A tartós külföldi kiküldetésből eredő jövedelem járulékfizetési kötelezettségével kapcsolatban egyre több probléma merül fel az adóhatósági vizsgálatok kapcsán. Különösen a Németországban dolgozó magyar vállalkozások érintettek ezekben az ügyekben, hiszen létszámuk, árbevételük, illetve az általuk foglalkoztatott dolgozók létszáma itt a legnagyobb.
A jogi álláspontok összevetéséhez mindenképpen szükséges a nemzetközi, az európai uniós és a hazai szabályozás elemzése, áttekintése. A járulékalapot képező jövedelem megállapításánál [1997. évi LXXX. tv. (Tbj.) 4. § k) pontja] a jogalkotó a személyi jövedelemadó szabályaira utal vissza (1995. évi CXVII. tv.), ezért elengedhetetlen a személyi jövedelemadó szabályainak az elemzése is.
A probléma lényege az eltérő jogszabály-értelmezésből ered. Az adózók a külföldi kiküldetésben lévő munkavállalók számára kifizetett devizaellátmány (valutaellátmány, kiküldetési díj stb.) után külföldön megfizették az ottani mérték szerinti személyi jövedelemadót, de a különböző társadalombiztosítási járulékok sem külföldön, sem belföldön nem kerültek megfizetésre.
A munkavállalók társadalombiztosítási járulék fizetésének az alapját a munkaszerződésben meghatározott személyi alapbér képezi. A magyar jogszabály-értelmezés következtében azonban vitatottá vált a kiküldetés esetén különböző jogcímeken kifizetett díjak járulékkötelezettsége. A járulékkötelezettséggel kapcsolatos probléma vitatottá teszi, hogy a külföldön kifizetett valutaellátmány vagy egyéb díj bérköltség-e, illetve járulékalapot képez-e Magyarországon. A különböző álláspontok megértése érdekében szükséges a szabályozási háttér áttekintése és értelmezése.
Az európai uniós országok társadalombiztosítási rendszerei eltérő szabályokat írnak elő tagállami szinten, amelynek a külföldi munkavállalásnál különösen fontos jelentősége van. A munkavállalók szabad munkavállalási joga és az eltérő tagállami szabályozás szükségessé tette a társadalombiztosítási szabályok koordinációját, amely jelenleg az 1408/71/EGK rendeletben ölt testet. (Végrehajtásáról az 574/72/EGK rendelet rendelkezik.)
A magyar szabályozás már az Európai Unióba való belépés előtt a nemzetközi jog szintjén lépéseket tett a koordináció felé.
Erre jó példa a Németországgal kötött nemzetközi egyezmény. (2000. évi XXX. törvény a Magyar Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság között a szociális biztonságról szóló 1998. május 2-án, Budapesten aláírt Egyezmény kihirdetéséről.) Az Egyezmény szabályainak a vizsgálata azért is fontos, mivel ezek elősegítették az európai normák beillesztését a magyar jogba. A törvény általános, különös, illetve vegyes rendelkezések keretében fogja össze a szabályozási területeket és az Egyezmény értelmezésére és végrehajtására is tartalmaz rendelkezéseket. (Kiemelendő még, hogy a legtöbb magyar vállalkozás munkavállalója Németországban végez kiküldetésben munkát.)
Az általános szabályok között találjuk a személyi és a tárgyi hatályt, illetve a biztosítási kötelezettségekre vonatkozó rendelkezéseket. A különös rendelkezések az egészségbiztosítás, a balesetbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás kérdéseivel foglalkoznak, míg a vegyes rendelkezések a jogsegély, az igényérvényesítés, illetve a jogviták problémaköréről rendelkeznek.
Az általános szabályok között találjuk a munkavállaló biztosítási kötelezettségére vonatkozó rendelkezéseket. (2000. évi XXX. tv. 6. cikkely) Főszabályként kimondja a törvény, hogy a munkavállaló biztosítási kötelezettségére annak a szerződő államnak a jogszabályai vonatkoznak, amelynek a felségterületén a foglalkoztatás történik, még akkor is, ha a munkaadó a másik szerződő állam felségterületén van.
