Bán Tamás megállapítja, hogy az egyezmény ratifikációja és a magyar jog részévé tétele megtörtént, s ezzel az egyezmény normaszövege kötelezővé vált. A törvényhozó azonban nem tette világossá, hogy az egyezmény szerveinek a normaszöveget alkalmazó, s annak értelmezését is adó esetjoga amennyiben köti a magyar törvényhozót, a magyar bíróságokat, és mindazokat az egyéb magyar jogalkalmazókat, melyek az egyezményben biztosított jogokról döntenek.
Magyar Gábor írásában rámutat arra, hogy az egyezmény és a bíróság esetjoga alig jelenik meg a magyar bírói gyakorlatban.
Tallódi Zoltán írásában hangsúlyozza, hogy néhány területen a bíróság jogvédelmi rendszere kívánnivalót hagy maga után. Ha azonban körülnézünk a jog világában, nem találunk az egyezménynél hatékonyabb és az emberek alapvető jogait eredményesebben védő nemzetközi jogi intézményrendszert.
Weller Mónika szintén kifejti, hogy a nyilvánosság számára hozzáférhető adatok szerint a magyar bíróságok gyakorlatában az egyezmény igencsak jelentéktelen szerephez jut.
Farkas Lilla úgy véli, a strasbourgi út olyan esetekben elkerülhetetlen, amelyekben a gyakorlat a hazai erőfeszítések ellenére sem mutat változást. Erre példa a fogva tartás és a hatósági bántalmazás.
A strasbourgi esetjog megjelenése a magyar bírói és alkotmánybírósági gyakorlatban csak egy hosszabb folyamat eredménye lehet. Ha egy koordinátarendszerben akarjuk ábrázolni az esetjogra való hivatkozás gyakoriságát az Emberi jogok európai egyezményének hatálybalépése óta eltelt tizenegy év során, akkor egy legalulról induló, majd jó pár évig az ábra alsó tartományában haladó vízszintes vonallal, ezt követően pedig egy erőteljesen felfelé ívelő görbével írhatnánk le a tendenciát. Az első időkben főként azért nem hivatkoztak rá, mert kevéssé ismerték fel az esetjog jelentőségét az egyezmény alkalmazásában. De nem volt könnyű az esetjogi bíráskodás természetének megértése sem -a kontinentális országokban sehol sem az -, ideértve a korábbi döntések hasznosításának technikáját is. Az absztrakt norma alkalmazása az egyedi ügyre másfajta gondolkodásmódot követel a jog alkalmazójától, mint egy precedensként tekinthető korábbi döntés alkalmazása, melynek tényei sohasem esnek teljesen egybe az éppen eldöntendő ügy tényeivel, ami kérdésessé teheti, hogy a precedens egyáltalában alkalmazható-e az adott ügyre. Igaz, a kontinentális országok bírói jogalkalmazásában is van hagyománya a korábbi ítéletek figyelembevételének, de a strasbourgi ítélkezés sokkal messzebbre távolodik el az egyezmény normaszövegétől, ahogy azt mi megszoktuk. A számos példa közül csak a tisztességes eljárással szembeni követelményeket megfogalmazó 6. cikkre utalok, melynek minden egyes alkotóelemét - függetlenség, pártatlanság, polgári jogi igény, büntetőjogi vád, ésszerű pertartam, az eljárás tisztességessége stb. - ítéletek egész sora tölti meg tartalommal. Egy másik, ugyancsak főként eleinte jelentkező nehézségről sem szabad megfeledkeznünk. Ez pedig a külföldi, nemzetközi esetjoggal szembeni idegenkedés. A nemzeti igazságszolgáltatásokban ugyanis merőben szokatlan, hogy a nemzeti jog alkalmazása és értelmezése során egy külső tényező autoritása - esetleg a magyar ítélkezési gyakorlatban korábban kialakult gondolkodásmód ellenében - nemcsak hogy elismerésre tarthat igényt, de elsőbbséget is élvez. A külső tényezők domesztikálása és bekapcsolása a saját gondolkodásmódba jóformán mindenütt gondokat okozott, és nem csak eleinte.[1] Habár az esetjog befogadását nehezítő hatások az idők során fokozatosan veszítettek erejükből, nem mondható, hogy a hazai és a strasbourgi jogértelmezés összhangjának ügye mára problémamentessé vált. Ennek több oka is lehet, lássunk közülük néhányat.
Az egyezmény ratifikációja és a magyar jog részévé tétele megtörtént, ezzel az egyezmény normaszövege kötelezővé vált. A törvényhozó azonban nem tette világossá, hogy az egyezmény szerveinek a normaszöveget alkalmazó, s annak értelmezését is adó esetjoga mennyiben köti a magyar törvényhozót, a magyar bíróságokat, és mindazokat az egyéb magyar jogalkalmazókat - elsősorban az igazgatás szerveit -, melyek az egyezményben biztosított jogokról döntenek. Az e kérdést körülvevő hallgatás különösen az ítélkezésükben csak a törvénynek alávetett bíróságok tekintetében problematikus, hiszen világos eligazítás hiányában távolról sem egyértelmű, mennyiben köti a bírót valami, ami se nem törvény, se nem magyar precedens. Kevésbé élesen ugyanez a dilemma az igazgatás szerveinek jogalkalmazása során is felmerülhet. Bár az esetjog figyelembevételét a bírói ítélkezésben és az egyéb jogalkalmazói tevékenység során aligha lehet állami parancsokkal kieszközölni, valamilyen technikával kapcsolatot kellett volna teremteni egyrészről a strasbourgi esetjog, másrészről a magyar jogalkotás, a bírói ítélkezési tevékenység és az igazgatási jogalkalmazás között.
