Már több mint 60 évvel ezelőtt megszületett egy egységes európai szabadalmi rendszer létrehozásának gondolata. A sok sikertelen próbálkozás után úgy tűnik, most meg is valósulhat.
2012. december 16-án az Európai Parlament elfogadta a Tanács egységes szabadalmi oltalom létrehozására vonatkozó rendeletét (1257/2012/EU), majd 2013. február 19-én az Európai Unió tagállamai közül huszonnégyen aláírták az egységes szabadalmi bíráskodásról szóló nemzetközi egyezményt1. Ez előtt utoljára az 1970-es években történt igazi előrelépés egy egységes európai szabadalmi rendszer létrehozásának irányába. 1973-ban Münchenben aláírták az Európai Szabadalmi Egyezményt (továbbiakban: ESZE), mely az Európai Gazdasági Közösség kezdeményezésére jött létre, azonban a csatlakozásra a nem EU tagállamoknak is volt lehetősége. Az ESZE 1977-ben lépett életbe. Ennek értelmében lehetőség van európai szabadalmi bejelentés benyújtására, melyet az egyezmény alapján létrejött Európai Szabadalmi Hivatal előtti eljárásban bírálnak el[2]. A megadás után az európai szabadalom nemzeti szabadalmakká esik szét.
A Müncheni Egyezménynek tulajdonképpen a "testvér" egyezménye volt az 1975-ben Luxembourgban aláírt Közösségi Szabadalmi Egyezmény, mely a Közös Piac területén kívánt létrehozni egységes hatályú közösségi szabadalmat, melyet az Európai Szabadalmi Egyezmény keretein belül bíráltak volna el. A Luxembourgi Egyezmény azonban soha nem lépett életbe.
A következő mintegy harminc évben olykor-olykor születtek újabb próbálkozások egységes hatályú európai szabadalom létrehozására, azonban egyik sem valósult meg. Érdemes mégis áttekinteni az előző évtizedek eseményeit kicsit részletesebben, mielőtt rátérünk arra, hogy hol tartunk most. A korábbi próbálkozások és kudarcok alapján ugyanis jobban érthető, hogy miért csak most és miért ilyen formában jön létre ez az új rendszer.
Az egységes európai szabadalmi rendszer gondolata végigkíséri az európai integráció történetét és szorosan összefonódik vele. Az igény már jóval a fent említett 1975-ös luxembourgi egyezmény előtt megfogalmazódott, mégpedig nagyon is karakteresen, több változatban, élénk szakmai viták közepette.
Az első javaslat egy úgynevezett európai szabadalmi hivatal létrehozására az 1949-ben Londonban megalakult Európa Tanács[4] első ülésén a francia Henri Longchambon szenátor szájából hangzott el.[5] Az Európa Tanács Gazdasági Bizottsága azonban elvetette, mivel úgy találták, hogy az európai nemzeti szabadalmi jogok sokfélesége és különbözősége miatt az nem lenne megvalósítható. A javaslat ennek ellenére nem tűnt el nyomtalanul. 1951-ben megalakult egy szabadalmi jogi szakértői bizottság[6], azzal a céllal, hogy felmérjék, milyen lépések szükségesek egy európai szabadalmi hivatal felállításához. Munkájuk nyomán - pár éven belül - két egyezmény is született: az egyik 1953-ban a szabadalmi bejelentések formai követelményeiről[7], a másik 1954-ben az egységes nemzetközi szabadalmi osztályozási rendszerről[8]. Készült egy - a 15 állam szabadalmi törvényeit és joggyakorlatát összehasonlító - átfogó tanulmány is, melyből kiderült, hogy jelentősek a különbségek ezen a területen.
A bizottságból létrejött egy kisebb mindössze öttagú (francia, holland, olasz, német, brit) csoport. Ők kezdtek el foglalkozni a szervezeti (európai szabadalmi hivatal létrehozása) és anyagi jogi kérdésekkel. Az ’50-es évek elején két érdekes és merész javaslat született. Mindkettő egy, a szerződő államokban egységes hatályú szabadalom létrehozását tűzte ki célul, két különböző irányból közelítve meg a kérdést.
