nyolc éven át fedezte a kémtevékenységet, ezért feltétlenül szükséges "Péter Gábor kémbandájának teljes, maradéktalan felszámolása".[36]
Rákosi a Központi Bizottság február 26-i ülésén mondott beszédében azzal vádolta Péter Gábort és társait, hogy elrejtették és megsemmisítették a cionisták kémkedésének bizonyítékait, és éberségre hívott fel. A hallgatóság résztvevői egymást túllicitálva igyekeztek gyalázni Pétert, a tudatosan felszított gyűlölet légkörében egymást is vádolták, egyes párttagok pedig az előre megírt forgatókönyv szerint önkritikát gyakoroltak. Péter Gábort egyhangúlag kizárták a pártból, valamint Vas Zoltán és Kovács István sorsáról is döntöttek, Vast elmozdították a Tervhivatal éléről, és Kovács Istvánnak együtt vidékre helyezték őket.[37]
Péter Gábort a Conti utcai Állambiztonsági Büntetőintézetbe szállították, villájában pedig házkutatást folytattak. Ennek során lefoglalták hivatalos iratait, személyes dokumentumait, több indexen lévő könyvet, valamint a készülő cionista perre vonatkozó feljegyzéseit is, amelyeket a későbbiekben megsemmisítettek. Kihallgatásainak tartalmáról Rákosi fennmaradt "sajtcédulái" tanúskodnak, amelyekben részletesen előírta a nyomozást irányító Farkas Mihálynak, hogy milyen kérdésekre, témákra vonatkozóan hallgassák ki Pétert: kérdéseiknek elsősorban illegális múltjára (lebukásainak körülményeire), ausztriai, jugoszláviai, csehszlovákiai útjaira, állítólagos titkosszolgálati kapcsolataira, valamint a cionista kémtevékenység elhárítására tett lépéseinek felderítésére kellett irányulnia.[38]
Az ÁVH vezetőjének pozícióját Piros László vette át, és irányításával a nyomozás irányvonala kezdetben Péter mozgalmi múltjának idején elkövetett bűnei feltárására irányult. Az ÁVH felső vezetéséből került ki a letartóztatottak legnagyobb
- 69/70 -
része: Dr. Bálint István orvos ezredes, Csapó Andor, az épületekért felelős gazdasági részleg vezetője, és annak helyettese, Komendó János, valamint Péter állandó kísérője, Kovács József. Velük egy időben tartóztatták le a Gyűjtőfogház parancsnokát, Bánkuti Antalt, a nyugat-európai hírszerzés osztályvezetőjét, Bauer Miklóst, a tanulmányi ügyekért felelős Szendy Györgyöt, a belső reakció elleni harcot irányító Szöllősi Györgyöt, a hírszerzést vezető Tihanyi Jánost, valamint a verőcsoportjáról hírhedtté vált Réh Alajost. Voltak köztük néhányan olyanok is, akik már nem dolgoztak az államvédelem területén, mint például a korábban szintén rettegett verőcsoportot vezető Princz Gyula, aki ekkor már a büntetés-végrehajtás területén dolgozott, és Csapó elődje, Érsek Tibor, aki letartóztatásakor már a Belkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt. Őrizetbe vették az Igazságügyi Minisztériumban magas beosztásba került volt fővizsgálókat, Tímár Istvánt és Károlyi Mártont, valamint magát a miniszter dr. Décsi Gyulát is. A letartóztatottak sorsában osztozott az Egészségügyi Minisztériumban tisztséget betöltő egykori katonai elhárító, Janikovszky Béla, a KEOKH Útlevélosztályát vezető Mátrai Tamás, és a titkos ellenőrzési módszerek korábbi szakértője, Száberszki József, aki ekkor a Pénzügyminisztériumban töltött be osztályvezetői posztot.[39]
A letartóztatottak következő csoportját az államvédelem alacsonyabb beosztásban dolgozó alkalmazottai tették ki: a hatóság vezetőinek titkárnői, sofőrei, valamint Péter Gábor állítólagos kitartott szeretője, Pataki Ferencné, illetve Fehér Sándor, Péter bizalmi embere, akit egyúttal jugoszláv kémnek tartottak. Sági Ferencet, a Széchényi Könyvtár zárt anyagának felügyelője pedig azért került ebbe a csoportba, mert terhelő tanúként akarták őt felhasználni Péter mozgalmi múltjában elkövetett bűnei bizonyításához.[40] Péter rokonai, hozzátartozói sem kerülhették el a letartóztatást. Közéjük tartozott Péter felesége, Simon Jolán, aki Rákosi titkárságát vezette, emellett őrizetbe vették Sámuel nevű bátyját, nővérét, Katót, sógorát, Lusztig Gyulát, valamint unokatestvéreit, Meczner Máriát és Garamvölgyi Lászlónét is.[41]
A "nemzetközi zsidó összeesküvés" koncepciójához szükség volt Péter cionistákkal való kapcsolatrendszerének kidolgozására is. Ennek érdekében a zsidó vezetők közül őrizetbe vették a Magyar Izraeliták Országos Irodájának a vezetőit, Stöckler Alajost, Domonkos Miksát, a budapesti hitközség főtitkárát és Csengeri Leót, a debreceni hitközség elnökét is. A JOINT segélyszervezet tagjai közül a letartóztatottak közé került Bartók Ervin, Biener Alfrédné, Keszler Emil, József András és Marosi Józsefné. Az 1949-ben elítélt cionistákat is belevonták az ügybe, így a börtönorvos Dr. Dénes Bélát, az azóta internált Gálos Henriket, az
- 70/71 -
ultra-orthodox Agudat pártból Grossberg Ervint és a Beneschovszky Ilonát, az izraeli követség mellé rendelt Zsidó Világkongresszus magyarországi vezetőjét, aki a Mapáj cionista párt vezetőségi tagja is volt, valamint Steiner Júliát, a követség magyar alkalmazottját. A régi vádakat újra elővették, köztük a Zsidó Tanács népellenes tevékenységére vonatkozóakat is, mivel vezetőiket, Domokost és Stöcklert korábban kollaborációval gyanúsították. A vádak szerint Zsidó Tanáccsal együtt népellenes csoportot szerveztek, a szegény zsidókat kiszolgáltatták deportálásra, és csak a gazdagokat mentették. A terhükre rótt népellenes bűntettek közül a legvisszataszítóbb Raoul Wallenberg meggyilkolása volt.[42] Az összeesküvés pártkapcsolatainak létrehozására letartóztatták Szirmai Istvánt, a Magyar Rádió vezetőjét, Kovács Zoltánt, a budapesti pártbizottság első titkárát, valamint Vas Zoltánt, a Tervhivatal elnökét (és egyben a Központi Vezetőség tagját) is az "éberség elmulasztásának" vádjával, bár valójában zsidó származásuk miatt volt szükség rájuk a felépített koncepcióban.[43] A moszkvai orvosper mintájára a perben szükség volt "cionista orvosokra" is, ezért letartóztatták Benedek Lászlót, a Zsidókórház főorvosát, Szántó Györgyöt, a Néphadsereg fősebészét, Grósz István és Lőwy István szemspecialistákat, Zádor Imrét, a Kútvölgyi pártkórház ideggyógyászati osztályának főorvosát és másokat.[44]
Az államvédelem úgy próbálta hihetővé tenni a kémszervezet vezetésére irányuló vádakat, hogy a különböző "imperialista hírszerző szerveknek" történő kémkedéssel gyanúsítottakat is belevonták az ügybe. Ilyen céllal hallgatták ki az UDB-vel kapcsolatba hozott Fehér Sándort, és Berán Ivánt, valamint Brankov állítólagos ügynökeit, Zsivko Boarovot és Nikola Jancsicsot. A korábban a háborús bűnösök Magyarországra szállítását végző Himler Márton testvérétől, Jakabtól pedig Csapó Andornak és az amerikai hadsereg ezredesének kapcsolatára vonatkozóan akartak vallomást nyerni. Állítólag Csapó megkérte Himlert, hogy Péter családi leveleit kézbesítse Amerikában élő rokonai részére. Voltak közöttük olyan gyanúsítottak, akik esetében nem tudható, hogy miként kapcsolódtak volna Péter ügyéhez, mint például egy MTI-nél leleplezett "angol katonai hírszerző".[45]
Ahogyan az már sok más koncepciós perben bevált, a Péter elleni gyanúsítás elemei közé is bekerült az, hogy a háború előtt "Horthy rendőrségének besúgója" volt. Ennek "bizonyítására" vallomásokat csikartak ki Péter régi ismerőseitől, barátaitól, az illegális munkásmozgalombeli társaitól, Janikovszky Bélától, Pataki Ferencnétől, Fodor Andrásnétól, Sági Ferenctől az ÁVH tagjai közül, valamint a kémkedéssel gyanúsított Berán Ivánt.[46] Személyesen Piros László kereste
- 71/72 -
fel Farkas Vladimir társaságában a fogva tartott Deményt, hogy tanúsítsa Péter háború előtti besúgói tevékenységét. Szintén ugyanilyen céllal vallatták az internált Tényi Mátyást, a halálra ítélt Juhász Antal volt csendőr törzsőrmestert, az egykor csendőrként szolgált Gyenes Andrást, valamint azokat a volt politikai detektíveket, akik 1945 előtt a baloldaliak elleni nyomozásokat vezető Wayand Tibor és Hain Péter csoportjának tagjai voltak. Kihallgatták Temesi Bélát, aki Pétert 1935-ben vallatta, és Ladányi Józsefet, akit azzal gyanúsítottak, hogy Simon Jolánt beszervezte.[47]
Décsi visszaemlékezése szerint a Conti utcai börtönben a gyanúsítottakkal vallatóik kegyetlenebbül bántak, "mint amilyen bánásmód, bármikor azelőtt, az ÁVH-nál előfordulhatott". Péter Gábor elmondta, hogy öt hónapig akkor is rajta volt a bilincs, amikor a lázát mérték, felállnia sem volt szabad. Az emiatt kialakult keringési elégtelenségtől a lába úgy megdagadt, hogy a cipőjét sem lehetett lehúzni. A kifárasztás módszerét is alkalmazták nála, ugyanis kihallgatásait mindig éjjel 10-től 3-ig folytatták. 1957-es perújítási kérelme szerint 32 hónapig volt szigorított magánzárkában.[48] Az őrzését Rákosi testőrségének tagjaira bízták, aki közül az egyik a cellájában felügyelt rá, és időnként felpofozta.[49] Egy évvel az események után Gerő Ernő elismerte Kiszeljov szovjet nagykövet előtt, hogy "a nyomozás első szakaszában (...) használtak bizonyos törvénytelen eszközöket, de természetesen ez meg sem közelítette azt a mértéket, ahogyan ezt Péter idejében alkalmazták."[50]
A kezdeti koncepció így lassanként összeállt. Eszerint "Péter és bandája", azaz a zsidó hitéletben, a társadalom és a gazdaság irányításában részt vevő vezetők, akik a nemzetközi zsidó szervezetek, főként a JOINT és a Zsidó Világkongresszus által biztosított támogatás segítségével szőtték összeesküvő terveiket, és végeztek kémtevékenységet Jugoszlávia, valamint az Egyesült Államok részére. A cionista orvosoknak pedig az lett volna a feladatuk, hogy a céljaik megvalósítását akadályozó párt- és állami vezetőket meggyilkolják.[51] Benedek László ellen, a készülő "cionista orvos-perben" pedig az lett volna a vád, hogy a Zsidó Tanács tagjaival együtt fent említett népellenes bűntettek (köztük Wallenberg meggyilkolása) mellett a JOINT-tal állt összeköttetésben, amely valójában az amerikai hírszerzés fedőszerve volt, és Péter Gábort is beszervezte erre a célra. Kémtevékenysége során a magyar egészségügyről és belpolitikai helyzetről informálta megbízóit.[52]
- 72/73 -