Ezt az igényt az is alátámasztja, hogy magából az egyezményből nem lehet kiolvasni, hogy az esetjogot kötelezően követniük kell a tagországoknak. Az egyezmény két rendelkezése releváns e tekintetben. Az egyik a 32. cikk 1. bekezdése, mely szerint a bíróság joghatósága kiterjed az egyezmény és jegyzőkönyvei értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban eléje terjesztett minden ügyre. A másik a 46. cikk 1. bekezdése, mely szerint az államok vállalják, hogy a bíróság végleges ítéletét magukra nézve kötelezőnek tekintik minden ügyben, amelyben félként szerepelnek. Nem is kell eleve vonakodó módon viszonyulni az esetjog kötelező jellegéhez, hogy e két rendelkezésből olyan következtetésre jussunk, hogy a bíróság értelmezése csak olyan ügy kapcsán kötelező, melyben Magyarország félként vett részt. A szöveg szűkítő értelmezése egyébként még olyan következtetésre is alapot adhat, hogy az ítélet kötelező jellege csak abban áll, hogy ha az ügyben alperesként részt vett kormányt elmarasztalták, meg kell fizetnie a kirótt igazságos elégtételt. Mivel ez is lehet az egyezmény olvasata az esetjog kötelező figyelembevételének határait illetően, nem volt helyes a jogalkalmazókat magukra hagyni e dilemmával.
Anélkül, hogy tekintélyérveket kívánnék felhozni annak az álláspontnak az alátámasztására, mely szerint az esetjog és a hazai jogalkotás-jogalkalmazás közötti kapcsolat önmagától nem rendeződik el, utalok az 1998-ban megalkotott brit Human Rights Actre. Ennek 2. (1) cikke szerint a bíróságnak, amikor az egyezményben biztosított valamely joggal
- 47/48 -
kapcsolatos kérdésről dönt, figyelembe kell vennie az esetjogot.[2] Hasonló rendelkezések érvényesek az egyéb jogalkalmazókra is. Hogy másutt szükségét érezték ilyen vagy ehhez hasonló törvényhozási, illetőleg törvényhozáson kívüli technikákkal (mint például a német Alkotmánybíróság 2004. októberi döntése) rendezni az esetjog és a belső jogalkalmazás viszonyát, érzékelteti, hogy ez a probléma valós. Az, hogy Magyarországon az esetjog és a hazai bíráskodás közötti harmónia feltételeit még nem teremtették meg, csökkenti az egyezmény hatékony alkalmazásának esélyeit.
A jogértelmezés voltaképpen módszer. Ezért a strasbourgi és a magyar jogértelmezés összhangja elsősorban azt kívánja meg, hogy az egyezményben biztosított jogok érvényesítésével vagy megsértésével kapcsolatos eljárásokban a bíróságok, de más hatóságok is ugyanazokkal a módszerekkel végezzék vizsgálódásaikat, illetőleg jussanak döntésre, mint amelyek a strasbourgi jogértelmezésben kialakultak. Kevésbé tartom fontosnak, hogy az azonos módszer követése folytán azonos eredményre jussanak, mint amelyre a strasbourgi bíróság jutna, jutott volna vagy fog jutni, ha az ügyben neki is állást kell foglalnia. Ezt a következő példával érzékeltetem. Kevés olyan emberi jog van, melynek korlátozása bizonyos feltételek mellett ne volna megengedett. E feltételeket egyes jogok esetén maga az egyezmény határozza meg (ha a korlátozásra törvény ad módot, akkor, ha a korlátozás egy demokratikus társadalomban szükséges a közösség bizonyos alapértékeinek - közrend, közbiztonság, a bűnözés elleni védekezés, mások jogai stb. - védelmében). Más jogok esetén az esetjog vezette le az egyezmény szövegéből a korlátozás lehetőségét (választójog). A korlátozás szükségességének és arányosságának megkövetelése, vagy az, hogy a korlátozás ne legyen önkényes (irracionális vagy visszaélésszerű), áthatja az egyezmény bíróság általi alkalmazásának egészét. A strasbourgi és a nemzeti jogértelmezés összhangjának legfontosabb biztosítéka, ha a nemzeti bíróságok ugyanazokkal a metódusokkal tesztelik a korlátozás jogszerűségét, mint a bíróság. Úgy látom, a korlátozás megengedhetőségének tesztjei lassan, de biztosan átáramlanak a magyar gyakorlatba. Esetenként az Alkotmánybíróság ítélkezésén keresztül (mely elsősorban a véleménynyilvánítási szabadsággal összefüggő ügyekben már az egyezmény hatálybalépése előtt hozzákezdett e teszt meghonosításához). De a teszt alkalmazása megjelent olyan "triviálisnak" tűnő területen is, mint amilyen például az előzetes letartóztatás hosszú ideig lehetséges fenntartása elleni panaszok elbírálása.
