A 2009. évi CXX. törvény szövegváltozatainak faktoringgal kapcsolatos hiányosságai, és egy későbbi szabályozás lehetséges alapvonalai
A hatályos magyar joganyag a faktoring explicit fogalmát nem határozza meg, holott a témával foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek egyaránt hangsúlyozzák a faktoring-tevékenység növekvő gazdasági jelentőségét.1 Nem véletlenül.
Napjainkban a vállalatok finanszírozása, likviditása kulcskérdés. A gyorsan fejlődő gazdaságban nap mint nap egyre több forgatható pénzeszközre van szükség. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére a hitelezési rendszer - elvileg - megoldást nyújt. Csakhogy a hitelek drágák, a biztosítékok elvesztésének kockázata nagy, az ügyintézési határidő hosszú. Mindezen problémák megoldására a faktoring jelenti, jelentheti a megoldást.
A dinamikusan fejlődő piacgazdaság igényeit azonban a jogrendszer nem tudta követni, így mind a mai napig átfogó faktoring-szabályozás nem született. Jelenleg csupán két jogszabály tartalmaz előírásokat ebben a tárgykörben.
Az egyik az 1988. május 28. napján Ottawában elfogadott nemzetközi egyezmény a faktoringról (a továbbiakban: Egyezmény), amelyet a magyar jogalkotó az 1997. évi LXXXV. törvénnyel implementált a jogrendszerbe. Az Egyezmény szabályai azonban csak akkor alkalmazhatók, ha a vevő és a szállító székhelye különböző országokban van, továbbá, ha a szállító, a vevő és a faktor székhelyének országai csatlakoztak az Egyezményhez, illetve mind a szállítási, mind a faktoring-szerződés vonatkozásában egy szerződő ország joga irányadó. Ezentúl megjegyzendő, hogy az Egyezmény szövege egy, a részes államok küldöttei által megkötött "kompromisszum", amelynek létrehozásához éppen a részes államok eltérő, faktoringgal kapcsolatos joganyaga, valamint joggyakorlata vezetett.2 Az Egyezmény a faktor négy lehetséges szolgáltatását sorolja fel, amelyek közül, ha kettőnek a teljesítésére sor kerül faktoring-szerződés jön létre. Mivel a négy lehetséges szolgáltatás közül legalább a követelések beszedése teljesen eshetőleges, valamint mivel a megelőlegezés mindig esszenciális kelléke a faktoringnak (azaz finanszírozási elem nélkül faktoring-szerződés nem jön létre), ezért a hazai szabályozáshoz nem szolgálhat mintául az Egyezmény.3
A másik - immár csak a belső jogviszonyokra alkalmazható jogszabály - az 1996. évi CXII. törvény a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról (a továbbiakban: Hpt.). A Hpt. 2. számú melléklete a hitel- és pénzkölcsön-nyújtás cím alatt mint a pénzkölcsön-nyújtás egyik elemét említi a faktoringot: "10.2.b) Pénzkölcsön-nyújtás […] követelésnek - az adós kockázatának átvállalásával vagy anélkül történő - megvásárlása, megelőlegezése (ideértve a faktoringot és a forfetírozást is), valamint leszámítolása, függetlenül attól, hogy a követelés esedékességének nyilvántartását és a kintlévőségek beszedését ki végzi […]".
A fenti két jogszabályhoz kapcsolódó szakirodalom megosztott abban a kérdésben, hogy az alapjogviszony jogosultja milyen jogcímen ruházza át követelését a faktorra. Főként a rendszerváltozás utáni években volt jellemző, hogy a jogügyletet követelésvásárlásként minősítették, és az adásvétel szabályait alkalmazták rá.4
Fenti álláspont hibáira már a ’90-es évek közepén Szentiványi Iván elvi éllel mutatott rá.5 Álláspontja szerint mivel az 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről (a továbbiakban: Ptk.) 365. §-ának (2) bekezdése értelmében adásvétel tárgya csak forgalomképes dolog lehet, így fel kell hívni a Ptk. 94. § (1) bekezdését, amely szerint minden birtokba vehető dolog tulajdonjog tárgya lehet. Mivel azonban a faktoring-szerződések tárgya kivétel nélkül követelés, és a követelés nem birtokba vehető dolog, így azok adásvétel jogcímen érvényesen nem szállhatnak át.
