A törvényalkotó a 2018. január 1-jén hatályba lépett választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvénnyel (a továbbiakban: Vbtv.) új helyzetet teremtett a választottbíráskodás hazai szabályozásában, és ezzel a polgári per eme elsőszámú alternatívájának számító eljárás elfogadottságának és fejlődési esélyeinek terén. Az új törvény tartalma nem adhat okot megnyugvásra a választottbíráskodás hazai sorsát szívükön viselőknek, mert a Vbtv. számos tekintetben - mind koncepcionális, mind részletszabályi, mind pedig nyelvi-terminológiai szinten - felülvizsgálatra szorul. Az érintett szabályok a választottbíráskodás társadalmi, valamint szűkebb értelemben - hazai és nemzetközi befektetői - felhasználói elfogadottságának javulását, megszilárdulását akadályozhatják éppen egy olyan időszakban, amelyben esély lenne az elmúlt években kapott legitimációs és bizalmi sebek gyors begyógyítására.
Jelenleg nincs már értelme azon elmélkedni, hogy a végül hatályba lépett szabályozási tartalom kialakulásában milyen szerepet játszott a választottbírósági eljárásjogot behatóan ismerő és - mind elméletben, mind napi gyakorlatban - művelő személyi kör szembetűnő mellőzése a törvényelőkészítés folyamatában. Elég ebben az összefüggésben annyit rögzíteni, hogy a 2013-ban megindult polgári perjogi kodifikáció-előkészítés magától értetődő feladatának tekintette az új Polgári Perrendtartás (a továbbiakban: Pp.) megalkotásával egyidejűleg - jogforrásilag is a Pp-be integráltan - a választottbírósági eljárás szabályozásának modernizáló újrakodifikálását, és erre az új Pp. Koncepciójának a szakma által konszenzusosan előkészített tervezete egyértelmű tartalmi javaslatot is tett, amelyet azonban az igazságügyi kormányzat elvetett. Ezzel - utólagosan rátekintve - meghiúsult annak az esélye, hogy a szakma érintett köreinek bevonásával megvalósuló, mélyreható és szempon-
- 5/6 -
tokban gazdag szakmai vita során érlelődjön ki egy, a magánjogi jogvitákban érdekelt felek, valamint a nemzetközi versenyképességét ezen a területen is biztosítani akaró állam érdekeit egyaránt szolgáló szabályozás. A szakma felelőssége így most az, hogy az immár elfogadott és hatályba lépett Vbtv. mielőbbi tartalmi javítását kezdeményezze a törvényalkotónál.
E kezdeményezés első lépése közvetlenül a Vbtv. hatályba lépését követően már meg is történt: a törvény által új szervezeti keretekben definiált, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság (a továbbiakban: Kereskedelmi Választottbíróság) elfogadta és közzétette új Eljárási Szabályzatát (a továbbiakban: Szabályzat). A Szabályzat ugyanis már abban a reményben és annak elővételezésével készült, hogy a Vbtv. hibái és hiányosságai a közeljövőben szükségszerűen korrigálásra kerülnek, és ezért a Szabályzat saját magát már egy jövőben tökéletesített törvényi szabályozással látja összhangban. A mellékleteként itt is közölt Szabályzat az adott jogalkotási helyzetben ilyenformán egyfajta javaslat-összességnek és vonalvezetőnek is tekinti magát - természetesen azzal, hogy csak azon keretek között tudott a megalkotója szakmai meggyőződése szerint előremutató helyesbítéseket és alternatívákat felmutatni, amelyek Szabályzatba foglalásának a Vbtv. kógens rendelkezései nem képezték akadályát.
A Kereskedelmi Választottbíróság 2018. január 1-jén hivatalba lépett új elnökétől 2018. január 5-én kaptam felkérést arra, hogy készítsem el a Választottbíróság új Eljárási Szabályzatát. Mivel a Vbtv. 67. § (9) bekezdése értelmében az elnökség "[...] 2018. január 31. napjáig elfogadja az ügyrendjét és az eljárási szabályzatot, valamint a honlapján közzéteszi a listát", a minden más kötelezettség félre tételét megkövetelő munkára nem sok idő állt rendelkezésre. Az elnökség által - több olvasat után - január végén elfogadott Szabályzat a törvény által - csak implicit módon - megkövetelt "határidőben", január 31-én közzétételre került. Az elnök eljárási szabályzat-írásra vonatkozó megtisztelő felkérését - egyebek mellett - azért fogadtam el, mert az volt az azóta sem változott meggyőződésem, hogy a Szabályzat a fentebb említett módon a maga eszközeivel hozzájárulhat a magyar választottbírósági eljárásjog gyakorlatának minőségi fejlesztéséhez. Emellett a nemzetközi sztenderdeknek is megfelelő Szabályzat a törvényalkotó abbéli felismerését is esetleg elősegítheti, hogy a törvényi szabályozás egyes nem megfelelően kiérlelt, illetőleg a választottbíráskodás szempontjából kifejezetten kontraproduktív megoldásai által hordozott rizikókat a közeli jövőben törvénymódosítással semlegesíteni kell. Ezek a rizikók nem jelentéktelenek. A törvényi szabályozás egyes bizonytalanságai, nemzetközi sztenderdektől való tartalmi eltérései Magyarország, mint választottbíráskodási fórum eljelentéktelenedését eredményezheti. Ez pedig szöges ellentétben állna a törvényalkotó által éppen a Vbtv. megalkotásával összefüggésben is egyértelműen kommunikált céljával, Magyarország versenyképességének javításával.
A jelen írás keretei között az új Szabályzat egyes csomópontjai kiemelésének célja a fentiek fényében kettős: egyrészt egy rövid bevezető összefoglalással motiválni akar az új Eljárási Szabályzat olvasására és kritikai tanulmányozására. Másrészt a Szabályzat megszületésének és tartalmának apropóján egyidejűleg - egyelőre az említés szintjét csak kevéssel meghaladó terjedelemben és ezzel is továbbgondolásra motiváló céllal - végigveszi a Vbtv. tökéletesítésének főbb leendő színtereit.
- 6/7 -
A Szabályzat nyitó, "Fogalommeghatározások" címet viselő rendelkezése az egész Szabályzatot végigkísérő fogalmi tisztaságot és egységességet hivatott megalapozni. Emellett célja a definíciós rendelkezésnek az is, hogy a Vbtv-ben helytelenül, vagy egyáltalán nem, vagy éppen szükségtelenül megfogalmazott tételeket a törvény adta korlátokon belül a helyére tegye.
Ennek megfelelően a Szabályzat fogalmi rendszere tartalmaz egy olyan választottbírósági szerződés definíciót, amely - ellentétben a Vbtv. 3. és 8. §-aival - nem a definiálandóval definiál és nem is keveri össze a definíciót a formai követelményekkel, hanem fogalmi szinten konzekvensen végigveszi a választottbírósági szerződés három lehetséges esetét: a kizárólag eljárásjogi tárgyú önálló választottbírósági szerződést (compromis), a felek anyagi jogviszonyait szabályozó szerződés által hordozott választottbírósági kikötést (clause compromissoire), végül pedig a konkludens módon megkötött választottbírósági szerződést (választottbírósági keresetindítás és azzal eljárásjogi értelemben korrespondáló, mert hatásköri kifogást nem tartalmazó alperesi védekezés).
A "jogvita" fogalmi meghatározásánál a Szabályzat a törvénnyel ellentétben nem ragaszkodik feleslegesen olyan korlátokhoz, amelyeket tartalmilag sem az UNCITRAL Model Law, sem pedig a magyar jogforrások nem követelnek meg. Így különösen elhagyja a törvényben feleslegesen használt "kereskedelmi" korlátozást, hiszen azt maga a Model Law is már a polgári magánjogi jogviták lényegében teljes spektrumára kinyitja és maga a törvény is némileg erőszakoltan még a deliktuális igényeket is - helyesen - bele akarja érteni.
Ugyanígy nem tartalmaz a Szabályzat felesleges szubjektív és objektív arbitrabilitás alóli kivételeket sem. Előremutatónak tekinthető a Vbtv. megoldása, amellyel elhagyja a korábbi törvény ebbéli korlátozó rendelkezéseit és már nem szabja feltételként a választottbírói útra tartozhatósághoz a gazdálkodói minőséget (korábbi szubjektív arbitrabilitási korlát) és nem zárja el az egyes, korábban a nemzeti vagyon szabályozásából fakadóan kizárt pertárgyakat sem a választottbírósági úttól (korábbi objektív arbitrabilitási korlát). A Vbtv. objektív arbitrabilitást korlátozó rendelkezései között így mostanra egyrészt megmaradtak a magától értetődő pertárgyak, azaz azok, amelyek esetében nem, vagy nem korlátlanul érvényesül a féli magánautonómia és ezzel az eljárásjogi rendelkezési jog: a Pp. különleges perei és a közigazgatási per [Vbtv. 1. § (3) bekezdés].
