Az állam a birtokpolitikával hajtja végre a társadalmi földkészlet (újra)elosztását, az egymással ütköző földtulajdoni és földhasználati igények kielégítésének közhatalmi rangsorolását. A történet-szociológia nem cáfolható alapténye, hogy a "földügy" (tehát a birtokpolitika gyakorlata, a "birtokrend" és az üzemtípustól függő földhasznosítás, illetve termelés) mindenkor a társadalmi szerveződés lételeme. Mégpedig amiatt, mert a földkészlet elosztása meghatározóan hat az állam fennmaradására (önállóságára vagy függetlensége elvesztésére), a népesség alakulására, az osztályszerkezetre, a foglalkoztatottságra, az ország önellátási és export-képességére, a vidék és a paraszti kultúra megőrzésére, az egész társadalom életminőségének alakulására. A birtokpolitika ilyen tartalmú tárgyiasulását - tehát a szocializációval a valóságot bizonyíthatóan formáló hatásmechanizmusát - azonban a társadalmi cselekvéstípusoknak csak egyike vállalja fel, éspedig az értékalapú tevékenység. Ez a társadalmi közmegegyezéssel elfogadott és a politikai döntéshozóval szemben kikényszerített társadalmi értékeket képviseli, amelyek érvényesítése az egyéni és a közösségi lét számára sorsdöntő közérdek.
Az Unión belül az értékalapú birtokpolitikát a mezőgazdaság többfunkciós, ún. ökoszociális modellje valósíthatja meg. Ehhez azt kell elérnie, hogy az agrártermelés igényeivel egyenrangú követelményként érvényesüljön a környezet- és természetvédelem, továbbá a társadalom fenntarthatóságot szolgáló szükséglet-struktúrája. (Életminőség, a tudás- és vállalkozás-alapú fejlődés, a népesség megtartása, foglalkoztatottság, vidékfejlesztés stb.)
Mivel a haszonelvű birtokpolitika nem a társadalom közösségi értékein alapul, cél- és eszköz-racionalitása egészében megtagadja az érték-követő birtokpolitikát. E politika ahelyett, hogy a tőkehasznosulás magánérdekeit alárendelné a közérdeknek, eleve eltekint a társadalmi közmegegyezés igényétől, a közérdekkel szembe fordul, célvezérelt intézményrendszerével saját diktátumának veti alá az ellenható társadalmi erőket és egyoldalúan a tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekét szolgálja. A globális tőke növekedési igényének, hatékony hasznosulásának, az optimális nyereségszerzésnek elkötelezett ilyen rendszerű uralmi képlet mezőgazdaságunkban is jórészt ismert, hiszen hazai földviszonyainkat 15 éve töretlenül a neoliberális birtokpolitika uralja.
Mit adott másfél évtized alatt a magyar mezőgazdaságnak a neoliberális birtokpolitika? Ezt csak önálló tanulmány részletes elemzéssel tárhatná fel. E lehetőség híján - címszavakkal - a fontosabb alaptényekre utalunk.
Rendszerváltás címén a politikának a föld- és agrárvagyon eredeti tőkefelhalmozását kellett végrehajtania, éspedig az elsajátítóknak egy szűk, hatalmi elitje javára. Az informalizmus kádári hagyatékát őrző agrár-elit a privatizáció eszköztárával kapcsolati tőkéjét (a "vad-privatizáció" technikáival, az értéktörvényt kiiktatva, az ingyenes vagy jelképes áron való tulajdonszerzéssel) alkotmányosan szavatolt magántulajdonná, közgazdaságilag működőképes termelőeszközzé változtatta. E folyamat külső mozgatója az EU intézményrendszerével és hatalmi szerveződésével fellépő transz- és multinacionális agrártőke lett, amely az EU keleti bővítésével létrejövő agrártérségnek - tehát a volt szovjet tömb csatlakozó államainak - nem polgári földmagántulajdont és annak nyugati üzemtípusát, a családi gazdasági modellt, hanem nyers- és alapanyag-termelő nagybirtokrendszert tervezett.
E stratégia sikeréhez (a földreform kizárásán, az életképes magángazdaságok létrejöttének megakadályozásán és az agrártermelők egzisztenciális ellehetetlenítésén túl) két alapkövetelményt kellett teljesíteni. Egyik a hazai mezőgazdaság elsorvasztása volt, hogy az ágazat csak olcsó erőforrásként és felvevőpiacként szolgálja ki az EU profit-centrumának agrobusiness rendszerét, de agrár-kivitelével ne lehessen annak versenytársa. Ez az idegen tőkeérdek úgy találkozott a hazai agrár-elit elsajátítási érdekeivel, hogy csak a működésképtelenné tett, csődbevitt közvagyont (termelő egységeket) lehetett az érték töredékén vagy ingyen magántulajdonba venni, ezért az ágazat súlyos leromlása előfeltétele lett a kiváltságos csoport eredeti tőkefelhalmozásának. Ez a - nyíltan be nem vallott, de intézményi elemeivel egyértelműen bizonyítható - célkitűzés számos tényező együtthatásával valósult meg. Míg a világ mezőgazdasága 1990 és 2000 között 22, az élelmiszertermelése 24 százalékkal nőtt, ezalatt a magyar mezőgazdaság és az élelmiszeripar együttes kibocsátása 30 százalékkal csökkent. Ezen belül a növénytermesztés 30, az állattenyésztés 40 és a hazai fogyasztás 24,5 százalékkal esett vissza. A privatizáció szerkezeti korszerűsítés helyett tőkekivonást teljesített: szakértői becslés szerint ez ezer milliárd forintot ért el. Az eszközállomány leromlása és a szükséges felújítás, beruházás elmaradása az eddig döntően intenzív technikájú mezőgazdaságot külterjessé változtatta.
Lényeges mutató, hogy 1990 és 2003 közt a mezőgazdaság kiviteli hányada és foglalkoztatási részesedése a korábbinak egyharmadára, a beruházások aránya pedig több mint a felére csökkent. Emellett az ágazat bruttó hozzáadott értékhez való hozzájárulása a negyedére (14,5%-ról 3,7 százalékra) visszaesett. (Dorgai, 2004: 8.) Az utóbbi tény jelzi, hogy mezőgazdaságunk már az uniós tagság előtt megvalósította az EU profit-centrumának azt a (birodalmi hatalmi súllyal és a tőke erőfölényével érvényesített) mezőgazdasági diktátumát, hogy a periféria bérmunkára épülő nagybirtokrendszere a tömegtermelésre, a nyers- és alapanyag előállítására szorítkozzék, míg a hozzáadott értéket (nemcsak a munkamegosztásból eredően, hanem tőketulajdona alapján) a centrum hozza létre, azt az értékteremtés multiplikátor hatásával többszörözze, így a profit őt illesse meg.
A piacelvű szerkezet-átalakítás ürügyén végrehajtott neoliberális agrárstratégia másik alapkövetelménye volt, hogy a termékpálya stratégiai tulajdongyakorlást biztosító kulcselemei ne a hazai kis- és középvállalkozók, hanem a külföldi tőke tulajdonába kerüljenek. Ezt 1990-től egy háromezres (tehát titkosított) kormányhatározat szavatolta, amely az élelmiszeripari privatizáció kizárólag külföldi tőkebevonással végrehajtását írta elő, ezzel pedig a hazai termelőket a tulajdonszerzés esélyéből kategorikusan kizárta. 1997 óta nincs magyar élelmiszeripar, hanem csak magyarországi: az ágazat egésze 61,5 százalékban külföldi tulajdon lett, számos alágazatban száz százalékarányban. Az élelmiszer-kereskedelem 80 százaléka hat multinacionális áruházi üzletláncé, amelyek a profit 35 százalékát élvezik. A termékpálya további nyeresége 50-55 százalékban az (ugyancsak külföldi) eszközgyártóké (ez a "holtmunka" ára), míg az agrártermelőknek (ezen belül torzított arányban zömmel a nagyüzemeknek) a nyereség legfeljebb tíz százaléka jut.
Az agrár-privatizáció fontos feladata lett a hazai termelőnek a termelőeszközétől, elsősorban a földtől való elválasztása. Közgazdaságilag e folyamatot a mezőgazdaság "munkaerő kibocsátása" jelzi. Csak 1988 és 1993 közt az 1 millió 80 ezer főfoglalkozású termelőből - egyidejű állás- és vagyonvesztése miatt - 730 ezren kényszerültek az ágazat elhagyására. Tíz év alatt a "szerkezet-korszerűsítés" az agrárnépesség 85 százalékát távozásra ítélte, 2002-re pedig a foglalkoztatottak száma 227 ezerre apadt, míg az élelmiszeripar 120 ezer főt foglalkoztat, a mellékfoglalkozásúak száma 700 ezer. A parasztságnak földjétől és életesélyeitől megfosztását a hazai szociológia már a ’90-es évek elején az angol középkor hírhedt "birtok-tisztításával" rokonította. E folyamat azonban máig sem zárult le, sőt uniós tagságunk felgyorsítja: kormányzati nyilatkozatok szerint az ágazat legfeljebb 80-100 ezer főfoglalkozású termelőt tarthat el.