A főszabály alól azonban egyes személyeket kivesz a jogalkotó és külön szabályokat állapít meg a kiküldetésben dolgozó munkavállalókra, a tengerészekre, illetve a külképviseletek tagjaira és alkalmazottaira. (2000. évi XXX. tv. 7-11. cikkely)
Jelen tanulmány szempontjából a kiküldetésben dolgozók szociális biztonságára vonatkozó rendelkezések a kiemelendők. A jogalkotó értelmezi a kiküldetés fogalmát a szabályozásban. Kiküldetésnek minősül, ha az egyik szerződő államban dolgozó munkavállalót a munkaadója ezen jogviszony keretében a másik szerződő államba küldi ki, hogy ott ezen munkaadó részére munkát végezzen. A kiküldetésben való foglalkoztatásra a foglakoztatás első 24 naptári hónapjában kizárólag az első szerződő állam biztosítási kötelezettségre vonatkozó szabályai érvényesek, mintha a munkavállalót még mindig ennek a felségterületén foglalkoztatnák. Ez azt jelenti, hogy például a magyar munkavállaló Németországban való kiküldése esetén, a megjelölt időben a magyar társadalombiztosítási szabályok érvényesek, úgy mintha Magyarországon valósulna meg a foglalkoztatás.
Hasonló szabályozással találkozunk az európai uniós rendelkezésekben is. A korábban említett társadalombiztosítási szabály is rendezi a Közösségen belül kiküldetésben lévő munkavállalók biztosítási jogviszonyát. (1408/71/EGK rendelet, 13-17. cikkely.) A rendelet általános szabályokat és különös rendelkezéseket egyaránt tartalmaz a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül munkát vállaló természetes személyekre történő alkalmazásáról. A rendelet főszabályként kimondja, hogy egy tagállam területén alkalmazott személy e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik, abban az esetben is, ha egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, vagy ha az őt alkalmazó vállalkozás vagy magánszemély székhelye vagy lakóhelye egy másik tagállamban található. A kiküldetés keretében történő munkavégzésre vonatkozóan itt is találunk különös szabályokat.
Az a személy, akit az őt egy tagállam területén alkalmazó vállalkozás a számára teljesítendő munkavégzés céljából egy másik tagállam területére küld ki, továbbra is az előbb említett tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartozik, feltéve, hogy e munka várható időtartama nem haladja meg a tizenkét hónapot, illetve őt nem olyan személy felváltására küldtek ki, akinek a kiküldetési ideje letelt.
A szabályozás lehetővé teszi a kiküldetési időtartam meghosszabbítását, egyszeri alkalommal maximum 12 hónapos időtartamra. Ennek azonban feltétele, hogy kiküldetés helye szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága ehhez hozzájárulását adja. Ebben az esetben is abban a tagállamban marad biztosított a munkavállaló, amelyből kiküldték, továbbá a munkavégzés helye szerinti országban mentesül a járulékfizetési kötelezettség alól.
2010. március 1-jén lép hatályba az 1408/71/EGK rendeletet felváltó 883/2004/EK rendelet (2004. április 29-én került kihirdetésre). Az új rendelet bevezetésével az alapvető szabályok nem fognak megváltozni, de a kiküldetéssel kapcsolatos rendelkezések módosulnak.
Alapvető szabályként megmarad az a rendelkezés, amely szerint a járulékokat abban az országban kell megfizetni, ahol a munkavégzés történik. Ettől eltérő szabályozás érvényesül majd a kiküldetésnél a jövőben is. Az új szabályozás alapján a kiküldetésben lévő munkavállalók 24 hónapon keresztül kötelezően a kiküldő államban maradnak biztosítottak, amelyhez kizárólagosan a kiküldő állam szerinti hatóságok hozzájárulása szükséges. Az új rendeletben is lehetőség van a két éves kiküldetési időtartam meghosszabbítására, az országok illetékes hatóságainak megállapodása alapján. Az új szabályok azonban nem tartalmaznak rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a hatóságok milyen hosszú időre hosszabbíthatják meg a kiküldetési időtartamot.
