1. Amikor értékelni kívánjuk az európai integráció égisze alatt a magánjog és ezen belül különösen a szerződések jogának közelítésére kidolgozott terveket, különféle módszerek között választhatunk. A hagyományos elemzés elsősorban a magánjog tudományának oldaláról közelíti meg a kérdést, és azt vizsgálja, hogy a nemzeti jogrendszerek milyen jogintézményei esetében nyílik erre alkalom, s a közös szabályok megalkotásának esélyeit milyen összehasonlító jogi bázison, milyen módszerrel lehet mérlegelni, s hogyan lehet megoldani a különböző jogi kultúrák és hagyományok, a terminológiai és nyelvi sokszínűség támasztotta problémákat.[1] A jogközelítés lehetőségeiről tehát szükségképpen az összehasonlító magánjog művelői foglalnak állást. Ez az értékelés alapvető és elengedhetetlen feltétele bármely megalapozott jogközelítési program kidolgozásához. Lényegében ezt a megközelítést alkalmazza a Szerződési Jog Európai Alapelveit[2] kimunkáló Lando Bizottság[3] vagy az úgynevezett Trento Project,[4] amely egyes konkrét tényállások lehetséges megoldásait elemzi a különböző nemzeti jogrendszerek szabályai szerint.
Ugyanakkor nem érdektelen, s az előző vizsgálati módszert kiegészíti, ha a nemzeti szerződési jogok összehangolását elsősorban az Európai Közösség és jogrendszere szemszögéből vizsgáljuk. Ebben az esetben olyan kérdésekkel szembesülünk, hogy az európai integráció működése mennyiben teszi szükségessé közös szabályok megfogalmazását bizonyos ügyletekre vagy, hogy az Európai Közösség alapító szerződése milyen jogalapot kínál a mondott harmonizáció megvalósítására, illetve hogyan biztosítható a közösségi jogszabályok tényleges alkalmazása és egységes értelmezése. Jelen tanulmány - amely csatlakozik a szerző néhány másik írásához[5] - az utóbb említett, azaz integrációs szempontú megközelítést érvényesíti, s ennek alapján foglal állást a szerződési jog közelítésének lehetőségeiről és határairól az európai integrációban.
2. A szerződések joga harmonizációjának indokaként leggyakrabban a belső piac támasztotta követelményekre hivatkoznak. Ez ugyanis egy olyan belső határok nélküli térséget tételez, amelyen belül az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása biztosított.[6] E koncepcióba jól illeszkedik az egységes szabályozási térség, "level playing field" óhaja a magánjog tekintetében
- 359/360 -
is. Mindenekelőtt a fogyasztói szerződéseket szabályozó irányelvek preambulumának visszatérő eleme ez az indokolás.[7] De a jogirodalom is nagyon szívesen állítja a jogközelítés szükségességét az egységes gazdasági térség igényeire hivatkozva. Így például Lando az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának követelményére hivatkozik,[8] a szerződési jogok sokszínűségét a kereskedelmet korlátozó nem-vám jellegű akadálynak tekintve. Hasonlóképpen nyilatkozik Graff[9] vagy Kerameus, aki a nemzeti szabályozások sokféleségét és párhuzamosságát, helyenként átfedő voltát zavar és bizonytalanság forrásának nevezi.[10] Ugyanez az "internal market argument" köszön vissza a fogyasztói jog vonatkozásában Joustra[11] valamint a Lex Mercatoria tekintetében de Ly[12] tanulmányaiban.