Milyen birtokszerkezetet hozott létre a neoliberális birtokpolitika? A nagyüzemi földkoncentráció növekedését, a nagy- és kisüzemek szélsőséges szembenállását, a középbirtok hiányát. A gazdaságok fél százaléka a földalap 59,5 százalékát műveli, 0,1 százalékuk ezer hektár feletti területtel rendelkezik. Regionálisan a nagybirtokot az 500-tól 10 ezer hektár feletti üzemméret jellemzi. Kezd tipikussá válni az olyan település, amelynek teljes külterülete egyetlen földtulajdonos vagy tőkebefektető társaság monopóliuma. A KSH 2003. évi adatai szerint 12 500 gazdaság, vagyis a gazdaságok 1,6 százaléka a termőterület 75 százalékát birtokolja. A 30 és 300 ha közötti középüzemek (amelyek az EU fejlett agrártérségeiben dominálnak) nálunk csak a gazdaságok 8,6 százalékát teszik ki. A gazdaságok 92,8 százaléka 10 hektárnál kisebb és a földalapnak csak 11,6 százalékát kötik le. A 10 ha feletti egyéni gazdaságok száma az 50 ezret sem éri el (45 477), átlagos birtokméretük 8,2 ha. A 300 ha feletti üzemméretet a gazdaságok 0,7 százaléka éri el, viszont ezek a szántók 42 százalékát művelik. A magángazdaságok birtoktagoltsága rendkívül kiterjedt: területük közel 7,7 millió birtoktestben szóródik. A földkoncentráció egyértelműen a nagybirtok javára folytatódik. 2000 és 2003 közt az egyéni gazdaságok aránya 20 százalékkal csökkent (960 ezerről 766 ezerre), miközben e szektor átlagos termőterülete csak 3,3 ha, viszont a gazdálkodó szervezeteké 503 ha.
A hazai birtokszerkezet valóságát és azon belül a nagybirtok nyomasztó túlsúlyát a nemzetközi összehasonlítás céljára adott statisztikánk egyszerűen letagadja. Ezt az "átlagos üzemméret" feltüntetése és a 100 ha feletti méretek kimutatásának mellőzése teszi lehetővé. A 2002. évi uniós ország-jelentésben az átlagos üzemméretünk 6,7 ha, ugyanezt a KSH 8,3 hektárban jelzi, míg az EUROSTAT 2000. évi kimutatásában 6,9 ha szerepel. Eszerint az EU 15 tagállamához képest csak a görög (4,4, ha) és az olasz (6,1 ha) birtokméret kisebb a miénknél, vagyis Európában a legkisebb üzemméretű gazdaságokhoz tartozunk, nagybirtok pedig nincs nálunk. A fenti részletes statisztika ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja. Egyébként az EU 15 államának átlagos üzemmérete 18,7 ha - eltérően a magyar nagyüzemek átlag 503 ha méretétől - és náluk a nagybirtok ismeretlen: a 100 ha feletti átlagos üzemméret legfeljebb középüzemi földkoncentrációt fed, mert a mezőgazdasági üzemszabályozás a legtöbb államban a 200 ha alatti birtokmaximummal él. (Pl. Dánia 125 ha, Franciaország 150 ha birtokmaximuma.)
Uniós tagságunk és a Közös Agárpolitika (KAP) 2003. június 26-i reformja - amely az agrárjövőt legalább tíz évre behatárolja - elkerülhetetlenné tette a magyar agrárstratégia esélyeivel, feltételeivel, lehetséges céljaival való kormányzati szembesülést. Ehhez képest a fenti alaptényekből és a - számos tanulmánykötetet megtöltő - részletes kutatási anyagokból kellett "Az agrár- és vidékfejlesztés nemzeti stratégiája" című munka-dokumentumot kialakítani annak a közel 300 szakértőnek, akik a Mezőgazdasági Nemzeti Agrár-kerekasztal (a továbbiakban: kerekasztal) meghívottjaiként különböző munkabizottságokban vállalták e feladatot. A dokumentum - melyet a kerekasztal 2004. VIII. 30-i plenáris ülése fogadott el - 8 pontos határozati javaslatot fogalmaz meg a Kormány részére az intézkedésért felelős tárcák és teljesítési határidő kitűzésével. E javaslatok tárgyai a következők:
- az agrár- és környezetgazdálkodási információs és monitoring rendszer kialakítása,
- az üvegházhatású gázok kibocsátásával összefüggő emisszió-kvóta kereskedelem bevezetése, a források egy részének agrárcélú nemzeti támogatás-kiegészítésre felhasználása végett;
- az élelmiszer-ellenőrzés rendszerének korszerűsítése,
- a tisztességtelen verseny tilalmi és elbírálási rendszerének a bírósági hatáskörből versenyhivatali hatáskörbe helyezése,
- a Fogyasztóvédelmi Felügyelőségnél a többpólusú fogyasztóvédelmi funkciók összevonása,
- szaktanácsadási rendszer kiépítése a befektetés, a piacra-jutás, az agrotechnika és a tenyésztés szakterületén,
- az agrárkutatás és az agrár-innováció kapcsolatrendszerének korszerűsítése,
- a munkából való megélhetés esélyeinek javítása érdekében újszerű foglalkoztatási és támogatási formák kidolgozása (a közmunka bővítése, az alkalmi és idénymunka legalizálása, rugalmas foglalkoztatási módok beillesztése a társadalombiztosítási rendbe).
Az ülés a különböző munkabizottságok szakmai álláspontját és javaslatait - a 4. számú munkabizottság földbirtok-politikai és földhasználati koncepciójának kivételével - (egyhangúlag) elfogadta. Az utóbbi kérdésben viszont a vita után is megoszlottak a nézetek, emiatt a jegyzőkönyv külön rögzítette azokat a pontokat, amelyekre többségi álláspont alakult ki. Ezek lényege a következő:
- A magyar birtokpolitika elfogadja a KAP mezőgazdasági modelljének értékrendjét, a hatékonyság és a versenyképesség követelménye mellett egyenrangú célnak tekinti a népességmegtartást, a környezet- és tájvédelmet, valamint a vidéki népesség életkörülményeinek javítását.
- A birtokpolitika megvalósításának és az általános birtokrendezésnek alapvető feltétele a részarány-tulajdon helyzetének soron kívüli rendezése.
- A birtokpolitikának elő kell segítenie az ország megújuló társadalmi- gazdasági erőforrásainak a hasznosítását és megóvását, a fenntartható fejlődést. Az új EU-WTO - Megállapodás a versenyképesség növelését és a kihívásokhoz való alkalmazkodás kényszerét támasztja a birtokpolitika elé.
- Törvényt kell alkotni a mezőgazdasági üzemek szabályozásáról. Ennek során törekedni kell arra, hogy élet- és versenyképes gazdaságok alakuljanak ki, továbbá egyetlen község határában se létesüljön monopolhelyzet. Az utóbbi ismérveit törvényben kell rögzíteni, szükség esetén az önkormányzatok bevonásával.
- A földtulajdonszerzés szabályozása során a földszerzés korlátait a hatékony üzemi szervezetre vonatkozó szakmai követelmények szerint célszerű rendezni.
- A birtokpolitika egyik alapvető feladata a bérleti rendszer kiszámíthatóságának és stabilitásának biztosítása.
- Az állattartó telepek földszükségleteit (mivel a gazdálkodó szervnek még nincs földtulajdon szerzési képessége) "a biztonságot jelentő bérleti rendszer, a tulajdonszerzés különböző változatai és ezek kombinációi" alapján kell kielégíteni.
Nyilvánvaló, hogy az egy évtizedes "nemzeti stratégia" egésze adhat csak választ a mezőgazdaság és azon belül a földviszonyok jövőképére. Ennek elemzése azonban messze vezetne témánktól, a birtokpolitikától. Ezért a következőkben csak az utóbbi néhány kulcskérdését érinthetjük. A kitekintés szempontja az, hogy a birtokpolitikai (részben birtokrendezési) stratégia - amely immár uniós célkitűzésünk - mennyiben felel meg az értékalapú birtokpolitika (társadalmilag meg nem kérdőjelezhető) közérdekének, illetve a koncepció meghaladja-e lényeges pontokon a 15 éve érvényesülő neoliberális birtokpolitikát és milyen az ahhoz fűződő viszonya: konzerváló (annak megszilárdítására törekszik-e) avagy reformáló (intézményesen túl kíván-e lépni annak cél- és eszközrendszerén).