A szovjet mintára és parancsra indult magyarországi anticionista koncepciós per vádlottjainak, köztük Péter Gábornak a sorsában döntő fordulatot jelentett Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála. A szovjet diktátor halálát követő utódlási harc időszakában a hatalom az átmenetileg egymással szövetséget kötött Berija-Malenkov-páros kezébe került. A két tapasztalt politikus tisztában volt a közhangulattal, és megértették, hogy a rendszert csak úgy tudják megvédeni az összeomlástól, a párvezetést pedig a népharagtól, ha mindezt radikális reformokkal előzik meg.[53] A sztálini diktatúra működtetésében korábban kulcsszerepet játszó Berija 1953. március 26-án széleskörű amnesztiát hirdetett, és a koncepciós perek felülvizsgálatára adott utasítást. Több mint félmillió ember szabadulhatott ekkor ki a GULAG-ról, valamint kezdeményezte a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti békés viszony helyreállítását, és emellett tervbe vette Németország újraegyesítését is azzal a feltétellel, hogy az semleges állam lesz. Az itt bevezetni kívánt "új kurzus" lényege a párt és az állam szétválasztása, valamint a gazdaság "racionalizálása" lett volna.[54] Berija emellett 1953. április 1-én elrendelte a, moszkvai orvosper "fehérköpenyes gyilkosokként" megbélyegzett gyanúsítottjainak azonnali szabadon bocsátását és rehabilitálását is,[55] április 4-én pedig betiltotta a kínvallatást.[56]
Az így meghirdetett új irányvonal Magyarországon is éreztette hatását. A Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság küldöttségének 1953. június 12-i moszkvai találkozóján a diktatúra enyhülését, egy humánusabb, toleránsabb rendszer bevezetését, a "szocialista törvényesség helyreállítását", és önkritikus magatartást írtak elő a magyar pártvezetés számára. Számon kérték a Rákosi Mátyás vezette kormányon a törvénytelenségeket, az ártatlanul meghurcoltak nagy számát. Berija az Államvédelmi Hatóság erőszakos, törvénysértő módszerei miatt Rákosi Mátyást és Farkas Mihályt is felelősként nevezte meg, és emiatt a magyar diktátor
- 73/74 -
önkritikára kényszerült.[57] A moszkvai találkozón a legmagasabb állami- illetve pártfunkciók különválasztása is napirendre került. A kormányfői posztra Berija Nagy Imrét javasolta, Rákosi számára pedig csupán az MDP vezetői tisztségét szánta volna a Kreml.[58]
A találkozó magyar résztvevői, Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Gerő Ernő és Hegedűs András június 27-28-án önkritikus hangnemben számoltak be a Moszkvában elhangzottakról az MDP Központi Vezetőségének plénumán. Az ülésen elhangzott referátumokat, és elfogadott határozatokat titokban tartották, azok tartalmáról, az új politikai irányvonalról a lakosság csak a Kreml által nem rég kijelölt miniszterelnök, Nagy Imre július 4-i parlamenti beszédéből szerezhetett tudomást. A miniszterelnöki programbeszédben kiemelt célkitűzésként szerepelt a törvényesség helyreállítása.[59]
A bevezetett reformintézkedések, köztük a párt és állami vezetők meggyilkolására való szervezkedéssel megrágalmazott orvosok rehabilitációja döntő hatást gyakorolt a Péter Gábor-ügyben szereplő koncepcióra is, a cionista irányvonalat, a nemzetközi kémszervezet vádját kénytelenek voltak feladni. Berija ugyanis a magyarországi "cionista-per" felülvizsgálatát, és egy erre a célra kijelölt bizottság felállítását rendelte el Tyiskov vezetésével.[60] A "koronatanúnak', Belkinnek ugyanis most már lehetősége volt arra, hogy visszavonja a Pétert terhelő, kényszer hatására tett vallomását. A volt ÁVH-vezetőt a börtönében meglátogató szovjet "tanácsos" utasítására levették a fogoly bilincseit, amelyet neki 1953. január 2-i letartóztatásától mindezidáig saját elmondása szerint éjjel-nappal viselnie kel-lett.[61] Berija jóvoltából Péter Gábor így megmenekült attól, hogy végigélje azt a megaláztatást és szenvedést, amit korábban Rajknak és vádlott-társainak kellett elviselnie tárgyalásuk folyamán, és valószínűleg attól is, hogy életét hozzá hasonlóan akasztófán fejezze be.[62]
1953 nyarától az év végéig az orvosok és a zsidó szervezet vezetőinek nagy részét szabadon engedték, Szirmai István szintén tárgyalás nélkül szabadult, Vas Zoltánt pedig visszahelyezték párttisztségébe. A vádak közül eltűnt a cionista összeesküvés, az izraeli kémszervezettel való együttműködés, Wallenberg meggyilkolása, a kihallgatások ezek helyett I. G. Jacobson, a Joint magyarországi vezetőjének személye köré összpontosultak. Az új (1953 decemberében készült) vádiratban Benedek és Stöckler esetében a hivatalos, ÁVH által ellenőrzött kapcsolat kémkapcsolattá vált, amely során Jacobsonnak államtitkokat árultak el.
- 74/75 -
1954. márciusi tárgyalásukon a kémkedést már csak hivatali titoksértésnek minősítették, minthogy a kapcsolat idején a közölt adatok köztudomásúak voltak, és nem képeztek államtitkokat. A bíróság Benedeket két évi, Stöcklert három évi börtönbüntetésre ítélte, az utóbbit valutarejtegetés miatt is. Az büntetést azonban nem kellett letölteniük, mert mind a 18-an kegyelemben részesültek, és még abban az évben szabadultak. A magas beosztású államvédelmi tisztek közül Bauer Miklós, Lakatos Dezső, Mátrai Tamás, Réh Alajos, Szendy György, Szöllősi György, Tihanyi János és Zalai Sándor nyerte vissza a szabadságát ebben az időben.[63]
Borisz Sztarkov történész kutatásai alapján azt a véleményt vallja, hogy Berija tervbe vette a koncepciós perekben elítéltek rehabilitálását is, és ebben csak az 1953. június 26-án történt letartóztatása, és elítélése akadályozta meg.[64] Erre azért került sor, mert a nagyhatalmú állambiztonsági vezető és egyben belügyminiszter már Sztálin halálától kezdve gyűjtötte a kompromittáló dokumentumokat Hruscsovról és a többi vetélytársáról.[65] Berija puccsal történő eltávolításának az volt a kiváltó oka, hogy feltűnő aktivizálódása, fokozott előtérbe kerülése erős félelmet ébresztett a politikai bizottság többi tagjában, főként a sokat tapasztalt "öregekben", Vorosilovban, Kaganovicsban és Molotovban. Őket, valamint Bulganyint a pártapparátus vezető köreiben népszerű, és Berijához hasonlóan energikus Hruscsov könnyen meg tudta győzni a Berija-Malenkov-szövetség veszélyességéről, akik a politikai bizottságban meglévő többségüket kihasználva egyszerű szavazással lemondatták Malenkovot a központi bizottsági titkári tisztségéről. Hruscsovnak ezt követően pedig politikai intrikákkal sikerült éket vernie a duumvirátus tagjai között is.[66]
Közvetlen információk nem állnak rendelkezésre azzal kapcsolatban, hogy Berija kiiktatásának tervébe kik voltak beavatva, és arról sem, hogy azt megelőzően milyen egyeztetés folyt. Az erről tanúskodó kevés számú forrás egyike Georgij Malenkovnak, a Minisztertanács elnökének 1953. június 26-án zajlott elnökségi ülésen elmondott beszéde, pontosabban annak előzetesen összeállított vázlata.[67] A dokumentum alapján nagyjából képet kaphatunk arról, hogy
- 75/76 -
a Berija elleni konstruált per kiagyalói mire alapozhatták vádjaikat. Elsősorban azt hozták fel ellene, hogy az irányítása alatt működő Belügyminisztérium egyeduralomra igyekezett törni "a párt és az állam fölé emelkedve". Beszédének következő részében azokra a konkrét ügyekre tért rá, amelyek szerinte Berija párt- és államellenes tevékenységét bizonyították. Ezek között - különös módon - kiemelt hangsúlyt kapott a "magyar kérdés", amelynek keretében azt rótta fel Berija bűnéül, hogy a pártvezetéssel előre nem egyeztetett módon avatkozott bele Magyarország belügyeibe azzal, hogy Rákosit elmozdíttatta, és helyére Nagy Imrét nevezte ki.[68]
A Berija és társai ellen indult koncepciós per legfőbb vádpontjai között a hazaárulás, államellenes összeesküvés, idegen államok titkosszolgálataival való együttműködés, a hatalom megragadására tett kísérlet szerepelt. Ezzel szemben a valós, a sztálini terrorgépezet működtetésével összefüggő bűnei, - köztük a katyni tömeggyilkosság végrehajtatásában játszott szerepe - nem kerültek szóba az 1953. december 23-án kihirdetett halálos ítélet indoklásában.[69]
A széles körű rehabilitációt szorgalmazó Berija ellen indult büntetőeljárás átmenetileg előnyt jelentett Rákosi számára, hiszen abban reménykedhetett, hogy ezáltal Moszkvában is háttérbe szorulnak az új irányvonal képviselői, ő pedig ezáltal elkerülheti a politikai perek miatti felelősségre vonást.
Magyarországon a törvényesség megszilárdításának Kreml által kijelölt útján az első lépés a Legfőbb Ügyészség felállításáról, és az amnesztiarendelet kidolgozásáról szóló 1953. július 15-i döntés volt. Ezzel egyidejűleg folyt az internálás, kitiltás és rendőrségi felügyelet alá helyezés kérdésének megszüntetéséről, illetve újraszabályozásáról szóló javaslat igazságügy-minisztériumi elkészítése. Ekkor azonban még szó sem volt a politikai perekben meghurcoltak rehabilitálásáról.[70] Az új irányvonal megindulása után már nem volt visszaút, Rákosinak előbb-utóbb foglalkozni kellett a koncepciós perekben törvénytelenül elítéltek problémájával A börtönben fogva tartott Kállai Gyula ugyanis egy levelet írt Rákosi Mátyásnak, amelyben cáfolta azokat a vádakat, amelyeken a koncepciós perében született ítélet alapult.[71] Nagy Imre kezdeményezésére megkezdték Kállai ügyének felülvizsgálatát 1953 őszén.[72]
Kovács István, Borsod megyei első titkár pedig 1953. augusztus 9-én titokban felkereste a szovjet nagykövetet, és beszámolt neki a Központi Vezetőségben uralkodó légkörről, amely Rákosi paranoiás gyanakvása miatt alakult ki. A koncepciós perekben meghurcoltak ügyei egyre szélesebb körben váltak ismertté,
- 76/77 -
egyre inkább részévé váltak a közbeszédnek.[73] Péter Gábor, ellentétben a készülő konstruált cionista-per többi alaptalanul megrágalmazott gyanúsítottjával, nem nyerte vissza a szabadságát, miután Berija utasítására levették róla addig éjjel-nappal hordani kényszerült bilincseit, javítottak fogvatartásának körülményein, abbahagyták a saját elmondása szerint napi rendszerességű fizikai bántalmazását[74], és a tervbe vett halálos ítélettől megszabadult. Rákosi számára hasznosnak bizonyult az, hogy a rettegett ÁVH egykori vezetőjét továbbra is börtönben tartsák, hiszen a tekintélyét vesztett diktátor számára egyre fenyegetőbbé váló légkörben ideális eszköznek ígérkezett a felelősség áthárításához, a társadalmi feszültség levezetéséhez.
