Az Egyezmény 3.cikke, a kínzás tilalma: Abdolkhani és Karimnia Törökország elleni ügye.
Az Egyezmény 8. cikke, a magán- és a családiélet tiszteletbentartásához való jog: Szuluk Egyesült Királyság elleni ügye.
Az Egyezmény 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága: Verein gegen Tierfabriken Schweiz (VgT) Svájc elleni ügye.
Az Egyezmény 11 . cikke, a gyülekezés és egyesülés szabadsága: Herri Batasuna és Batasuna Spanyolország elleni ügye.
Az ügy körülményei. A két kérelmező iráni állampolgárságú, és jelenleg egy törökországi befogadó-központban tartják őket fogva. A Népi Mudszahedin Szervezet (PMOI) tagjaiként elhagyták Iránt és Irakba költöztek, ahol egy PMOI táborban éltek. Mivel nem értettek egyet a szervezet célkitűzéseivel és módszereivel, kiléptek, és átköltöztek az Egyesült Államok iraki erői által fenntartott menekülttáborba. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa 2006-ban és 2007-ben mindkettőjüket menekültként ismerte el: az interjúk során beszerzett információk alapján mindkét esetben úgy ítélte meg, hogy a szervezettel való korábbi kapcsolataik és politikai nézeteik miatt, valamint a PMOI-tagokkal való iráni bánásmód okán hazatérésük esetén kivégezhetik vagy megkínozhatják őket. 2008 áprilisában a menekülttábort, ahol éltek, végleg bezárták, és mindkét kérelmező Törökországba utazott. A török hatóságok letartóztatták és júniusban visszatoloncolták őket Irakba, ahonnan azonnal visszatértek Törökországba. Néhány nappal később ismét letartóztatták őket. Fogva tartásuk során hiába kértek ügyvédet, nem kaptak jogi segítséget. Szóban és írásban többször előadták helyzetüket és többször felhívták a figyelmet arra a tényre, hogy az ENSZ menekültügyi főbiztosa már elismerte menekültstátusukat. Két nappal a letartóztatásukat követően a török bíróság mindkettejüket elítélte illegális határátlépés miatt és elrendelte a kitoloncolásukat. Ez utóbbiról és a döntés indokairól egyik kérelmező sem kapott tájékoztatást.
Az EJEB 2008. június 30-án kérte a török kormányt, hogy függessze fel a kérelmezők deportálását. Ezalatt a kérelmezők számos indítványban folyamodtak átmeneti menedékért a török hatóságokhoz, egyikük a belügyminisztertől is kérte a fogva tartás alapjául szolgáló döntés felülvizsgálatát. Egyik petíciójukra sem érkezett válasz. A döntés idején mindketten Törökországban voltak. Beadványukban sérelmezték az Egyezmény 3. cikkének megsértését, mivel akár Irakba, akár Iránba való deportálásuk esetén veszélybe kerülne életük és testi épségük. Emellett kérték a 13. cikk (hatékony jogorvoslat), illetve az 5. cikk (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) vizsgálatát is.
A döntés.[2] A kérelmezők Iránba történő visszatoloncolása esetén fennálló kínzás és embertelen bánásmód kockázatát a beavatkozóként fellépő nem kormányzati szervezetek - így az Amnesty International és a Human Rights Watch -, valamint az ENSZ menekültügyi főbiztosának hivatala által készített jelentések alapján vizsgálta. Ezek mindegyike kiemelte, hogy a PMOI tagjait Iránban vagy kivégezték, vagy gyanús körülmények között börtönbe zárták. Azok az információk, amelyek az Iránba önként visszatért tagokról szólnak, ellentmondásosak és megbízhatatlanok. A török hatóságokkal ellentétben a ENSZ Menekültügyi Főbiztossága meghallgatta a kérelmezőket, és úgy ítélte meg, hogy a visszatérést követő sorsukkal kapcsolatos félelmeik hihetők. A bíróság megjegyezte továbbá, hogy nincs hivatalos jogi eljárás az iráni állampolgárok Irakba történő kitoloncolására. A PMOI-menekülteket szisztematikusan elutasították az iraki határokon, és azok, akiket beengedtek az országba, eltűntek - lehetséges, hogy visszakerültek Iránba. A török kormánynak azt az érvét, mely szerint a korábbi PMOI-tagok törökországi letelepedése nemzetbiztonsági veszélyt jelentene, a bíróság szintén elutasította. Hangsúlyozta, hogy bármennyire nemkívánatos vagy veszélyes egy személy magatartása, az Egyezmény 3. cikkében foglalt tilalom abszolút. Emellett a kérelmezőket a menekültügyi főbiztos elismerte menekültként. A török kormány nem tudta cáfolni, hogy kitoloncolásuk esetén a panaszosok kínzás áldozatává válhatnának, ezért a bíróság megállapította a 3. cikk megsértését.