A stratégia központi magva a KAP európai mezőgazdasági értékrendjének felvállalása. Ez - az ökoszociális mezőgazdaság hármas pillérének kiemelésével, a gazdaság, a társadalom és a környezet egyenrangúságának és összehangolásuk igényének hangsúlyával - elvileg az EU legkorszerűbb, a fenntarthatóságot legjobban szolgáló, értékalapú birtokpolitikájához való közelítést jelent(het)i. A kérdés csak az, hogy milyen valóságformáló hatás tulajdonítható ennek az alapelvnek? (Egy ilyen szándékú kijelentés még nem hozza a neoliberális doktrínával való szakítást vagy annak tartami meghaladását.) Az alapelv érvényesítéséhez - első lépésként - annak jogszabályi megfogalmazása kellene (pl. agrár-orientációs alaptörvényben), amely intézményeket és számon kérhető jogi garanciákat adna a kikényszerítéséhez. Sajnos, a stratégia maga bizonyítja, hogy e döntő tételnek csak a félrevezetés ideológiai szerepét szánja, miközben a társadalmi cselekvés terepén a mezőgazdaság európai értékrendjét és annak az EU segítségével elérhetőségét intézményesen megtagadja. Ez tűnik ki - többek közt - a koncepció olyan két sarokpontjából, mint a támogatható üzemek, másrészt a birtokrendezés céljának a meghatározása.
Az agrártámogatás az egész mezőgazdaságnak, így a birtokpolitikának is kulcskérdése. Az egyéni termelői léttel és a birtokszerkezettel fennálló szoros összefüggésének megértéséhez figyelembe kell venni a következőket:
- A KAP nem általában a mezőgazdaságot támogatja, hanem ennek épp az ellenkezője az igaz: általában nem támogatja a mezőgazdaságot a túltermelés hátrányai és a nemzetközi kereskedelem-torzító hatásai miatt, hanem csak kivételesen, szigorú határok és feltételek alapján. Ennek körét az új reform a tőkehasznosulás igényei szerint, tehát az agrár cégóriások nyereségérdekének alávetve határozza meg.
- A támogatás közösségi és nemzeti szinten egyaránt behatárolt: a nevesített alágazatok, növényfajták és előírt kvóta-mennyiségeken túl az EU tiltja a nemzeti forrásból való agrártámogatást is.
- A támogatás csak az EU által előírt körben (ld. a GOF-növényeket) normatív, ezen túl mérlegelés és pályázati feltételek alapján nyerhető el.
- A támogatás mennyiségi és minőségi korlátokhoz kötött. (Kvótarend.)
- Támogatásra csak az életképes üzem jogosult.
A támogatás kérdése az utóbbi pontnál fonódik össze a birtokpolitikával. A stratégia egyik alapeleme ui., hogy "a birtokpolitika az életképes vagy középtávon reálisan azzá tehető gazdaságok fejlesztésére koncentrál." Ez az alapelv egészében "uniós-konform", semmilyen vonatkozásban nem kifogásolható. A kulcskérdés viszont az, hogy a helyes közösségi irányelv milyen tartalommal valósul meg az adott tagállam mezőgazdaságában? Ahol ui. a nagybirtokrendszer történelmi és csaknem "természetföldrajzi" (tehát nemcsak társadalmi és üzemszerkezeti) adottság - mint nálunk is - ott eleve különös figyelmet követel a birtokpolitikai döntéshozótól, hogy milyen ismérvek szerint határozza meg egy üzem életképességét s ezzel a támogatásra való jogosultságát. Mert ha ezek az ismérvek kizárólag a gazdasági teljesítményhez kötődnek (mennyiségi, hatékonysági, versenyképességi mutatók) és nem számolnak a másik két összetevő, a társadalom és a környezet közérdekű támogatási szükségleteivel (pl. a tájfenntartás "közjavakat" - public goods - teremtő szolgáltatásainak megfizetésével, e teljesítmények ösztönzésével, a vidék és a népességmegtartás, az életminőség, a kultúra stb. megőrzésének, a fenntarthatóságnak az anyagi támogatásával) úgy nyilvánvaló, hogy egyedül a nagyüzem lehet a támogatás haszonélvezője, az osztályozási és "szelekciós mechanizmus" pedig csak ürügy a kis- és középüzemeknek az ágazatból kiszorítására, illetve a nagybirtokrendszer egyeduralmának kiépítésére. Így lehet jelszavakkal meghirdetni, intézményekkel pedig megsemmisíteni az értékalapú birtokpolitikát.
Az életképes üzem fogalmának és támogatási feltételrendszerének a meghatározása tagállami hatáskörbe tartozik. Az üzem eredmény-kimutatásának módszere viszont - az egységes statisztika, illetve a Mezőgazdasági Számviteli Információs Hálózat (FADN) működtetése végett - minden tagállamban, tehát nálunk is a Standard Fedezeti Hozzájárulás (SFH) számítását követi.[1] Magyarország a fejlesztési támogatások nyújtásánál ez idő szerint az üzem életképességének követelményét a 2 európai méretegységet (EME), tehát a 612 ezer Ft-ot meghaladó SFH-val rendelkező üzemeknél vonta meg. [4/2004. (I. 13.) FVM rend.]
Ez az alsó gazdaságméret látszólag az életképes egyéni gazdaságok zömének támogatást kínál. Csakhogy ez még sincs így, mert az üzem teljesítőképessége és életképes minősége valójában a birtokszerkezetnek alávetett. A tesztüzemi rendszer 2002. évi felmérése szerint mintegy 87 ezer gazdaság, vagyis az ÁMÖ (Általános Mezőgazdasági Összeírás) 2000. évi felmérésében szereplő gazdaságoknak csak 9 százaléka éri el a fejlesztési támogatások nyújtásához szükséges 2 EME-t meghaladó alsó gazdaságméretet. A félig önellátó gazdaságoknak pedig - még az uniós támogatások hatására is - csak töredéke, közel 24 ezer, 5-10 hektáron gazdálkodó válhat a beruházási és jövedelem-támogatások hatására életképes árutermelő üzemmé. (Bíró, Nagy, 2004:12.) Ehhez járuló alaptény, hogy a termelési, a kvótákhoz kötött, közvetlen kifizetésként juttatott uniós támogatások döntően a szántóföldi bázisterület GOF-növények termelőit illetik meg, vagyis az erre alkalmas, legjobb adottságú 3-3,5 millió ha nagyüzemi művelőit. Emiatt "az 1. pilléres agrártámogatások mintegy 90 százalékát a regisztrált termelők nem több mint öt százaléka fogja élvezni." (Kiss J., 2003:1-2.) Ezek a nagyüzemek. Ha mindezt összevetjük a magángazdaságok és a gazdálkodó szervezetek számának 2003 végéig előállt csökkenésével, valamint azzal a másfél évtizedes támogatási gyakorlattal, amelynek haszonélvezői mind eddig egyedül a nagyüzemek voltak, úgy egyértelmű, hogy az "életképes gazdaság" fogalmának normatív érvényesítése a magyar gazdák és üzemeik közel 90 százalékára mond ki halálos ítéletet. Az ui. nem cáfolható, hogy a nem támogatott termelő egy éves ciklust sem élhet túl az ágazatban, így annak elhagyására kényszerül. Az "életképesség" mutatóinak meghatározása és érvényesítése valójában a nagyüzemek egyeduralmának normatív érvényesítését szolgálja.
Hogyan kívánja egyeztetni ezt a "tőkehatékonysági", valójában pedig az agrártermelők zömének megsemmisítésére irányuló támogatási diktátumot a birtokpolitika a nemzet-stratégiával, illetve a népesség-fenntartást felvállaló, több-funkciós agrármodellel? A 4. sz. Munkabizottság még a 2 EME méretküszöböt is túl tágnak találta a nem versenyszférába tartozók támogatására, ezért javasolta annak kétszeresére növelését, ezzel a támogatott kör szűkítését. A kerekasztal záródokumentuma a nagybirtokrendszer érdekeit - és ezzel az ökoszociális agrármodell félretételét - intézményeivel már nyíltan felvállalja. Az ideológiai indítás ugyan még arról szól, hogy - a többfunkciós mezőgazdasággal - "…minőségi fordulatot hajtunk végre a fenntartható fejlődés irányába." (dok. 4. o.) A részletek azonban tisztázzák, hogy e "minőségváltás" nem több a versenyképesség, a hatékonyság, a gazdasági növekedés fokozásánál, mégpedig a nagybirtokrendszerbe torkolló gazdaság-fejlesztéssel, ami - a társadalmi és környezeti következményeitől akár eltekintve is - már pusztán közgazdaságilag abszurd, mert az egyensúlytalansága és negatív ráfordítás-hozam mérlege miatt eleve kudarcra van ítélve.