Berija letartóztatását követően, 1953 nyarától a Péter és társai-ügyben megváltozott a koncepció, a nemzetközi kémszervezet vádjának helyét most már sok valós elemet tartalmazó vádpont, köztük az erőszakosság, a kegyetlenkedés, a társadalmi tulajdon fosztogatása váltotta fel, és az ügy vizsgálói az ÁVH bukott vezetőit "egy törvények felett álló rablóbandaként" festették le a nyomozás új irányának megfelelően, az alapkoncepcióból csak a Jugoszlávia részére történő kémkedés eleme maradt meg.[75]
A nyomozás 1953 novemberi lezárása után a PB Rákosi, Farkas Mihály és Horváth Márton hozzászólását követően megbízta az első titkárt, Nagy Imrét és Gerő Ernőt, hogy egy dokumentumban fogalmazzák meg az ügy tanulságait az államvédelem pártellenőrzésének fontosságáról.[76] Mindez megteremtette Rákosi számára a felelősségáthárítás alapgondolatát, amely hosszú ideig a menekülés lehetőségét jelentette számára. Itt fogalmazódott meg először ugyanis az a vád, amely szerint Rákosi ártatlan a koncepciós perek tekintetében, azokért egyedül "Péter Gábor és bandája" a felelős, mivel "becsapták és galádul félrevezették a pártot."[77]
A Péter Gábor és társai-per 1953. decemberében megkezdődött, majd négy napos zárt tárgyalást követően, december 24-én a bíróság kihirdette ítéletét a következő vádlottak ügyében:
- 77/78 -
1., Péter Gábor államvédelmi altábornagy 2., Csapó Andor államvédelmi alezredes
3., dr. Timár István minisztériumi főosztályvezető
4., dr. Décsi Gyula volt igazságügy-miniszter
5., Dr. Bálint István államvédelmi orvos
6., Károlyi Márton minisztériumi osztályvezető
7., Kovács József államvédelmi őrnagy
8., Princz Gyula, a büntetés-végrehajtás alezredese
9., Vajda Tibor, a Statisztikai Hivatal osztályvezetője
10., Bánkuti Antal államvédelmi százados
11., dr. Janikovszky Béla minisztériumi osztályvezető
12., Érsek Tibor minisztériumi osztályvezető
13., Vándor Ferenc államvédelmi százados
14., Komendó János államvédelmi őrnagy
15., Pataki Ferencné államvédelmi százados
16., Péter Gáborné tisztviselő
17., Szabolcsi Mihály vállalatvezető-helyettes
18., Máy László államvédelmi százados
A Budapesti Hadbíróság Péter Gábort bűnösnek találta népellenes bűntettben, hűtlenségben, halált okozó súlyos testi sértésben, folytatólagosan elkövetett hivatali hatalommal való visszaélésben, külföldre szökés elősegítésében, valamint társadalmi tulajdon elleni bűntettben. Az elsőrendű vádlott volt államvédelmi vezetőt, valamint Csapó Andort, a másodrendű vádlottat életfogytig tartó szabadságvesztésre, a közügyektől való tíz évi eltiltásra, teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélték. A többi vádlottat másfél évtől tizenkét évig terjedő börtönbüntetéssel, két és tíz év közötti jogfosztással, rangjuk elvesztésével és vagyonelkobzással sújtották. Közülük több vádlott büntetésének mértékét felével, egyharmadával csökkentette az, hogy az 1953-as közkegyelmi törvényerejű rendelet hatálya rájuk is kiterjedt.[78]
Rákosi, nem törődve az új irányvonallal, a Moszkvában kapott bírálattal, és azokkal az önkritikus kijelentéseivel és ígéreteivel, amelyeket - bár csak külső kényszer hatására - júniusban tett, abban a szellemben folytatta a bűneivel való szembenézést, ahol elkezdte. A Péter-ügyben született ítélet indoklásának első, valamint egy későbbi bekezdését ő maga fogalmazta meg[79]: "Péter Gábor és társai vezető beosztásukkal járó hivatali hatalmuk felhasználásával - egyrészt az államvédelmi munkában súlyosan törvénytelen módszereket honosítottak meg, ezáltal tudatosan népellenes irányban ferdítették el az állam büntetőpolitikáját,
- 78/79 -
félrevezették a Párt és kormányszerveket, tömegesen megsértették az állampolgárok szabadságjogait, másrészt mérhetetlen személyes igényeik kielégítése érdekében éveken keresztül óriási mértékben fosztogatták és pazarolták a társadalmi tulajdont. Emellett részben a felszabadulás előtt, részben azóta többen különböző egyéb bűncselekményeket is elkövettek."[80]
Az ítélet indoklásának egy több oldallal későbbi részében annak értelmi szerzője ismét igyekezett megerősíteni az előbbi állítást: "a szocialista törvényesség megteremtésének egyik legfőbb akadálya Péter Gábor és társai bűnös tevékenysége volt... félrevezették a pártot és a kormányt...helyenként gyűlöletet váltottak ki ...az Államvédelmi Hatóság, a proletárdiktatúra egyik legfontosabb erőszakszerve iránt."[81]
Péter ítéletének indoklása rendkívül terjedelmes volt, vádlott-társaié közül a leghosszabb. A koncepciós perek szokásos elemei közül - a lejárató propaganda bevett módszereként - nála is szerepeltek az 1945 előtti lebukásai során tanúsított "gyáva magatartásra" utaló elemek: 1935 decemberében félelmében adatokat szolgáltatott ki, és elárulta magát kihallgató előtt, amikor ezt írta: "Aki beteg, az ne vegyen részt a munkásmozgalomban..." és a vád szerint "gyáva megfutamodásának" ezt a nyomát később eltüntette, 1940 áprilisában pedig nem csupán saját tetteit beismerő, hanem feleségét is eláruló vallomást tett Horthy rendőrségén. A következő vádpontban a hivatali visszaélései szerepeltek, amelyben a konstruált és a valós elemek keveredtek. A korábbi koncepció alapján neki szánt "kém", és "a nép ellensége" szerepnek való megfelelését igyekeztek alátámasztani azok a vádelemek, amely szerint Péter "osztályidegen" karrierista, és rovott múltú személyekkel vette körül magát, kapcsolatban állt az amerikai Himler Mártonnal, a jugoszláv hírszerzés ügynökeivel, köztük a Rajk-perben elítélt Lazar Brankovval "Bogdán" fedőnéven adatokat szolgáltatva számukra. A volt államvédelmi vezető valóban elkövetett bűnei is felsorolásra kerültek: az ÁVH élén törvénytelen módszereket alkalmazott, alkalmaztatott, bár képmutató módon a fizikai erőszakot tiltó parancsokat is kiadott. A valóban elkövetett bűnök, erőszakos cselekmények konkrét esetei között az indoklás felsorolta az 1947-es csepeli sztrájk során letartóztatott munkások, az 1950-ben Lókúton történt robbantás után elfogott parasztfiúk, az ez év augusztusában vele konfliktusba keveredett rendőr, az 1952-es, operaházi tűzesetnél őrizetbe vett villanyszerelő fizikai bántalmazása, valamint az emberrablás miatt letartóztatott UDB-ügynök Bálint László személyes részvétellel történt megkínzása (ez utóbbit egyedül Kovács Istvánnak, Péter személyi biztosítójának vallomása bizonyította). Emellett az indoklás említést tett a kellő jogalap nélküli letartóztatásokat,
- 79/80 -
internálásokat. A koncepciós perek rendszerének kidolgozását és alkalmazását is egyedül Péter bűnéül rótták fel, teljesen mellőzve annak említését, hogy ennek valójában ki volt az értelmi szerzője, és ki adta ki az erre vonatkozó parancsokat. A bűncselekmények között említették különös módon a "fogdatisztításnak" nevezett gyakorlatot, amelynek lényege az volt, hogy az ÁVH-vezető parancsára a vizsgálati részleg vezetője időnként negyedével csökkentette a fogvatartottak számát, aminek következtében bűnösök is szabadlábra kerültek. Az ítélet súlyos mulasztásként értékelte azt, hogy Péter 1945-ben egy "horthysta besúgót" futni hagyott, valamint szabadon engedte Hetényi Imrét, és a cionista tőkésnek minősített Geyer Albertet is. A valóban elítélendő tettei közé tartozó esetek között felsorolta beosztottja, Janikovszky Béla családi problémáinak "elsimítását" is, amely során arra utasította Bálint István orvost, hogy Janikovszkynét utalja elmegyógyintézetbe azzal a céllal, hogy megvédje a férjet felesége zaklatásaitól.[82] Az új koncepció elemei között szerepelt az, hogy Péter elhanyagolta az operatív hálózati munkát, emellett közvetlen alárendeltjeivel, Szücs Ernővel és Csapó Andorral együttműködve valutaüzérkedést folytatott. Ennek eredményeképpen közel négyszáz "osztályidegen" tudott külföldre távozni az országból, cserében hátrahagyva vagyonát, amely összesen 18 millió forint értéket tett ki. Ebből hárommillió forint a "bűntársak" magánvagyonát gyarapította, 15 milliót pedig kórház építtetésére fordítottak. Az eredeti, cionista-perben szereplő elemek közül maradt meg az, amely szerint ezáltal több zsidó személyt juttattak kivándorlási lehetőséghez. A vád szerint az ilyen módon elsikkasztott, horribilis összegű pénzösszeget többek között a Péter-család számára vett medencés luxusvillára, jóval az akkori átlag feletti életszínvonaluk, étkezésük, ruházkodásuk biztosítására, az ÁVH-vezér állítólagos szeretőjének, Pataki Ferencnének a részére vásárolt elegáns, kétszobás lakásra, valamint két házra és ékszerekre fordították.[83]
Mivel Péter ügyében a vád képviselője súlyosbításért, a védők pedig enyhítésért fellebbeztek, az ügy a másodfokú bírói fórumként eljáró Katonai Felsőbíróság elé került.
Három nappal a másodfokú ítélet kihirdetése előtt, 1954. január 12-én Jevgenyij D. Kiszeljov szovjet nagykövet meglátogatta Nagy Imre kormányfőt azzal a céllal, hogy tárgyaljanak a Berija- és a Péter-ügyben született bírói döntésekről. Nagy hangot adott annak a véleményének Kiszeljov előtt, hogy szerinte annak ellenére, hogy Farkast "egy sor bűntett terheli", de Rákosi éppúgy felelős, mint ő.