Az európai uniós szabályozás alapján megállapítható, hogy a kiküldetésben részt vevő munkavállalókra főszabályként a kiküldő ország társadalombiztosítási szabályai vonatkoznak, azaz a magyar munkavállalók kiküldetésére a magyar jog irányadó és a hazai szabályok alapján kell fizetni a járulékokat.
Felmerül azonban, hogy mi képezi a járulékalapot. Előfordul ugyanis, hogy a munkavállaló Magyarországon is kap munkabért, illetve a más tagállamban végzett tevékenységére tekintettel devizaellátmányt. A magyar szabályozásban több hiányosság és értelmezési probléma felmerül a devizaellátmány járulékkötelezettségével kapcsolatosan.
Az első probléma, hogy a külföldi tartózkodásra és munkavégzésre tekintettel kifizetett összeg munkabérnek minősül-e. Az Mtv. (1992. évi XXII. tv.) nem határozza meg a munkabér fogalmát, ezért esetlegesen az eset összes körülményeire tekintettel lehet eldönteni, hogy a kifizetett kiküldetési díj munkabérnek minősül-e. (Például, ha a munkavállaló a juttatást a munkaviszonyból származó kötelezettségének teljesítésére tekintettel, az elvégzett munka ellenértékeként kapja, a jövedelem munkabérnek minősülhet.)
Ezt a jogi álláspontot azonban a jogviszonyra és a tényállásra elsődlegesen vonatkozó jogszabályok nem támasztják teljes körűen alá.
A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (Szmt.) 79. § (2) bekezdése határozza meg a bérköltség fogalmát. A jogszabály meghatározása alapján bérköltség minden olyan - az üzleti évhez kapcsolódó - kifizetés, amely a munkavállalókat, az alkalmazottakat, a tagokat megillető, az érvényes rendelkezések szerint bérként vagy munkadíjként elszámolandó járandóság - ideértve a természetes személy tulajdonos (tag) személyes közreműködése ellenértékeként kivett összeget is - az alkalmazásban állók és a munkavégzésre irányuló további jogviszonyban állók részére az üzleti évre bérként számfejtett, elszámolt összeg (ideértve az üzleti év után elszámolt, jóváhagyott prémiumokat, jutalmakat, valamint a 13. és a további havi fizetést is), amely elemeiben megfelel a statisztikai elszámolások szerinti keresetnek, függetlenül attól, hogy az ilyen címen kifizetett összegek után kell-e személyi jövedelemadót fizetni vagy sem, illetve alapját képezi-e vagy sem a társadalombiztosítási járulékoknak.
Ezt tekinthetjük a legszélesebb körű fogalomnak, amely meghatározással kapcsolatosan két fontos lényegi elemet is ki kell emelni.
A bérköltségről csak akkor beszélhetünk, ha az fogalmilag megfelel a statisztikai elszámolások szerinti kereset fogalmának, azaz az Szmt. mögöttes jogszabályként visszautal a statisztikai szabályokra.
A másik lényegi elem, amelyre utal a törvényi definíció az, hogy a bérköltség nem képezi feltétlenül a személyi jövedelemadó vagy a társadalombiztosítási járulék alapját. Azaz lehetséges olyan bérjellegű kifizetés, amely nem képezi a társadalombiztosítási járulékok alapját. A törvényi megfogalmazás szerint tehát nem minden a munka ellenértékeként kapott jövedelem munkabér, azaz automatikusan nem keletkezik társadalombiztosítási és egyéb járulékfizetési kötelezettség minden munkajellegű jövedelem után.
Az Szmt. általános jellegű meghatározásainak mögöttes szabályát a statisztikai szabályok képezik. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Útmutató a Munkaügyi Statisztikai Adatszolgáltatáshoz című közleményében a személyi jellegű kifizetéseket két kategóriára bontja fel, a kereset és az egyéb munkajövedelem fogalmára. (Az Mtv. magyarázata is utal rá - COMPLEX Jogtár 141-142. §-hoz fűzött kommentárjában - hogy a "KSH Munkaügyi Statisztikai kérdőívekhez adott Útmutatója segíthet abban, hogy meghatározzuk mi minősül keresetnek.)