A záródokumentum szerint " a fenntartható, ugyanakkor gazdaságos exportot is lehetővé tevő agrárgazdaság megteremtése lehet az egyetlen reális cél!" (6. o.) E nyíltan kizárólagosnak hirdetett célképzetben fel sem merül, hogy a mezőgazdaságnak a GOF-növénytermesztés - mint a világpiac által a túlkínálat miatt erősen leértékelt gabona alapanyag - export-stratégiája helyett a profitszerzés és a foglalkoztatottság szempontjából egyaránt jóval ésszerűbb célkitűzése lenne az élőmunka igényes, eleve hozzáadott értéket tartalmazó és a magas feldolgozottsági szintet saját erőforrásokból teljesítő szántóföldi és egyéb ágazatoknak a kis- és középüzemi fejlesztése, ami a vidék és a népesség megmaradását szolgálná.
A dokumentumban az ökoszociális agrármodellről, a társadalom és a környezet követelményeiről érdemben már szó sem esik. Ellenben "minden mást megelőző prioritás a versenyképesség javítása!" (12. o.) Ebből következik, hogy "az agrárpiaci szereplők körében az ésszerű szelekciós folyamat nem akadályozható meg! Ez azt jelenti, hogy versenyképességet megteremtő, szilárdító támogatásokban csak a potenciálisan életképes gazdaságok részesíthetők." (12. o.) Az ágazat eltartó-képessége az agrárpolitikának többé nem lehet szempontja, hiszen ez közgazdaságilag irreleváns a versenyképesség növelésénél, pontosabban a szociális követelményekkel épp annak hatékonyságát rontja le. A megoldás: "az agrárgazdaság eltartó-képességét a jövőben elsősorban nem a foglalkoztatottak számával mérjük, hanem a jobb megélhetés, a magasabb életszínvonal jellemzőivel. Ugyanakkor a veszélyeztetett családoknak kormányzati felelősség alternatív megélhetési lehetőségeket, az alkalmazkodást elősegítő programokat kínálni." (20. o.)
E tétel - ha csak nem vesszük állításnak azt a benne foglalt logikai képtelenséget, hogy a mezőgazdaságból foglalkozás (munka, vállalkozás és jövedelemforrás) nélkül is meg lehet élni, sőt "magasabb életszínvonalon" - két következményt tár fel. Egyrészt a stratégia ezzel nyíltan átgázol a KAP alapcélján és az ezt kinyilvánító közösségi jogon, amely a XXI. századra is egyik döntő prioritásnak tűzte ki, hogy a KAP " a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat biztosítson, elsősorban a mezőgazdaságban élők egy főre jutó jövedelmének növelésével."[2] Ennek tagadása egyben durva cinizmus fed: a politika - önkényes értelmezéssel - csak az ágazatban az adott pillanatban, éppen ott dolgozó foglalkoztatottnak az életminőségéért felelős (ami hosszabb idősíkon az agrártermelőknek akár csak töredék aránya lehet), de nem felel a foglalkoztatás esélyeinek megőrzéséért. Ezért semmi köze ahhoz, hogy a termelés- és piacszabályozás diktátuma az agrárnépesség csaknem egészét már létfeltételeiben megsemmisítette és "munkaerő kibocsátás" címén még az ágazatból is száműzte. E valós folyamatot legegyszerűbb úgy eltüntetni, ha a mutatók már számba sem veszik a foglalkoztatottság alakulását és számát, hanem csak azt jelzik, hogy a (minimumra leszorított) munkaerő milyen jövedelmet ér el.
A tézis másik következménye, hogy az agrárpolitika nyíltan elutasítja az ágazat termelőinek többségéért fennálló törvényi felelősségét, hiszen az életképes üzemek (és azok fenntartói) az összes gazdaságnak 10 százalékát sem érik el, így a "veszélyeztetett gazdák, családok" tézis szerinti népességcsoportja az ágazat szereplőinek a döntő tömegét alkotja, akik számára csak a szociálpolitika lehetne a végső menedék. Ennek az "alternatív megélhetési lehetőségek" és átképzési programok ígéretével felcsillantása viszont még a reménykeltésre sem elég, hanem álságos kibúvó, szemforgató cinizmus. Akitől ui. elveszik a földjét, kereső foglalkozását, családját fenntartó életmódját, azt a létfeltételei megsemmisítéséért még egy működő szociális piacgazdaság humán intézményrendszere sem kárpótolhatja. Nálunk pedig a hatékony szociális gondoskodásnak még a csírái sem alakultak ki, a "jóléti állam" e fajta szerepvállalására pedig - forrás hiányában - néhány évtizeden belül nem is számíthatunk.
A stratégia - a versenykényszer és a könyörtelen szelekció törvénnyé emelésével - a tíz év alatt várható változások közé sorolja, hogy "a jövő birtokszerkezetét 80-100 ezer életképes árutermelő magángazdaság és 6-7 ezer társas gazdaság fogja döntően meghatározni." (28. o.)
Megjegyzendő, hogy az üzemi- és földkoncentráció kirajzolható trendje alapján a fenti számarányok nem túl meggyőzőek, hiszen már ma is 3 ezer nagybirtok emelkedik ki a mezőnyből és a külföldi tőke szervezeti élre törésével nem valószínű a nagyüzemek további osztódása, sokkal inkább az integrációs összeolvadásuk várható. Másrészt a mai 17 ezer (51 ezer gazdát foglalkoztató és átlag 50 ha üzemméretű) családi gazdaságból a KAP szabályozó-rendszere alapján kizárt 80-100 ezres tömegű, versenyképes kis- és középüzem kifejlődése. A valóság inkább azt a változást fogja követni (erősítve a néhány éve alakuló tendenciát), hogy a tőke nagybirtokká szerveződése nem feltétlenül ragaszkodik a jogi és nem jogi személyiségű társasági cégformákhoz, hanem sokszor előnyösebb számára a tőketulajdonos magán-gazdálkodóként, de a nagyüzemi kereteket kihasználó vagyonműködtetése.
A jelzett, nagyszámú magángazdaság tehát nem családi típusú, a személyes munkán alapuló, hanem zömmel bérmunkára épülő nagybirtok, esetleg középbirtok terjeszkedési igényét jelenti. Bárhogy is alakuljon azonban a birtokszerkezet, egyértelmű, hogy a közel egymillió "nem életképes" gazdaságnak a jövő abban nem hagy teret, háztartásokra és családtagokra vetítve pedig ez legalább két millió ember életesélyeit számolja fel. Ezt a diktátumot és a falurombolást nyilván nem enyhítheti az előrejelzés, hogy "vidéken a gazdasági és tevékenységi szerkezet színesebbé válása várható." (29. o.)
A Nemzeti Birtokrendezési Stratégia egészében a kerekasztal földpolitikai alapállását követi, így értelmetlen lenne számon kérni tőle a három-pillérű, ökoszociális agrármodell gyakorlatba átültetését. E munkadokumentum szerint "fő cél: a versenyképes mezőgazdasági termelést és racionális tájhasználatot elősegítő földhasználati- és birtokstruktúra." Tény, hogy az anyag a célok közt "az integrált vidékfejlesztést és a vidéki népesség életfeltételeinek javítását" is kitűzi. (uo.) Intézményei viszont egyértelműen a nagybirtokrendszer erősítését szolgálják. Így azzal is, hogy gátat kíván vetni a részarány-tulajdonú földek természetben visszaadásának. Ezért a népesség életminőségének javítási szándéka e felvetésben nem több demagógiánál.
A távlatos birtokrendezés (csaknem nyílt) célja a nagybirtokrendszer uralmának megszilárdítása. Amikor már ma is az összes gazdaság 1,6 százaléka a termőterület 75 százalékát műveli (ami cáfolhatatlanná teszi a felgyorsult nagyüzemi földkoncentrációt), a stratégia azt tartja a "jövő döntő kérdésének", hogy "a társas gazdaságok (a nagyüzemek) milyen mértékben lesznek képesek földhasználatuk fenntartására, bővítésére." (86. o.) A jövőkép 10-15 éven belül csak 70-80 ezer gazdaság életképességét jósolja, 80-100 ezer üzemnél legfeljebb a fennmaradásuknak "kegyelmez". Ezért "az előttünk álló egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladat, hogy mezőgazdaságunkban az életképes gazdaságok domináljanak… (vagyis a 2 vagy 4 EME szerinti nagyüzemek). A birtokpolitikának a tulajdoni és használati viszonyokat kell leginkább kiszámíthatóvá, biztonságossá tenni…, hogy egy gyorsabb korszerűsítéshez szükséges fejlesztés… stabil alapokon indulhasson el. Ez közgazdaságilag szükségképp adódik abból, hogy "a piaci verseny követelmény-rendszerében a termőföld ,mindössze’ termelési tényező." (85. o.)