Másrészt viszont bekerült ugyanebbe a szabályba egy új kizáró rendelkezés: fogyasztói szerződésből fakadó jogvitára a Vbtv. szükségtelenül kizárja a választottbírósági utat. Ezt a szabályt a Szabályzat a fogalommeghatározásokban a "jogvita" definíciójánál tudatosan nem veszi át. Természetesen amíg a törvény tartalmazza a kizárást, addig ezen a Szabályzat sem képes változtatni, a Szabályzat azonban nem kívánt olyan explicit rendelkezést átvenni a törvényből, amely nem indokolt és ezzel ébren akarja tartani azt a belátást, miszerint szükségtelen a fogyasztót akarata ellenére elzárni a választottbírósági eljárástól. A fogyasztó védelmét megfelelő figyelemfelhívó szabályokkal kell ehelyett biz-
- 7/8 -
tosítani, például úgy, ahogyan más európai jogrendszerek is: a fogyasztó csak teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt önálló szerződésben, vagy csak közjegyzői okiratban köthessen választottbírósági szerződést stb. A fogyasztói szerződések teljes körű, minden differenciáció nélküli kizárását ugyanis sem a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i) pontja, sem pedig a Kúria vonatkozó joggyakorlata (3/2013. PJE határozat) nem követeli meg és ezért felesleges ezen szigorítani. Azzal együtt, hogy önmagában is nagyon szerencsétlenül és nemzetközi összehasonlításban is kivételesen alakult a magyar jogban az, hogy a fogyasztói szerződéssel kapcsolatban a választottbírósági szerződés a tisztességtelenség fogalmával kerül kapcsolatba, az mindig az adott ügy részleteinek ismeretében dönthető csak el, hogy a fogyasztó részére nem éppen a választottbírósági út-e a kedvezőbb. A kivételesen a modern fogyasztói társadalomban is még előforduló, belátó- és cselekvőképes fogyasztót nem szükséges az akarata ellenére védeni.
Szintén nem tartalmaz a Szabályzat - sem fogalom-meghatározási szinten, sem a későbbi részletszabályokban - olyan különbségtételt, ami a választottbíráskodás domesztikus vagy nemzetközi jellegét venné alapul. A Szabályzat - ugyanúgy ahogyan a törvény - egyaránt alkalmazandó nemzetközi elemet nem tartalmazó és nemzetközi elemmel rendelkező eljárásokra is. A "nemzetközi választottbíráskodás" mint fogalommeghatározás elhagyásának indokoltsága többek között abban is megmutatkozik, hogy a terjedelmes törvényi definíció (Vbtv. 3. § (1) bekezdés 2-4. pont) már a Vbtv-ben is teljességgel felesleges[2], hiszen a törvény - egy marginális és nyilvánvalóan mihamarabb kiiktatandó részletszabálytól (12. § (5) bekezdés)[3] eltekintve - maga sem tartalmaz különös szabályokat a nemzetközi választottbíráskodásra. A vonatkozó törvényi definíció így az UNCITRAL Model Law szolgai és egyben értelmetlen követése. A Modelltörvény (a domesztikus eljárásokat nem kizárva) a nemzetközi eljárásokra akar potenciálisan a harmonizáció alapjául szolgáló szabályokat teremteni, ezért szükségszerű, hogy definíciós szinten meghatározza a nemzetközi jelleg ismérveit. Ezt a különbségtételt a Vbtv. nem teszi a magáévá, ezért a Szabályzatban is indokolatlan lett volna külön "nemzetközi" szabályokat alkotni és azokhoz kapcsolódóan a nemzetközi jelleget definiálni. Feleslegessége okán ezért a Vbtv. 3. §-ából is hatályon kívül kell helyezni a hosszadalmas és bonyolult definíciót[4], hacsak a törvényalkotó - egy újabb felesleges és ezért nemkívánatos módosítással - nem kettőzi meg a törvényi szabályozást egy "nemzetközi eljárási" fejezet beiktatásával. Az UNCITRAL Modelltörvény és annak magyarázatai, valamint a nemzet-
- 8/9 -
közi gyakorlat is egybehangzóak abban, hogy a választottbíráskodás helyében a felek szabadon állapodnak meg. Nincs látható indoka annak, hogy a feleket bármilyen körülmények alapján miért kellene elzárni a magyar jog alkalmazásától, ha ügyleti akaratuk ez és az általuk választott ad hoc vagy institucionális választottbíróság ezt elfogadja, illetőleg az esetleg alkalmazandó külföldi szabályozó ezt megengedi. A törvény fogalmi tisztasága is indokolja a módosítást, mert a választottbíráskodás helyének értelmezése sok jogalkalmazói probléma okozója volt a múltban.
Már a fogalommeghatározások szintjén egyértelműsíti a Szabályzat, hogy az egész szabályrendszert végigkíséri az intézmény és a jogvita eldöntésére hivatott fórum megkülönböztetése: a konzekvensen nagybetűvel írt "Választottbíróság" mindig az intézményt, azaz a MKIK Állandó Választottbíróságát (a Kereskedelmi Választottbíróságot) jelenti, míg a jogvita tényleges eldöntésére rendelt döntéshozó fórum a "választottbírósági tanács". A Szabályzat nem differenciál tovább az intézmény által ellátandó feladatok belső leosztása irányában: azt, hogy a Szabályzatban a Választottbíróságra telepített feladatokat, eljárási cselekményeket ténylegesen az Elnök, az Elnökség vagy a Titkárság végzi-e el, az intézmény belső munkamegosztásának a függvénye. Kifelé ezek mindenesetre a Választottbíróság cselekményeiként jelennek meg.
Végül a fogalommeghatározások a "Regisztrációs Díj", a "Választottbírósági Díj", a "Választottbírósági Költségek" és a "Felek Költségei" pontos meghatározásával egységesítik a korábbi szabályzatokban szórtan, - részben a szabályzatokban, részben az azokhoz mellékelt díjtáblázatokban található, és ezért nehezen áttekinthető - költségjogi fogalmakat. Ehhez kapcsolódó és szintén az egységességet és az áttekinthetőséget szolgáló újítás, hogy magát a teljes költségjogot is a Szabályzat magába integrálja (Szabályzat 8-13. §) és kizárólag a százalékos és számszaki költségszabályokat hagyja az 53. §-ban 2. Mellékletként szereplő Díjtáblázatra. A Szabályzat viszonylag terjedelmes költségjogi része azért is indokolt, mert - nemzetközi összehasonlításban párját ritkító módon - a Vbtv. ennek a kifejezetten központi jelentőségű szabályozási tárgynak egyetlen tényleges rendelkezést sem szentel. (A Vbtv. 44.§ (3) bekezdése a felek ebben az eljárásban hatványozottan érvényesülő rendelkezési jogának természetes következménye.)
Végül a Szabályzat nem követi a Vbtv. 1. § (1) bekezdésének nyilvánvalóan elhibázott, szűkítő területi és intézményi hatály-rendelkezését sem, hanem saját hatályát kinyitja és a nemzetközileg elfogadott territorialitás elvével kapcsolja össze, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a törvényalkotó kövesse törvényi szinten is ezt a megoldást. A törvényi szintű szűkítés ugyanis nem indokolt: A Vbtv. 1. §-ában az "állandó választottbírósági székhely" és az "eseti választottbíráskodás helye" helyett a helyes hivatkozás általános érvénnyel a választottbíráskodás helye kell, hogy legyen: A Vbtv. helyes hatály-rendelkezése úgy kell, hogy hangozzon, hogy a törvény akkor alkalmazandó, ha a választottbíráskodás helye Magyarországon van[5]. A törvény módosítása ebben a tekintetben sürgető,
- 9/10 -
mert a jelenlegi hatály-rendelkezés egy intézményi szemléletű, paternalista szemléletet tükröz, ami idegen a felhasználói körtől. Nemzetközi kitekintés alapján megállapítható, hogy az alkalmazandó választottbírósági eljárási jogot állandó választottbíráskodás esetén nem az intézmény székhelye, hanem ebben az esetben is a választottbíráskodás helye határozza meg, amelyről a felek szabadon megállapodhatnak. Ha egy választottbírósági intézmény nem tudja, illetve nem kívánja lehetővé tenni az eljárásnak egy másik állam területén történő lefolytatását, azt az eljárási szabályzatában minden további nélkül kizárhatja. Nem indokolt és a választottbíráskodás szellemiségével ellentétes azonban a feleket a választottbíráskodás helyének (államának) a megválasztásában megillető szabadság törvényi szinten történő kizárása.