E jótékony folyamat ellenében hat, ha törvény rendelkezése teszi lehetetlenné azt, hogy a bíróság a tesztek elvégzésével bizonyosodjék meg arról, hogy a panaszolt korlátozás összeegyeztethető-e az egyezménnyel. Erre jó példa a Hirst kontra Egyesült Királyság ügy, melyben a bíróság megállapította, hogy a szabadságvesztését töltő személy törvény általi megfosztása a választójogától anélkül, hogy az elkövetett bűncselekmény jellegét, a büntetés tartamát vagy más tényezőket mérlegelni lehetne, aránytalan korlátozásnak minősül. A bíróság az ítéletben leszögezte: "Semmi nem támasztja alá, hogy az Egyesült Királyság törvényhozása egyáltalában megkísérelte volna mérlegre tenni az egymással ütköző érdekeket, vagy hogy mérlegelte volna a tilalom elítéltekre gyakorolt hatásának arányosságát." Ha hasonló kérdésben Magyarországon kellene állást foglalni, az Alkotmány 70. § (3) bekezdésének, valamint az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 36. § (6) bekezdés d) pontjának (a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása alatt szünetel az elítélt választójoga) minden mérlegelést kizáró rendelkezései miatt a legjobb szándék dacára sem lehetne a strasbourgi jogértelmezéssel összhangban dönteni.
Ha a magyar jogalkalmazó ismeri az általa vizsgált, illetve tárgyalt ügyben releváns esetjogot, a strasbourgi gyakorlatot általában figyelembe tudja venni a döntéshozatal során. A magyar jogalkalmazó korábban valószínűleg nem szembesült azzal, hogy a cselekmény minősítésének a büntetőeljárás során történő módosítása esetén nemcsak a törvénynek a módosítás feltételeit meghatározó rendelkezéseit, hanem a bíróságnak a gyanúsított tisztességes eljáráshoz való jogára vonatkozó gyakorlatát is figyelembe kell vennie. A bíróságnak a Dallos-ügyben hozott ítélete óta azonban a magyar bíró már tudhatja, milyen határt szabnak a tisztességes eljárás követelményei a minősítés menet közbeni változtatásának.
Számos olyan helyzet van azonban, ahol nem a magyar bírói gyakorlat, hanem az alkalmazandó magyar törvény van konfliktusban az esetjoggal. Ezt a konfliktust pedig csak az Alkotmánybíróság jogosult feloldani. Ha Magyarországon a Hirstéhez hasonló esetet vetnének fel, azt a jelenlegi keretekben elég körülményes volna kezelni. Az, hogy a magyar jogszabály nincsen összhangban az esetjoggal, nyilvánvaló. Ha ezt a diszkrepanciát törvény kezdeményezésére jogosult fedezi fel, a magyar törvény előbb-utóbb hozzáigazítható az esetjoghoz, még ha a példának vett esetben az alkotmánymódosítás szükségessége nehezítené is a folyamatot. Hatékony módon azonban jogszabályok konfliktusát alkotmánybírósági úton lehet feloldani. Két problémát látok. Az egyik az, hogy itt nem törvények közötti konfliktusról van szó. A konfliktus egy nemzetközi szerződésnek a bíróság ítéleteiben kifejeződő értelme és a magyar törvény
- 48/49 -
között áll fenn. Ráadásul - mint arról korábban már szó volt - lehet úgy is érvelni, hogy ez az értelmezés Magyarországra csak akkor kötelező, ha az értelmezésre olyan ügyben került sor, melyben félként Magyarország is részt vett. Véleményem szerint az esetjog egyedüli helyes, proaktív módon való figyelembevétele csak úgy képzelhető el, ha az egyes ítéletekből adódó következtetéseket saját jogunkra akkor is levonjuk, ha az ügyben Magyarország nem vett részt. Ez következik a nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elvéből is.
Akkor hát most magyar jogszabály és nemzetközi szerződés közötti konfliktusról van szó? Erre a kérdésre ma még nincs kiforrott válasz, és a Hirst-ítéletből adódó, a magyar viszonyokra hipotetikusan átplántált konfliktus kapcsán még akkor sem lehetne fényt deríteni arra, hogyan reagálna a problémára az Alkotmánybíróság, ha valaki ilyen indítvánnyal fordulna hozzá, mert az elítélteknek a választásokon való részvételét tiltja az Alkotmány, így ebben az ügyben az Alkotmánybíróság nem járhat el. De ha eleresztjük a fantáziánkat, és elképzelünk egy olyan esetet, melyben az Alkotmánybíróság eljárása nem volna eleve kizárt, akkor is igen körülményes volna alkotmánybírósági eljárást kezdeményezni, hiszen nemzetközi egyezmény és magyar jogszabály konfliktusa esetén indítvány előterjesztésére csak magas közjogi méltóságok jogosultak [Abtv. 21. § (3) bekezdés] - a személyükben, jogaikban érintettek nem. De az ügyet elbíráló bíró sem jogosult arra, hogy magyar törvény és nemzetközi egyezmény ellentmondásának feloldására alkotmánybírósági eljárást kezdeményezzen. Az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezésére jogosultak körének szűkkeblű meghatározását tartom a második jelentős problémakörnek. Ha ugyanis az a kérdés, hogy az esetjog alkalmazásának útjában álló magyar törvény által okozott konfliktus magyar jogszabálynak nemzetközi szerződésbe ütközését jelenti-e, úgy dőlne el, hogy igen, itt magyar jogszabálynak nemzetközi szerződésbe ütközéséről van szó, akkor az erre irányuló alkotmánybírósági eljárás kezdeményezésére jogosultak körének megállapítása éppen azokat szűrné ki a kezdeményezésre jogosultak köréből - a jogaiban érintett személyt és az igényéről döntő bírót -, akiknek kezdeményező fellépése elengedhetetlen a konfliktus mielőbbi feloldásához.