Az életképes üzem intézményének egyoldalúan a nagybirtokrendszert szolgáló szerepe, illetve az agrártermelők túlnyomó többségét megsemmisítő hatása a kerekasztal azon koncepciójában is lecsapódik, amely az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló 1997. évi CXIV. tv. módosításával is meg akarja alapozni az Unióban érvényesítendő nemzeti agrárpolitikát. Eszerint fontos alapelv a gazdaságpolitikával szembeni elvárás, hogy a mezőgazdaság javára segítse elő - a nemzeti hatáskörben maradt valamennyi eszközével - a más nemzetgazdasági ágakkal szemben meglévő tőkemegtérülési és jövedelemszerzési hátrányok folyamatos mérséklődését, továbbá azt, hogy "az agrárnépesség jövedelemszerzési esélyei a lehető legrövidebb időn belül helyreálljanak." (25. o.) A stratégia másik ide tartozó alapelve, hogy "az EU-ban a magyar agrárgazdaság a többi tagországgal azonos elbírálásban részesüljön, az átmeneti (diszkriminatív) szabályok csak legszükségesebb ideig maradjanak érvényben." (25. o.) E célképzetnél nyilvánvaló, hogy egyfelől az ott szereplő "agrárnépesség" (és annak jövedelemszerzési képessége) már csak az "életképes üzem" diktátumát túlélt, tőkeerős és versenyképes üzemek tulajdonosait jelenti, vagyis a valós agrárnépességnek a nagybirtokrendszert haszonélvező töredékét. Másfelől az EU Alkotmányával, a Csatlakozási Szerződéssel és a KAP 2003. VI. 26-i reformjával bevezetett közösségi szabályozókkal szemben merőben irreleváns egy belső jogszabályban azokkal ellentétes igények jogalapjának a rögzítése, hiszen (a közösségi jog magasabbrendűsége, a tagállamra kötelező érvénye, a nemzetközi szerződés kötőereje és a KAP szabályozóinak normatív kényszere miatt) a közösségi döntéshozatal azt akkor sem fogadhatná el érvényes döntései felülvizsgálatához, ha egyébként az igényt megalapozottnak találná. Jogász számára nem kell bizonyítani, hogy amit a brüsszeli alkuk során a tagállam nem tudott a Csatlakozási Szerződésben a maga javára fordítani, e követelménynek később egy hazai törvényben megjelenítése még az érdekérvényesítés önigazolásához is kevés, mert semmilyen joghatállyal nem bírhat.
A birtokstratégia egyik központi eleme az ún. részarány-tulajdon kezelése, amit a kerekasztal változatlanul alárendel az agrárhatalmi elit eredeti tőkefelhalmozási igényeinek. Az ilyen tulajdonú földalap ui. - amelynek 3,6 millió ha nagysága túlnő a 2,2 millió ha hektárt elért kárpótlási földalapon - 15 éve lényegében arra szolgál, hogy a kárpótlásra nem jogosult bel- és külföldi spekulánsok jelképes áron földtulajdonhoz jussanak, illetve - a Nemzeti Földalap útján - a nagybirtok földkészletét növelje. A részarány-tulajdon "befagyasztása", annak meggátlása, hogy igazolt tulajdonosuk a földjét birtokába vehesse, egyben a magántulajdon védelmének alkotmányos alapelvén gázol át.[3]
A 4. sz. Munkabizottság e súlyos alkotmánysértést és azt mérlegelte, hogy a részarány-tulajdon megoldása nélkül az általános birtokrendezés meg sem indulhat. Ezért javasolta az ilyen földek kiadásának soron kívüli végrehajtását, a földcserék állami támogatását és azt, hogy az 1993. évi II. tv. a földterület kimérését a tulajdonos személyes földhasználatához kösse. A kerekasztal e javaslatokat nem fogadta el, csak azt, hogy "a mezőgazdasági földügyek rendezésének alapvető feltétele a részarány-tulajdon helyzetének soron kívüli rendezése." A Nemzeti Birtokrendezési Stratégia viszont "megtorpedózza" e földek tulajdonosaik részére visszaadását. A még ki nem jelölt részarány-tulajdon kimérésével, e földek tulajdoni helyzetének tisztázásával az anyag szerzői ugyan egyetértenek, azonban a birtokba adást elvetik, mert ez fokozná az elaprózódást, így ezzel "a földek tényleges használata nem oldódna meg." (89. o.) "Ezért kérdéses, hogy érdemes-e külön olyan rendezéseket végrehajtani a földrendezést megelőzően, mint a tagi földkiadással létrejött, osztatlan közös földtulajdon intézményes rendezése. Ezt a normál birtokrendezés során lehetne megoldani." (92. o.) A kiút a Nemzeti Földalap (NFA) "földért életjáradékot" intézménye. (89. o.) A stratégia világossá teszi: a részarány-földek rendeltetése az életképes nagybirtok földalapjának feltöltése. Épp ezért nem érdemes vesződni a nevesítéssel és a költséges telek-alakítással, mert e tulajdon csak névleges, semmi értelme, hogy a jogrend (a jogállamiság szerepében tetszelegve) "eljátssza" annak természetben visszaadását, amikor a birtokrendezés (a tényleges nagyüzemi földhasználat jogcímét tulajdonosi státussal felváltva) automatikusan a nagyüzem földjéhez illesztheti.
E jogi cinizmushoz nincs mit hozzáfűzni, hiszen önmagában is leleplezi a jogtalanságot, azt a diktátumot, amely a magántulajdon védelmének alkotmányos alapelvét a tőkeerő számára kívánja kisajátítani, miközben az oltalmi körből kizárná a (tőke nélkül kiszolgáltatott) földtulajdonosok zömét. Gazdaságilag viszont látni kell, hogy - a jogsérelem méltánytalanságán túl - korántsem ésszerű megengedni, hogy e tulajdont - jelképes áron - a nagybirtok kaparintsa meg. Ehelyett - szerény állami segédlettel - földhasználati társulások, földbérlő szövetkezetek és egyéb kisközösségek önszerveződése biztosíthatja e földek érdek-kiegyenlítő és gazdaságos hasznosítását az életképes kis- és középüzemek javára is. Ehhez nem kell, hogy a részarány-tulajdonos maga is gazdálkodjék, mert a rendszer rugalmassága akár bérlői, befektetői, akár tulajdonosi jogállást adhat számára.
A stratégia szerint "az NFA rendeltetése, hogy a termőföld reallokációjával hatékony földkészlet-gazdálkodást valósítson meg és intézményrendszere az állami földbirtok-politika céljait mind társadalmi, mind gazdasági vonatkozásban eredményesen szolgálja." (56. o.) E célképzettel egészében egyet lehetne érteni, ha az az NFA jövőbeli rendeltetésére vonatkozna, amivel viszont szögesen ellentétes a mai intézményi tartalma, amit gyökeresen meg kellene változtatni a fenti, ideáltipikus célképzethez igazodás végett. Eredetileg e szerv a birtokszerkezet korszerűsítésére, a kis- és középüzemek földalapjának kialakítására, nem pedig a nagyüzem egyeduralmának biztosítására létesült. Ma viszont az NFA nem a földkészlet-gazdálkodást, hanem a bel- és külföldi tulajdonú nagybirtok földalapjának létrehozását és rendezését szolgálja, mivel nemcsak intézményi rendeltetése, hanem bármely földügylete is alávetett a 2002 szeptemberében megváltoztatott Földtörvénynek (Ftv.). Az NFA földet csak úgy adhat el vagy adhat bérbe, ha teljesíti az Ftv. elővételi és előhaszonbérleti sorrendjének kötelező előírásait, amelyek viszont a jogi és nem jogi személyiségű nagyüzem természetes személy tagjainak (ténylegesen e cégek tulajdonosainak) szavatolják bármely más jogosult kizárásával (így a valóban helyben lakó gazdákat is kiszorítva) a földhöz jutást. (Ftv. 10. és 21. §)
Az NFA a nagybirtokrendszer megteremtését olyan - erkölcsi és jogi normákba ütköző - intézménnyel is sietteti, mint a "földért életjáradékot" program. Ennek gazdasági háttere az, hogy a földjük birtokbavételétől 15 éve elzárt, reménytelenül kiszolgáltatott tulajdonosokat és/vagy a kis parcelláik művelését (gazdasági ellehetetlenítésük miatt) felhagyni kényszerült termelőket - nyomoruk enyhítéseként - földtulajdonuk jelképes áron való átadására szorítsa. Ha a program a termelői nemzedékváltás eszköze lenne, nem pedig a hatalmi elit eredeti tőkefelhalmozásáé, a hazai jog akkor járna el a közösségi joggal összhangban, ha - hasonlóan a többi tagállamhoz - a korengedményes nyugdíj keretében biztosítaná a gazdálkodással felhagyó termelőnek, hogy földje - bárki részére, végső soron az NFA-nak - átadása fejében megkapja annak földpiaci és teljes ellenértékét. Ehelyett a kötelező (egyoldalúan a vevő által diktált) szerződési konstrukció erkölcstelen és jogellenes. Egyrészt ui. eleve megtagadja a valós ellenérték megfizetését, ráadásul a földeladó halálára spekulál, másrészt tisztességtelen szerződési feltételeket köt ki. [Ptk. 209/B. § (1) bek.] Mivel ezeket jogszabály állapítja meg, emiatt azok ugyan nem támadhatóak [Ptk. 209. § (6) bek.], azonban már önmagában a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága (tehát az, hogy az életjáradék nem arányos az eladott földtulajdon piaci árával, hanem olykor annak töredékét sem érheti el) megalapozza a szerződés megtámadhatóságát és annak semmissé nyilvánítását. [Ptk. 201. § (2) bek. és 235. § (1) bek.]. Mindez súlyos alkotmányossági aggályokat vet fel: e jogintézmény megengedhetősége felől az Alkotmánybíróságnak kellene döntenie.