A módosítandó, hibás törvényi hatály-rendelkezéssel sem kerül azonban ellentétbe a Szabályzat saját hatály-rendelkezése, hiszen 1. § (1) bekezdésében annyit tesz csupán, hogy felszabadultan többet ad, mint amennyire a törvényalkotó gondolt. Első fordulatával alkalmazni rendeli önmagát természetesen akkor, ha a felek az intézményt kötik ki (hiszen ekkor a Szabályzat a felek választottbírósági szerződésének részévé, tartalmává válik). Második fordulatával ugyanakkor tovább megy és általánosságban kínálja magát akár belföldi ad hoc eljárásoknak, akár külföldi eljárásoknak, ha utóbbiak lex arbitrationis-szabályai nem tartalmaznak tiltást. A Szabályzat 2. § (1) bekezdése Magyarország - első látásra talán szükségtelen - említésével kifejezetten már azt a megközelítést akarja sulykolni, hogy a felek választása határozza meg a választottbíráskodás helyét, és ez az intézmény, tehát a Kereskedelmi Választottbíróság választása esetén Magyarország, aminek az elsődleges és legfontosabb következménye a Szabályzat alkalmazandósága mellett a magyar jog, azon belül a Vbtv. lex arbitrationis-kénti megjelenése. Ha tehát a felek úgy rendelik a Szabályzatot alkalmazni, hogy a MKIK Választottbíróságának vetik alá magukat, azzal egyben kényszerítően a magyar jogot, a Vbtv-t teszik meg alkalmazandó választottbírósági eljárásjognak (lex arbitrationis vagy lex fori arbitrationis).
A területi hatály apropóján végül megemlítendő, hogy részben hiányos, részben pedig hibás a territorialitás elvének áttörésére vonatkozó Vbtv. 1. § (2) bekezdése. Annak helyesen így kell hangzania: "(2) Ha nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik, a 9-10. §-t, a 26-28. §-t, a 40. §-t, az 53. § (2) bekezdését és az 54. §-t alkalmazni kell abban az esetben is, ha a választottbíráskodás helye Magyarországon kívül van."[6] Az UNCITRAL Modelltörvény pontos és értelemszerű átültetésével ugyanis nemcsak a 28. §, hanem a Vbtv. 26-27. §-a is logikusan ebbe az áttört körbe tartozik, hiszen a Vbtv. mindenhol az állami bírósági közrehatás területein ekvivalensen kezeli a külföldi választottbírásko-
- 10/11 -
dást a hazaival. A Vbtv. 53. §-án belül szükséges differenciáció indoka pedig az, hogy a külföldi választottbírósági ítélet belföldi hatályát a New York-i Egyezmény, illetve más nemzetközi instrumentumok határozzák meg. A jelenlegi szabályozás minden további nélkül a világ bármely országából származó választottbírósági ítéletet magyar res iudicata-ként ismer el mindenfajta nemzetközi kötelezettségvállalás nélkül is, ezt a törvényalkotó nem akarhatta. A Szabályzat értelemszerűen ezeket a hibákat nem tudja tompítani, itt gyors törvényalkotói cselekvésre van szükség.
A Szabályzat a fogalmak, a hatály és a territorialitás elvének 1-2. §-okban való tisztázása után a 3-13. §-okban további általános szabályokat fektet le.
A beadványozás, a határidők és a kézbesítés szabályozásánál a lehető legnagyobb fokú eljárási jogbiztonság és előreláthatóság biztosításának célja vezérli a 3. §-t. Az eljárás minden érintettjének való egyidejű megküldési és kézbesítési kötelezettség ugyanúgy ezt a célt szolgálja, mint a párhuzamos elektronikus és hagyományos kommunikáció. A Szabályzat megalkotása során felmerült, hogy az online kommunikációnak általában nagyobb vagy akár kizárólagos szerep lenne adható. Ez elméletileg igaz, az infrastrukturális feltételei azonban a Szabályzat megalkotásának hónapjában nem voltak láthatók - és ez azóta sem változott. Elsődleges - vagy akár kizárólagos - online kommunikációval a Szabályzatnak csak akkor kell majd számolnia, ha annak az infrastrukturális feltételei (hasonlóan az Országos Bírósági Hivatal és a rendes bíróságok által működtetett platformhoz) a Választottbíróság fenntartóinál és így magánál a Választottbíróságnál is felállnak. A Vbtv. nagy gonddal és részletességgel szabályoz egy sor szervezeti és fenntartói kérdést a záró, XII. és XIII. Fejezetben, de ennek, a jogkeresők körében egyre természetesebb (kötelező cégkapus e-per az új törvényszéki perrendben) felhasználási módnak egyetlen szót sem szentel. Márpedig a kor követelményeinek megfelelő, online kommunikáción alapuló beadványozási és nyilvántartási rendszer éppen az újraindulás állapotába helyezett intézménynél csak komoly, hosszú távú és költségintenzív informatikai fejlesztéssel képzelhető el. A Vbtv. egy lehetséges jövőbeli jobbító módosításánál ez az aspektus sem lesz elhanyagolható.
A Szabályzat 3. §-a ezen kívül több további részletkérdést is az előreláthatóság érdekében úgy tisztáz, hogy a hatálya alá tartozó ügyekben ne legyen az állami bírósági perrend hatálya alatt nem kizárható határidő-számítási bizonytalanság: így például a Munka Törvénykönyvének szabályaival összhangban szabályozza a munkanap-ünnepnap-munkaszüneti nap viszonyrendszert.
A múltban problémát jelentett a választottbírósági gyakorlatban az a szituáció, amikor a kereset beérkezése és a választottbírósági tanács megalakulása közötti időintervallumban még nem volt meghatározva az eljárás nyelve. A Szabályzat 4. §-a ezt a szituációt kezeli úgy, hogy különbséget tesz a Választottbíróság (azon belül elsősorban a Titkárság) kapcsolattartási nyelve és a később a tanács által véglegesen meghatározott eljárás nyelve között arra az esetre, ha a felek nem rendelkeztek az eljárás nyelvéről. A szervezet ilyen-
- 11/12 -
kor felhatalmazást kap arra, hogy átmenetileg a leggyakrabban használt nyelvek egyikén (magyarul, angolul vagy németül) kommunikáljon a felekkel, ennek azonban nincs semmilyen prejudiciális hatása a később meghatározandó eljárási nyelvre, hanem csak az ügymenet megakadásának elkerülését szolgálja.
Nemzetközi sztenderdekhez akarja közelíteni az ügyelintézési időket az 5. §, amikor az eljárás érdemi részére hat hónapos időtartamot határoz meg elérendő célként.
Már a megalkotás során az első tervezet megvitatásakor komoly vitát váltott ki a Szabályzat 6. §-ának a képviseletre vonatkozó szigorú szabálya. A 6. § (3) bekezdése ugyanis a listás választottbírónak nem engedi meg a Választottbíróság előtti jogi képviselet ellátását akkor sem, ha nincs vagy nem is volt jelölése. A Szabályzat és a jelen írás szerzőjének szakmai véleménye ellenére ez a szabály bekerült a 6. § (4) bekezdésébe. Meggyőződésem azonban, hogy az absztrakt kizárás nem a megfelelő módja a potenciális összeférhetetlenségi helyzetek kezelésének és ezt a rendelkezést a Szabályzat első felülvizsgálatakor hatályon kívül kell helyezni. Maga a törvény sem követel meg ilyen szigorú, egyfajta félreértelmezett minőség-túlbiztosítást, és erre egyébként is elégséges garancia az újonnan összeállított lista személyi összetétele. Maga a Vbtv. 61. § (8) bekezdése is csak az elnökség tagjait zárja el a választottbírói, szakértői és jogi képviselői tevékenységtől, ez utóbbi a törvény szerint a listás választottbíráknak megengedett lenne (és az is kell, hogy legyen a jövőben). Ennek kapcsán végül említést érdemel, hogy elhibázott, ezért módosítandó a Vbtv. említett szabályának első fordulata is: az elnökség tagjainak kizárása a választottbírói tevékenységből nemzetközi unikum, ami szükségtelenül elszakítja az elnökség tagjait a választottbíró mindennapi gyakorlatától és - nem utolsó sorban - felelősségétől. Ezzel szemben a választottbírósági minőségbiztosítás célját az szolgálná a legjobban, ha az elnökség tagjai folyamatos választottbírói foglalkoztatottságukkal együtt járó szakmai kitettségben érzékelnék a folyamatosan felmerülő és az elnökség által kezelendő problémákat.
