E tanulmány szerzője arra törekszik, hogy a magyar polgári kor, pontosabban a dualizmus évtizedei és a két világháború közötti időszak büntető (korabeli kifejezéssel: bűnvádi) eljárásjogának törvényi és - kiegészítő jelleggel - miniszteri rendeleti formában kibocsátott vagy csupán javaslati szinten megfogalmazott jogforrásainak számba vételével vázlatát adja annak a folyamatnak, amely a szóban lévő jogterület kodifikációját jelentette s eredményezte a 19. század második, majd a huszadik század első felében. Ennek során külön foglalkozik a kizárólag hivatásos bírák és az esküdtszék útján történő jogszolgáltatás eltérő normatív hátterével, valamint az elvetett és az elfogadott tervezetek sajátosságaival.
A kiegyezést követő közjogi reformok sorában a jogszolgáltatási szervezet átalakításának első hulláma 1871-ben, a második 1875-ben befejeződvén,[1] a büntető eljárásjogi kodifikációk elől a szervezeti akadályok elhárultak ugyan, azonban a Bűnvádi perrendtartás elfogadására, majd hatályba lépésére a századfordulóig mégis várni kellett. Így 1900 januárja előtt igen sajátos módon: részint a bírói gyakorlat, részint miniszteri rendeletek s egy útmutatóul szolgáló kézikönyv formájában szabályozták ezt az eljárást, miközben törvénytervezetek és az országgyűlés elé beterjesztett javaslatok váltották egymást a 19. század utolsó évtizedeiben. Ekként a korszak jogforrási rendszere a bűnvádi eljárás tekintetében oly sajátosságokat rejt, hogy indokolt annak részletes bemutatása az 1896. évi perrendtartás megalkotása előtt és után egyaránt. A másik rendhagyó körülmény, hogy az évtizedes viták után végül elfogadott bűnvádi eljárási kódex a maga teljességében csak másfél évtizedig volt hatályban: a liberális államkoncepciót megdöntő első világháború s a részbeni közjogi változások annak több jogintézményét kiszorították az alkalmazhatóság köréből, így a korszak második felében a végrehajtása egyre távolodott az eredeti szövegének garanciális megoldásaitól.
E korban a büntető eljárásjog legmeghatározóbb magyar tudósai Pauler Tivadar, Csemegi Károly, Vargha Ferenc, Balogh Jenő, Finkey Ferenc, Baumgarten Izidor, Irk Albert, Vámbéry Rusztem, Angyal Pál, Tarnai János, Fayer László és Bernolák Nándor voltak.[2]
A korábbi szakmai diskurzusok figyelembe vételével, döntően az 1843. évi tervezetre és az 1848. évi, Deák Ferenc-féle esküdtszéki rendeletre alapozva,[3] 1867-ben megindult az eljárásjogi normaalkotás folyamata: a sajtóvétségi büntetőeljárás regulációja a korszak elején igazságügy-miniszteri rendeletekben ment végbe. Az első ilyen norma az országgyűlésben 1867. március 12-
- 611/612 -
én házhatározattá emelt miniszteri előterjesztés volt, melyben először fejeződött ki annak gondolata, hogy a megváltozott közjogi viszonyokhoz az 1848. évi sajtótörvénnyel bevezetett sajtóesküdtszéki eljárás azzal a változtatással volna igazítandó, hogy az esküdtszékeket nem minden törvényhatóságban, hanem csupán a kerületi táblák székhelyein és Pesten kellene működtetni.
Az esküdtszéki eljárást szabályozó, Horvát Boldizsár jegyezte "nagy rendeletet" 1867. május 17-én hirdették ki, hatályba pedig júniusban lépett: ezzel létrejött egy provizórikusnak szánt, ám mégis 1900. január 1-jéig alkalmazott különleges jogi norma, amely egyben az első, jogszabályilag kvázi "kodifikált" büntető eljárásjogot is jelentette a polgári Magyarországon.[4] A kormány célszerűségi és centralizációs szempontokat követett, mivel minden törvényhatóságban esküdtszéket működtetni személyileg már eleve illuzórikus volt, a sajtóvétségek száma sem emelkedett túl magasra, a bírói tanács tagjait pedig ekkor még a kormányzat nevezhette ki. Az új rendelet az 1848. évin alapult eltérve néhány vonásában: pl. elhagyta a vádesküdtszéket, megváltoztatta a szavazati arányokat (8-ról 7-re csökkentette a bűnösség megállapításához szükséges vótumokat), mellőzte a kötelező védelmet, de ettől még nem volt önkényes eszköz a sajtószabadság felett.