Az irodalomban jelenleg elterjedt nézetek szerint az ügyletet leginkább az engedményezés,6 valamint a hitel- és kölcsönszerződés sajátosságai jellemzik.7
A felosztást Szentiványi Iván alapozta meg, nézeteit Nochta Tibor fejlesztette tovább, majd Petrik Béla mutatott rá az úgynevezett valódi és nem valódi faktoring közötti lényegi különbségre.8, 9, 10
Úgy gondolom, hogy a megkülönböztetés nem egyszerűen a faktoring két fajtáját takarja, hanem olyan különböző jogügyleteket, amelyeknek gyakorlati perfektuálódása, valamint az ügyletek mögött alkalmazandó joganyag különbözősége okán, valójában két teljesen különböző, ugyanakkor - tévesen - egységesen faktoringnak nevezett atipikus szerződésről van szó.
Jelen dolgozat célja, hogy bemutassa a valódi (a továbbiakban: visszkereset nélküli), valamint a nem valódi (a továbbiakban: visszkeresetes) faktoring közti különbségeket, tisztázza a két jogintézmény közti elméleti és gyakorlati eltéréseket, s rávilágítson a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény (a továbbiakban: új Ptk. tervezete) szövegváltozatainak faktoringgal kapcsolatos hiányosságaira.
Kónya Judit a faktoringról mint bankügyletről szóló munkájában megemlíti mind a visszkereset nélküli,
-107/108-
mind a visszkeresetes faktoringot, azonban véleménye szerint a faktoring tipikus formája a visszkereset nélküli modell, amely az engedményezéssel mutat rokon vonásokat.11 Ettől eltérő álláspontot képvisel Farkas Zsuzsa12 és Nagy Zoltán13, akik szerint a faktoring inkább a hitel- és kölcsönjogviszonyhoz áll közelebb.
Véleményem szerint az eltérő álláspontok mögött az ügylet különböző nézőpontból történő megközelítése húzódik meg. A faktoringnak ugyanis - ebből a szempontból - nincs tipikus, vagy atipikus formája, csupán az a faktoring létezik, amely a visszkeresetes ügyletet jelöli, s ebben az esetben a mögöttes joganyagot valóban a hitel- (pontosabban a kölcsön) jogviszony elemei adják. Amennyiben viszont a faktornak nincs visszkereseti joga, úgy az engedményezés szabályait kell felhívni.14
A visszkereset nélküli faktoringot tekinthetjük a régebben kialakult formának, amelyet azonban mind a mai napig világszerte használnak. Az Egyesült Államokban kialakult modell lényege eredetileg az volt, hogy a faktorok megelőlegezték az alapjogviszony jogosultjának követelését, de egyben átvállalták a követelés behajthatatlanságának kockázatát is (visszkereset nélküli faktoring). Minthogy ezzel a bankok érdekeit nagymértékben sértették, a későbbiekben lemondtak a kockázat átvállalásáról, és ha az alapjogviszony kötelezettje nem teljesített, úgy ennek felelősségét az alapjogviszony jogosultjára hárították át (visszkeresetes faktoring).15
A kockázat átvállalásával kötött ügyletek a visszkereseti jog (más néven: del credere felelősség) átvállalása nélküli faktoring. Hazánkban is ez az ügylet terjedt el előbb, de napjainkban az összes gyakorlati szakember kiemeli, hogy ez valójában nem tekinthető a klasszikus értelemben vett faktoringnak.16
A visszkereset nélküli faktoring lényegét az alapjogviszony kötelezettjével szemben fennálló követelés "megvásárlása" képezi. Ebben az esetben a faktor végleges jelleggel, visszkereseti jog nélkül, egyszeri összegért "veszi meg" a követelést, amelyet saját kockázatára próbál meg behajtani, vagy továbbértékesíteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