A Szabályzat 8-13. §-ai egységes és egy helyen, átlátható módon szabályozott költségjogot teremtenek, szakítva a korábbi eljárási szabályzat szórt, részben a mellékletekben, díjtáblázatban található rendelkezéseivel. Az új Díjtáblázat már csak a számszaki adatokat és százalékos arányokat tartalmazza, míg a fogalmi rendszert, az előlegezés és a viselés szabályait a Szabályzat említett szakaszai adják. A költségjogon végigvonuló egyik fő megfontolás, hogy előlegezés nélkül az eljárás ne tudjon előrehaladni. Ezzel párhuzamosan azonban flexibilisebbé válik az előlegezés szabályrendszere és kifejezetten szabályozva van a nem előlegező fél helyett az eljárás előremenetelét kikényszerítő helyettes előlegezés intézménye.
A Szabályzat törzsét képező II., "Eljárási szabályok" címet viselő fejezet négy alfejezetre bomlik, lekövetve a választottbírósági eljárás időbeli előrehaladását.
Elsőként "Az eljárás megindítása" alfejezet részletesen szabályozza az első iratváltás (kereset és válaszirat) követelményeit. Ezt követően "A választottbírósági tanács meg-
- 12/13 -
alakítása" alfejezet kidolgozza a döntéshozó fórum konstituálásának szabályait, ideértve az eljárás későbbi szakában is felmerülő kapcsolódó kérdéseket, mint a választottbíró-kizárási eljárást, és a választottbíróság döntési kompetenciáját a saját hatásköréről. Az eljárást megindító első iratváltásról szóló 14-18. §-ok célja, hogy a felek jogvitájának észszerű tartalmi keretek közötti identifikálása és az individuális döntéshozó fórum felállítása minél effektívebben történjen meg, valamint, hogy mihamarabb megvalósuljon az adott választottbírósági eljárás felek általi előfinanszírozása. Ebben a szellemben a Szabályzat - ellenpontozva az új Pp. kényszeresen felesleges és kontraproduktív keresetlevéli- és írásbeli ellenkérelmi formaszigorát, amely időközben az első gyakorlati tapasztalatok szerint a bírósághoz való fordulásnak és a joghoz jutásnak nem elhanyagolható akadályává növi ki magát - arra törekszik, hogy az eljárás a hagyományos perjogi szemlélet által megkövetelt, de nem túlbonyolított keresetlevéli tartalommal egyszerűen megindítható legyen. Az egyszer meghosszabbítható 30 napos határidőn belül előterjesztendő alperesi válasziratnak pedig - a választottbírósági eljárás lényegéből fakadóan - az egyetlen tényleges kötelező tartalmi eleme az alperesi választottbíró-jelölés.
Az eljárás tárgyának 16. §-ban definiált értéke szintén a hagyományos polgári perjogi felfogáson és fogalomrendszeren alapul, ami az érvényesíthető igények fedése. Miután a magánjogi igények között a választottbírósági útra tartozhatók és az állami polgári perben érvényesítetők a kis- és a nagy halmaz viszonyában állnak egymással, a szabályozási párhuzamosság adja magát.
A eljárás megindulását szabályozó normákat végigkíséri a költségelőlegezés minden lehetséges helyzetben történő biztosítása azzal, hogy a tipikusan az eljárás tényleges, gyors lefolytatásában érdekelt felperes minden alperesi előlegezés-mulasztást saját helyettes-előlegezéssel orvosolhat, valamint - az ebben a körben változatlanul alkalmazandó 10. § (1) bekezdés alapján - akár az alperesi mulasztást anticipálhatja is és már a keresetindítással egyidejűleg - a saját része mellett - a választottbírósági díj alperesre eső felét is előlegezheti
A Szabályzat e fejezetével kapcsolatban kérdésként merült föl, hogy a Vbtv. 32. §-ának kifejezett és a miniszteri indokolásban is ebben az értelemben külön hangsúlyozott egységes eljárás-indulási szabályával nem kerül-e ellentétbe a Szabályzat 14. § (2) bekezdése. A Szabályzat idézett rendelkezése ugyanis - a törvénnyel ellentétben - nem "a vita választottbíróság elé utalására irányuló nyilatkozat" alperes általi átvételének időpontjára telepíti a választottbírósági eljárás megindulásának az időpontját, hanem arra a napra, "amelyen a keresetlevél a Választottbírósághoz beérkezett." A kérdés tágabb összefüggésbe helyezve válaszolható meg dogmatikai tisztasággal, erre a következő alfejezet (lentebb 2.4.) magyarázatánál kerül sor. A választ és a tágabb összefüggést most csak erre a részkérdésre előrevetítve az mondható el, hogy a Vbtv. maga enged eltérő szabályozást azzal, hogy saját eljárás-indulási időpontját a felek diszpozíciójától teszi függővé ("Ha a felek eltérően nem állapodtak meg [...]" a 32. § elején). A választottbírósági intézményi szabályzatok pedig, így a Szabályzat is, nem vitásan a felek megállapodásának részévé válnak, ezért az "ellentétes" szabályozás a törvényi szabályozással minden további nélkül összeegyeztethető.
- 13/14 -
Az "ellentétes" szabályozást az ad hoc- és az institucionális választottbíráskodás immanens különbségei (és az azokat természetesen reflektáló nemzetközileg is egységes szabályozási gyakorlat) indokolják. Míg eseti választottbíráskodás esetén a felek választottbírósági tanácsot konstituáló cselekményei előtt nincsen hová beérkeznie egy keresetlevélnek, és ezzel a felperesi érdekvédelem megköveteli az időpont alperesi közlésre való telepítését, addig ugyanez az érdek és a józan ész is a keresetlevél-fogadásra előre berendezkedett intézményi választottbíróság esetén az intézményhez való beérkezés időpontját követeli meg eljárás-indulási időpontként. Itt, a rendszer-immanensen különböző ad hoc- és intézményi választottbíráskodás viszonylatában - a törvény indokolásával szemben - nincs mit "egységesíteni". Tágabb összefüggésben a törvénytől való Szabályzati eltérések az alább (ld. lentebb 2.4. pontban) kifejtendő dogmatikai alapokon nyugszanak, amelyeket a Szabályzat 31. és következő §§-ai jelenítenek meg. Mielőtt ezekre rátérünk, a szabályozási sorrend lekövetése érdekében azonban még röviden szólni kell az eljáró választottbírósági tanács megalakításának fázisáról.
A Szabályzat 19-30. §-aiban az eljárási szakasz jelentőségének megfelelő részletességgel foglalkozik a döntéshozó fórum megalakításának módjával, valamint az abban bekövetkező későbbi lehetséges személyi változások, így a kizárás, valamint általában a választottbírói megbízatás megszűnésének kérdéseivel. A törvénnyel ellentétben a Szabályzat egységes fogalomhasználatot teremt ebben a szabályozási tárgyban is: jelölésen mindig a felek privátautonóm cselekvését érti, míg kijelölésen konzekvensen csak a Választottbíróság szubsztitúciós tevékenységét. Ez utóbbi, a Szabályzat 21. §-ában foglalt "helyettes jelölési", tehát kijelölési jogkörét a Választottbíróság a Vbtv. 12. §-ában meghatározottaknál tágabb körben gyakorolhatja: a Szabályzat ezen az úton tudatosan visszahozza az olyan személyek (így például a 70. életévüket betöltött, komoly szakmai elismertséggel rendelkező és a felek bizalmát nyilvánvalóan továbbra is változatlanul élvező szakemberek) kijelölés útján való választottbíráskodásának lehetőségét, akik a törvény értelmében (már) nem szerepelhetnek a listán. Miután a törvény - feltehetőleg az eredeti, tényleges törvényhozói szándékkal ellentétesen - a saját 12. §-ának (3) bekezdését a felek által derogálhatóvá tette, a Szabályzat értelemszerűen élt ezzel a lehetőséggel - ami egyébként tartalmilag a világ összes vezető választottbíróságán magától értetődő. A felhasználói piaci érdek itt egyértelműen az, hogy a felek bizalmát szakmailag kiérdemlő személyek ne legyenek elzárva a választottbíráskodástól, főleg ne a szakmailag nem indokolható életkori érv alapján.
