(Könyvismertetés) Dr. Sőth Lászlóné: A végintézkedések (Reiderné dr. Bánki Erika - CSJ, 2005/1., 44-46. o.)

A könyv a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó gondozásában került kiadásra 2001-ben. 2005-ben változatlan utánnyomással jelent meg ismét, s a kiadás óta bekövetkezett, a Polgári Törvénykönyvet érintő módosításokat hatályosító pótfüzet dolgozza fel.

Ahogy az a címből is kitűnik, a szerző nem a teljes öröklési jog bemutatására törekszik, hanem annak egy fontos területét kiemelve, a végintézkedésre vonatkozó szabályokat kívánja összegezni, mint a vagyon feletti rendelkezés egyik lehetséges eszközét.

A könyv három nagy részre tagolódik. Az I. fejezet a végintézkedések címet viseli, és a végintézkedésekre vonatkozó általános szabályokat foglalja magában. E rész mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a végintézkedés elnevezés egy gyűjtőfogalom, mely átfogja egyrészt az egyoldalú jognyilatkozatokat, azaz a végrendeleteket, másrészt a kétoldalú jogügyleteket az öröklési szerződéseket. Vannak azonban olyan közös szabályok, amelyek mind a végrendeletekre, mind az öröklési szerződésekre egyaránt alkalmazandók.

A végintézkedési képesség - szemben az öröklési képességgel - nem a jogképességből következik, nem annak része, hanem a cselekvőképességből származó lehetőség. Azaz akinek cselekvőképessége valamely okból teljesen hiányzik - életkora miatt, gondnokság alá helyezés következtében, vagy állapotá­ból kifolyólag - annak végintézkedési képessége sincs, azaz vagyonáról sem végrendelettel, sem öröklési szerződéssel nem rendelkezhet.

Bár a végintézkedés tétele a vagyon feletti rendelkezés egyik lehetséges eszköze, annyiban mégis eltér az élők közötti jogügyletektől, hogy képviseletet nem tűrő jognyilatkozatokról van szó, azaz végrendelkezni, örökhagyóként öröklési szerződést kötni csak személyesen lehet. Ez olyannyira szigorúan érvényesülő alapelv, hogy ettől - a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntése szerint - még oly módon sem lehet eltérni, hogy az örökhagyó végrendeletében mást jogosít fel az örökösök személyének meghatá­rozására, a vagyon belátása szerint felosztására.

A II. fejezet, mely 6 alcímre oszlik, a végrendeletek szabályaival foglalkozik. A szerző a végrendeletekre vonatkozó általános szabályok közt magyarázza a végrendelet fogalmát, és részletesen szól a végrendeleti akarat nyilvánításának módjáról. Ez utóbbi kérdéskörben nem csak az örökhagyó cselekvőképessége szerint tesz különbséget, hanem ismerteti azt is, miként jogosult végrendelkezni például a vak, a siket, az írástudatlan, az olvasásra vagy nevének alá­írására képtelen személy.

A végrendeletek fajai alcím alatt a mű bemutatja a közvégrendeletekre, az írásbeli magánvégrendeletekre és a szóbeli végrendeletekre vonatkozó szabályokat.

1. A Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény, a továbbiakban: Ptk.) 629. § (1) bekezdése a végrendelet érvényességéhez megkívánja, hogy keltének helye és ideje magából az okiratból, azaz a végrendeletből kitűnjön.

A végrendelet keltének helye különösen akkor bír jelentőséggel, ha az örökösödési jogviszonyban valamilyen külföldi elem szerepel - az örökhagyó vagy az örökös külföldi, az örökhagyó külföldön tett végrendeletet, vagy az örökhagyó vagyona más állam területén van, mint amelynek állampolgára -, azaz a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. vagy nemzetközi szerződés alkalmazása válik szükségessé.

Az esetek nagy többségében azonban fel sem merül a külföldi jog alkalmazásának szükségessége, a végrendelkező egyértelműen megállapítható akarata alaki hiba miatt azonban mégsem érvényesülhet, ha a végrendelet az okirat keltének helyét nem tartalmazza.

A végrendelet keltének ideje már szélesebb körben bír jelentőséggel. Egyrészt fontos akkor, ha az örökhagyó után több végrendelet maradt, ilyenkor ugyanis a később kelt végrendelet - fő szabály szerint - hatályon kívül helyezi a korábbi végrendeletet. Másrészt fontos lehet annak megállapítása szempontjából, hogy az örökhagyó a végrendelet tételekor rendelkezett-e végintézkedési képességgel, azaz cselekvőképes, vagy korlátozottan cselekvőképes volt-e. Harmadrészt jelentősége lehet a túlélő házastárs kiesése szempontjából (Ptk. 601. §) is.

2. Az örökhagyó saját kezű aláírása szintén érvényességi feltételként kerül megfogalmazásra a Ptk. 629. § (1) bekezdésében. Ez az esetek többségében vitathatatlan követelmény, ám még ezzel kapcsolatban is merülhetnek fel kérdések, ahogy az a szerző által is ismertetett, a Legfelsőbb Bíróság 1981. évi 320. számon közzétett eseti döntéséből is kitűnik. Az aláírás szükségessége, mint érvényességi feltétel kizárólag az örökhagyó által végig saját kezűleg írt végrendeletek esetében vethet fel problémát, ahogy az említett jogesetben is. A saját kezűleg írt végrendelet szövegében szerepelt, hogy "Én T. J. végrendelkezem.", ám az okiratot az örökhagyó nem írta alá, melyre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a hatályos jogszabályok alapján a végintézkedés érvénytelenségét állapította meg. Látható tehát, hogy ebben az esetben is egyértelműen megállapítható az örökhagyó valóságos végakarata, a dokumentum kétséget kizáróan tőle származik, ám alaki hiba miatt ez az akarat nem érvényesülhet.

3. Több különálló lapból álló végrendelet esetében érvénytelenségre vezet, ha azokat az örökhagyó nem látja el folyamatos sorszámozással, illetve saját kezű aláírással. Ez ismételten a saját kezűleg írt végrendelet esetében vezethet nem kívánatos eredményre.

Ugyanígy - alaki hiba miatt - megakadályozza az örökhagyó akaratának érvényre jutását a sorszámozás elmaradása. Márpedig saját kezűleg írt végrendelet esetében a kézírás azonossága, változatlansá­ga, a lapok minőségének azonossága az esetek többségében egyértelműen megállapíthatóvá teszi a végrendelet lapjainak összetartozását.

Közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet esetében a különálló lapok közjegyzőnél történő együttes letétele kifejezi a lapok összetartozását sorszámozás nélkül is, ám a közjegyzőnél történő letétel is csak a végrendeleti tanúk hiányát pótolja, más alaki hiányokat - például a sorszámozás elmaradását, minden oldal saját kezű aláírását - nem.