Eduard Reimer professzor - a csoport német tagja, a nyugatnémet szabadalmi hivatal elnöke - végső célként képzelte el egy európai szabadalmi hivatal felállítását, köztes megoldásként pedig egy európai szabadalmi bíróság létrehozását javasolta.
A javaslata alapján a nemzeti szabadalmi hivatalok által megadott szabadalmaknak lehetett volna egységes hatálya a szerződő államokban. Az európai szabadalmi bíróságnak kizárólagos hatásköre lett volna megsemmisítési ügyekben, de csak azon szabadalmazhatósági feltételek alapján, amelyeket az egyezmény megszabott. Reimer egyezménytervezetében szerepeltek tehát bizonyos szabadalmazhatósági feltételek, de ezeken felül a szerződő országoknak jogában állt volna egyéb feltételeket is meghatározni és azok alapján visszautasítani egy bejelentést illetve megsemmisíteni egy szabadalmat. Bitorlási kereset indítható lett volna az európai szabadalmi bíróság vagy az illetékes nemzeti bíróság előtt is. Utóbbi döntése azonban csak az adott ország területén lett volna hatályos, míg az előbbié az összes szerződő állam területén.
Reimer úgy gondolta, hogy az európai szabadalmi bíróság döntései és a rendszer működéséből fakadó gyakorlat elősegítették volna az egységesedést. Végső célként egy európai szabadalmi hivatal létrehozása lebegett a szeme előtt.
- 29/30 -
A korabeli kritikusok szerint Reimer javaslatával az volt a legfőbb probléma, hogy megvalósulása esetén túlságosan sértette volna a nemzeti szuverenitást. Úgy tűnt, senkinek nincs ínyére, hogy a szabadalom megsemmisítési alapjainak egy részét az egyezmény rendelkezései határoznák meg, másokat pedig a különböző nemzeti jogszabályok.
A holland küldött de Haan - aki a holland szabadalmi hivatal elnöke volt - javaslata másik irányból közelítette meg a kérdést. Úgy gondolta, hogy a Reimer javaslata alapján létrejövő párhuzamosan működő bírósági rendszerek komoly zavarokat okoznának, mivel az egyes országokban jelentős eltérések[9] mutatkoznak mind a jogszabályokat mind a gyakorlatot illetően.
De Haan azt javasolta, hogy hozzanak létre egy európai szabadalmi tanácsot, amely jogosult egységes európai szabadalom megadására. Az európai szabadalmi tanács egy saját, a nemzeti megadási feltételektől független, feltételrendszer alapján bírálta volna el a bejelentéseket. Ezt a feltételrendszert úgy határozták volna meg, hogy amennyire lehetséges a maximuma legyen azoknak a feltételeknek, melyeket a különböző országok törvényei megszabnak. De Haan azonban úgy látszik annyira el akarta kerülni a nemzeti szuverenitás legkisebb fokú megsértését is, hogy javaslata e feltételrendszer konkrét meghatározására már nem terjedt ki.
A szabadalmi szakértői tanács 1955. novemberi ülésén végül úgy döntött, hogy egyik javasolt megoldással sem foglalkozik. Úgy látták, hogy a szabadalmi anyagi jog bizonyos pontjainak harmonizálása előfeltétele kell legyen annak, hogy létrejöhessen egy egységes hatályú európai szabadalom - akár úgy, hogy európai, akár úgy, hogy nemzeti hivatal adja meg. Újabb összehasonlító elemzés készült, amely konkrét szempontok[10] alapján hasonlította össze a nemzeti jogszabályokat és gyakorlatot, és főként az anyagi jogra terjedt ki.
Végül a bizottság munkájának eredményeként 1963-ban létrejött a Strasbourgi Egyezmény[11], amely a szabadalmi anyagi jog bizonyos részeinek egységesítésére[12] tett kísérletet, és amely végül csak 1980-ban lépett életbe. Azonban a Strasbourgi Egyezmény igazi jelentősége - Christopher Wadlow brit jogászprofesszor szerint - az, hogy modellként szolgált, melyet a különböző államok követhettek és követtek is, függetlenül attól, hogy ratifikálták-e vagy sem. További jelentősége és hatása abban rejlik, hogy teljes egészében beépítették az 1973-as Európai Szabadalmi Egyezménybe.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