- 80/81 -
Nagy tájékoztatta a szovjet nagykövetet arról is, hogy Péter tárgyalásának napjai előtt még azt vallotta kihallgatóinak, hogy "egyebek mellett Rajk és Kádár ügyét is maga Rákosi konstruálta".[84] Nagy Imre ugyanis tudomással bírt arról, hogy Rákosi rokona (unokahúgának férje), Dékán vezérőrnagy meglátogatta Pétert a börtönében, és hosszú beszélgetések során igyekezett nyomást gyakorolni rá a tárgyalás előtt. Ennek eredménye volt az, hogy a volt államvédelmi vezető a korábbi, felülről jött utasításokról, parancsokról szóló vallomását alapvetően megváltoztatva kizárólag önmagát vádolta. Az ítéletet követően Farkas Mihályra is terhelő vallomást tett, amely szerint tőle kapott utasításokat a törvénysértésekre.[85]
Nagy, miután mindezeket Kiszeljov tudomására hozta, felvetette a Rákosi eltávolítására vonatkozó tervét is előtte. Gerő Ernő támogatására viszont ebben nem számíthatott, hiszen a belügyminiszter attól félt, hogy ez felvetheti a saját felelősségét is.[86]
A Katonai Felsőbíróság előtt, 1954. január 15-én megtartott zárt tárgyaláson Péter Gábor az utolsó szó jogán elmondott beszédében bűnösnek vallotta magát a "nép vagyonának" elherdálásában, és elismerte, hogy verésekre adott parancsot. Beismerte azt is, hogy felelősség terheli őt a Szücs-testvérek agyonverésében, de tagadta, hogy annak időpontjában a helyszínen tartózkodott volna. Hozzátette, hogy ha ő jelen lett volna, akkor az ügy másképp végződik. Mély megbánását fejezte ki amiatt, hogy "félrevezette a pártot", és sírástól elcsukló hangon kijelentette, hogy a halálbüntetést is megérdemli, viszont kérte, hogy kegyelmezzenek meg feleségének, Simon Jolánnak, aki "mindig keményebb és különb" volt, mint ő.[87]
A másodfokon született, jogerős ítélet Péter és Csapó tekintetében az ítéletet helyben hagyta, Vándor esetében viszont 12 évről 11-re csökkentette. A vád tárgyává tett bűncselekményt az elsőfokú ítélettel szemben Péter, Csapó és Vándor által elkövetett, bűnszövetkezetben elkövetett cselekménynek minősítette.[88]
Kiszeljov Nagy Imre meghallgatása után egy hónappal, 1954. február 18-án Gerővel is tárgyalt a követségen, aki nem hallgatta el a szovjet nagykövet előtt azt, hogy a Péter-ügy vizsgálata során "a nyomozás első szakaszában ... használtak bizonyos törvénytelen eszközöket, de természetesen ez meg sem közelítette azt a mértéket, ahogyan ezt Péter idejében alkalmazták."[89] Habár saját felelősségéről hallgatott, de a Rajk-Brankov-ügy titkairól lerántotta a leplet Kiszeljov
- 81/82 -
előtt. Feltárta, hogy a magyar és a jugoszláv belügyminiszter paksi találkozója nem más, mint "fantasztikus kitaláció", valamint azt, hogy "...Rajk soha nem ismerte el a neki tulajdonított bűnöket, amíg Rákosi utasítására az ügyet átvette Szücs, aki Belkin szovjet tábornokkal együtt személyesen hallgatta ki Rajkot, s az ő iránymutatásuk alatt, a verések és más fizikai kényszer hatása alatt Rajk aláírta ezt a dokumentumot." Gerő elmondta azt is a nagykövetnek, hogy meggyőződése szerint "Rajk és azok az emberek, akiket az ő perében elítéltek, és akiknek a legnagyobb része most börtönben ül, abszolút ártatlanok." Gerő nyíltan bírálta Kiszeljov előtt Rákosit annak betegesen gyanakvó természete miatt: "Rákosi mániákussá vált, aki minden embert kémnek és provokátornak tart".[90]
A jogerős ítéletről csak két hónappal a bírói döntés után, az 1954. március 13-án megjelent Szabad Nép második oldalán, egy rövid hír útján tájékoztatták az ország lakosságát, amely szerint: "A Magyar Népköztársaság állambiztonsági szervei államellenes és népellenes bűncselekmények elkövetése miatt őrizetbe vették Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság volt vezetőjét, Décsi Gyula volt igazságügy-minisztert, Tímár István volt minisztériumi főosztályvezetőt és több társukat. A vizsgálat megállapította, hogy Péter Gábor és társai közül többen múltbeli bűncselekmények eltitkolásával kerültek magas beosztásba, hivatali beosztásukkal visszaélve, súlyos államellenes és népellenes bűncselekményeket követtek el." Egyértelműen kifejezte a felelősségről vallott véleményét is: "[tagadhatatlan, hogy Rákosi és Farkas, de elsősorban Rákosi nagymértékben felelősek."[91]
A Nagytól és Gerőtől származó információk azonban nem váltották ki az a hatást, nem eredményezték azt a változást, amelyre mindezek felhasználásával lehetőség adódott volna.[92]
Nagy Imrével ellentétben Gerő Rákosi és a saját felelősségének firtatása nélkül, csendben és gyorsan szerette volna a Kállai-ügy után a Kádár-per felülvizsgálatának problémáját is megoldani, és arra kérte a Politikai Bizottságot, hogy biztosítson a számára felhatalmazást a saját hatáskörben elrendelhető felülvizsgálatokra.[93] A PB ehhez március 24-én hozzájárulását adta a Kádár János és társai, a Márciusi Front volt tagjai, valamint a tábornokok, Pálffy és Sólyom ügyeinek revíziójához[94], de a vizsgálat kizárólag a baloldali elítéltek ügyeire korlátozódott, és Rákosi, valamint a szűkebb vezetői kör felelősségének kérdését nyilvánosan nem vetette fel. Gerő és Nagy keze meg volt kötve azáltal, hogy kizárólag az MDP KV PB előzetes engedélyével indíthatott a belügyminiszter
- 82/83 -
felülvizsgálatokat az olyan elítéltek esetében, akik korábban az MDP KV tagjai, vagy miniszterek voltak.[95]
Kállai Gyulát május 31-én szabadlábra helyezték, majd július 22-én társaival együtt rehabilitálták őt, a pártba viszont csak megrovás mellett vették vissza arra hivatkozva, hogy noha nem volt besúgó, de "gyáva és lényegileg áruló magatartást tanúsított". Egy olyan gyakorlat vette kezdetét ezzel a rehabilitációk során, amelynek a lényege az volt, hogy az elítéltek ártatlanságának jogi megállapítása ellenére igyekeztek a közvélemény előtt kitalált "kompromittáló adatokkal" lejáratni őket.[96]
A törvénysértő perek miatti felelősség problémájának Gerő által kínált megoldását követte, és az ő koncepcióját erősítette meg az SZKP vezetőitől május 5-én kapott iránymutatás is, amely szerint: "[a] hibákat úgy kell kijavítani, hogy ne rombolják le Rákosi elvtárs tekintélyét, mert ez a párt tekintélye is. ... ne maradjon folt sem Rákosi elvtárs nevén, sem a Központi Vezetőségen. (...) Úgy kell ezekről a hibákról beszélni, mint amilyeneket Péter Gábor követett el."[97]
Az itt megfogalmazott elvek alapján május 19-én megalakították az ún. Rehabilitációs Bizottságot, amely Rákosi Mátyásból, Nagy Imréből és Gerő Ernőből állt. A grémium tagjai vitás kérdésekben "tanácsokkal segíthették" a felülvizsgálatot.[98]
Az iránymutatásnak megfelelően Péter kihallgatói nem sokkal ezután megkezdték az elítélt ÁVH-vezető, és cellatársa, Décsi Gyula "íratását" a Rajk- és a Kádár-per előkészítéséről, a nyomozás során alkalmazott módszerekről, a letartóztatások indokairól, valamint arról - azzal a szigorú kikötéssel, hogy a felelősséget nehogy másra próbálják hárítani - , hogy miképpen "vezették félre a pártot ezekben az ügyekben!.[99] Péter sokáig engedelmesen követte az utasítást, és a kényszervallatásokkal kapcsolatban Rákosi ártatlanságát hangsúlyozta Sólyom László és társai perújítási tárgyalásán tett tanúvallomásában: "Határozottan kijelentem, hogy a Pártnak és a felsőbb vezetőknek nem volt tudomásuk arról, hogy a hatóságon belül a bántalmazások hatására is írtak alá az őrizetesek jegyzőkönyveket."[100]
- 83/84 -
A fennmaradt iratok tanúsága szerint október 5-én azonban fellázadt, és éhségsztrájkba kezdett, amellyel azt szerette volna elérni, hogy engedélyezzenek a számára beszélőt feleségével, Simon Jolánnal, akit szeptember 3-án szabadlábra helyeztek, emellett folyamatosan "a párt egyes vezetőire igyekezett hárítani a felelősséget", amiért vallomását nem is vették jegyzőkönyvbe. A nyilvánosság a rehabilitációkról, és a koncepciós perekért való felelősség kérdéséről először az MDP Központi Vezetőségének 1954. október 14-én tartott ülése után értesülhetett a Szabad Népből. A fővárosi első titkár, Kovács István beszédében egyrészt alaptalanul azt állította, hogy a rehabilitáció teljes körűen, minden ártatlanul meghurcolt tekintetében megtörtént, másrészt a felelősséget kizárólag Péter Gáborra és társaira hárította.[101]
Az SZKP vezetőségében aggodalmat keltett Nagy Imrének a Politikai Bizottság tagjaival való előzetes egyeztetés nélkül közzé tett, "A Központi Vezetőség ülése után" című cikke, amely a Szabad Népben jelent meg. Ebben állást foglalt a rehabilitáció kérdéséről, és ígéretet tett arra, hogy kihozzuk a börtönökből az ártatlanul elítélt elvtársainkat, visszaadjuk őket a pártnak, az életnek, a munkának. A múlt súlyos hibáit e téren is fel kell és fel is fogjuk számolni. Aki nem bűnös, annak szabadlábra kell kerülni. ... A pártnak és a kollektív vezetésnek van és lesz annyi ereje, hogy soha többé meg ne ismétlődhessenek a múltban elkövetett bűnök."[102] Ez a cikk hivatkozási alapot jelentett Rákosi év végi, végül Nagy bukásához vezető ellentámadáshoz is. A december 17-én, a DISZ megyei titkárai előtt elmondott beszédében ugyanis azt állította, hogy kétszáz személy esetében felülvizsgálták az ítéletet, elengedték a büntetéseket, maradéktalanul megtörtént a rehabilitáció, és jóvátették azokat a hibákat, amelyekért "az Államvédelmi Hatóság csirkefogó vezetői elnyerték büntetésüket, mivel ők szerinte "ellenségek" voltak.[103]
A szovjet vezetés utasításának megfelelően az MDP 1955. április 14-én indítványt tett Nagy Imre menesztéséről, ami az "új szakasznak" nevezett irányvonal háttérbe szorítását eredményezte, valamint az addig is vontatottan haladó rehabilitáció, és a felelősség megállapításának ügyét is hátráltatta. Ugyanekkor a pártvezetés Farkas Mihály sorsáról is döntött, amikor kimondta: "tekintettel arra, hogy Nagy elvtárs helytelen nézeteit Farkas Mihály elvtárs hosszú ideig támogatta" menesztették őt az MDP KV PB-ből, valamint a Titkárságból is.[104]
A szovjet vezetés nem tért el a felelősséggel való szembenézés elkerülésének a már jól bevált módszerétől: minden rossz, a bűnös tettek mindig "ügynökök aknamunkájának" köszönhetőek, és ebben az időszakban az aktuális Gonosz
- 84/85 -
szerepét "Berija és bandája" töltötte be, így Sztálin és köre bűnösségének vitatása elkerülhető volt. Az az "apró ellentmondás" sem zavarta meg őket ebben, hogy a Jugoszláviával való békés viszony helyreállítását éppen Berija szorgalmazta Sztálin halála után, és az ellene felhozott vádak egyike pont az erre való törekvése volt.[105] A Bulganyin vezette szovjet delegáció Belgrádba látogatásakor június 2-án nyilatkozatot tettek az együttműködésről, a két állam közötti kapcsolat rendezéséről. Hruscsov ezt követően Bukarestbe rendelte a magyar és a csehszlovák kormányfőket.