A kereset fogalmába értendő bele a személyi alapbér, amelynek meghatározását megtaláljuk az MK. 83. számú kollégiumi állásfoglalásában.
Személyi alapbér
a) az órabéres munkavállalóknál (mind teljesítménybér, mind időbér alkalmazása esetén) a megállapított személyi órabér,
b) napibéres munkavállalóknál a megállapított napi bér (műszakbér),
c) a havi díjas munkavállalóknál - ha a munkaviszonyra vonatkozó szabály másként nem rendelkezik - a megállapított havi bér,
d) a rokkant vájároknál - a részükre megállapított - úgynevezett rokkantvájár-bér.
A felsoroltakon kívül semmiféle egyéb juttatás nem minősül alapbérnek, kivéve az "alapbér" jellegűnek minősített bérpótlékokat, hacsak a munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása nem rendelkezik eltérően.
A munkajövedelem másik részét az egyéb munkajövedelmek kategóriája képezi. Az egyéb munkajövedelmek a munkavállaló részére jogszabályban kötelezően meghatározott, valamint a munkáltató által önként nyújtott juttatásokat jelenti.
A KSH az egyéb munkajövedelmek közé sorolja többek között a Magyarországon regisztrált munkáltató külföldi telephelyén, kirendeltségén foglalkoztatott magyar vagy nem magyar állampolgárságú munkavállaló részére, a hazai átlagkereset alapján megállapított (bérköltségként elszámolandó) munkabér összegét meghaladó díjazást (a hazai átlagkereset meghatározásakor elsődlegesen az adott munkáltatónál azonos munkakörben foglalkoztatottakra jellemző kereseti színvonal az irányadó, amennyiben ilyen nincs, úgy elfogadott a szakmai becslés, illetve végső soron a KSH által a munkáltató szakágazatára publikált átlagkereset), valamint a kiküldetési napidíj adóköteles hányadát (a nem adóköteles mértékű kiküldetési napidíj nem tartozik ide).
A tényállás és a jogviszony elemzéséből kiindulva értelmezi az ítélkezési gyakorlat a munkabér fogalmát.
A Legfelsőbb Bíróság eseti döntésében (BH 1993/772. - Legf. Bír. Mfv. I. 10.125/1993. sz.) a bíróság kimondja, hogy a költségtérítésként kapott összeg nem vehető munkabérként figyelembe. Másként ítéli meg a bíróság a munkavégzésre tekintettel eszközölt kifizetést. A bíróság álláspontja szerint más megítélés alá esik, ha a költségtérítésként feltüntetett és kifizetett összeg egy részéről megállapítható, hogy annak rendeltetése nem a felmerült költségek megtérítése, hanem a munkaviszonyon alapuló személyes közreműködést, a végzett munka anyagi elismerését szolgálja.
Mindezek alapján tehát az ítélkezési gyakorlat arra a következtetésre jut, hogy a munkabért képező juttatás meghatározásánál nem egyedül annak az elnevezése, hanem az azzal kapcsolatos összes körülmény az irányadó. (EBH 1999/54. - Legf. Bír. Mfv. II. 10.810/1996. sz.)
A munkavégzés alapjául szolgáló szerződések minősítésével kapcsolatos szempontokra utal a 7001/2005. (MK. 170.) FMM-PM együttes irányelv is, amely szintén kiemeli, hogy a munkavégzésre irányuló jogviszonyt összességében kell vizsgálni. (Elsődleges, illetve másodlagos minősítő jegyek.)