A jelölés, kijelölés és kizárás intézményeit a Szabályzat egyébként a Modelltörvény és a Vbtv. által kijelölt, tradícionális úton szabályozza azzal, hogy még három tekintetben komolyabb újítást hoz:
- Az egyes külföldi választottbírósági intézményi szabályzatok példájára konkrét szabályozást alkot a több felperes, illetve több alperes általi választottbíró-jelölésre. Ezekben az esetekben a gyakorlat alapján jelölési nehézségek, illetőleg jelölési szabotázs-akciók is felmerülnek. A Szabályzat irányadó 21. § (5) bekezdés először egyértelművé teszi, hogy mindkét oldal egységesen egy választottbírót jelöl.
- A gyakorlatban felmerülő azt a problémát, amikor több alperes nem tud (vagy csak
- 14/15 -
nem tudni látszik, de valójában nem akar) választottbírót jelölni, kétféle eljárási lehetőség rendelkezésre bocsátásával orvosolja a Szabályzat: a Választottbíróság dönthet úgy, hogy ekkor mind a közösen jelölni képtelen alperesek választottbíráját kijelöli, mind pedig ezzel egyidejűleg a már a jelölésen túl lévő felpereseknek új választottbírót jelöl ki, ez utóbbival hatálytalanná téve a korábbi felperesi közös jelölést. E megoldás vezérelve a felek minden tekintetben való egyenlő elbánásban való részesítése, az eljárási fegyveregyenlőség, tehát jelen esetben az, hogy ne induljon olyan eljárás, amelyben az egyik fél saját maga által jelölt választottbíróval "rendelkezik", míg a másik oldal "csak" kijelölt választottbíróval. Dönthet azonban az eset körülményeit mérlegelve a Választottbíróság úgy is, hogy csak a jelölni képtelen (vagy nem akaró) alpereseknek jelöl ki választottbírót, az eredeti felperesi jelölés érintetlenül hagyásával.
- Végül megoldási irányt jelöl ki a Szabályzat a gyakorlatban szintén ismételten problémát jelentő csonka választottbírósági tanács (truncated arbitral tribunal) esetére: A 26. § -amellett, hogy egyéb előírásaiban szabályozza a kiesett választottbíró helyének betöltésére irányuló eljárást - az (1) bekezdés második mondatában kifejezetten felhatalmazza a berekesztés után csonkává vált tanácsot az eljárás folytatására és befejezésére a megüresedett választottbírói hely betöltése nélkül. Ez a szabály annak a - ritkán előforduló, de nem kizárható - veszélynek veszi elejét, hogy a határozathozatal előtt az egyik választottbíró lemondással szabotálhatja, vagy legalábbis lényegesen elhúzhatja az egyébként érdemi döntésre érett eljárást.
A konstitúciós szabályokat a Kompetenz-Kompetenz határozat ("hatáskör-hatáskör") és az azzal logikai egységben megfogalmazott doctrine of separability (a klauzula érvényességi szempontból való külön kezelése) zárja a Szabályzat 30. §-ában. Ellentétben egyes kivételes külföldi megoldásokkal, a választottbíróság saját hatásköréről való döntési jogosultságának deklarálása sohasem jelent a választottbíróság oldalán megvalósuló véglegességet: a választottbírósági tanács saját hatásköréről akár külön előzetes végzésben, akár majd az ítéletben határoz, e döntése tartalmilag minden esetben állami bírósági kontrollnak van alávetve és az utolsó szó értelemszerűen mindig az állami bíróságoké, hiszen az előzetes hatásköri végzést nemperes eljárásban lehet felülvizsgáltatni, míg az ítéleti tartalommá vált hatásköri döntés tartalmilag az érvénytelenítési keresettel támadható (Vbtv. 7. § (3), 17. § (3) és 47. § (2) aa/ és ac/).
A fentebb már felszínesen említetteknek megfelelően a Szabályzat a felek rendelkezési jogának legteljesebb érvényre juttatását és a jogbiztonságot jelentő előreláthatóságot akarja egyensúlyba hozni az alkalmazandó jog szabályozásának új kialakításával. Míg a Szabályzat 31. §-a az alkalmazandó eljárásjogot határozza meg, addig a 32. § a jogvita érdemi elbírálására irányadó anyagi jog meghatározására ad szabályt.
Az eljárásjogi szabályrendszert meghatározó és tágabb dogmatikai összefüggésbe helyező 31. § a Szabályzatot a felek megállapodásának részeként értelmezi. A felek ugyanis a választottbírósági szerződésükkel (és egyidejűleg a Választottbírósággal is létrehozott,
- 15/16 -
a jogvita elintézésének adminisztrálására irányuló, megbízási jellegű szerződéses jogviszonyukkal), amelyben a Szabályzatot rendelkezésre tartó intézmény keretei közötti jogvitamegoldást kötik ki, egyben értelemszerűen arra irányuló akaratnyilatkozatot is tesznek, hogy az eljárásuk a Szabályzat szerint valósuljon meg. A Szabályzat tehát csak a mindenkori felek rá hivatkozó szerződéses kikötése pillanatában "kel életre", addig az intézmény szempontjából atipikus általános szerződési feltétel-összességnek tekinthető. Atipikus, hiszen a felek - ha közöttük ebben konszenzus van - a 31. § korlátai között a Szabályzattól eltérhetnek. A Szabályzat tartalma tehát kikötés esetén a felek választottbírósági szerződési megállapodásának részévé válik, ezért legitim a 31. § azon rendelkezése, amely mind a feleknek, mind az eljáró tanácsnak (a felek megállapodása hiányában) - a törvényi kógencia korlátai között - engedi az eltérést, illetve a tartalmi kiegészítést. Egyébként az UNCITRAL Modelltörvénnyel összhangban maga a Vbtv. is alátámasztja a Szabályzat felek általi szerződés-tartalomkénti kvalifikálását: A Vbtv. 3. § (2) bekezdésének b/ pontja szerint ahol a törvény "arra a tényre utal, hogy a felek megállapodtak vagy megállapodhatnak, vagy e törvény bármilyen módon a felek megállapodására utal, az ilyen megállapodás magában foglalja az e megállapodásban hivatkozott választottbíráskodási szabályzatot is". Ez a szabály legitimálja végső soron a Szabályzat összes olyan rendelkezését, amely eltér a törvény - nem kógens - rendelkezésétől. Természetszerűleg ugyanebből következik az is, hogy a felek a Szabályzatnak való alávetés útján nemcsak a törvénnyel a fentiek szerint ellentétes eljárási szabályokat határozhatnak meg, hanem szabadságukban áll egyes törvényi eljárási szabályok elhagyása, vagy egyes létező szabályok átalakítása vagy kiegészítése is - mindig a kógencia által korlátozva. Ugyanez magától értetődő magára a Szabályzatra is: a 31. § (2) bekezdése utolsó mondatában kifejezetten is felhatalmazza az eljáró választottbírósági tanácsot arra, hogy az eljárási rendet kiegészítse, "gazdagítsa" belföldi és nemzetközi választottbírósági gyakorlatban kialakult elvekkel, gyakorlattal és ajánlásokkal. Ez utóbbira tipikus példa lehet az International Bar Association (IBA) által az utóbbi másfél évtizedben kifejezetten a választottbíráskodás céljára megfogalmazott eljárásrendi ajánlások adaptálása, mint például a bizonyítási eljárásra vonatkozó IBA Rules on the Taking of Evidence in International Commercial Arbitration alkalmazása a felek egyedi eljárásában. Minden ilyen speciális, kiegészítő szabályozó alkalmazásának egyetlen feltétele az, hogy az a felek konszenzusán alapuljon. Ezt hivatott ismételten biztosítani a Szabályzat 36. § (2) bekezdése, amely az eljárási rend véglegesítését a felek és a tanács előkészítő egyeztetésének kötelező tárgyává teszi. Megjegyzendő, hogy erre további garancia maga az IBA szabályozó is, amely saját magát csak arra az esetre nyilvánítja alkalmazhatónak, ha az alkalmazásban a felek megállapodtak. Ilyen esetben az IBA- (vagy bármely más) szabályozót, gyakorlatot stb. a Szabályzat részének kell tekinteni.