JEGYZETEK
[1] Sok évtizeddel a nemzetközi emberi jogi bíráskodás megjelenése előtt fel lehetett figyelni a belső és a külföldi jog kollízióját feloldó nemzetközi magánjogi szabályok alkalmazása során arra, hogy a bírók idegenkednek a külföldi jog alkalmazásától. De a jelek szerint még a hosszú idő óta EU-tag Franciaországban is nehezen emésztik meg, hogy az EU-direktívák "überelik" a hazai törvényeket. Lásd például a Cabinet Diot and SA Gras Savoye kontra Franciaország ítéletet (2003. július 27.), melyben a strasbourgi bíróság megállapította: megsértették a vállalkozók tulajdonhoz való jogát azzal, hogy az EU-direktíva ellenére beszedett áfát nem voltak hajlandók visszafizetni - lényegében arra való hivatkozással, hogy a direktíva nem ronthatja le a francia adótörvény rendelkezéseit.
[2] "A court or tribunal determining a question, which has arisen in connection with a Convention right must take into account any a) judgement, decision, declaration or advisory opinion of the European Court of Human Right, b) opinion of the Commission given in a report adopted under Article 31 of the Convention, c) decision of the Commission in connection with Article 26 or 27 (2) of the Convention, or, d) decision of the Committee of Ministers taken under Article 40 of the Convention."
1. Az egyezmény és a bíróság esetjoga alig jelenik meg a magyar bírói gyakorlatban. Az 1992 novembere és 2004 novembere között publikált, ezres nagyságrendű magyarországi eseti döntés áttekintése nyomán megállapítható, hogy az egyezményre, illetve a strasbourgi esetjogra történő hivatkozások száma tizenkettő. Ebből négy esetben[1] a bíróság - a törvény miniszteri indokolására vagy a kommentárra támaszkodva - annak rögzítésére szorítkozott, hogy az alkalmazandó jogszabály az emberi jogi normákkal összhangban van (legalábbis a jogalkotó ezekre figyelemmel volt), egy esetben[2] kiemelte, hogy az Alkotmánybíróság a strasbourgi gyakorlatra is tekintettel volt határozata meghozatalakor. További három esetben[3] az eljárás résztvevői hivatkoztak az egyezmény cikkeire, illetve a strasbourgi gyakorlatra; ezekre az érvekre az eljáró bíróságok nem reflektáltak. Négy olyan magyarországi bírósági határozatot publikáltak,[4] amelyet részben az emberi jogi normákra alapoztak. Ezen belül két ítéletet a Legfelsőbb Bíróság ugyanazon tanácsa hozott családjogi perekben. A magyar bíróságok tizenkét év alatt publikált, emberi jogi alapozású termése tehát nagyvonalú számítási módszer alkalmazásával éri el a tucatot, ami álláspontunk szerint nem azt bizonyítja, hogy az egyezmény, illetve a strasbourgi ítélkezési gyakorlat az érdeklődés homlokterében állna a magyar bíróságokon.
- 49/50 -
E jelenségnek több lehetséges magyarázata adódik: a) Magyarországon az egyezmény betűjét és szellemét minden esetben tiszteletben tartják, ezért ilyen kérdések fel sem merülnek a bíróságok előtt; b) Magyarországon előfordulnak egyezménysértések, ezek azonban nem jutnak el a bíróságokig; c) a magyar bíróságok ítéleteik meghozatalakor előszeretettel támaszkodnak az egyezményre, ám ezek az ítéletek annyira jelentéktelenek a jogfejlesztés szempontjából, hogy nem teszik közzé azokat; d) a magyarországi jogalkalmazók (értve ez alatt a bíróságokat, ügyészségeket, ügyvédeket) nem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel az egyezmény, illetve annak autentikus értelmezése terén, ezért kerülik az egyezménnyel kapcsolatos okfejtést.
Empirikus kutatási eredmények hiányában csupán spekulálni lehetne a lehetséges válasz(oka)t illetően. Általános jelleggel annyi jelenthető ki, hogy a szigorú jogpozitivizmus, az alkalmazandó kódexbe való bezárkózás nem segít a precedensrendszeren alapuló nemzetközi emberi jogi korpusz befogadásában. Ha a magyarországi alapjogi bíráskodás (az Alkotmányban biztosított alapvető jogok bírói védelme) gyerekcipőben jár, akkor az emberi jogi bíráskodás még csak születőben van.[5]
Mindez azért különös, mert az egyezmény nem csupán nemzetközi jogi instrumentum, hanem az 1993. évi XXXI. törvény által a belső jog része, és mint ilyen, alanyi jogokat keletkeztet. A bíróságok szerepe az, hogy konkrét ügyekben jogvédelmet biztosítsanak az állampolgároknak. Ennek része az, hogy az esetleges egyezménysértéseket orvosolják, vagyis például ítéljenek meg kártérítést az embertelen és megalázó bánásmódban részesített gyanúsítottnak, vagy állapítsák meg a lőfegyverét indokolatlanul használó, emberéletet kioltó rendőr büntetőjogi felelősségét. Ha pedig jogvédelmet nem tudnak adni, legalább az elvárható a bíróságoktól, hogy maguk ne sértsék meg az egyezményt, így igyekezzenek a pereket ésszerű időn belül befejezni vagy az előzetes letartóztatás indokoltságát érdemben megvizsgálni.