Mindezek alapján az adóhatóságnak is vizsgálnia kell az eset összes körülményét. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 97. § (4)-(6) bek. alapján az ellenőrzés során a tényállást az adóhatóság köteles tisztázni és bizonyítani, kivéve, ha a törvény a bizonyítást az adózó kötelezettségévé teszi. Jelen esetünkben tehát az adóhatóságnak kétséget kizáróan kell bizonyítania, hogy a munkaszerződésben rögzített, forintban meghatározott személyi alapbéren felüli, valutában kifizetett összeg alapbérnek minősül-e.
A munkavállalóknak fizetett valutaellátmány alapesetben, összességében, álláspontom szerint nem tartozik a munkaerőköltségek egyik csoportjába sem, mivel ez a kiküldetés idejére szóló napidíjat és egyéb költségtérítést is tartalmazhat. (Így például ebből kell fedezni a szállás rendben tartását, a fogászati és egyéb gyógyászati kezeléseket stb.) Más kérdés természetesen, ha a devizaellátmány kizárólag a munkavégzés ellenértékeként jár.
A devizaellátmány sajátos jogi helyzetére utal az APEH Központi Hivatal Ügyfélkapcsolati és Tájékoztatási Főosztálya 8692090082 szám alatt, 2009. április 24. napján kelt tájékoztatása. Ugyan a külföldi kiküldetésben munkát végzők devizaellátmánya után fizetendő munkaadói és munkavállalói járulék tárgyában (jelenleg munkaerőpiaci járulék) írt megkeresésre válaszolva fejti ki az adóhatóság az álláspontját, de rámutat és értelmezi kiküldetéssel kapcsolatos álláspontokat is. (2010. január 1-jétől új szabályozás lépett életbe, amely megszüntette a munkaadói és munkavállalói járulékot, helyette munkaerő-piaci járulékot vezetett be, amely a társadalombiztosítási járulék részét képezi az 1997. évi LXXX. törvény 4. § l. pontja alapján. Az adóhatóság azonban visszamenőlegesen végez ellenőrzéseket, ezért célszerű a korábbi szabályozás elemzése.)
A tájékoztatás az Szmt. bérköltség fogalmából indul ki, illetve álláspontja alátámasztására a KSH Útmutatója alapján a munkajövedelmeket a kereset és az egyéb munkajövedelem kategóriájában sorolja. Kifejti, hogy az egyéb munkajövedelem, illetve keresetnek nem minősülő jövedelem után nem áll fenn munkaadói és munkavállalói járulékfizetési kötelezettség.
Álláspontja szerint nem tartozik a munkaerőköltség egyik csoportjába sem (vagyis nem a kereset és nem is a munkajövedelem része) a belföldi és külföldi kiküldetés során fizetett napidíj, valamint egyéb költségtérítés, például szállás, utazási költség.
Mivel a munkaadói és a munkavállalói járulékot a kereset után kell megfizetni, ebből következően az egyéb jövedelem és a keresetnek nem minősülő jövedelem után nem áll fenn munkaadói és munkavállalói járulékfizetési kötelezettség. Tehát a belföldi és külföldi kiküldetés során fizetett napidíj (függetlenül attól, hogy az adóalap részét képezi vagy sem) és egyéb költségtérítés után nem terheli a munkáltatót és a munkavállalót munkaadói és munkavállalói járulékfizetési kötelezettség. Ellenkező esetben, ha az adott jövedelem részére a keresetnek, a munkaadói és a munkavállalói járulékot az általános szabályok szerint kell megfizetni.
A tájékoztatás arra mutat rá, hogy az 1991. évi IV. törvény (Flt.) 40. § és 41. § a kereset fogalmát használja és a keresetet tekinti a munkaadói és a munkavállalói járulék alapjának. (Jelenleg hatályos szabályozás ezt hatályon kívül helyezte.)
Hasonló álláspontra jutunk a társadalombiztosítási szabályok elemzése során is. Az 1997. évi LXXX. törvény a társadalombiztosítás ellátásairól és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetésről szóló törvény (Tbj.) 4. § k), 1) pontja határozza meg a járulékalapot képező jövedelmek körét. A társadalombiztosítási törvény a személyi jövedelemadóról szóló törvény (1995. évi CXVII. tv. Szja. tv.) hatálya alá tartozó jövedelmeket határozza meg járulékalapként. Azonban a külföldről származó jövedelmek sajátos szabályozás alá esnek, mivel a nemzetközi jogi rendelkezések a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmények vonatkoznak rájuk.