Az alkalmazandó eljárási szabályokat követően, második lépésben a Szabályzat 32. §-a rendezi az alkalmazandó anyagi jog kérdését. Miután ebben a körben a Vbtv. csak részben enged eltérést, de csak ott, ahol viszont az szakmailag nem indokolt (közvetlen, kollíziós normák nélküli utalás), a Szabályzat tartja magát a törvényi tartalomhoz. Így - több nemzetközi példától eltérően - a felek általi jogválasztás hiányában az alkalmazandó
- 16/17 -
anyagi jogot a választottbírósági tanács az általa alkalmazandónak tartott nemzetközi magánjogi szabályok alapján határozza meg. Egyéb, a tanácsnak nagyobb diszkréciót adó szabály (pl. "az általa alkalmazandónak tartott anyagi jog") nagyobb jogbizonytalansági rizikót hordozna magában. A probléma ritkán jelentkezik, mert a választottbíróságok elé kerülő, tipikusan szerződési jogviszonyokból eredő jogviták esetére a felek többnyire a szerződésükben, azon belül is tipikusan a választottbírósági kikötéssel szoros szabályozási egységben, jogválasztással élnek.
Említést nyert már a korábbiakban, hogy a Szabályzat tudatosan törekszik az igényérvényesítés megkönnyítésére azzal, hogy az eljárás megindítását nem nehezíti el az új Pp.-ben sajnálatos módon hangsúlyossá vált formakényszerekkel. Ugyanez igaz a már megindított eljárás további lefolyásának szabályozására is, ahol - itt is ellenpontozva a Pp.-t - a Szabályzat célja a felek jogvitájának minél teljesebb "beengedése" az eljárásba, nem pedig a minden áron gyors, "koncentrált" ügyelintézés akár egyes tény- és jogállítások eljárásból való kizárása árán. Ebben a szellemben a Szabályzat nem állít felesleges és az effektív és végleges jogvitarendezés igényével ellentétes akadályokat a kereset- és a védekezés módosítása, valamint a viszontkereset és a beszámítási kifogás előterjeszthetősége útjába, hanem mindezeket a tradícionális perjogi felfogással összhangban alapvetően a berekesztésig megengedi. A választottbírósági gyakorlat tapasztalatai szerint ezek eddig sem képezték a gyors választottbírósági ítélethozatal akadályát. Ezzel szemben pedig nem vállalható a preklúziós és eventualitás-gyökerű szabályok által hordozott azon veszély, hogy tény- és jogállítások kizárásával az ítélet nem vezet végleges jogvita-megoldáshoz, hanem a "kívül rekedt" állítások és igények tekintetében ismételt, új eljárások válnak szükségessé. Ebben a szellemben íródtak a Szabályzat 34-35. §-ai.
A további eljárási részletszabályok, így különösen a határozathozatal és a határozati joghatások nagyobb horderejű, és ezért külön kiemelésre is érdemes újítást nem tartalmaznak, már az utóbbi körben teljesen érvényesülő törvényi kógencia okán sem. Ebben a körben a Szabályzat ennek megfelelően egyes fogalmi tisztázásokra szorítkozva tükrözi a törvényi szabályozást, illetve tesz ahhoz egyes gyakorlati szempontból lényeges kiegészítést, így például fogalmilag és jogforrásilag pontosítja az ítéleti joghatásokat (nem csak a végrehajtás kontextusában hagyva azokat), és bevezeti az eljárások egyesítésének lehetőségét, valamint az egyre több - többnyire nemzetközi - ügyben jelentkező szó szerinti jegyzőkönyvezés igényének megfelelő részletszabályt.
A leglátványosabb tartalmi újdonságokat a Szabályzat az eljárási szabályok között az előkészítő egyeztetés intézményét bevezető 36. §-ában, valamint a bizonyítást szabályozó 40. §-ában hordozza.
Az előkészítő egyeztetés elnevezésű új eljárási jogintézmény bevezetése az eljárás személyi, tárgyi és jogi kereteinek mihamarabbi tisztázását szolgálja és lényegében az ICC terms of reference intézményének egyszerűsített és az intézménytől (ott: ICC Court of Arbitration) függetlenített tartalmi megvalósítása. Az előkészítő egyeztetést a tanács
- 17/18 -
megalakulásától számított 30 napon belül kell megtartani és ott kell tisztázni a jogvita fentebb említett kereteit, de különösen is az eljárási szabályokat, azok esetleges 31. § szerinti specifikumait rögzíteni kell az előreláthatóság érdekében. Már itt rögzíteni kell, hogy mely kérdésekben milyen bizonyítás lefolytatása válhat majd szükségszerűvé és a két személyes bizonyítási mód: a tanú- és a szakértői bizonyítás előrelátható szükségességéről és azok módjáról, részleteiről (vö. a 40. § ide vonatkozó részletszabályait is) meg kell állapodnia a tanácsnak a felekkel. Az előkészítő egyeztetés ideális célja, hogy azon világossá váljon a felek és a tanács részére, hogy mely kérdésekben milyen bizonyításra, illetve egyéb eljárási cselekményekre lesz szükség, és hogy ezek milyen időkeretben és időrendben teljesíthetőek. Ez azt jelenti, hogy az előkészítő egyeztetés - és az annak eredményét rögzítő eljárásvezető végzés - a választottbírósági eljárás tartalmi és időrendbeli "útitervét" dolgozza ki. A Szabályzat mindazonáltal eme új intézmény esetén külön is hangsúlyozza, hogy annak alkalmazása nem kötelező, illetőleg alkalmazása esetére is több eljárási alvariánst tesz lehetővé. Egyrészt a tanács egyszerűbb megítélésű ügyben teljesen eltekinthet az alkalmazásától, másrészt alkalmazása esetén sem kényszerül az előkészítő egyeztetés és az érdemi tárgyalás szétszakítására, hiszen az azonnal átfolyatható az érdemi tárgyalásba. A - nem utolsó sorban nemzetközi - választottbírósági tapasztalat azt mutatja, hogy a felek és az eljáró tanácsok az effektív eljárás érdekében profitálnak egy kézzelfogható, előre rögzített tartalmi és időrendbeli eljárási sorvezetőnek az eljárás kezdetén történt rögzítéséből. Ennek megfelelően teszi követelménnyé a Szabályzat az előkészítő egyeztetésen megállapodottak legkésőbb 3 napon belüli rögzítését egy eljárásvezető végzésben, amely aztán ideális esetben végigkíséri az eljárás személyeit az eljárás teljes tartama alatt. Tudatos ellenpontja ez nem utolsó sorban a perjogi kodifikációban végül tartalmatlanná tett perfelvételt lezáró végzésnek, amelyet az új Pp. végső soron csak a szerteágazó eljárási cselekmény-korlátozások, illetve kizárások kiváltójává, nem pedig a további eljárás kézzel fogható és bizonyosságot teremtő tartalmi iránymutatójává tett.
A másik komoly újítás-csomagot a Szabályzat 40. §-a tartalmazza a választottbírósági eljárásbeli bizonyítás modern alapelveinek és egyes központi jelentőségű bizonyítási részletszabályoknak a rögzítésével. Alapelvi szinten az egyébként a választottbírósági eljárást is átható rendelkezési- és peranyagszolgáltatási elvet részben relativálva egy úgynevezett legyengített inkvizíciós elvet ("eingeschränkter Untersuchungsgrundsatz") emel a Szabályzat bizonyítási alapelvvé: a választottbírósági tanácsnak lehetősége van felek általi indítvány hiányában is bármilyen bizonyítást elrendelni, indítvány esetén pedig ahhoz nincs kötve. Az első fordulat, tehát a hivatalból elrendelhető bizonyítás megengedése a választottbíró fokozott döntési felelősségét juttatja kifejezésre és ebből meríti legitimációját. Az állami bírósági szervezetrendszerben ténybíróságként működő elsőfokú bírósággal ellentétben a választottbíróság azonnal jogerős ítéletet hoz, az eljárás tipikusan egyfokú, ezért nincs rendszer-immanens jogorvoslati szintű korrekciós lehetőség. Ez a tény a választottbírótól fokozott felelősségtudatot követel meg az ítélet ténybeli megalapozása terén. Ez a fokozott felelősség(tudat) - amely nem utolsó sorban a felekkel fennálló szerződéses kötelemből fakad - akkor reális elvárás a választottbíróval szemben, ha az ítéleti
- 18/19 -
tényállás felderítésében nincs korlátozva az ugyanezen felelősséget rajta számon kérő felek indítványai, illetőleg azok esetleges hiánya által. Végül a szabály külön is rendelkezik egyes központi jelentőségű bizonyítási eszközök, azaz a tanú és a szakértő útján történő bizonyításról. Ennek megfelelően rendezi a gyakorlatban visszatérően problémaként jelentkező írásbeli- és szóbeli tanúvallomás viszonyát azzal, hogy nem engedi meg a bizonytalanságot: amennyiben írásbeli tanúvallomást kívánnak alkalmazni az eljárásban, akkor ennek részletes eljárási feltételeit rögzíteni kell, akár szóbeli meghallgatást előkészíteni, akár azt esetleg helyettesíteni hivatott írásbeli vallomásról van szó. Hasonlóan részletes megállapodást és ennek az eljárásvezető végzésben való rögzítését kívánja meg a Szabályzat a szakértői bizonyítás modalitásaival kapcsolatban, a díj-előlegezéstől a meghallgatás módjáig.