A testületet megdöbbentette, hogy a kérelmezők semmilyen fórum előtt nem tudták érveiket előadni és a nemzeti hatóságok döntését megtámadni, valamint érdemben egyetlen hatóság sem vizsgálta, hogy valóban kínzásnak lennének-e kitéve visszatoloncolásuk esetén. A deportálásról szóló döntés indokolását sem kapták meg, a döntés ellen nem fellebbezhettek. Ezért Törökország megsértette az Egyezmény 13. cikkében foglalt hatékony jogorvoslathoz való jogukat is. Végül a fogva tartásukra vonatkozó egyértelmű rendelkezések és a megfelelő jogorvoslat
- 103/104 -
hiánya miatt a bíróság megállapította az 5. cikk (1), (2) és (4) bekezdésének sérelmét is.
Az ügy körülményei. A kérelmezőt kábítószerrel való visszaélés és kábítószer-terjesztés miatt 2001 novemberében tizennégy év börtönbüntetésre ítélték. 2001. április 6-án, amikor óvadék ellenében szabadlábon volt, agyvérzés miatt több műtéten esett át. Emiatt a börtönbüntetés megkezdését követően is rendszeres orvosi felügyeletre szorult. 2002-ben a panaszost kiemelt biztonsági fokozatú börtönben tartották fogva, annak ellenére, hogy az elkövetett bűncselekmény alapján nem esett ebbe a kategóriába. A börtön vezetője 2002 szeptemberében jóváhagyta, hogy az általános szabálytól eltérően a kérelmezőnek az orvosával folytatott levelezését ne bontsák fel, később azonban az engedélyt visszavonta. A börtönparancsnok döntése ellen a panaszos bírósághoz fordult, és az első fokon eljáró High Court megállapította, hogy a kivételes körülményekre tekintettel nem jogszerű a levelezés átvizsgálása, ezért megsemmisítette a parancsnok döntését. A fellebbviteli bíróság azonban az Egyezmény 8. cikke alapján arányos korlátozásnak találta a börtön intézkedését. A kérelmezőt 2007. május 22-én enyhébb biztonsági fokozatú börtönbe helyezték át. A strasbourgi bírósághoz benyújtott panaszában a kérelmező a levelezés tiszteletben tartásához való, az Egyezmény 8. cikkében garantált jogra hivatkozott.
A döntés.[4] Az EJEB a jogkorlátozási teszt első két elemét - a beavatkozás törvényi alapját és annak legitim célját - nem vitatta. A panaszos álláspontja szerint az átvizsgálás ténye befolyásolta az orvosával folytatott levelezést, és a bíróság az állapotára tekintettel érthetőnek tartotta az ezzel kapcsolatos fenntartásait. Semmi nem utalt arra, hogy a kérelmező valaha visszaélt volna vagy a jövőben vissza akarna élni a kezdetben garantált bizalmas levelezés lehetőségével. Továbbá fontos szempont, hogy ő maga nem tartozott a kiemelt biztonsági őrizetben lévő foglyok közé, és a fellebbviteli bíróság azt sem vette figyelembe, hogy az orvosa jóhiszeműen járt el és a megbízhatóságát semmi nem vonta kétségbe. Nem volt bizonyíték arra sem, hogy az orvos közreműködött volna jogellenes tartalom, illetve eszköz továbbításában. A fellebbviteli bíróság ugyanakkor nem látta alkalmazhatónak a jelen ügyben azt a korábbi precedenst, mely szerint a fogvatartottnak parlamenti képviselők titkárságával folytatott levelezését nem lehet elolvasni, annak ellenére, hogy a kérelmező esetében felhozott kockázati tényezőkre ugyanúgy lehet hivatkozni abban az esetben is. A bíróság hangsúlyozta, hogy az életveszélyes betegségben szenvedő fogvatartott és az orvosa közötti kapcsolattartásnak nem lehet alacsonyabb védelmet biztosítani, mint a parlamenti képviselő és a fogvatartott kommunikációjának. Maga a fellebbviteli bíróság is elismerte, hogy a levelezés nyomon követése esetenként a 8. cikk aránytalan korlátozását jelentheti, és a belső jogi szabályozás is változott azóta ebben a kérdésben. A kormány azt sem tudta meggyőző érvekkel alátámasztani, hogy miért jár kiemelt veszéllyel egy olyan orvossal folytatott levelezés, akinek a neve, címe, beosztása pontosan ismert, és akinek a rosszhiszeműségére semmi sem utal. e tekintetben a bíróság a jogi képviselővel folytatott kommunikációt használta példaként. Mindezek alapján a testület megállapította, hogy az ügyben a brit hatóságok nem találták meg a megfelelő egyensúlyt az elérni kívánt cél és a levelezés tiszteletben tartásához fűződő jog korlátozása között.