Az Szja. tv. 2. § (5) bekezdése utal arra, hogy a nemzetközi szerződés előírását kell alkalmazni, amennyiben törvénnyel vagy kormányrendelettel kihirdetett nemzetközi szerződés az Szja. tv.-től eltérő előírást tartalmaz.
A rendelkezésből következik, hogy amikor létezik ilyen egyezmény akkor először annak a szabályait kell alkalmazni és a hazai szabályozás alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha az egyezményből következőleg a jövedelem hazai adóztatásának van helye. (Példaként hozható fel a Németország és Magyarország között hatályban lévő, a kettős adóztatás elkerüléséről szóló nemzetközi egyezmény (1979. évi 27. tvr.), amely alapján a munkavállalók Németországban fizetik meg a személyi jövedelemadójukat a kiküldetési díj után.)
A Tbj. 4. § k) 2. pontja rámutat arra, hogy ha nincs az Szja. tv. hatálya alá tartozó jövedelem, a járulékalap a munkaszerződésben meghatározott személyi alapbér, illetőleg ha a munkát nem munkaviszony, hanem munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony keretében végzik, a szerződésben meghatározott díj.
A 195/1997. (XI. 5.) Korm. rendelet az 1997. évi LXXX. törvény végrehajtásáról részletesen értelmezi és szabályozza a járulékalappal kapcsolatos kérdéseket. A rendelet utal az 1. § (1) és (2) bekezdésében arra, hogy mi az eljárás abban az esetben, ha nemcsak belföldön, hanem külföldön szerzett jövedelemről van szó, illetve értelmezi a személyi alapbér fogalmát. A rendelet 1. § (2) bekezdése kimondja, hogy a Tbj. 4. § k) pontjának 2. alpontjában meghatározott személyi alapbér a munkaszerződés alapján fizetett, jutatott, az adott munkakörben foglalkoztatott kiküldetését megelőző évi átlagos alapbére. Ennek hiányában a tárgyhavi személyi alapbér a járulékalap.
[A rendelet (2) bekezdését a 333/2008. (XII. 30.) Korm. rendelet módosította, amely 2009. január 1-jén lépett hatályba. A rendelet záró rendelkezései azonban utalnak rá, hogy a rendelkezéseket a folyamatban levő ügyekben is alkalmazni kell, kivéve, ha ez a járulékfizetési kötelezettség növelését eredményezné.]
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az említett kormányrendeletet megelőzően a bírósági gyakorlatban is kialakult a határozott álláspont a devizaellátmány járulékkötelezettsége mellett.
A Legfelsőbb Bíróság attól függetlenül döntött a járulékkötelezettség mellett, hogy van-e külföldön telephelye a magyar vállalkozásnak vagy sem.
Jellemző a munkavállalók járandósága két részből áll. Egy része forint, amely a mindenkori jogszabályok szerinti minimálbér, míg a másik része külön szerződésben meghatározott a külföldi munkavégzésre tekintettel kifizetett devizaellátmány. (Kfv. I. 35.091/2005.; Adó-kérdések és válaszok 2009/9. sz. - Valutaellátmány adójogi minősítése 18-20. o.)
A Legfelsőbb Bíróság az eseti döntéssel kapcsolatosan egyrészt elemezte a devizaellátmány munkabér jellegét, másrészt a járulékalappá minősíthetőségét. A munkabér minősítésének kérdésében sem a KSH szabályait, sem a számviteli törvény szabályait nem tartotta relevánsnak, hanem csak az adózás rendjéről szóló törvény szabályait alkalmazta. [2003. évi XCII. törvény 1. § (7) bek.]