Az Alkotmánybíróság esetében az ítélkező bíróságoknál tapasztalt érdektelenség nem figyelhető meg: határozataiban előszeretettel utal mind az egyezményre, mind a strasbourgi esetjogra. Ez jellemzően akkor történik meg, ha az indítványozó kifejezetten hivatkozott az egyezményre, vagy ha az Alkotmánybíróság jog-összehasonlító vizsgálatot végez. Az első esetkörrel kapcsolatosan kiemelendő, hogy állandósulónak tűnő gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság - az ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontjára és az Abtv. 21. § (2) bekezdésére hivatkozással - visszautasítja a nem privilegizált indítványozóktól származó, a jogszabály egyezménybe ütközését állító, az Abtv. 1. § c) pontja szerinti indítványokat.[6] A másik esetkör figyelemre méltóbb. Általában a nagy horderejű ügyekben[7] hozott határozatok alátámasztása érdekében végez az Alkotmánybíróság kiterjedt jog-összehasonlítást. Ilyenkor a nemzetközi gyakorlat bemutatására kerül sor. Jól körülhatárolható esetkör az, amikor a bíróság ítéletei azért kerülnek terítékre, mert azok az egyezmény egy olyan cikkének értelmezését adják, amelyhez hasonló tartalmú rendelkezést az Alkotmány is tartalmaz.[8]
Az Alkotmánybíróság és a bíróságok közötti hatáskörmegosztás világosan kijelöli a feladatokat: az Alkotmánybíróság normakontrollt végez, a bíróságok ítélkeznek. Az alanyi jogok védelme és az esetleges egyezménysértések orvoslása a bíróságok hatáskörébe tartozik.
Az Alkotmánybíróság elsődleges feladata az absztrakt normakontroll. Az egyezmény szövege, illetve a strasbourgi esetjog így nem egy adott jogvita eldöntésében játszik szerepet, hanem ahhoz nyújt segítséget, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányos alapjogként elismert jogok körét és azok védelmi szintjét a nemzetközi elvárások figyelembevételével határozza meg. Az Alkotmánybíróság nem az egyezményhez, hanem az Alkotmányhoz méri a nemzeti jogszabályokat. Az egyezmény és a strasbourgi esetjog zsinórmércéül szolgál az alkotmányossági vizsgálat során.
Optimális esetben az Alkotmánybíróság kiszűri azokat a jogszabályokat, amelyek alkalmazása felveti az egyezménysértés lehetőségét, ezáltal csökkenti a jövőbeni egyezménysértés kockázatát. A bíróságok a jogszabályokat alkalmazzák, ezért természetesen kihatással van ítélkezési tevékenységükre, ha az Alkotmánybíróság egy jogszabályt megsemmisít. Különösen így van ez az Abtv. 38. §-a szerinti bírói megkeresések és az alkotmányjogi panasz esetében. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja felül a bírósági határozatokat - legfeljebb alkotmányos követelményeket fogalmazhat meg; ezeket a bíróságok vagy figyelembe veszik, vagy nem.
A fenti szereposztás tükrében a német Szövetségi Alkotmánybíróság 2004 októberében közreadott döntése - mely szerint ha az egyezmény és az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlat belső jogban való érvényre juttatására vonatkozó kötelezettségüknek nem tesznek eleget a rendesbíróságok, akkor van mód az Alkotmánybírósághoz fordulásra - a magyar alkotmányos berendezkedésben teljességgel értelmezhetetlen. A Magyar Köztársaságban jogvédelmet a rendesbíróságnak kell nyújtania. Ha a rendesbíróság az egyezményben lefektetett jogokat nem biztosítja, ak-
- 50/51 -
kor - a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítését követően - a strasbourgi bírósághoz, nem pedig a magyar Alkotmánybírósághoz kell fordulni. Magának a rendesbíróságnak kell az Abtv. 38. §-a alapján az Alkotmánybíróságot megkeresnie, ha a hatályos jogszabály alkalmazása vezetne egyezménysértéshez, és megfelelő értelmezéssel nem orvosolható a probléma. Hasonló okok miatt alkotmányjogi panasz benyújtásának is helye lehet, ilyenkor azonban az emberi jogi bíróság és a magyar Alkotmánybíróság előtti eljárás párhuzamosan zajlik.