Június 2-án pedig Rákosi előterjesztésére Péter Gábor és társai perújrafelvételéről döntött a Politikai Bizottság arra hivatkozva, hogy "olyan adatok merültek fel, melyek eddig nem voltak ismeretesek."[106] A Nagytól és Farkastól, a rá veszélyt jelentő riválisoktól immár megszabadult, pozícióját megerősített főtitkár augusztusban a csepeli képviselői beszédében a jól bevált recept szerint a magyar-jugoszláv viszony megromlásának egyedüli okozójaként "Péter Gábort és bandáját" nevezte meg, akik szerinte Berija és Abakumov magyarországi ügynökeiként "ellenséges, provokációs tevékenységükkel megtévesztették a Pártot", és a Rajk-perrel "megrágalmazták a jugoszláv nép vezetőit", leleményes módon elkerülve ezzel újabb felelősök megnevezését.[107]
Rákosi így a moszkvai utasításnak megfelelően igyekezett a közvéleményt úgy manipulálni, hogy még inkább megerősítse a propaganda által az emberek tudatában a saját magáról, mint a velejéig romlott ÁVH-vezető által megtévesztett, ártatlan vezetőről festett hamis képet. A Péterre "és bandájára" történő felelősségáthárítás oka nem csupán a szovjet ukáz volt, hanem ehhez a megoldáshoz személyes érdeke is fűződött. Rákosi a Hruscsov-féle új irányvonal kijelölése után ugyanis ellentmondásos helyzetbe került. Mindenképpen igyekezett elkerülni azt, hogy Tito előtt nyíltan felvállalja a Rajk-per miatti felelősségét, és annak jogi következményeit. A jugoszláv vezető elleni gyűlöletkampányban, ellenségként való megbélyegzésében ugyanis egyrészt élen járt, másrészt az "összeesküvés leleplezését" saját érdemének tekintette, büszkén hangoztatva ezt számtalan politikai megnyilatkozása során. Az ÁVH, és főként annak vezetője, Péter Gábor egyfajta "ellenbűnbakként" kínálkozott a számára, amely által egészen 1956-ig elkerülhette bűnösségének nyilvános beismerését, és politikai bukását.[108]
Péter nem tekinthető a szó szoros értelmében vett bűnbaknak, ugyanis ez a bibliai eredetű fogalom ártatlan áldozatot jelent, aki mások bűneiért lakol, megtisz-
- 85/86 -
títva azt ezáltal bűneitől. Ezzel szemben a modern társadalmakban a bűnbakkeresés célja a valóban bűnösnek tartott bűnbak megtalálása és megbüntetése, amely az ő álláspontjuk szerint jogos. Az ebben az értelemben vett bűnbak jogilag lehet ártatlan, illetve bűnös is, a lényeg, hogy funkcióját betöltse: válságok, kollektív traumák esetén a társadalomnak szüksége van az okok megtalálására, sokszor a valódi, igen bonyolult, összetett okrendszer helyett egy leegyszerűsített magyarázatra az újrakezdéshez, a felborult rend helyreállításához.[109] A modern társadalmakra jellemző bűnbakképzés velejárója sok esetben a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, illetve a felelősségáthárítás is.
A menekülésnek ez az útja Rákosi számára azonban hamarosan kezdett járhatatlanná válni, ugyanis Tito levéllel fordult az SZKP KB-hoz 1955. június 29-én, amelyben sürgősen megoldandó feladatként jelölte meg a magyar-jugoszláv viszony helyreállítását, és ennek érdekében a Rajk-Brankov-ügy felülvizsgálatát.[110] Ennek következtében az MDP KV PB június 30-án határozatot hozott arról, hogy Rákosi nem titkolhatja tovább el a közvélemény elől saját felelősségét a két állam közötti kapcsolat megromlásában, Péterre és társaira hárítva azt. Mindez maga után vonta, hogy Rajk Lászlót és vádlott-társait 1955. november 23-25-én tartott zárt tárgyaláson felmentették az alaptalan vádak alól. Rákosi azonban nem sokkal a felmentő ítélet kihirdetése előtt, az MDP KV november 9-12-én tartott ülésén továbbra is Beriját és Abakumovot, valamint az ő magyarországi "embereit", Pétert és társait okolta a koncepció megalkotásáért, amely szerint a magyar-jugoszláv viszony ellenségessé válásában "nagy szerepet játszott a Berija, Abakumov és magyar cinkosai, Péter Gábor és bandája által konstruált Rajk-per."[111] Rákosi Rajk kompromittálását fenntartva kijelentette: "Péter Gábor felhasználta azt, hogy Rajk László eltitkolta első, letartóztatásának súlyos körülményeit, valamint eltitkolta azt, hogy a nyilas vésztörvényszék tárgyalása előtt nyilas államtitkár bátyja segítségével úszta meg az ügyet. Péter Gábor és társai Rajk László múltbeli hibáit felhasználva, a szocialista törvényesség lábbal tiprásával hamis vallomásokra kényszerítették Rajkot és másokat. Félrevezetve a pártot és a kormányt a Rajk-pert a Jugoszláv Kommunista Párt és a jugoszláv állam vezetőinek aljas megrágalmazására használták fel, hogy így elmérgesítsék a viszonyt a Jugoszláv Népköztársasággal."[112]
- 86/87 -
A politikai helyzetben azonban gyors változást hozott a Szovjet Kommunista Párt 1956. február 14-25. között megtartott XX. kongresszusa, ahol Ny. Sz. Hruscsov Sztálin bűneit leleplező beszéde megdöbbenést keltett. Ennek eredményeképpen sor került Kun Béla rehabilitációjára, amelyet a Szovjetunióban Rákosi tudta nélkül kezdeményeztek[113], és határozatot hoztak a szociáldemokraták ügyének felülvizsgálatáról is.[114] A keleti blokk államaiban, köztük hazánkban is hamarosan elindult a változás ennek hatására, így az 1956. március 12-13-i központi vezetőségi ülésen a felszólalók egy része, főként Kádár János meglepően kritikus hangot ütött meg, indulatosan bírálta a pártvezetés politikáját, és követelte Farkas Mihály felelősségre vonását[115], azaz egy újabb "ellenbűnbak" elítélését a valódi felelős, Rákosi Mátyás helyett. Farkas ellen pártvizsgálat indult, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a közvélemény már nem elégszik meg a bűnbakkereséssel, a felelősség áthárításával, a morális válság kezelése már halaszthatatlanná vált, egyre többen várták a választ Rákosi felelősségével kapcsolatban.
A főtitkár ellentámadással próbálkozott március 26-án, Egerben, a Heves megyei pártaktíván. Arra hivatkozott, hogy szerinte az ellenség folyamatosan arra törekszik, hogy a sztálini személyi kultuszt a maga javára kihasználja, ezért a párt feladata az, hogy ezeket a kísérleteket meghiúsítsa. A rehabilitációt már befejezett tényként említette, és igyekezett továbbra is azt sulykolni, hogy a Rajk-per szerinte "provokáción alapult".[116] Az április 10-i megyetitkári értekezleten nagyrészt Beriját, és a szovjet tanácsadót, Belkint hibáztatta a Rajk-per megkonstruálásáért: "[d]e lényegében a Rajk-per azért lett azzá, amivé, mert az akkori atmoszférának ez felelt meg. Berija küldött ide egy tanácsost, aki a Rajk-perből Tito-ellenes dolgot csinált. ... Nekünk nem volt fogalmunk, hogy ezt Berija csinálja."[117] Saját magát becsapott áldozatként feltüntetve igyekezett menteni, felelősségét csökkentve: "De hogy én is felelős vagyok, az világos. Az én kezem is benne volt. Először is ahhoz, hogy valakit becsapjanak, két ember kell, egyik, akit becsapnak. És én meg voltam győződve arról, hogy az a helyes, amit csinálunk."[118] Rákosi felszólította a hallgatóságot a pártvezetők tekintélyének megóvására, és kijelentette, hogy az ő felelősségének emlegetése az "ellenség" eszköze arra, hogy a pártot szembeállítsa vezetőjével. A Farkas Mihály elleni vizsgálat témájának felvetését ellenfele, Nagy
- 87/88 -
Imre bírálatára használta fel. Ezzel az állásponttal szemben főként Kádár János lépett fel, éles kritikát fogalmazva meg Rákosival szemben, és egyértelműen kijelentette, hogy az első titkárnak vállalnia kell a felelősséget a koncepciós perekért.[119] Rákosi védekezési taktikáját nem támogatta már a szovjet vezetés, így a "Berijára, és magyarországi ügynökére, Péter Gáborra" való hivatkozás már nem volt többé használható eszköz az első titkár számára. Így kénytelen volt meghátrálni, és önkritikát gyakorolni május 18-án, a budapesti nagyaktíván, ahol nyilvánosan elismerte felelősségét a személyi kultusz megteremtésében, bár a törvénysértésekkel kapcsolatosan csupán annyiban tartotta magát bűnösnek, hogy elmulasztotta az államvédelmi szervek ellenőrzését.[120] Rákosi ugyanerre hivatkozva mentette magát a rehabilitáció eredményeként szabadlábra került egykori elvtársai előtt is: a bűnös egyedül Péter Gábor, aki megtévesztette, becsapta őt és a pártvezetést.[121]
A feszült magyarországi helyzet aggodalommal tölthette el a szovjet kormányt, ezért hazánkba küldték Mihail Szuszlovot, aki a PB tagjaival folytatott június 8-i megbeszélésén még kiállt Rákosi mellett. Feljegyzése arról tanúskodik, hogy a szovjet vezetés jóváhagyását szerette volna kérni tervéhez, amely alapján azt javasolta volna az első titkárnak, hogy a válsághelyzet megoldása céljából vegye a kezébe az irányítást, és ő maga indítványozza a Farkas Mihály ellen induló büntetőeljárás megvitatását, amelyre egy július 10. előtt megtartandó KV-ülésen került volna sor.[122] Júliusra azonban Hruscsov kormánya már teljes mértékben kihátrált Rákosi mellől attól tartva, hogy Magyarországon is megismétlődnek a poznani munkásfelkelés eseményei.[123] A Szuszlov által kigondolt válságkezelési terv megvalósulását egy váratlan esemény is megakadályozta. Az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését töltő Péter Gábor ugyanis július elején egy meglepően őszinte feljegyzést készített Mi az igazság? címmel, amelyet július 10-én az MDP vizsgálóbizottságának címzett, és az SZKP-hez való eljuttatását is kérte. Ebben nyíltan megnevezte Rákosit, mint a Rajk-per koncepciójának kiagyalóját, aki folyamatos utasításaival törvénytelenségekre, embertelen kihallgatási módszerek alkalmazására vette rá az ÁVH-t annak vezetőjén keresztül. Péter panaszai között szerepelt az, hogy börtönévei alatt a Gerő Ernőnek és a szovjet tanácsadóknak címzett leveleinek célba juttatását rendszeresen megakadályozták. Amikor pedig 1956. április-májusában egy vizsgálóbizottság kihallgatta, megtiltották neki, hogy Rákosiról beszéljen.[124] Mivel ez a tényfeltáró írás is hoz-
- 88/89 -
zájárult ahhoz, hogy a szovjet vezetés elengedte Rákosi kezét, felmerült a történészekben annak a kérdése, hogy vajon Pétert ennek a leleplező feljegyzésnek a megírásában valaki instruálta-e, vagy pedig teljesen önszántából készítette azt el? Az írás elemzése során a kutatók azt állapították meg, hogy a volt ÁVH-vezető azt igen zaklatott lelkiállapotban vetette papírra, és ezen az íráson napokig dolgozott. Izgatottságának oka valószínűleg az volt, hogy az akkoriban szabadult felesége, Simon Jolán tájékoztathatta őt a kinti világban lezajlott politikai változásokról, és úgy érezhette, hogy végre elégtételt vehet Rákosin, aki őt majdnem Rajk sorsára juttatta.[125] Emellett a saját szerepével kapcsolatos valós tények feltárása is motiválhatta, mivel most már lehetősége adódott arra, hogy lemossa magáról, a törvénytelenségekért való egyszemélyi felelős, "főbűnös" bélyeget.