Az ügy körülményei. A kérelmező (VgT) egy Svájcban bejegyzett állatvédő egyesület, amely különösen az állatkísérletek és a nyomorúságos állattelepek ellen kampányol. A húsipari hirdetésekre válaszul a VgT televíziós hirdetéseket tett közzé, amelyekben a szabadban, megfelelő körülmények között nevelt sertéseket hasonlították össze a szűk ketrecekben tartottakkal, és a kisfilm végén arra szólították fel a közönséget, hogy az egészségük és a környezetük védelme érdekében fogyasszanak kevesebb húst. A Kereskedelmi Televízió-társaság 1994. január 24-én megtagadta a reklám közzétételét. A kérelmező szervezet ez ellen sikertelenül fellebbezett, végül a szövetségi bíróság 1997 augusztusában jogerősen jóváhagyta a döntést. Az ügyben az EJEB 2001. június 28-án kelt döntésében elmarasztalta Svájcot a véleménynyilvánítás szabadságának megsértése miatt. A döntést követően, 2001 decemberében a kérelmező kérte a szövetségi bíróságtól a jogerős nemzeti döntés felülvizsgálatát. A bíróság elutasította a
- 104/105 -
kérelmet arra hivatkozással, hogy a kérelmező nem tudta igazolni, van-e még célja a közlésnek. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságát nem tájékoztatták a nemzeti bíróság elutasító döntéséről, ezért az eredeti kérelem ügyét a 2003 júliusában elfogadott határozattal lezárta. A határozat hivatkozott a perújítás lehetőségére. A kérelmező 2003 decemberében tájékoztatta az Európa Tanács Emberi Jogi Főtitkárságát arról, hogy a nemzeti bíróság elutasította az EJEB ítéletére alapított perújítási kérelmét. A főtitkárság 2005 januárjában értesítette a kérelmezőket, hogy nem javasolja, hogy az ügyben ismételten a strasbourgi bírósághoz forduljanak, bár a VgT 2002 júliusában ismételten benyújtotta a panaszát arra hivatkozással, hogy Svájc az EJEB elmarasztaló döntését követően sem szüntette meg a jogsértő állapotot, és ezzel megsértette az Egyezmény 10. cikkét.
A döntés.[6] Az EJEB héttagú kamarája 2007. október 4-én megállapította az ismételt jogsértést. A döntést követően a svájci kormány kérte az ügy nagykamara elé utalását. Az elfogadhatósággal kapcsolatban a nagykamara elfogadta a kamara határozatában foglaltakat: a kérelmező kimerítette a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeket, és bár a szövetségi bíróság csak röviden, de vizsgálta az ügyben beadott strasbourgi panasz tárgyát képező kérdést. A bíróság továbbá hangsúlyozta, hogy a jogsértést megállapító ítéletei alapvetően deklaratív jellegűek, azok végrehajtását a Miniszteri Bizottság felügyeli. A Miniszteri Bizottság szerepe e téren nem zárja ki azt, hogy a végrehajtás érdekében foganatosított állami intézkedések nem alapozhatnak meg újabb egyezménysértést. Mivel a nemzeti bíróság elutasító döntéséről a Miniszteri Bizottságot a svájci kormány nem tájékoztatta, ezáltal azt kivonta az Egyezmény érvényesüléséért felelős szervek joghatósága alól, a bíróság nem utasíthatja vissza a kérelmet, és a kormány előzetes kifogásai nem elfogadhatók.
Az ügy érdemével kapcsolatban a nagykamara megjegyezte: a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alappillére, és annak gyakorlása nem csupán az állam negatív (nem beavatkozó) hozzáállását követeli meg, bizonyos esetekben a nemzeti hatóságok kötelesek pozitív intézkedéseket tenni. Jelen ügyben a svájci hatóságoknak kötelességük lett volna a 2001-es elmarasztaló határozat jóhiszemű végrehajtása. A perújrafelvétel alkalmas lett volna az ítéletben megállapított jogsértés orvosolására, ám a szövetségi bíróság döntése nyilvánvalóan nem töltötte be ezt a funkciót. A hirdetés közlésének betiltására alapot adó újabb körülmény hiányában a svájci hatóságoknak engedélyezniük kellett volna annak levetítését, és nem vizsgálhatták volna a vita aktualitását. Ez a kérelmező szervezet feladata lett volna. Mindezek alapján a bíróság megállapította az Egyezmény 10. cikkének ismételt megsértését.