Külön hangsúlyozza a Szabályzat a választottbíróság által kirendelt és a felek által megbízott magánszakértők egyidejű igénybevételének és ütköztetésének lehetőségét, ellenpontozva ezzel nem utolsó sorban az új Pp. szakértői bizonyítást komolyan elnehezítő, illetőleg azt az aggályossági tényállásokon keresztül lényegében haszontalanná tevő új rendszerét. A Szabályzat elvi kiindulópontja ezzel az, hogy a valós tényállás felderítésének nem lehet akadálya az egymással versengő szakértői vélemények dialektikája, épp ellenkezőleg. Ezért a Szabályzat deklaráltan a bizonyítási eszközök nagyvonalú beengedését célozza, nem pedig azok eljárásból való kizárását, mert - és ez a végső indoka a szabályozásnak - nem a szakértői bíráskodásból indul ki, hanem nagyfokú bizalommal van a választottbíró fentebb említett fokozott felelősségtudata és annak megfelelő prudens bizonyíték-mérlegelési képessége iránt.
A Szabályzat tudatosan nem foglalkozik részletesen a Vbtv. által bevezetett összes jogorvoslattal. Ehelyett lényegében a hagyományosan a választottbíróság hatáskörében intézhető jogorvoslati eszközök (kijavítás, kiegészítés és értelmezés) szabályozására szorítkozik. Emellett a választottbírósági tanács mandátumának jogorvoslatok esetén megvalósuló kivételes feléledését, végül pedig az érvénytelenítési keresetet indító fél azon kötelezettségét rendezi, hogy a keresetindításról a Választottbíróságot értesítenie kell a keresetlevél megküldésével. A Szabályzat ennek megfelelően sem az érvénytelenítési perrel, sem pedig a jogalkotó által - a választottbírósági szakma megrökönyödését kiváltó módon - bevezetett eljárásújítással kapcsolatban nem tartalmaz részletekbe menő rendelkezéseket.
Ez az érvénytelenítési per esetében nem szorul hosszas magyarázatra: az érvénytelenítési per egy különleges polgári per, amely hagyományosan az egyetlen közvetlen jogorvoslat a választottbírósági ítélettel szemben. Az állami bíróságokra telepített eme jogorvoslat biztosítja az állami kontrollt és ideális esetben az államilag is szankcionált minőségbiztosítást a választottbíráskodás irányában. Az ennek megfelelően fogalmilag kizárólag állami bírósági hatáskörbe tartozható érvénytelenítési per nem szabályozási tárgya egy eljárási szabályzatnak, hanem mindig a pert szabályozó speciális polgári per-
- 19/20 -
rendi fejezetnek, vagy - mint a magyar Vbtv. esetében - az elkülönült választottbírósági eljárási törvénynek. A Vbtv. jelenlegi szabályozási tartalma csupán egy szempontból teremthetett volna szabályozási szükségszerűséget a Szabályzat oldalán, mégpedig az érvénytelenítési perben a Vbtv. 47. § (4) bekezdésével újonnan bevezetett tárgyalás felfüggesztési ok összefüggésében. Ha az érvénytelenítési per bírósága felfüggeszti a tárgyalást az említett szakasz alapján és ezzel "az érvénytelenítési ok kiküszöbölésére" lehetőséget biztosít a választottbíróságnak, akkor sincs azonban külön Szabályzati szabályozási szükségszerűség, mert ezt a korrekciós lehetőséget maga a Vbtv. korlátozza "a 46. § korlátain belül"-re, azaz a kijavítás, kiegészítés és értelmezés, a Szabályzat által is már szabályozott esetköreire. Nem tekinthette a Szabályzat a saját szabályozási feladatának a Vbtv. 47. § (4) bekezdésének tényleges tartalommal való megtöltését sem, hiszen az a Vbtv. kógens rendelkezéseinek sorába tartozik. Hasonlóan a Vbtv. egy sor másik rendelkezéséhez, ez a szabály ugyanis tartalom nélküli: Nincs olyan érvénytelenítési ok, amelyet kijavítással, kiegészítéssel vagy értelmezéssel orvosolni lehetne. (Ilyen korlátozó szabályozást értelemszerűen az UNCITRAL Modelltörvény 34. cikk (4) bekezdése sem tartalmaz.)
A választottbírósági eljárásjog dogmatikájától és végső értelmétől egyértelmű eltávolodást reprezentáló eljárásújítás (Vbtv. IX. Fejezet, 48-52. §-ok), mint újonnan bevezetett jogorvoslat intézményével kapcsolatban a Szabályzat hallgatása szintén szimbolikus jelentőségű, bár nem annyira magától értetődő, mint a fentebb bemutatott érvénytelenítési kereset összefüggésében. A jogalkotó az eljárásújítással egy új, magára a választottbíróságra telepített jogorvoslati lehetőséget vezetett be, amely azonban idegen testként jelentkezik a választottbíráskodás gyors véglegességre és ezáltal jogbiztonságra építő kiegyensúlyozott hagyományos szabályozási rendszerében. Az eljárásújítás olyan negatív értelemben vett unikális helyzetbe hozza a magyar választottbírósági eljárásjogot nemzetközi összehasonlításban, ami már rövid távon is oda vezethet, hogy a felhasználói kör alarmírozódik és a jelenleginél is jobban marginalizálódik majd Magyarország, mint választottbírósági fórum. A választottbírósági eljárás nem bírja el az érdemi döntés véglegességének egy éves bizonytalanságban tartását, éppen ennek ellenkezője miatt választják azt a felek. Maga az UNCITRAL Modelltörvény is teljesen egyértelmű abban, hogy az egyetlen jogorvoslási eszköz az érvénytelenítés. A hozzá fűzött kommentár külön ki is emeli, hogy a felek ezen kívül másodfokban megállapodhatnak (ami csak árutőzsdei ügyleteknél van itt-ott), de az egyetlen "recourse" (jogorvoslat) a "setting aside" (érvénytelenítés). Ha ettől eltérően egy nemzeti szabályozó, mint a Vbtv. további jogorvoslatot iktat be, akkor az kegyelemdöfést jelenthet a választottbíráskodás jogintézményének, hiszen a felhasználói körben gyorsan rögzül az a felismerés, hogy elrelativálódik a választottbírósági eljárás mellett szóló érvek egyik legjelentősebbike: a gyors, egyetlen fokú eljárásban elérhető véglegesség.
A Szabályzat természetesen nem képes változtatni a helytelennek és kontraproduktívnak tartott törvényi szabályozáson, sőt arra, amíg az hatályban van, tekintettel kell lennie. Ez a felismerés azonban nem vezethetett oda, hogy a Szabályzat feladja a választottbírósági szakma képviselőinek túlnyomó többsége által is osztott azon reményt, hogy az eljárásújítás a magyar választottbírósági eljárásjognak csupán egy átmeneti, és azon belül
- 20/21 -
is rövid életű jogintézményeként kerül majd a jogtörténetírók tollára. Ez természetesen nem kell, hogy szükségképpen kizárja egyes tradícionális perújítási okok esetleges érvénytelenítési okokként való visszavezetését a jövőben a törvényi szabályozásba, ahogyan erre látunk jogtörténeti és hatályos külföldi példákat is. A jogorvoslati utak jelenlegi formájú megtöbbszörözése és ezzel a választottbírósági eljárásbeli jogorvoslati rendszer széttöredezése (érvénytelenítési kereset és eljárásújítás különböző okok alapján, különböző határidőkkel és a döntéshozó szintjén különböző normacímzettel) azonban bizonyosan nem tartható fönn.
