Mielőtt nagytiszteletű bíró kollégáim - előadásom kapcsán - eretnekséggel, árulással és a rendes bíróságokkal szembeni hűtlenséggel vádolnának és ezért az orleansi szűz, Jeanne d’Arc sorsára juttatnának, szeretném őket tájékoztatni, hogy a máglyahalálról szóló ítéletet egyszer már átéltem, így nézeteim miatti elítéltetésem mindenképpen res judicata, amelyet már Werbőczy is a Tripartitumában perzaklatásnak, azaz "patvarkodásnak" minősített, és az ezért kiszabható "kétszáz arany forintot tevő ötven gira büntetés" kétharmadát a bírónak és egyharmadát pedig a sértettnek rendelte juttatni. Első máglyára küldésem 1991-ben történt, mert akkor az Alkotmánybíróságon előadó bírája voltam az elhíresült, vagy inkább hírhedetté vált "Jánosi-ítéletnek", amellyel az Alkotmánybíróság a Fővárosi Bíróság egy konkrét ítéletét megsemmisítette. A jogirodalom és a mérvadó, főként a Legfelsőbb Bíróságtól eredő bírói álláspontok akkor "morálisan túlfűtött hiperaktivista" alkotmánybíráskodásról szóltak, és az Alkotmánybíróságnak szembe kellett néznie a bírói jogalkalmazás területére való illetéktelen beavatkozás vádjával is. A vádpontok között szerepelt, hogy az Alkotmánybíróság megengedhetetlenül átcsúszott a jogalkalmazás területére, megsértve ezzel a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési, jogorvoslati jurisdikcióját. Továbbá az is, hogy az Alkotmánybíróság határozata a bíróság hatáskörének contra legem kiterjesztő értelmezése nyomán született, és az Alkotmánybíróság "mindenhatónak képzeli magát".
A felsorolt vádak annyiban megalapozottak voltak, hogy a konkrét bírói ítélet megsemmisítése voltaképpen az Alkotmánybíróság "csínye" volt. Rajtam kívül azonban az irodalomban senki nem hivatkozott arra, hogy a konkrét ügyben - amely egy személy identitását meghatározó és legalapvetőbb sorsát érintette - a tényleges jogorvoslathoz megoldásként egyedül a bírói ítélet eltörlése kínálkozott. Mindenesetre bizonyosra vehető, hogy az Alkotmánybíróságnak ez az alkotmányos helyzetet és alapjogsérelmet helyreállító, "csínytevő" döntése hatással volt a jogalkotóra abban, hogy a törvényhozás a kérdést azóta az eljárásjogokban rendezte. Ezért sem érzek lelkiismeret-furdalást a döntés miatt egészen a mai napig.
A bírói kar akkor kinyilvánított sértettsége, és vele együtt a szakma felhorkanása ugyanakkor "éji homályba" fedte az ítéletnek azt a sokkalta erőteljesebb és fontosabb mondandóját, amellyel viszont a határozat - a bírói jogalkalmazást mintegy piedesztálra emelve - nagyon is megkötötte az Alkotmánybíróság kezét. Az ítélet ugyanis egyidejűleg a bíróságok javára szólóan explicit módon kimondta, hogy az Alkotmánybíróságnak a bírói, jogalkalmazási gyakorlat helyessége alkotmányosságának a vizsgálatára nincs hatásköre. Ez azt jelenti, hogy amennyiben valamely jogszabály több lehetséges értelme közül a jogalkalmazási gyakorlatban az következetesen, sőt állandóan csak egyféle tartalommal realizálódik, akkor kizárólag csak ez a normatartalom szolgálhat az alkotmányossági vizsgálat alapjául. Ellenkező esetben az Alkotmánybíróság a jogszabálynak a bírói gyakorlat általi értelmezésének a helyességét vitatná, ezzel pedig a Legfelsőbb Bíróság hatáskörét vonná el. Ezért azt hiszem, hogy az Alkotmánybíróság az "élő jog" teóriájának a kimunkálásával a konkrét bírói ítélet megsemmisítésével okozott, és a bíróságokat ért presztízsveszteséget legalábbis kiegyenlítette.