Az Art. hivatkozott szabálya rámutat arra, hogy a szerződéses ügyletet valódi tartalmuk szerint kell minősíteni, azaz jelen esetünkben a devizaellátmány munkabérjellegét mérlegelés alapján kell megállapítani. Az egyedi jogviszony alapján a rendelkezésre álló adatok alapján kell eldönteni, hogy a munkavállalóknak kifizetett összeg munkabérnek minősül-e vagy sem.
Jelen esetünkben a bíróság megállapította a devizaellátmány munkabér-jellegét, ugyanis a devizaellátmányt a munkavállalók a külföldi munkavégzésükre tekintettel kapták. A bíróság megállapította, hogy a devizaellátmány a munkavállalók besorolásától és munkateljesítményétől függött, a munkavégzésre tekintettel került kifizetésre. A bírósági álláspont szerint ezt támasztja alá, hogy a dolgozók költségeit külön megtérítették, illetve az egyéb szolgáltatásokat ingyenesen biztosították (szállás, személyszállítás stb.)
Az ítélkezési gyakorlat hivatkozik arra, hogy a kettős adóztatás elkerülésére kötött egyezményeknek nem tárgyai a járulékok, illetve - kiemelve a 2000. évi XXX. törvény szabályait - rámutat arra, hogy a foglalkoztatás első 24 naptári hónapjában kizárólag a küldő állam biztosítási kötelezettségére vonatkozó szabályok érvényesek.
Mindezek alapján a bíróság arra a következtetésre jut, hogy ha a devizaellátmányt nem a munkavégzéssel összefüggésben felmerült költségek fedezetére kapják a munkavállalók, a járulékfizetési kötelezettség fennáll ezután az összeg után is, nemcsak a minimálbérként itthon kifizetett összegre. Ez a bírósági álláspont azonban eltér a jogalkotói szándéktól, amely a 333/2008. (XII. 30.) Korm. rendeletben körvonalazódik.
Jól látszik, hogy a külföldi kiküldetés egyes kérdései nem problémamentesek az európai uniós szabályokban és hazai szabályozásban egyaránt. Az európai uniós szabályok az új rendelkezések révén pontosítják a kiküldetésben végzett munka társadalombiztosítási ellátásait és a járulékfizetést. A hazai jogban azonban jogszabály-értelmezési problémákat találunk, ezért célszerű lenne a társadalombiztosítási szabályok pontosítása a külföldi kiküldetés során végzett tevékenységre vonatkozóan. Erre azért is szükség van, mivel a bírósági gyakorlat a devizaellátmány járulékkötelezettsége mellett teszi le a voksot. Atekintetben a bírósági döntések megalapozottak, hogy megakadályozzák a társadalombiztosítási kötelezettség alóli mentesülést. Az európai uniós, illetve a nemzetközi szabályok alapján a külföldi munkavégzés első 24 hónapjában itthon áll fenn a biztosítási kötelezettség, ezért nem mindegy milyen összegű a járulékalap. A minimálbér alapján is megszerzi a külföldön munkát végző a biztosítási jogviszonyt, azonban lesz olyan jövedelemrész a külföldön kifizetett devizaellátmány kapcsán, amely a járulékkötelezettség alól mentesülne, hiszen sem itthon, sem külföldön nem képezne járulékalapot.
A jogalkotói szándék - különösen a említett kormányrendelet révén - ebbe az irányba viszi a szabályozást. Ennek gazdaságpolitikai és foglalkoztatáspolitikai indokai vannak, hiszen kevésbé költséges a külföldi foglalkoztatás a magyar vállalkozások számára, így versenyképesebbek lesznek a külföldi piacokon. Azonban a jogalkotói szándék ütközik a jogalkalmazási gyakorlattal, hiszen mind az adóhatóság, mind az ítélkezés a jogértelmezésével a jogalkotóval ellentétes következtetésre jut.
Mindezekre tekintettel pontosítani kellene a jogi szabályozást, mert a vállalkozások még jogkövető magatartás mellett is súlyos jogkövetkezményekkel szembesülhetnek, amelyek az esetleges adóhatósági megállapítások alapján gazdasági ellehetetlenülésükhöz vezethetnek. ■
Visszaugrás