Az ügy körülményei. A Herri Batasuna elnevezésű szervezet választási koalícióként jött létre és vett részt e minőségében az 1979. március 1-jén tartott spanyolországi parlamenti választásokon, majd 1986-ban pártként is bejegyezték. A másik kérelmező, Batasuna nevű szervezet 2001. május 3-án nyújtotta be a regisztráláshoz szükséges dokumentumokat a belügyminisztériumba. 2002 júniusában a spanyol parlament elfogadta a pártokról szóló törvényt, amely módosította a pártok szervezetére, irányítására, bírósági felügyeletére és feloszlatására vonatkozó addigi szabályozást. 2002 augusztusában a központi vizsgálóbíró felfüggesztette a Batasuna tevékenységét, és elrendelte a Batasuna, valamint a Herri Batasuna által használt valamennyi iroda és helyiség bezáratását. 2002 szeptemberében a kormány nevében eljáró tanácsos eljárást indított a legfelső bíróság előtt a két kérelmező szervezet feloszlatása érdekében, mivel azok megsértették a pártokról szóló új törvény rendelkezéseit. Álláspontja szerint a két párt tevékenysége összeegyeztethetetlen a demokráciával, sérti az alapvető alkotmányos elveket, az emberi jogokat és a párttörvény kommentárjában foglalt alapelveket. Ezzel egy napon a legfőbb ügyész is hasonló tárgyú beadvánnyal fordult a legfelső bírósághoz. 2003. március 10-én a Batasuna konkrét normakontrollra vonatkozó kérelmet nyújtott be a bírósághoz, amelyben kérte, hogy az alkotmánybíróság vizsgálja meg a betiltás alapjául szolgáló párttörvény alkotmányosságát. A legfelső bíróság a kérelmet elutasította, mindkét kérelmező tevékenységét jogszerűtlennek nyilvánította és elrendelte vagyonuk elkobzását. Az alkotmánybíróság elutasította az ítélet ellen benyújtott panaszt. A két párt strasbourgi beadványában az Egyezmény 10. és 11. cikkében foglalt szabadságjoga megsértését állította.
A döntés.[8] Az EJEB nem vitatta, hogy a pártok feloszlatása akadályozta az Egyezmény 11. cikkében garantált jogukat, és nem kérdőjelezte meg azt sem, hogy az intézkedésnek volt törvényi alapja és legitim
- 105/106 -
célja. Ami a demokratikus társadalomban való szükségességet és az ezzel összefüggő arányosságot illeti, a bíróság a vonatkozó esetjog részletes áttekintése után arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti hatóságok eljárása nyomós társadalmi igényt tükrözött. A nemzeti bíróságok helyesen és ésszerűen értékelték az előttük fekvő bizonyítékokat, amelyek arra engedtek következtetni, hogy van kapcsolat a kérelmező pártok és az ETA terrorista szervezet között. A spanyolországi helyzetet, a korábbi években elkövetett merényleteket figyelembe véve a fenti kapcsolat veszélyt jelenthet a demokráciára. A bíróság véleménye szerint a legfelső bíróság döntését abban a nemzetközi kontextusban kell értékelni, amely elítéli a terrorizmus bármiféle védelmezését. A panaszosoknak tulajdonítható cselekedetek és beszédek egyértelműen olyan szociális modellt jelenítenek meg, amely ellentétben áll a demokratikus társadalom koncepciójával. Mivel a kérelmezők magatartása ellentétben áll a demokrácia védett értékeivel, az alkalmazott szankció arányos az elérni kívánt céllal, ezért nem állapítható meg az Egyezmény 11. cikkének megsértése. A bíróság nem vizsgálta külön az Egyezmény 10. cikke alatt felhozott érveket. ■
JEGYZETEK
[1] 30471/08. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2009. szeptember 22-én kelt ítélete.
[3] 36936/05. számú kérelem.
[4] Az EJEB 2009. június 2-án kelt ítélete.
[5] 32772/02. számú kérelem.
[6] A nagykamara 2009. június 30-án kelt ítélete.
[7] 25803/04. és 25817/04. számú kérelem.
[8] Az EJEB 2009. június 30-án kelt ítélete.
Visszaugrás