A mezőgazdasági üzemszabályozás létjogosultságának, közösségi (uniós) jogalapjának és feltételeinek a kerekasztal részéről felismerése akár szakmapolitikai áttörésnek is nevezhető. Egy évtizeden át ui. az uniós szakértők alaptalanul hangoztatták, hogy a közösségi jog (a Római Szerződés 295. cikkében írt tilalom miatt) nem avatkozhat be a tagállam földtulajdoni viszonyaiba. Mára viszont a politikai döntéshozó azzal kénytelen szembesülni, hogy a hazai jogalkotó (az átmeneti mentesség lejártával) - a hátrányos megkülönböztetés tilalma és a szabad tőkeáramlás vívmányának feltétlen elsőbbsége miatt - többé nem korlátozhatja sem a belföldi, sem az uniós jogalanyok földtulajdonszerzését és földhasználatát. Még a nagybirtokrendszer kizárásának olyan közérdeke címén sem, amely a nagyüzem méretét (az annak alapjául szolgáló földtulajdonszerzés és földhaszonbérlet korlátozásával) a társadalmilag elfogadható és gazdaságilag ésszerű mértékre kívánná szűkíteni. Ha az állam mégsem mond le a birtokszerkezet közérdekű formálásáról - ami nálunk a nagybirtok visszafogását igényli -, ennek egyedül kikényszeríthető jogalapja a mezőgazdasági üzemszabályozás, ami együtt jár az egy üzem által leköthető földmennyiség meghatározásával is. (Birtokminimum- és maximum.) Ez az egyetlen "uniós-konform" intézmény, amely egyszerre teszi lehetővé a külföldi tőkeerő túlsúlyának korlátozását, az önálló (az üzemtől és a földtől elszakított) kvótaforgalom versenytorzító hatásainak mérséklését, a nagybirtokrendszer megszilárdulásának fékezését, a földnek a helyben lakó gazdák és vállalkozók rendelkezése alatti megtartását.
Az üzemszabályozás ugyanakkor messze túlmutat a tőkeerő és a földlekötés közérdekű korlátozásán. Társadalmi rendeltetése és gazdasági ésszerűsége szorosan összefügg azzal, hogy a KAP erőforrás- és termeléskorlátozó rendszere az EU kibővített keleti térségében képes lesz-e működni, avagy az egyensúlytalanság zavarai a fenntarthatóság felszámolására és a rendszer összeomlására vezetnek. A KAP termelés- és piacszabályozása ui. - amely mint nem piacelvű, művi beavatkozás immár történelmi távon is közgazdaságilag abszurd - az EU régi tagállamaiban közel két évtizede végbemenő és felgyorsuló üzemi- és földkoncentrációt döntően azzal képes egyensúlyban tartani, hogy a nemzetek feletti, szabad tőkeáramlás elé két akadályt állít: egyrészt - saját szerves fejlődése eredményeként - kizárja a nagybirtokrendszert, másrészt - a legfejlettebb agrártérségekben - az agrár- üzemszabályozással él. Ez utóbbi a mezőgazdasági vállalkozót (bármely tőkeerővel is bírjon) egyetlen üzem fenntartására és annak törvényesen maximált földlekötésére szorítja. Ennek indoka az, hogy amikor a KAP szabályozói - a túltermelés visszafogása címén - akár felére, harmadára szűkítik (egyes ágazatokban esetleg fel is számolják) a termelési kapacitást, az agrárgazdaság szereplői nem tűrhetik, hogy a "maradék kapacitást" (a piacra juttatás garanciáit élvező agrártermelést) a tőke szabad áramlása - mint előjog - címén a tőkeerő korlátlan uralma hasznosítsa, mert ez gazdasági automatizmusokkal tetszése szerint kiszorítja a nála gyengébb összes szereplőt az ágazatból. Ettől kezdve ez nem piacszabályozási és mezőgazdasági ügy: az ellehetetlenített termelőknek a társadalom peremére szorítása, a vidék életminőségének, a foglalkoztatottságnak és általában a fenntarthatóság felszámolása társadalmi robbanáshoz vezethet. Ennek áll útjában az üzemszabályozás, amely meggátolja, hogy a tőkeerő a földhasználat célrendszerét kizárólag a profitérdekei szerint diktálja, ennek következményeivel pedig nemcsak a mezőgazdaságot, hanem a társadalmat is alávesse korlátlan uralmának.
A tőkehasznosulásnak egyoldalúan elkötelezett birtokpolitika felelőssége e szempontból a kelet-európai térségben (főként nálunk a nagybirtok túlsúlya miatt) különösen kiélezett. A régi uniós tagok mezőgazdasági földforgalma a nemzedékváltást és (a nagybirtokrendszert nem ismerő, döntően a földtulajdonos saját munkaerejére alapozó) üzemi és földkoncentrációt a megszilárdult magántulajdoni rendszeren belül hajtja végre, ami gyökeresen nem változtathat a kialakult elsajátítás képletén, mivel nem érinti a (többnyire évtizedekkel korábban végbement) eredeti tőkefelhalmozást.[4] Ezzel szemben nálunk e folyamat még nem zárult le, hanem - uniós tagságunk és a KAP reformja alapján - 2004 májusával új minőségű szakaszába lépett: a nemzetközi tőke elsajátítási hatalmának kiépítésére irányul. Másfelől - a zsákutcás történelmünk miatt - itt birtokszerkezeti alaptény a személyes munkán alapuló, közgazdaságilag működőképes földmagántulajdon hiánya, illetve a bérmunkát szipolyozó nagybirtok nyomasztó túlsúlya. A Földtörvény e posztszocialista modell rögzítését azzal intézményesíti, hogy szavatolja a korlátlan üzemméretet és a tetszőleges számú üzemek egyetlen tőketulajdonos általi fenntartását. Ha a globális tőke e célvezérelt intézményrendszerét még az üzemszabályozás sem fékezheti, úgy mivel kell szembesülnie az agrártársadalomnak? Azt kell megtapasztalnia, hogy az uniós tagság polgári modernizáció helyett csak a kizsákmányolás korábbi intézményein és módszerein változtat, míg annak tartalmát új eszköztárral a gyarmati alávetés végett teljesíti. (Az államszocialista nagyüzemet a társadalmat leigázó, tőkés nagybirtokrendszer váltja fel.) A tőkehasznosulásnak e típusa csak idegen érdeket szolgálhat: az ágazat és a vidék elsorvasztása munkanélküliséget, elvándorlást, társadalmi bomlást okoz, a géntechnikával ökológiai katasztrófát, a termőföld pusztítását idézi elő,[5] a roncstársadalom kiteljesedése pedig - már rövid távon is - társadalmi robbanáshoz vezethet.