Az 1848. évit inkább pragmatikusan finomító, mint annak erényeit elvető 1867. májusi rendelet azonban nem bizonyult elegendőnek. Miután 1848-ban csupán egyetlen eljárást tartottak (Pozsonyban), annak hiányai sem világlottak elő, azonban a kiegyezés utáni évek hamar megmutatták az előbújó gyakorlati hiányosságokat. Ezután az igazságügy-miniszterek rendezték, árnyalták az egyes életre hívott intézményeket: már 1867 júliusában megjelent az első pótrendelet, majd pedig 1868 májusában a második az előző kettő kiigazítása végett.[5]
A további években mintegy húsz olyan rendelet keletkezett, amely a tárgyalt szabályozás körébe esett. Számos probléma merült fel a nyomozati feladatokat teljesítő vizsgáló bírák, s a vizsgálat eredményét értékelő közvádlók jogainak gyakorlása körül. Részletezendőnek mutatkozott a magán- és a közvádló eljárásjogi helyzetének pontosítása s az egymáshoz viszonyított szerepük tisztázása. Szó volt a kiegészítésekben a büntetés végrehajtásának intézményi szabályozásáról is: e klauzulákat leginkább 1868 folyamán alkották meg. A szoros értelemben vett esküdtszéki eljárást a későbi korrekciók érintetlenül hagyták, csupán a bírói tanács joghelyzetének részletezése látszott szükségesnek.[6]
Az első öt év átmeneti megoldásai után 1872-től külön miniszteri rendelet határozta meg azon kiemelt hatáskörű törvényszékeket, melyek kebelében esküdtszék is működött, 1893-tól pedig az újonnan megszervezett ítélőtáblák székhelyein (11 városban) funkcionáltak a jury-k.[7]
Az 1867-68. évi szabályozás hatálya Erdélyre nem terjedt ki, ezért ott csak az 1871. május 14-én kiadott két jogforrás teremtette meg a számon kérhető sajtószabadságot; az első az esküdtszékek bevezetéséről, |a második az erdélyi sajtóesküdtszékek működéséről szóló, az 1867. évi Magyarországra alkotott norma szövegét követő igazságügyi miniszteri rendelet volt. A sajtóbíróság székhelyéül Marosvásárhelyt jelölték ki.[8]
A sajtóvétségek elbírálása Magyarországon igencsak kaleidoszkópikus képet mutatott a századfordulóig: ugyanis a Királyhágón túli területeken az 1852. évi osztrák sajtórendtartás volt hatályban esküdtszékkel, Fiumében ugyanez esküdtszék nélkül, a Határőrvidéken az 1862. évi osztrák sajtórendtartás, az ország többi részében pedig az 1867-ben vagy az 1871 májusában kibocsátott igazságügy-miniszteri rendeletek voltak irányadók.[9]
Az esküdtbíráskodást nagy várakozás előzte meg, amelyet vegyes értékelések követtek. Az elméleti jogászok pozitívan, a gyakorló jogászok kritikusan nyilatkoztak az intézményről. Még az esküdtszéki reform életbeléptetése előtt, 1898-ban panaszkodott is Finkey Ferenc, miszerint "a jury 30 éves fennállása daczára sem tudott nálunk valami nagy népszerűséghez jutni, s még ma is a nagyközönség előtt meglehetősen idegen intézményként tűnik fel". Ennek okát abban látta, hogy az esküdtszékek hatáskörét szűkre szabták, és ab országban csak tizenegy városban működtek. Bár a jury híve volt, a sajtóesküdtszéket inkább politikai, mint jogi intézménynek tartotta.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