2. A bíróságok jogvédelmi tevékenysége és az alkotmánybírósági normakontroll az egyezmény betartása szempontjából csak egy tipp arra nézve, hogy egy adott ügyben (kérdésben) a strasbourgi bíróság miként fog dönteni. Tekintettel arra, hogy a konkrét ügyben - ha megfelelő kérelem érkezik - végső soron a strasbourgi bíróság mondja ki, hogy történt-e egyezménysértés, a nemzeti bíróságnak és az Alkotmánybíróságnak saját határozata meghozatalakor számolnia kell azzal, hogy az adott kérdésben elfoglalt álláspontját a strasbourgi testület nem fogja osztani. Ez különösen akkor lehet kellemetlen, ha a nemzeti bíróság nem állapít meg egyezménysértést (illetve az Alkotmánybíróság azt állapítja meg, hogy az adott jogszabály alkalmazása nem veti fel az egyezménysértés gyanúját), majd Strasbourgban elmarasztalják az államot. Természetesen az egyezmény szövegének és a strasbourgi bíróság esetjogának beható tanulmányozása és ezek figyelembevétele csökkentheti ezt a kockázatot.
Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a bíróságok a hatályos jogszabályokat alkalmazzák, az Alkotmánybíróság pedig az alkotmányellenes jogszabályokat semmisíti meg. Logikusnak tűnik, hogy az egyezmény és az annak rendelkezéseit "élő joggá" formáló strasbourgi bíróság döntései hatályosulásának legkézenfekvőbb módja a megfelelő jogalkotás. Ha a mindenkori hatályos jogszabályok egyezménykonform magatartásra ösztönöznék az államot, illetve annak képviselőit, akkor a bíróságok aggálytalanul alkalmazhatnák a jogszabályokat, és az Alkotmánybíróságnak is kevesebb ügye lenne.
Felmerül, mi a teendő akkor, ha maga az alkotmány tartalmaz olyan rendelkezést, amelyről okkal feltételezhető, hogy alkalmazása egyezménysértéshez vezethet. Különösen élesen merül fel a kérdés, ha egy adott ügyben döntés született Strasbourgban, tehát az újabb egyezménysértés lehetősége a jogrendszerbe van kódolva.
Amikor egy nemzetközi szerződés és a nemzeti alkotmány konfliktusa állapítható meg, akkor egy állam részéről három becsületes válasz adható: a) alkotmányát a nemzetközi szerződéshez igazítja; b) külön tárgyalásokat folytat a többi aláíró állammal, és kivételes szabályokat eszközöl ki a maga részére; c) nem csatlakozik a nemzetközi szerződéshez (abból kilép). Az állam egy dolgot nem tehet: nem hivatkozhat saját belső jogára (alkotmányára) a nemzetközi jogi kötelezettség alóli kibúvás érdekében.
Valamely nem egyezménykonform alkotmányi rendelkezés kapcsán vizsgálandó, hogy az adott rendelkezés mennyiben hat ki az egyének jogaira és kötelezettségeire. Az alkotmányok jellemzően kevés ilyen, a bíróságok által közvetlenül alkalmazandó rendelkezést tartalmaznak; általában a jogalkotó gondoskodik arról, hogy az alkotmányban megfogalmazott elvek a megfelelő szintű jogszabályban megjelenjenek. Ezért azt kell vizsgálni, hogy létezik-e az alkotmányon kívül olyan jogszabály, amely a nem egyezménykonform alkotmányi rendelkezést megismétli, konkretizálja. Ha ilyen jogszabály létezik, azt a jogalkotónak hatályon kívül kell helyeznie vagy módosítania kell. Érdekes kérdés, hogy ennek elmulasztása esetén az Alkotmánybíróság megsemmisítheti-e az alkotmány szövegével adott esetben egyező vagy harmonizáló, ugyanakkor a bíróság által az egyezménnyel összeegyeztethetetlennek minősített jogszabályi rendelkezést. Meglátásunk szerint erre az Alkotmánybíróságnak nincs lehetősége: nem helyezheti magát az alkotmány fölé. Egy ilyen döntéssel ugyanis áttételesen egy alkotmánybeli rendelkezés alkotmányellenességét állapítaná meg. Ha tehát a jogalkotó az adott jogszabályi rendelkezést nem iktatja ki a jogrendszerből, az állam annak teszi ki magát, hogy hasonló ügyben Strasbourgban ismét elmarasztalják.
További kérdés, hogy miként kell az Alkotmánybíróságnak eljárnia, ha a jogalkotó a nem egyezménykonform alkotmányi rendelkezéssel azonos tartalmú jogszabályi rendelkezést az Alkotmány módosítása nélkül helyezte hatályon kívül, és az azt felváltó jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességét állító indítvány érkezne. Álláspontunk szerint az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány hatályos szövegét a strasbourgi esetjog fényében kell értelmeznie, és tartózkodnia kell az új jogszabályi rendelkezés megsemmisítésétől - feltéve, hogy annak alkotmányellenessége egyéb okból nem állapítható meg.
A jogalanyokra nézve közvetlenül jogokat és kötelezettségeket megállapító, nem egyezménykonform alkotmányi rendelkezés módosítása - mivel a kérdés az egyezmény módosításával vagy az egyezmény felmondásával nem orvosolható - nem mellőzhető. Ez a feladat az alkotmányozó hatalomra hárul; az Alkotmánybíróság legfeljebb alkotmányos követelményt állapíthat meg, ez azonban nem tűnik hatékony és megnyugtató megoldásnak.