Az együttható okok miatt térségünkben a mezőgazdasági üzemszabályozás nemcsak az önvédelem alapintézménye, hanem rendszertani előfeltétel a KAP és a közösségi agrárszabályozás fenntarthatóságához, végső fokon az uniós integráció működőképességéhez. Azt persze naivitás lenne feltételezni, hogy a nagybirtokrendszerhez kötött tőkeerő a saját érdekének ismeri fel a mezőgazdasági üzemszabályozást és önként aláveti magát korlátozásainak. A kerekasztal e tárgyú szándéknyilatkozata mögött is nyilván olyan törekvés rejlik, amely a nagybirtok üzemszervezeti kiteljesítéséhez keres újabb, hatékony intézményi formát. Valójában a közhatalmi beavatkozás súlya és a rendezés tartalma (így az üzemlétesítés- és működtetés kötelező alanyi-tárgyi ismérveinek rögzítése, pl. az üzemben tartó helyben lakása, szakképzettsége, a birtokmaximum stb.) döntik el, hogy a jogintézmény megfelelően érvényesítheti-e a társadalmi közérdeket vagy sem.
A globális agrártőke igényeinek a kerekasztal stratégiájával is felvállalt, feltétlen szolgálata a hazai agrár- és földviszonyokban a neoliberális doktrína teljes diadalát készíti elő: még egy évtized sem kell az élelmiszeripar külföldi tulajdonba juttatásával már 1997-re elért, azonos eredményhez, hogy - szociológiai értelemben - a magyar mezőgazdaság megszűnjön és csak magyarországi mezőgazdaság létezzen, amely a nemzetközi tőke elsajátítási monopóliuma és amelyhez az ágazat hazai szereplői jó esetben csak alárendelt kiszolgálókként kapcsolódhatnak. Ennek bekövetkeztét az értékalapú birtokpolitika nemzeti önvédelmi eszközrendszere gátolhatná meg, illetve fékezhetné, aminek létrehozásához azonban hiányoznak az agrárpolitikai előfeltételek. Értékkövető birtokpolitikáról - bár ennek intézményi oldalát tekintve a szakemberek körében nincsenek szakmapolitikai kétségek - uniós tagságunk kezdetén nem szólhatunk.[6] Ami ennek keretében ma megfogalmazható, az - kényszerűen - védekező alapállású: arra kénytelen összpontosítani, hogy a neoliberális intézményrendszer működő elemeit miképp lehetne célszerűen ellensúlyozni vagy kiiktatni. Ilyen tartalommal áll elő a hatályos földjog intézményi átalakításának közérdeke azzal a céllal, hogy
- a gazdasági szabályozók és a jogrend biztosítsa a föld tulajdonának és használatának az állandó jelleggel letelepedett, helyben lakó, szakképzett vagy kellő szakmai gyakorlattal rendelkező gazdák és vállalkozók részére megszerzését;
- a nagybirtokrendszer túlsúlyát visszaszorítsa, az iparszerű nagyüzemre alapozó géntechnológiai élelmiszertermelést hazánkban kizárja, a birtokszerkezetben erősítse a kis- és középüzemek megszilárdítását, a saját munkán alapuló földhasználatot;
- a nem termelői célú, spekulatív külföldi tőkeerőt kizárja, gátolja a külföldi földtulajdoni monopólium kialakítását, mérsékelje a tőkeerőt érvényesítő, szabad kvótaforgalom versenytorzító hatásait ;
- biztosítsa a termőföldnek a hazai gazdák tulajdonában és használatában való megtartását, ezzel a vidék népességének, közösségi kultúrájának és értékeinek a megőrzését.
A földjog értékalapú átalakításának fenti céljait a következő földjogi rendezés szolgálhatja:
1. Törvényt kell alkotni a mezőgazdasági üzemek kötelező érvényű jogállásáról, gazdasági és jogi szabályozóikról. Ebben az üzemlétesítés és üzemvitel alanyi és tárgyi ismérveit, valamint az üzemszám és üzemméret korlátjait úgy kell meghatározni, hogy egyrészt a rendezés szavatolja a föld fekvése szerinti településen lakó gazdák földszükségletének életképes üzemméret szerinti kielégítését, másrészt a szabályozók a tőkeerőt egyetlen üzemnek a birtokmaximumot meg nem haladó méret szerinti fenntartására szorítsák.
2. Létre kell hozni az általános birtokrendezésről szóló törvényt, egyidejűleg a szükséges költségvetési fedezetet biztosítva annak végrehajtására. E jogszabály csak szektor-semleges intézményekre épülhet: nem szolgálhatja egyoldalúan - és az adófizetők terhére - a nagyüzemek nagytáblás, iparszerű földhasználatának rögzítését, hanem biztosítania kell az egyéni gazdaságok szétszórt földjeinek tagosítását és gazdaságos művelését.
3. Az általános birtokrendezés tervezését és végrehajtását meg kell előznie a szövetkezeti részarány-tulajdonú, továbbá osztatlan közös tulajdonú földek természetbeni kiadásának vagy értékben való megtérítésének. Az alkotmánysértő gyakorlat felszámolásával együtt meg kell szüntetni az NFA "földért életjáradékot" programját. Ehelyett az állam egyrészt a gazdák korengedményes nyugdíjazása keretében biztosíthatja az ilyen tulajdonú földek piaci áron megvételét. Másrészt e földek birtokba adását és tagosítását felgyorsíthatja a tulajdonosaikat összefogó földhasználati társulások szervezésének támogatása.
4. A 2004. évi XXXVI. tv. alkotmánybírósági felülvizsgálatával el kell érni, hogy a jogalkotó a Csatlakozási Szerződést ne önkényes, kiterjesztő jogértelmezés alapján és ne a hazai közérdekek félretételével hajtsa végre, hanem annak a belső jogba illesztése során érvényesítse a közösségi jognak a tagállam alkotmányos érdekeit védő normáit.[7] A Földtörvény (1994: LV. tv. Ftv.) szabályozási körében az értékalapú birtokpolitika legfontosabb követelményei a következők:
4.1. A Csatlakozási Szerződés és a Római Szerződés (RSZ) 56. cikke alapján meg kell szüntetni az Ftv. 22. § (2) bekezdésében a gazdasági társaság és a szövetkezet részére biztosított kiváltságokat a földhaszonbérlet térmértékénél.
4.2. A tagállami állampolgár (uniós és EGT illetőségű külföldi) termőföld- és ingatlan tulajdonszerzését - a közösségi joggal összhangban - magyarországi letelepedettséghez kell kötni, a törvényi ismérvek hatósági számon kérésére pedig a tulajdonszerzés közigazgatási engedélyezési rendszerét kell működtetni.
4.3. Meg kell változtatni az Ftv. 3. § o) pontjának azt a szabályát, amely az egyéni külföldi céget is önálló vállalkozónak minősíti és ezzel - a Csatlakozási Szerződés ellenére - utat nyit a külföldi jogi személyek termőföld tulajdonszerzésének.
4.4. Az Országgyűléssel állami intézkedési tervet kell elfogadtatni annak megelőzésére, hogy - az Ftv. 88/D. § alapján - a 824 ezer hektárnyi természetvédelmi területeink - részben vagy egészben - külföldi tulajdonba kerülhessenek. Emellett - erre elkülönített forrásokkal is - biztosítani kell, hogy az állam elővásárlási jogának gyakorlása szavatolja a 110 ezer ha fokozottan védett természeti területeink kizárólagos állami tulajdonát.
4.5. Az Ftv. 3. § m) pontjának a helyben lakóra írt törvényi fogalmát (az 1-5. alpontban foglaltakat) akként kell megváltoztatni, hogy a föld fekvése szerinti településen helyben lakónak csak az ott állandó jelleggel, ténylegesen letelepedett magánszemély minősüljön. Az Ftv. e körből zárja ki a jogi személy olyan részvényesét vagy üzletrész-tulajdonosát, aki nem helyben lakó, hanem csak cégtagként kötődik ahhoz a gazdasági társasághoz vagy szövetkezethez, amely a föld fekvése szerinti településen haszonbérlő.
4.6. A mezőgazdasági üzemszabályozással összhangban felül kell vizsgálni a belföldi magánszemély tulajdonszerzési maximumának szabályait. Ennél alapelvként kell érvényesíteni, hogy ha az üzemméret törvényesen korlátozott lesz, úgy nem indokolt a szerzési mérték nagybirtokra vezető kiterjesztése. Ezért nem lehet jogalapja az Ftv. 5. § (2) bek. szerinti ezer hektáros mérce megengedésének a magánszemély és közeli hozzátartozói javára.
4.7. A földvédelem hatékonysága végett nem enyhíteni, hanem szigorítani kell a földvédelmi járulék jogcímeit és kivetésének gyakorlatát. Ehhez képest meg kell szüntetni azokat a jogcímeket, amelyek - méltányolható magánérdek és bármely visszatartó szankció nélkül -akár spekulációs célokra is lehetővé teszik termőföldnek a művelésből végleges kivonását. [Ftv. 52. § (3) bek. i)-j) és k) pontjai.]