Eleve roppant nagy hibának tartom azt az egyes szakírók által különösen generált "párbajfelállást", hogy a két szervezet egymással kapcsolatos jogállását hatalmi-, erkölcsi-, tekintélyi, azaz presztízskérdésként kezeli, és ez az idő múlásával nemhogy enyhülne, hanem újra és újra búvópatakként a felszínre tör és sodrása erősödik. Legutóbb például a jogegységi határozatok alkotmányossági kontrolljával összefüggésben. Az ilyenfajta hatalmi harc ugyanis bizonyosan az alkotmányos jogállamiság kárára van. Ezen az alapon az Alkotmánybíróságnak is presztízsveszteségként kell megélnie a strasbourgi bíróság Vajnai kontra Magyarország ítéletét, amelyben a Bíróság - bár nagyon finoman és szinte implicit módon - de bizony mégiscsak felülbírálta az Európai Egyezmény alapján az Alkotmánybíróság határozatát. Az alkotmányos jogállamiság és kulturáltság szempontja valamennyiünktől nagyfokú alázatot követel.
De nézzük most már a két hatalmi tényező kapcsolatának érdemi kérdéseit.
A bíróságok kizárólagosan jogalkalmazói vagy egyúttal jogalkotói tevékenysége a jogbölcseleti, alkotmányjogi irodalom és a bíróságokat is újra és újra foglalkoztató, eldönthetetlennek látszó kérdés.
1. A bíróságok szerepéről és funkcióiról alkotott egyik nézet szerint: a bíráskodás kizárólag jogalkalmazás, vagyis a bírói munka joghozkötöttsége, a "juris dictio" a tevékenység meghatározó mozzanata, a bíróság tehát kizárólag normát alkalmaz. E felfogásban a bíróság joghozkötöttsége a bíráskodás alapvető jellegét meghatározó vonás. A bíróság különleges funkciója a jogrendszerben éppen a jogi szempontnak, azaz a legalitásnak az alkalmazás útján való érvényesítése.
2. A másik nézet szerint a valóságos jogképződés a konkrét jogeseteket eldöntő jogalkalmazói szervek - azaz a bíróságok - tevékenységében megy végbe. Az ún. szabadjogi iskola a törvény kötelező erejét még nem ejtette ugyan teljesen el, de beérte azzal, hogy azt a lehető legszűkebb térre szorítsa. Az iskola képviselői szerint a törvények egészen világos szóhangzatát kell csak a bírónak figyelembe venni. Ezen a körön túl azonban a bíró az irányadó jogot - szuverén módon - az eset eldöntése során maga alkotja meg. A törvény tulajdonképpen csak a jogérzeten alapuló bírói döntés ellenőrzésének az eszköze. E felfogásban tehát a bírói ítélet egyedi, konkrét jogszabálynak minősül (sententia jus facit inter partes).
Az egzisztencialista jogfilozófia jogforráselmélete még ennél is tovább megy. Maihofer szerint nem a törvényhozás, hanem megfordítva, a bírói jogalkotás a jogképződés meghatározó módja. A bírói úton történő jogalkotás sajátos kizárólagosságát fogalmazza meg a common law híres jogásza Oliver Wendell Holmes, aki szerint "a bíróságok jövőbeni döntéseiről szóló próféciák, és semmi több, amit jognak nevezünk". A bírói jogalkotás "egyedülvalóságát" pedig egészen végletes módon, szélsőségesen fejezi ki Jerome Frank amerikai realista jogszociológus jogbölcselete, aki szerint a jog nem a törvényhozás útján alkotott normákból, hanem kizárólag egyedi bírói döntésekből áll, vagyis amikor a bíró eldönt egy esetet, akkor jogot alkot, és csak ez tekinthető egyedüli, létező jognak. Frank szerint a jogalkalmazói jogképződés ex post facto megy végbe, ami annyit jelent, hogy a konkrét egyedi eset vonatkozásában a jog utólagosan, tehát előre nem tudottan és számításba sem vehetően, jön létre, amely ugyan jogbizonytalansággal jár, de a jogbiztonság egyébként is csak illúzió.
Azt gondolom, hogy a helyes álláspontot a két szélső nézet között, valahol középúton kell keresnünk. Nem lehet elvitatni, hogy a szabadjogi iskola és követői nagy szolgálatot tettek a jogfejlődésnek, mert a bírót arra ösztönözték, hogy igyekezzen a jogszabályok által köré emelt falon túllátni. Ezt a gondolatot fogalmazta meg az első Alkotmánybíróság volt elnöke "a láthatatlan Alkotmány" teorémájával, amiért oly sok bírálatot kapott, pedig valójában a gondolat nem is tőle eredt, hiszen Marton Géza már jóval korábban mondta ki, hogy "minden törvény vak, látóvá azt a bíró szeme teszi". Az elnök pusztán Martonnak ezt a tételét a törvények szintjéről az Alkotmány magaslatába emelte fel. Ami azonban ezen a gondolaton túl van - mint például Frank elmélete -, az már "a jogról alkotott nézetek jogelméleti hattyúdala."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