Kovács István a levelet Andropovnak mutatta meg, és azt "kétségtelenül inspiráltnak" minősítette, de hallgatott arról, hogy ő íratta-e, vagy sem, és később is tagadta az ebben játszott esetleges szerepét.[126] Andropov nem tárta fel Kovács előtt azt, hogy Georgij Avkszentyevics Iscsenko belügyi tanácsadó által már napokkal korábban értesült a levél létezéséről, valamint arról is információt szerzett, hogy a feljegyzés megírására Pétert a felesége látogatásai során szerzett értesülései késztették, amelyek reményt keltettek benne.[127] Kovács István tanácstalan volt a levél sorsával kapcsolatban, mivel azzal a dilemmával találta magát szemben, hogy ha annak tartalmát nyilvánosságra hozza, akkor Rákosinak mindenképpen távoznia kellene a hatalomból, és ez ellentétes lenne azzal a szuszlovi utasítással, hogy a krízishelyzetet az első titkár megbuktatása nélkül, az ő irányításával kell megoldani. Amennyiben eltitkolná, akkor megtévesztené a pártvezetést, a dokumentum tartalmának kiszivárgása pedig a válság súlyosbodásához, az elégedetlenség fokozódásához vezetne. Ezért a döntést inkább a szovjetekre bízta. Andropov számára nem maradt más kiút, mint kihátrálni a bukás szélén álló magyar diktátor mögül, mielőtt a kompromittáló adatok a nyilvánosság tudomására jutnának.[128]
A Központi Vezetőség 1956. július 18-ra halasztott ülésén végül Rákosi Mátyást egészségi állapotára tekintettel felmentették első titkári tisztségéből, és a helyére Gerő Ernőt helyezték.[129] Farkas Mihály ügyének megtárgyalása az ülés negyedik pontjaként szerepelt a napirendben. Farkas Mikojan tanácsára önkritikát gyakorolt, és nyilvánosan bocsánatot kért a jelen lévő két rehabilitált elvtársától,
- 89/90 -
Kádár Jánostól és Kállai Gyulától. Az ülés résztvevői azonban nem hittek megbánásának őszinteségében, hiszen a volt honvédelmi miniszter továbbra is "Berija és bandája provokációjának" igyekezett a Rajk-ügyet beállítani. A megbocsájtás ezért elmaradt Farkas számára, egyelőre viszont még megúszta az ügyet a pártból való kizárással, büntetőjogi felelősségre vonására csak a későbbiekben került sor. Ennek oka az volt, hogy Gerő a szovjet vezetésnek tett ígéretének megfelelően az ügyet elintézettnek minősítette Farkas kizárásával, és Rákosi eltávolításával.[130] 1956. július 7-én Czinege Lajos, a pártközpont Adminisztratív Osztályának vezetője, valamint Fekete Károly belügyminiszter-helyettes vezetésével egy összefoglaló jelentés készült a jelentősebb koncepciós perek előkészítésében közreműködött államvédelmi tisztek szerepéről, amely hosszasan részletezte az ÁVH által alkalmazott embertelen vallatási módszereket az alábbi bevezetéssel: "Az 1949-1953-as években általános rendszerré vált a letartóztatottak fizikai és pszichikai kínzása, először csak külön utasításra, később pedig kialakult egy olyan légkör, hogy utasítás nélkül is a vizsgálók, őrök stb. kínozták a letartóztatottakat. Az anyag mellékletében harmincegy személyt neveztek meg, akiknek felelősségre vonását javasolták, és akik közül tizenegyen még ekkor is a BM állományában voltak."[131] A jelentést követően azonban csak több hónappal később, október 5-én, a Rajk László és társai újratemetése előtti napon került sor az ott felsorolt személyek közül Farkas Vladimir, Faludi Ervin, Szendy György, Szántó György és Toldi Ferenc őrizetbe vételére.
Gerő Ernő hónapokon keresztül nem tehetett újabb lépést Farkas és társai büntetőeljárásának ügyében, mert ebben gátolta őt a szovjet pártvezetésnek tett azon korábbi ígérete, amely szerint Farkast nem fogja bíróság elé állítani. Október 12. körül azonban már a közvélemény a volt honvédelmi miniszter felelősségre vonását követelte, így Gerő kénytelen volt engedni a nyomásnak, és ezen a napon letartóztatták Farkast.[132]
Pétert a többi volt ÁVH-s tiszthez hasonlóan több esetben is tanúként hallgatták ki Farkas Mihály büntetőügyében. Vallomásaiban részletesen ismertette a párttájékoztatás rendszerét, és az embertelen, törvénytelen módszerek alkalmazásáért, a koncepciós perekben szereplő vádak megkonstruálásáért elsősorban Rákosit és Farkast nevezte meg felelősként. Bevallotta, hogy az első titkár parancsait "minden fenntartás nélkül" végrehajtotta, mert nem volt bátorsága azokat megtagadni. Emellett elpanaszolta a vele szemben alkalmazott kegyetlen bánásmódot is: azt, hogy 32 hónapig magánzárkában tartották, öt hónapon át éjjel-nappal bilincs volt a csuklóján, olyan súlyos bántalmazást szenvedett,
- 90/91 -
aminek a következtében két körme leesett, a verések során párnát tömtek a szájába, éhségsztrájkja alatt olyan brutálisan végezték nála a mesterséges táplálást, hogy majdnem átszúrták a torkát, emellett alvásmegvonással is kínozták olyan módon, hogy fehérre meszelt cellájában éjjel-nappal égve tartották a villanyt.[133] Péter Gábor megkínzásának valóságtartalmát egyedül Décsi Gyula vallomása támasztja alá, aki szerint kegyetlenebbül bántak velük, "mint amilyen bánásmód bármikor azelőtt, az ÁVH-nál előfordulhatott".[134] Levéltári források nem maradtak fenn Péter fogva tartásának körülményeiről, a vele szemben alkalmazott könyörtelen bánásmódról. Katona Emil, egykori elítélt visszaemlékezésében több alkalommal említi a váci börtönben 1954 nyarán zajló nagyszabású átépítési munkálatokat, amely során négy emelet magas téglafallal választottak le, és rejtettek el egy elkülönített részleget Péter Gábor, Farkas Mihály és több volt magas rangú ÁVH-tiszt őrzése céljából.[135]
A forradalom után kialakult új politikai helyzetben Péter úgy ítélte meg, hogy ügyük megítélésében változásra számíthat, ezért perújítást kért, amit a Legfőbb Ügyészség 1957. március 14-én el is rendelt. Az egykori ÁVH-vezető és vádlott-társai beadványaikban ugyanis az alapeljárás során ellenük alkalmazott kényszervallatásra, erőszak hatására született vallomásaikra hivatkoztak. Ezek alapján felvetődött egyes vádlottak bizonyos bűncselekmények alóli mentesíthetősége. Az ügyészség úgy vélte, hogy felmerülhetnek esetleg olyan adatok is, amelyek Farkas Mihály, Farkas Vladimir és Faludi Ervin ügyében korábban fel nem tárt bűncselekmények bizonyítását teszik lehetővé.[136]
Az ügyészség pár nap múlva megkezdte Péter Gábornak és nyolc volt vádlott-társának kihallgatását. Ezekben a napokban, 1957. március 12-16-án, majd 23-án, zárt tárgyaláson ítélkezett a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa Farkas Mihály ügyében, akit "pontosan meg nem állapítható számú hamis vád bűntettének" vádjával hat évi szabadságvesztésre ítélt, valamint két évre megfosztotta egyes jogainak gyakorlásától. Mivel tetteit az 1953. évi 11. (közkegyelmi) törvényerejű rendelet kihirdetése előtt követte el, szabadságvesztése időtartamának fele közkegyelem alá esett, tehát Farkasra csupán három év letöltendő börtönbüntetés várt.[137]
- 91/92 -
Az aránytalanul enyhe ítélet felháborította a pártvezetést, emellett attól féltek, hogy ez újra felkorbácsolja a népharagot a levert forradalom utáni időszakban, ezért egymás után követelték a súlyosbítást. Mindezek hatására a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa nagyon hamar, már két héttel később, április 19-én az elvárásoknak megfelelő ítéletet hozott: Farkas Mihályt nyolc rendbeli, halálos ítéletet eredményező hamis vád bűntette miatt 16 év szabadságvesztésre ítélték, amelyet az 1953. évi közkegyelmi rendelet hatására a felére csökkentettek, mellőzve a nyilvánosság tájékoztatását az ítélet felezéséről.[138]
A Péter Gábor és társai-ügyben 1957. május 28. és június 15. között zajlott fellebbviteli tárgyaláson a vádlottak mindegyike ártatlanságát bizonygatta. Péter ugyan beismerte, hogy követett el visszaéléseket, túlkapásokat, de tagadta, hogy a bántalmazás, a kínvallatás bevett módszer lett volna az ÁVH-nál. Rajk kínvallatásával és a Szücs-testvérek agyonverésével kapcsolatban Rákosi parancsára hivatkozott, amelyet ő csak továbbított alárendeltjeinek. Kiemelte azt is, hogy Rajk veretését önhatalmúlag állította le. Vallomása szerint a kínvallatások mindig Rákosi utasítására történtek, saját elhatározásból ritkán rendelt el fizikai bántalmazást. Tagadta azt is, hogy részt vett volna a gazdasági bűncselekményekben, valamint az internálásokban. Az utolsó szó jogán mondott beszédében egyrészt saját mozgalmi érdemeire, másrészt az Államvédelmi Hatóságnak a "fasizmus maradványainak" felszámolásában játszott szerepére hivatkozott.[139]
1957. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság dr. Sömjén György hadbíró vezette tanácsa Péter Gábort immár a valóban elkövetett bűneiért vonta felelősségre, így őt többrendbeli hamis vád, "szám szerint meg nem állapítható rendbeli" hivatali hatalommal való visszaélés, kétrendbeli halált okozó súlyos testi sértés (a Szücs-testvérek halála), valamint folytatólagosan elkövetett szolgálati hatalommal való visszaélés bűntettei miatt 14 évi szabadságvesztésre, tíz évi jogfosztásra és lefokozásra ítélte. Az 1953-as közkegyelmi rendelet azonban Farkas mellett őrá is vonatkozott, így büntetését a bíróság ugyanebben az ítéletében a felére csökkentette.[140]
Alig egy évvel ezután, 1958. március 17-én Péter egy panaszos hangvételű levélben kérelmezte Biszku Béla belügyminisztertől szabadlábra helyezését erősen megromlott egészségi állapotára hivatkozva. Péter könyörgése nem talált azonnal meghallgatásra a belügyminiszternél, hiszen majdnem egy évet kellett várnia szabadulására, amely végül 1959. január 10-én történt meg.