4.8. A Nemzeti Földalap cél- és intézményrendszerét felül kell vizsgálni annak az alapelvnek az érvényesítésével, hogy e szerv ne a nagybirtokrendszert megszilárdító földforgalmat és földrendezést, hanem a kis- és középüzemek földszükségleteinek kielégítését, életképes üzemméretté szerveződését, továbbá a közérdekű állami földkészlet-gazdálkodást szolgálja. Ehhez elsősorban az Ftv. elővásárlási és előhaszonbérleti joggyakorlásának a sorrendiségét kell megváltoztatni a helyben lakó gazdák és vállalkozók javára, mert az NFA összes földügylete e törvényi rendezésnek alávetett. ■
JEGYZETEK
1 Az SFH (vagy SGM: Standard Gross Margin) a termelés egységnyi mértékére vetített hozzáadott érték, amely a bruttó termelési érték és a közvetlen, változó költségek különbözetével áll elő. Nem egy adott üzem, hanem egy-egy régió üzemeinek több éves átlagát fejezi ki. Az SFH alapját adja az Európai Méret Egység (EME) meghatározásának. Ma 1200 euró SFH tesz ki egy EME-t. Az életképes üzem minimális mérete az EME teljesítmény szerint az EU egyes tagállamaiban eltérő. Pl. a magyar 2 EME küszöbértéket alkalmazza a görög, az ír, a spanyol és a portugál mezőgazdaság, míg 16 EME a holland, 12 EME a belga, 4 EME a dán és az észak-ír mezőgazdaságban van. A többieknél a küszöbérték 8 EME.
2 Római Szerződés II. cím 33. cikk 1/b) pontja.
3 A részarány tulajdonú földalapba óriási többségben azok a földek tartoznak, amelyeket 1990-ig a szövetkezeti földtulajdon "nem nyelt el", vagyis 15 éve vitán felüli magántulajdoni jellegük és természetben meglétük, ami megalapozta a visszaadásuk iránti tulajdonosi igényt, másfelől az államnak ezt szavatoló alkotmányos kötelezettségét. Jogilag a 20-30 AK értékű háztáji és illetményföld juttatások is e kategóriába kerültek, közel 400 ezer ha nagyságban. Bár az e tárgyú 1993: II. tv. már tizennégyszer került módosításra, 240 ezer földkiadási kérelem pedig - több mint két éve - hiába vár földhivatali elintézésre, mert a végrehajtás akadályozásának célja máig sem változott. A földkiadás megtagadásához elég ürügy, hogy a föld szövetkezeti közös használatban áll(t), jogilag nem ingatlan, mert nincs önálló helyrajzi száma, csak AK értékben tartják nyilván, ha meg telekké alakult, legfeljebb osztatlan tulajdonközösségben állhat. 2004 júniusáig 1 millió 550 ezer ha részarány-tulajdonú föld sorsáról még nem döntött a hatóság. Az FVM egyébként alaptalanul mutatja ki a 3,6 millió ha területből 1,8 millió tulajdonos részére átlag 1,9 ha föld visszaadását, mert kiadottnak tekinti a közös tulajdonú földeket is, holott ezek csak névleges tulajdont jelentenek, hiszen nem teszik lehetővé természetben a föld birtokbavételét.
4 Ennek tárgyi bizonyítéka, hogy az EU 15 tagállama földviszonyaiban - több évtizedes trend szerint - az éves földforgalom az adott állam földalapjának egy százaléka alatt marad és ezen belül a külföldi tulajdonszerzés aránya elenyésző. Ugyanez a kvótaforgalomra is érvényes, mivel a kvótát önállóan (a föld és az üzem eladása nélkül) csak 2005. január 1-jétől lehet elidegeníteni.
5 A génügy - mint a GMO és GMM tevékenység mezőgazdasági és élelmiszeripari behatolásának új uniós diktátuma - a földkérdésen túl a közérdeket elsöprő legsúlyosabb konfliktus, amelynek felvázolása is (e körben az alkotmánysértő jogi rendezés jelzése) külön tanulmányt igényel. Az összetett kérdéskörből itt egyetlen ökológiai elemet ragadunk ki. Míg a géntechnikának a humán gyógyászatban létjogosultsága van, annak a természetes ökoszisztémáknál még kísérleti jelleggel sem lehet(ne) helye, mert megsemmisítő és vissza nem fordítható következményei egyszerre jelentik az élővilág, a biológiai sokféleség, a termőföld, a mezőgazdaság pusztítását és a társadalom bomlasztását. A sejtbiológus bizonyítékai szerint a "génparcella" létesítése az ökológiai atomrobbantással rokonítható: ez a termőföld temetőjét, a biológiai sivatagot jelenti, mert végzetesen kipusztítja az élővilágból. Az ilyen föld jobban járna, ha teljesen lebetonoznák. (Lásd Pethő Ágnes: A genetikailag módosított szervezetek genetikai és ökológiai aspektusai. Bp. 2004. VI. 22. Healthy Planet Forum.)
6 Így pl. széles körben felismert hazai közérdek, hogy - a mezőgazdaság többfunkciós modelljének megalapozása végett - a KAP 2. pillérét (CARPE), a vidékfejlesztés és agrár-környezetgazdálkodás intézményrendszerét kellő súllyal kell(ene) működtetnünk. Ez - mindössze 20% hazai forrás-kiegészítéssel - uniós támogatással biztosítaná a kis- és középüzemek milliós tömegű gazdáinak környezet- és tájgazdálkodást szolgáló közcélú foglalkoztatását, biztonságos jövőjét, a vidék és kultúrája megőrzését. A Kormány viszont - azon túl, hogy az új csatlakozók közül a legkisebb arányban (36%) választotta a 2 pillérű támogatást, mivel a közvetlen termelői, normatív közösségi támogatással a nagybirtokrendszer haszonélvezőit kívánja erősíteni - még a Brüsszel által elfogadott 2. pillérű támogatást is (2004 végén 15 mrd Ft mértékben) át kívánja adni termelői támogatásra, zömmel a 3000 nagyüzem tulajdonosainak. Ez - többek közt - a környezetvédelem drasztikus felszámolását jelenti.
7 Az Ftv. idézett törvénnyel végrehajtott módosítása - az uniós és az Európai Gazdasági Térséghez tartozó állampolgárok kivételes földtulajdonszerzésének 2004 V. 1-jétől biztosítása címén - olyan kiváltságokat nyújt a kedvezményezetteknek, amelyek nem létezőnek tekintik a Római Szerződés letelepedési és vállalkozási szabadságáról szóló II. fejezetében, továbbá e tárgyban az EU Alkotmányában foglalt, a tagállam érdekeit védő garanciákat. Az acquis ui. az uniós külföldi letelepedéséhez fűzi az ingatlanszerzési igényt és a fogadó állam által ehhez biztosítandó nemzeti elbánást. Ezzel szemben az Ftv. a jogszerzést a letelepedési szándék és ennek kinyilvánítása alapján megadja. Ha utóbb kiderül, hogy a tulajdonszerző mégsem telepedett le, ez nem teszi semmissé a tulajdonszerzést, hanem - miután bírságolták - végső szankcióként a földet el kell adnia, tehát tulajdonosi rendelkezést gyakorolhat és a törvény segítségével spekulációs haszonhoz juthat. Másrészt - a Csatlakozási Szerződés ellenére, amely csak magánszemély számára kötötte ki a kivételes tulajdonszerzést - az Ftv. ezt kiterjeszti a külföldi jogi személyre is azzal, hogy az "egyéni céget" is a jogszerzés alanyának (önálló vállalkozónak) minősíti. Az utóbbi intézmény egyfelől diszkrimináció a belföldi társaság és szövetkezet terhére, amelyek változatlanul ki vannak zárva a földtulajdon-szerzésből. Másfelől hamis fikcióvá teszi a külföldi földtulajdonszerzés átmeneti tilalmát - a 3-10 év távlatára adott mentességet -, amelynél maga a mentességi idő is jelképes, mert 2007-től a Tanács a derogációt akár meg is szüntetheti.
A közösségi jog és a hazai érdekek sérelme a termőföldnek nem minősülő ingatlanok külföldi tulajdonszerzésének kiterjesztésével is megvalósul. Az Ftv. szerint ui. ennél sem előfeltétel a jogszerző letelepedettsége, ezzel pedig - az engedélyezési rendszert is mellőző nemzeti elbánás címén - a hazai jog a nemzeti vagyon 1/3-át jelentő ingatlanpiacra - jogellenesen - kaput tár a globális tőke behatolása előtt.
Visszaugrás