- 51/52 -
3. Minden alkotmánnyal rendelkező államban van egy alapjogi katalógus, amely egyes alapjogok adott szintű védelmét írja elő az adott állam számára. A védeni kívánt alapjogok körének és különösen a védelem szintjeinek meghatározása az alkotmányt elfogadó politikai közösség értékválasztásait tükrözi. Mivel az egyes alapjogok nemegyszer konfliktusban állnak egymással (vagy egyéb alkotmányos értékekkel), az egyes alapjogok védelmének magasabb szinten történő meghatározása más alapjogok alacsonyabb szintű védelmét vonja maga után. Nem lehetséges több mint negyven állam alapjogi katalógusaiból olyan "best of" válogatást készíteni, amely az összes - bárhol - előforduló alapjogot a bárhol biztosított legmagasabb szinten védi. Egy ilyen alapjogi monstrum kikényszerítése az államok lebénítását eredményezné.
Méltánytalanok azok a támadások, amelyek szerint az egyezmény és az azt értelmező esetjog az alapjogvédelem európai minimumát adja, mivel azonos szintre hozza az Európa Tanács valamennyi tagállamának - köztük például Törökország, Ukrajna, Oroszország - alapjogvédelmi szintjét. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a strasbourgi bíróság az emberi jogok egy meghatározott körének egy bizonyos szintjét garantálja. Hogy ez a szint alacsony vagy magas, az attól függ, hogy mihez képest vizsgáljuk a védelmi szintet. Az egyezmény bizonyos alapjogokat igen magas szinten véd, bizonyos alapjogok védelmi szintje alacsonyabb, és bizonyos alapjogokat egyáltalán nem garantál.
Az Alkotmánybíróságnak a normakontroll elvégzésekor arra kell figyelemmel lennie, hogy az egyezményben és az Alkotmányban közel azonos tartalommal megfogalmazott alapjogok védelmi szintje eltérhet egymástól. Amennyiben az egyezmény, illetve a strasbourgi bíróság által biztosított védelmi szint magasabb az Alkotmány által kínáltnál, akkor az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány adott rendelkezését az egyezményre tekintettel kell értelmeznie, és az abban biztosított magasabb védelmi szintet kell alkalmaznia. Amennyiben azonban az egyezményben, illetve a strasbourgi testület által biztosított védelmi fok az Alkotmány által garantált szint alatt marad, akkor az Alkotmánybíróságnak figyelmen kívül kell hagynia a strasbourgi gyakorlatot. Semmiképpen sem helyeselhető az a megoldás, amikor az egyezményre, illetve a bíróság döntéseire hivatkozva szorítja le az Alkotmánybíróság az alapjogvédelem szintjét. Ez történt sajnos az önkényuralmi jelképek tilalmával kapcsolatos határozatban,[9] amelyben az Alkotmánybíróság a Rekvényi-ítéletre[10] támaszkodva minősítette alkotmányosnak a Btk. 269/B. §-át.
A strasbourgi gyakorlat kiemelkedő eredményeket ért el, és magas védelmi szintet eredményez egyebek mellett az embertelen és megalázó bánásmód elleni fellépés[11] (3. cikk), az előzetes letartóztatás indokoltságának[12] és hosszának[13] vizsgálata (5. cikk), a bíróságok objektív pártatlansága követelményének[14] következetes érvényre juttatása (6. cikk), a családi élethez,[15] a magánélethez való jog[16] vagy a nemet váltók jogainak teljes körű elismertetése[17] (8. cikk), a sajtószabadság biztosítása[18] (10. cikk) terén. Az egyezmény 13. cikke a folyamatos jogfejlesztés következményeként a semmiből indulva vált egyre jelentősebbé: a megkínzott személy panaszának az állam általi érdemi kivizsgálása sokáig az egyezmény 3. cikkének eljárási oldalaként került értékelésre; az utóbbi időben e kötelezettség elmulasztása a 13. cikk által biztosított sui generis jog megsértésének számít.[19] A védelmet élvező életviszonyok körének lassú, de folyamatos bővülését és a védelem szintjének sok esetben ezzel párhuzamosan történő, megállíthatatlan emelkedését leginkább a gleccserek alig észrevehető mozgásához hasonlíthatjuk. A bíróság joggyakorlatának fejlődése - azon túl, hogy evidens módon kísérli meg követni a tagállamokban zajló jogi-társadalmipolitikai vagy éppen szociológiai, illetve kulturális változásokat - a védendő jogok körének bővítése révén (azaz az egyezmény tárgyi hatályának kiterjesztésével), valamint az egyre fokozódó jogi szigor által (azaz újabb és újabb típusú egyezménysértések megállapításával) a bíróság intézményi önérdekét is érvényre juttatja, növelve a fórum presztízsét, befolyását - és indokolva forrásigényét. (A folyamatos hatáskörbővülés ügyteher-növekedésben jelentkező mellékhatását csak részben ellensúlyozza a tény, hogy a strasbourgi bíróság időről időre egyes egzaktul meghatározott területeket ki is rekeszt az egyezményi védelmi körből. Ez történt az adózással[20] és a közszolgálati jogviszonnyal[21] kapcsolatos jogvitáknak az egyezmény 6. cikke hatálya alóli kivonása esetében.) További nem elhanyagolható szempont az egyezmény területi és személyi hatályának radikális bővülése, hiszen az elmúlt tizenöt évben az egyezmény hatálya alá eső területen élő lakosság létszáma a többszörösére növekedett.