- 92/93 -
Az ismert források alapján tehát arra következtethetünk, hogy Péter Gábornak a cionista per egyik fővádlottjává válásában több tényező is szerepet játszott. A külpolitikai viszonyok kétségtelenül meghatározó okot jelentettek ebben, hiszen Sztálin az általa megkonstruált antiszemita, anticionista koncepcióban lényegi szerepet szánt a zsidó származású államvédelem vezetőknek, mint a nyugati országok kémeinek, illetve a "nemzetközi cionista összeesküvés" fedezőinek, az ellene való harc tudatos szabotálóinak. A Rajk-per nyomozása során a Rákosi által diktált képtelen vádakkal szembeni fenntartásai, a főtitkárt Abakumovnál emiatt bepanaszoló levele, és ezáltal lényegében Rajk védelmében való fellépése egyaránt megerősíthette Sztálint abban a meggyőződésében, hogy a zsidó államvédelmi vezetők mind az ellenség szervezkedésének támogatói, leleplezésük kerékkötői.
Sztálin halála után, szovjet utasításra Magyarországon is megkezdődött a koncepciós perek felülvizsgálata, a Jugoszláviával való békés viszony helyreállítása. Rákosi számára a cionista-ügy miatt börtönben fogva tartott Péter Gábor ideális eszköznek, egyfajta "bűnbaknak" kínálkozott arra a célra, hogy a felelősséget saját magáról a bukott ÁVH-vezetőre áthárítsa. Ezért Pétert sokáig nem a valós bűnei miatt készültek felelősségre vonni, hanem perének koncepcióját az aktuális politikai céloknak megfelelően igyekeztek alakítani. Így Pétert már nem egy "cionista kémszervezet vezetőjeként", hanem az állam felett álló, erőszakos, a nép vagyonát fosztogató "rablóbanda" vezéreként, később pedig a törvénysértő perek megrendezésének elsőszámú felelőseként, a pártot és annak vezetőjét galád módon félrevezető állam- és népellenes bűnözőként igyekeztek beállítani a közvélemény előtt. Hruscsovnak a szovjet kommunista párt 1956 februárjában tartott XX. kongresszusán elhangzott, Sztálin bűneit leleplező beszéde azonban azt eredményezte, hogy Rákosi számára többé már nem volt járható út a koncepciós perekért való minden felelősséget "Péter Gáborra és bandájára" hárítani, hanem bűneinek következményét vállalnia kellett. Péter Gábort végül az általa valóban elkövetett bűncselekményekért ítélték el, a Berija-ügy mintájára ellene tervezett koncepciós per nem valósult meg. Mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy Péter Gábor nem volt a szó eredeti jelentése szerinti, a szó szoros értelmében vett bűnbak, hiszen egyáltalán nem volt ártatlan. Ennek ellenére mégis a felelősségáthárítás eszközeként funkcionált a bukás szélén álló diktátor, és a válsághelyzetben lévő pártállam számára, ezért Péter Gábor főbűnösként való kijelölése megfelel a modern társadalmakra jellemző bűnbakképzésnek, amelyekben a bűnbakkeresés már abból indul ki, hogy a megtalált bűnbak valóban bűnös, és megbüntetése a bűnbakkeresők felfogása szerint jogos. A válságok, kollektív traumák idején ugyanis a társadalmaknak egy leegyszerűsített okmagyarázatra van
- 93/94 -
szükségük a sokszor nagyon összetett okrendszerek helyett, amely célra a bűnbakok tökéletesen megfelelnek.
Tehát a Péter Gábor-ügy soha nem tudta betölteni azt a funkciót, amelyet egy büntetőeljárásnak jogállami keretek között elvileg kellene. A volt államvédelmi vezető valóban elkövetett bűntetteiért való felelősségrevonása végül csak részben történt meg, amelynek oka az volt, hogy a szovjet, és az ennek alárendelt magyar kommunista pártvezetésnek nem volt célja a saját bűneivel való szembenézés, hanem ehelyett a Péter-ügyet mindig a folytonosan változó, aktuális politikai érdekeinek szolgálatába állította. ■
JEGYZETEK
[1] Virág Attila, Elgázolt szuverenitás. Budapest, 2013, 111. o.
[2] Gereben Ágnes, Szovjet állami antiszemitizmus, Magyar Nemzet Online, 2000. május 19. https://magyarnemzet.hu/archivum-magyarnemzet/2000/05/szovjet-allami-antiszemitizmus (Letöltve: 2024. november 8. napján)
[3] Madievski, Samson, Nagyorosz nacionalizmus és antiszemitizmus. História, 2000, 28-30. o.
[4] ld. Madievski, 3. lj. alatt hivatkozott mű, 30. o.
[5] Allilujeva, Szvetlana, Húsz levél egy jóbaráthoz (ford. Halász Péter). New York, 1967, 263. o.
[6] HevőPéter, A Slánsky-per anticionista jellege és annak következményei. In: Antal Gábor-Háda Béla-Hevő Péter-Madarász Anita (szerk.), Hindu istenek, sziámi tigrisek: Balogh András 70 éves. Budapest, 2014, 240. o.
[7] Kosztircsenko, G., V plenu u Krasznogo Faraona (A Vörös Fáraó fogságában). Moszkva, 1994, 45-47. o.
[8] Courtois, Stéphane - Werth, Nicolas - Panné, Jean-Louis - Bartosek, Karel - Margolin, Jean-Louis -Paczkowski, Andrzej, A kommunizmus fekete könyve: Bűntény, terror, megtorlás. Budapest, 2001, 251252. o.
[9] Id. Courtois- Werth- Panné- Bartosek- Margolin- Paczkowski, 8. lj. alatt hivatkozott mű, 252. o.
[10] Kosztircsenko, G.- Redlih, S., Jevrejszkij Antyifasisztkij Komityet v SZSZSZR (A Zsidó Antifasiszta Bizottság a Szovjetunióban dokumentumgyűjtemény). Moszkva, 1996, 326-384. o.
[11] Naumov, V. P. (Sajtó alá rendezte), Gyepravednij szud. Sztyenogramma szugyebnovo processza nad cslenami Jevrejszkovo Antyifasisztkovo Komityeta (Jogtalan ítélet. A Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjai elleni büntetőper gyorsírásos jegyzőkönyve). Moszkva, 1994
[12] ld. Courtois - Werth - Panné - Bartosek - Margolin - Paczkowski, 8. lj. alatt idézett mű, 253. o.
[13] ld. Courtois - Werth - Panné - Bartosek - Margolin - Paczkowski, 8. lj. alatt idézett mű, 253. o.
[14] ld. Kosztircsenko, 7. lj. alatt idézett mű, 136-137. o.
[15] Knight, Amy, Beria. Párizs, 1995, 239-247. o. DOI: https://doi.org/10.2307/152901
[16] ld. Courtois - Werth - Panné - Bartosek-Margolin - Paczkowski, 8. lj. alatt idézett mű, 255. o.
[17] Soudoplatov (Szudoplatov), P., A., Missions speciales. Párizs, 1994, 385-434. o.
[18] Gereben Ágnes, "Engedd el a népemet!": Zsidók a háború utáni Szovjetunióban. Budapest, 2003, 554-555. o.
[19] Conquest, Robert, Power and policy in the USSR: The study of Soviet dinastics. London, 1961, 165-166. o.
[20] Borev, Jurij, Sztalinyiada. Moszkva, 1990, 351. o.; Antonov-Ovseyenko, Anton, The time of Stalin: Portrait of a Tyranny. New York, 1981, 326. o.
[21] Medvegyev, Roj, K szudu isztorii. New York, 1974, 1001. o.
[22] Zinner Tibor, Az 1953-as 'cionista per'. In: Püspöki Nagy Péter (szerk.), 1100 éves együttélés - a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában (szerk. Püspöki Nagy Péter). Budapest, 2001, 234. o.
[23] Schmidt Mária, Ez a per lesz a legek lege": Adalékok a torzóban maradt 1952-53-as budapesti zsidóellenes tisztogatásokhoz. Szombat Online, 1995. április 1. https://www.szombat.org/archivum/ez-a-per-lesz-a-legek-lege (Letöltve: 2021. február 7. napján)
[24] Horváth Ibolya-Solt Pál-Szabó Győző-Zanathy János-Zinner Tibor (szerk.), Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 3. kötet: Kúriai teljes ülések, államvédelmi felülvizsgálati iratok, "párt" ítéletek, törvényességi óvások, tárgyalási jegyzőkönyvek. Budapest, 1994, 363-386. o.
[25] Hegedűs András, A történelem és a hatalom igézetében: Életrajzi elemzések. Budapest, 1988, 193-194. o.
[26] Müller Rolf, Az erőszak neve: Péter Gábor: Az ÁVH vezetőjének élete. Budapest, 2017, 187. o.
[27] Koltay Gábor-Bródy Péter (szerk.), El nem égetett dokumentumok. Budapest, 1990, 28. o.
[28] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 154-155. o.
[29] Farkas Vladimir, Nincs mentség: Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990, 372. o.
[30] Zinner Tibor, Interjú dr. Décsi Gyulával, 1984. május 21. 75-76. o.
[31] Murasko, Galina Pavlova, Néhány ecsetvonás Rákosi Mátyás politikai portréjához. Múltunk, 1999, 2. sz., 160-169. o.
[32] Ispánki Béla, Az évszázad pere. Abaliget, 1995, 94. o.
[33] Dénes Béla, Ávós világ Magyarországon: Egy cionista orvos emlékiratai. Budapest, 1994, 15. o.
[34] Hódos György, Tettesek és áldozatok: Koncepciós perek Magyarországon és Közép-Kelet Európában. Budapest, 2005, 156. o.
[35] MNL OL M-KS 276.f. 53. cs. 113. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Politikai Bizottság üléséről, 1953. január 22.
[36] ld. Farkas, 29. lj. alatt hivatkozott mű, 374.
[37] MNL OL M-KS 276. f. 52. cs. 23. ő. e. Jegyzőkönyv a Központi Vezetőség üléséről, 1953. február 26.
[38] ld. Horváth-Solt-Szabó-Zanathy-Zinner, 24. lj. alatt hivatkozott mű, 333-336. o.
[39] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 195. o.