Érdekes ugyanakkor, hogy a kereskedelmi élet szereplői sokkal kevésbé érzékelik a szerződési jogok eltéréséből, s az ezzel kapcsolatos esetleges jogbizonytalanságból adódó kereskedelemkorlátozó hatást. Az Európai Bizottság felmérése szerint a határon átnyúló szerződésekkel, ügyletekkel kapcsolatos jogbizonytalanság csak a 9. helyen áll a belső piac megvalósítását akadályozó tényezők között, s a megkérdezettek átlag 17%-a tekintette ezt problémának. (Ezzel szemben az első helyeken a következő tényezők állnak 1. eltérő nemzeti műszaki-technikai előírások, 2. szokatlan tesztelési, engedélyezési eljárások, 3. megkülönböztető állami támogatások, 4. hozzáadott értékadó különböző rendszerei).[13] Tehát úgy tűnik, hogy a nemzetközi kereskedelem rendszeres résztvevőit kielégíti a jogválasztás lehetősége és a megbízható nemzetközi választottbíráskodás.[14] Nem tartja elégséges indoknak az egységes piac igényeire való hivatkozást Collins sem. Véleménye szerint az országonként különböző magánjogi normák növelhetik a versenyt, lévén, hogy a termékek és az árak versenye mellé a szabályozók versenyét állítják többletként.[15] Hasonlóan nincs meggyőződve a belső piac minden kétséget kizáróan jogközelítést igazoló erejéről Stuyck, aki a fogyasztói ügyletek tartalmának szabályozásáról mutatja ki, hogy a túlzott beavatkozás éppen az egységes piacot, az abban összefoglalt gazdasági szabadságokat illetve versenyt veszélyezteti.[16]
Ami a fogyasztói szerződéseket illeti, itt szintén megjelenik az alapvető gazdasági szabadságokra való hivatkozás. A közösségi szintű fogyasztóvédelmi jogalkotásnak ugyanis bevallottan integrációs célkitűzése van, hozzá kell járulnia az áruk és szolgáltatások szabad áramlásához.[17] A termelési tényezők szabad áramlása ugyanis nem csupán a kereskedők egymás közötti export-import ügyletei révén valósul meg, hanem egyebek között a másik tagállamban vásárló, vagy más tagállamból érkező kereskedőt fogadó, velük üzletet kötő magánszemélyek (a fogyasztók) ügyletei révén is. A fogyasztók ügyleteinek tehát kitüntetett szerepe van a belső piac megteremtésében - amelyet viszont állítólag veszélyeztetnek a tagállamok jogrendszereinek különbségei, amelyek a hasonló határon átlépő ügyletek esetében elbizonytalanítják a fogyasztót, jogait illetően. Ezért törekszik a közösség a fogyasztóvédelem szabályozás közös kemény magjának, "a uniform set of minimum fair rules",[18] megteremtésére. Végül ezt az érvelést erősítik "az elektronikus kereskedelem fejleményei, amelyek tovább könnyítik a fogyasztók számára egy másik tagállamban székhellyel rendelkező kereskedő értékesítési hálózatának elérését".[19]
Ugyanakkor a hagyományos módon, de egy másik tagországban kötött vagy kötendő fogyasztói ügyletek vonatkozásában többen felvetik, hogy a nyelvi akadályok és a szerződéskötés utáni kapcsolattartás nehézsége jobban visszariasztja a fogyasztót Európa "körbevásárlásától" mint a nemzeti szerződési jogok laikusok által esetleg nem is érzékelt különbségei.[20]
3. A belső piaci érveléssel rokon az úgynevezett ügyleti (tranzakciós) költségek csökkentésére történő hivatkozás. Ennek lényege a következő: a nemzeti szerződési jogok különbözősége a határon átlépő ügyletek esetében külön költségeket von maga után, mindenekelőtt az ismeretlen jogrendszer felderítését célzó megfelelő tájékozódás költségeit. A különböző vagy egyenesen ütköző jogi szabályozások miatt, azonban így is csak korlátozottan előreláthatóak a szerződés különböző létszakai során esetleg fellépő nehézségek, és azok megoldásának jogi eszközei és kiadásai. Hatványozottan jelentkezik mindez,
- 360/361 -
ha ilyen más tagállamba irányuló ügyletből per támad. Ugyanis elkerülhetetlenné válik a nemzetközi jogvitákra szakosodott - rendkívül drága - elit jogászság igénybevétele. E költségeket a kis és középes vállalkozások nem is igen tudják vállalni, tehát a nemzeti szabályozások sokszínűsége végső soron a nagy cégeknek kedvez.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