A fenti megfontolások okán a Szabályzat abból indul ki, hogy a felek tipikusan nem kívánják majd azt, hogy az eljárásújítás lehetősége részét képezze az eljárásuknak. E kiindulópontot hivatott kiemelt helyen kommunikálni a Szabályzattal együtt publikált új Mintaklauzula, amely az eljárásújítás vonatkozásában semmi mást nem tesz, mint egyszerűen él a törvény 49. §-ában megjelenő diszpozitivitás adta lehetőséggel és azt javasolja a feleknek, hogy zárják ki az eljárásújítás lehetőségét a saját választottbírósági eljárásukból. Mindazonáltal a Szabályzat a fent említetteknek is megfelelően számol azzal a lehetőséggel, hogy esetleg lehetnek olyan felek, akik nem iktatják ki az eljárásújítás lehetőségét, erre az esetre adott a Szabályzatban a tanács mandátumának újraéledése, valamint a rend kedvéért a Díjtáblázat is külön rendelkezik az eljárásújítás díjáról. Mindent egybevéve azonban a Szabályzat ténylegesen szándékolt üzenete ebben a körben egyértelmű: az eljárásújítás jogintézményének fenntartása egyértelműen ellentétes a magyarországi választottbíráskodás fejlesztéséhez és ezzel a versenyképesség növeléséhez fűződő érdekkel, egyben az ezekkel deklaráltan korrespondáló jogalkotói szándékkal, mert szükségtelenül hosszú időre elbizonytalanítja az érdemi döntés véglegességébe vetett hitet és ezzel a választottbíráskodást éltető egyik fő motivációt.
A Szabályzat egy sor fogalmi egységesítést hajt végre, e körben elég utalni a fentebb a fogalommeghatározások kapcsán elmondottakra. Két aspektust érdemes a Szabályzatot záró, már nem szorosan az eljárási normatartalmat érintő szabályok kapcsán kiemelni: a következő hónapokban még továbbható időbeli hatály, valamint a szervezet egyes aktuális kérdéseit.
A Vbtv. közismerten kivételesen rövid felkészülési időt engedett a saját hatálybalépése és az arra tekintettel megalkotandó Szabályzat között. A nem mindennapi időprésnek állít emléket a Szabályzat 51. §-a: Miután kimondja, hogy a publikálását (2018. január 31.) követő napon, azaz 2018. február 1-jén lép hatályba és a hatálybalépés napján vagy azt követően indult ügyekben kell alkalmazni (indulás alatt a 14. § (2) szerint a keresetlevél Választottbírósághoz való beérkezésének napját kell érteni), a (3) bekezdésnek arra a szituációra kellett megfelelő és a választottbíráskodás szerződési jellegével összhangban álló megoldást találnia, hogy volt egy olyan hónap (2018. január), amikor már új Vbtv. volt, de még nem került elfogadásra az annak tartalmilag megfelelni képes szabályzat. 2018.
- 21/22 -
januárjában csak a régi Vbtv-vel konform régi szabályzatok voltak forgalomban, ráadásul részben a december 31-ével megszüntetett választottbírósági intézményekhez kapcsolódóan. Ebben az egy hónapos időszakban jogtörténeti mércével mérve is delikát helyzet állt elő: vagy nem létezett már az az intézmény, amelynek a friss törvénnyel nem konform szabályzata alapján folyamatban voltak egyes ügyek, vagy indulhatott olyan ügy januárban, amelyben az induláskor nem volt ismert a már hatályba lépett törvénynek megfelelő új Szabályzat. A Szabályzat 51. § (3) bekezdése január 31-én erre a szituációra azt a megoldási módot adta, ami lehetőséget teremtett a törvény által nem rendezett helyzet felek jó belátásával történő rendezésére: a felek noválhatták a korábbi alávetésüket és ezzel helyreállíthatták a szabályzatuk és a törvény közötti összhangot. Aki ezt nem tette meg, annak az eljárása kivételesen az időközben megszűnt intézmény(ek) szabályzatainak fennmaradó alkalmazásával folyik le.
Az említett intézményi változásokra a Szabályzatnak a hatály-rendelkezés szintjén kellett reflektálnia. Szervezeti jellegű és a Szabályzat megalkotásakor még nem végleges, belső munkamegosztási kérdéseket a Szabályzat azzal hidal át, hogy mindenhol egységesen "Választottbíróság" megnevezéssel utal az intézményre. E megjelölés mögött tényleges eljárási cselekményt végző entitásként mindig vagy a Titkárság, vagy az Elnökség, vagy az Elnök áll. A belső munkamegosztást azonban nem a Szabályzatnak kell elvégeznie, az a Kamara, illetőleg a Választottbíróság belső, ügyrendi-ügyviteli szabályozási tárgyköre.
Az intézmény, a felek és a választottbíró közötti kommunikáció első lényeges pontján újraalkotásra került a választottbírói jelölést, illetőleg kijelölést elfogadó nyilatkozat is. A nyilatkozat a Szabályzat mellékletét képezi és több vonatkozásban követi az ICC vonatkozó formanyomtatványát, ami tartalmilag annyi lényeges újítást jelent, hogy a választottbíró felelős vállalását már itt megköveteli a Szabályzat azzal, hogy feltáró nyilatkozatot kell tenni, de nyilatkozni kell az ügy elbírálására való tényleges képesség egyes aspektusairól is.
Az eljárási szabályokhoz hasonlóan az új törvény Állandó Választottbíróságról szóló szervezeti része (Vbtv. XII. és részben XIII. Fejezete) is egy sor problémát vet föl. Ezek a szabályok nem vitásan teljességgel kívül esnek a felek szerződésével befolyásolható eljárási normákon, ezért a Szabályzat a velük kapcsolatban felmerülő problémák megoldására nem vállalkozhatott. ■
JEGYZETEK
[1] Prof. Dr. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszék, ügyvéd, számos választottbíróságon eljáró választottbíró (MKIK, DIS, ICC, ICSID), az új MKIK Választottbírósági Eljárási Szabályzat szerzője. A jelen tanulmány a Magyar Jogász Egylet 2018. június 5-én a Budapesti Ügyvédi Kamarában megrendezett konferenciáján elhangzott előadás írásos változata, amely megfogalmazásában nagyrészt követi a szóbeli előadás szabadabb stílusát. Az előadás megtartását és a kézirat leadását követően megvalósult jogszabály-változásokra lábjegyzetek utalnak.
[2] Időközben a kézirat leadását követően, az üzleti titokról szóló 2018. évi LIV. törvény 47. §-a hatályon kívül helyezte és ezzel a jelzett problémát orvosolta.
[3] Időközben ezt a rendelkezést, a kézirat leadását követően, az üzleti titokról szóló 2018. évi LIV. törvény 45. §-a hatályon kívül helyezte és ezzel a jelzett problémát orvosolta. A 2018. augusztus 8-tól hatályos szöveg immár így szól: "A hiányzó választottbíró kijelölése során figyelemmel kell lenni a felek megállapodásában a választottbírótól megkívánt szakképzettségre vagy más jellemzőre, valamint minden olyan szempontra, amely előreláthatóan biztosítja független és pártatlan választottbíró kijelölését. Ha a Kereskedelmi Választottbíróság hatáskörébe tartozó ügyben a választottbíró-ajánlási listán nem szerepel a felek megállapodásában meghatározott szakképzettséggel vagy más jellemzővel rendelkező személy, egyesbírónak, illetve elnöklő bírónak a választottbíró-ajánlási listán nem szereplő személy is kijelölhető."
[4] Ez időközben megtörtént, ld. fentebb 2. lábjegyzet.
[5] Időközben ezt a rendelkezést, a kézirat leadását követően, az üzleti titokról szóló 2018. évi LIV. törvény 44. §-a megfelelően módosította és ezzel a jelzett problémát orvosolta. A 2018. augusztus 8-tól hatályos szöveg immár helyesen így szól: "E törvény rendelkezéseit kell alkalmazni, ha a választottbíráskodás helye Magyarországon van."
[6] Időközben ezt a rendelkezést, a a kézirat leadását követően, az üzleti titokról szóló 2018. évi LIV. törvény 44. § (1) bekezdése ugyan szintén módosította, de sajnos az előadásban javasoltaktól eltérő, helytelen tartalommal. Ezzel a jelzett probléma más - komolyabb - dimenziót öltött. A 2018. augusztus 8-tól hatályos szöveg így szól: "Ha nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik, a 9. §-t, a 10. §-t, a 26-28. §-t, a 40. §-t, az 53. §-t és az 54. §-t alkalmazni kell magyarországi székhelyű állandó választottbíróság eljárása esetén akkor is, ha a választottbíráskodás helye Magyarországon kívül van." A "magyarországi székhelyű állandó választottbíróság eljárása esetén" szövegrész beiktatása elveszi a szabály értelmét, hiszen így jelenleg a tág értelemben vett állami bírósági jogsegély (ide értve az eljárás 9. § szerinti megszüntetését is!) külföldi választottbírósági hely esetén nem alkalmazható. Ez a helyzet így további és mielőbbi törvényalkotói cselekvést igényel.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszék, ügyvéd.
Visszaugrás