[40] ÁBTL 2.1 VI/2-11., VI/14-18., VI/22., VI/48., VI/53., VI/60., VI/63., VI/64., VI/71.
[41] ÁBTL 2.1 VI/13., VI/32., VI/35., VI/45-46., VI/49., VI/73.
[42] ÁBTL 2.1 VI/56., VI/57.
[43] ÁBTL IX/47.
[44] Id. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 197. o.
[45] ÁBTL 2.1 VI/26., VI/29., VI/32-33., VI/36-37., VI/61-62.
[46] ÁBTL 2.1 IV/3-a., IV/22., IV/33., IV/33-a., IV/38., IV/38-a., IV/48.
[47] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű,199-200. o.
[48] Pünkösti Árpád, Menekülés Rajk árnya elől: Péter Gábor perei a nyomok eltüntetésére. Forrás, 1999, 11. sz., 68-81. o.
https://library.hungaricana.hu/en/view/Forras_1999/?query=SZO%3D(kadar)&pg=1035&layout=s (letöltve: 2021. december 3. napján)
[49] ld. Koltay-Bródy, 27. lj. alatt hivatkozott mű, 22-23. o.
[50] ld. Zinner, 22. lj. alatt hivatkozott mű, 394. o.
[51] ld. Zinner, 22. lj. alatt hivatkozott mű, 250. o.
[52] ld. Hódos, 34. lj. alatt hivatkozott mű, 157-158. o.
[53] Kun Miklós, Berija bukása. Beszélő Online, 1991, 21. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/berija-bukasa (Letöltve: 2024. május 24. napján)
[54] Szilágyi Ákos, A Berija-dosszié. 2000 Irodalmi és Társadalmi Lap, 2002/1. 52. o.
[55] L. P. Berija feljegyzése az SZKP KB Elnökségének az úgynevezett kártevő orvosok ügyében felelősségre vont személyek rehabilitálásáról, 1953. április 1., AP RF, f. 3, op. 58, d. 423, 5-7. Másolat. Közli: Szilágyi Ákos, 2002, 55-57. o.
[56] GA RF, f. 9401, op.1, d. 1299, 246-247. Eredeti példány. Közli: Szilágyi Ákos, 2002, 57-59. o.
[57] Baráth Magdolna-Feitl István (szerk.), Lehallgatott kihallgatások - Rákosi és Gerő pártvizsgálatának titkos hangszalagjai, 1962. Budapest, 2013, 309. o.
[58] Szilágyi Ákos, Egy rém rendes reformer - Lapok a Berija-dossziéból. Népszabadság, 2002/10., 22-23. o.
[59] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 309-310. o.
[60] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 201-202. o.
[61] ld. Koltay-Bródy, 27. lj. alatt hivatkozott mű, 22-23. o.
[62] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 204. o.
[63] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 204. o.
[64] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 310. o. 7. lábjegyzet.
[65] ld. Szilágyi, 54. lj. alatt hivatkozott mű, 46-69. o.
[66] ld. Kun, 53. lj. alatt hivatkozott mű, http://beszelo.c3.hu/cikkek/berija-bukasa (Letöltve: 2024. május 24. napján)
[67] Csernovaja zapisz' visztuplenyija G. M. Malenkova na zaszedanyii Prezigyiuma CK KPSzSz. 26 ijunya 1953 g. In Lavrentyij Berija. 1953. Sztyenogramma ijulszkogo plenuma CK KPSzSz i drugije dokumenti. Moszkva, 1999, 71-72. o.
[68] Sz. Bíró Zoltán, Kremli végjáték. 2000 Irodalmi és Társadalmi Lap, 2012, 7-8. sz., 46-120. o.
[69] ld. Sz. Bíró, 68. lj. alatt idézett mű, 46-120. o.
[70] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 310. o.
[71] Kállai Gyula, Megkésett börtönnapló. Budapest, 1987, 153-170. o.
[72] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 311. o.
[73] Id. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 311. o.
[74] Id. Koltay-Bródy, 27. lj. alatt hivatkozott mű, 22-23. o.
[75] Id. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 207. o.
[76] MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 146. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Politikai Bizottságának üléséről, 1953. november 11.
[77] ld. Pünkösti, 48. lj. alatt hivatkozott mű, 65. o.
[78] A Budapesti Hadbíróság ítélete Péter Gábor és társai ügyében, 1953. december 24. In: Horváth-Solt-Szabó-Zanathy (szerk.), Budapest, 1994, 345-354. o. (Eredeti: HL Katf. 005/1954. 0136-0138. o.)
[79] Zinner Tibor, "A nagy politikai affér" - A Rajk-Brankov-ügy. 2. kötet., Budapest, 2014, 392. o.
[80] A Budapesti Hadbíróság ítélete Péter Gábor és társai ügyében, 1953. december 24. In: Horváth-Solt-Szabó-Zanathy (szerk.), Budapest, 1994, 354-355. o. (Eredeti: HL Katf. 005/1954. 0136-0138. o.)
[81] ld, Horváth-Solt-Szabó- Zanathy, 80. lj. alatt hivatkozott mű, 354-355. o.
[82] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 209-210. o.
[83] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 210-211. o.
[84] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 393-394. o.
[85] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 393. o.
[86] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 311-312. o.
[87] ÁBTL 2.1 VI/1. Gyorsírói jegyzőkönyv Péter Gábor és társai ügyében megtartott II. fokú bírósági tárgyalásról, 1954. január 15.
[88] A Katonai Felsőbíróság ítélete Péter Gábor és társai ügyében, 1954. január 15. In: Horváth-Solt-Szabó-Zanathy (szerk.), Budapest, 1994, 402-410. o.
[89] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 394. o.
[90] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 395. o.
[91] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 212. o.
[92] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 396. o.
[93] Gerő Ernő feljegyzése Rákosi Mátyásnak, 1954. március 19. MNL MOL M-KS 288. f. 9/1962/51/b. ő. e.
[94] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 312. o.
[95] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 397. o.
[96] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 397. o.
[97] Feljegyzés az SZKP Elnöksége tagjai és az MDP Politikai Bizottsága delegációjának megbeszéléséről, 1954. május 5. In: RainerM. János-Urbán Károly (szerk.), "Konzultációk" - Dokumentumok a magyar és szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1956-ban. Múltunk, 1992, 4. sz., 136-137. o.
[98] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 312-313. o.
[99] ÁBTL 2.1 I/1-b. Javaslat Péter Gábor és Décsi Gyula íratására, 1954. május 15.
[100] ÁBTL 2.1 II/8. Jegyzőkönyv Sólyom László és társai perújítási tárgyalásáról, 1954. szeptember 16-17.
[101] Budapest kommunistái a Központi Vezetőség határozataiért. A budapesti pártaktíva tanácskozása. 1954. 2.
[102] Nagy Imre, A Központi Vezetőség ülése után. Szabad Nép, 1954, 293. sz. 1-2. o.
[103] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 437. o.
[104] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 457. o.
[105] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 461. o.
[106] MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 234. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP PB 1955. június 2-i üléséről.
[107] Rákosi Mátyás, A magyar nép a jövőben is ott lesz a béke megőrzéséért vívott harc első soraiban. Rákosi Mátyás elvtárs képviselői beszámolója Csepelen. Szabad Nép, 1955, 219. sz. 1-2. o.
[108] Gyarmati György, Ellenségek és bűnbakok kavalkádja Magyarországon, 1945-1956. In: Gyarmati György-Lengvári István-Pók Attila-Vonyó József (szerk.), Bűnbak minden időben - Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Pécs-Budapest, 2013, 429. o.
[109] ld. Gyarmati-Lengvári-Pók-Vonyó, 108. lj. alatt hivatkozott mű, 30. o.
[110] ld. Zinner, 79. lj. alatt hivatkozott mű, 463. o.
[111] Domokos József, legfelsőbb bírósági elnök jelentése az MDP KV Titkárságának a Rajk-ügyben tartott perújítási tárgyalásról, 1955. december 7. In: Horváth Ibolya-Solt Pál-Szabó Győző-Zanathy János-Zinner Tibor (szerk.), Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2. Kúriai teljes ülések, vizsgálatok és "vallomások", "párt"-ítéletek, elvi határozatok, az 1956-os megtorlás iratai. Budapest, 1993, 506-509. o.
[112] ld. Horváth-Solt-Szabó-Zanathy-Zinner, 111. lj. alatt hivatkozott mű, 506-509. o.
[113] Feitl István-Gellériné Lázár Márta-Sipos Levente (szerk.), Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956, 2. kötet. Budapest, 1997, 995. o.
[114] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 314. o.
[115] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 314-315. o.
[116] Rákosi Mátyás elvtárs felszólalás, a Heves megyei pártaktíva-értekezleten. Szabad Nép, 1956, 89. sz., 2. o.
[117] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 317. o.
[118] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 317. o.
[119] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 318. o.
[120] ld. Rákosi, 116. lj. alatt hivatkozott mű, 1-3. o.
[121] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 217. o.
[122] Szereda, Vjacseszlav - Sztikalin, Alekszandr (szerk.), Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, 1993, 21-24. o.
[123] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 217. o.
[124] ld. Koltay-Bródy, 27. lj. alatt hivatkozott mű, 22-23. o.
[125] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 218. o.
[126] J. P. Andropov feljegyzése a Kovács Istvánnal folytatott beszélgetésről. 1956. július 11. In: Morozova, Irina-Vida István (szerk.), Újabb részletek Rákosi Mátyás lemondatásáról. Társadalmi Szemle, 1996, 3. sz., 90-91. o.
[127] Andropov távirata Gerő Ernővel folytatott beszélgetéséről, 1956. július 9. In: Baráth Magdolna, Gerő Ernő és a "tiszta lap" politikája. Múltunk, 2001, 1. sz., 40-46. o.
[128] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 323-324. o.
[129] MNL OL M-KS 276. f. 52/35. ő. e. Az MDP Központi Vezetőség ülésének jegyzőkönyve, 1956. július 18.
[130] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 324. o.
[131] MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 298. ő. e. Jelentés a nagyobb politikai ügyek vizsgálatában részt vett államvédelmi tisztek tevékenységéről, 1956. július 7.
[132] Baráth Magdolna, Gerő Ernő és a "tiszta lap" politikája. Múltunk, 2001, 1. sz. 40-46. o.
[133] ÁBTL 2.1. VI/1. Jegyzőkönyv Péter Gábor kihallgatásáról, 1956. október 18., Jegyzőkönyv Péter Gábor kihallgatásáról, 1956. október 19.
[134] ld. Pünkösti, 48. lj. alatt hivatkozott mű, 72. o.
[135] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 220. o.
[136] ld. Müller, 26. lj. alatt hivatkozott mű, 221-222. o.
[137] ld. Baráth-Feitl, 57. lj. alatt hivatkozott mű, 372. o.
[138] Ítélet Farkas Mihály bűnügyében. Népszabadság, 1957. április 25., 96. sz. 8. o.
[139] Jegyzőkönyv a Péter Gábor és társai bűnügyének perújítása során megtartott zárt tárgyalásról, 1957. június 15-én. In: Horváth-Solt-Szabó-Zanathy (szerk.), Budapest, 1994, 488-582. o.
[140] A Legfelsőbb Bíróság ítélete Péter Gábor és társai ügyében, 1957. június 15. In: Horváth-Solt-Szabó-Zanathy (szerk.), Budapest, 1994, 590-635. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola.
Visszaugrás