Az ügytömeg-növekedés és a folyamatos hatáskörbővülés egyenes következménye lehet a bírósá-
- 52/53 -
gon folyó munka gyakorlati ellehetetlenülése. A bíróság túlterhelt, és ez egyre inkább így lesz:[22] egy idő után feltehetőleg képtelen lesz megbirkózni a kérelmek áradatával, legalábbis, az egyezmény 6. cikkének szóhasználatával, "ésszerű időn belül". Különösen az elfogadhatatlan kérelmek, valamint az úgynevezett típusügyek kezelése jelent kihívást. Még egy olyan testület felállításának gondolata is felmerült, amely előszűrné a bíróság elé kerülő ügyeket. E testület szerepe paradox módon kísértetiesen hasonlított volna az 1998-ban megszüntetett Emberi Jogok Európai Bizottságáéra.
A fenti probléma kezelésére született meg 2004. május 13-án a 14. kiegészítő jegyzőkönyv, amely azonban még nem lépett hatályba. A jegyzőkönyv megteremti a lehetőségét annak, hogy a strasbourgi bíróság egyesbíróként eljárva minősítsen elfogadhatatlannak egyes kérelmeket, és hogy a háromtagú bírói tanácsok ítéletet hozzanak olyan ügyekben, amelyekben az egyezmény értelmezésére nézve állandósult esetjog létezik. A módosuló 34. cikk pedig az elfogadhatatlansági okok körét növelve egyfajta de minimis szabályt vezet be. Nyilvánvalóan hosszabb időt igényel majd az új rendelkezések értelmének kibontása, az egyéni panaszjog lassú elsorvadása azonban prognosztizálható. Az eredendően egyébként is szubszidiárius szerepű testület küldetése vélhetően eltolódik az egyéni jogszolgáltatástól az európai "alkotmánybíráskodás" felé. Ilyen körülmények között pedig a nemzeti bíróságoknak az egyezményben biztosított jogok védelmében betöltött szerepe szükségképpen felértékelődik.
JEGYZETEK
[1] Legfelsőbb Bíróság Bf.V.64/2001. (EBH 2001.513, BH 2002.391. és BH 2003.148), Legfelsőbb Bíróság Bf.V.593/2001. (BH 2002.259), Legfelsőbb Bíróság Bf.V.1115/1997. (BH 1998.112), Legfelsőbb Bíróság Pfv.IV.21.087/2001. (EBH 2001.514. és BH 2002.178).
[2] Legfelsőbb Bíróság Bfv.X.1105/1997. (EH 1999.5).
[3] Legfelsőbb Bíróság Bfv.III.1060/1993. (BH 1994.171), Legfelsőbb Bíróság Bf.V.674/1996. (BH 1997.13), Legfelsőbb Bíróság Pfv.IV.20.838/1997. (BH 1999.356. és EBH 1999.93).
[4] Legfelsőbb Bíróság Bf.III.1411/2001. (BH 2001.567), Békés Megyei Bíróság Bf.464/1994. (BH 1996.189), Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.22.635/1996. (BH 1998.132), Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.21.616/1999. (BH 2001.230. és EBH 2001.418).
[5] A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar bíróságok tucatnyi ügyben - az eljárás felfüggesztése mellett - az Abtv. 38. §-a alapján kérték egyes jogszabályok megsemmisítését.
[6] Lásd például a 46/2004. (XII. 1.) és a 43/2004. (XI. 17.) AB határozatot.
[7] Például a 22/2003. (IV. 28.) AB határozat.
[8] Például az egyezmény 6. cikke [lásd például a 14/2004. (V. 7.) AB határozatot] vagy 10. cikke [lásd például a 34/2004. (IX. 28.) AB határozatot].
[9] 14/2000. (V. 12.) AB határozat.
[10] A Rekvényi kontra Magyarország ügyben 1999. május 20-án hozott ítélet (Reports of Judgments and Decisions 1999-III).
[11] Lásd például a Kudla kontra Lengyelország ügyben 2000. október 26-án hozott ítéletet (ECHR 2000-XI), magyar vonatkozásban legutóbb a Balogh kontra Magyarország ügyben 2004. október 20-án hozott ítéletet.
[12] Lásd például a Fox, Campbell és Hartley kontra Egyesült Királyság ügyben 1990. augusztus 30-án hozott ítéletet (Series A no. 182).
[13] Lásd például a Labita kontra Olaszország ügyben 2000. április 6-án hozott ítéletet (ECHR 2000-IV), magyar vonatkozásban a Maglódi kontra Magyarország ügyben 2004. november 9-én hozott ítéletet.
[14] Lásd például a Bulut kontra Ausztria ügyben 1996. február 22-én hozott ítéletet (Reports 1996-II) és a Thomann kontra Svájc ügyben 1996. június 10-én hozott ítéletet (Reports 1996-III).
[15] Lásd például a Elsholz kontra Németország ügyben 2000. július 13-án hozott ítéletet (ECHR 2000-VIII).
[16] Lásd például a Niemietz kontra Németország ügyben 1992. december 16-án hozott ítéletet (Series A no. 251-B).
[17] Lásd például a Christine Goodwin kontra Egyesült Királyság ügyben 2002. július 11-én hozott ítéletet (Reports of Judgments and Decisions 2002-VI), valamint a Van Kück kontra Németország ügyben 2003. szeptember 12-én hozott ítéletet (Reports of Judgments and Decisions 2003-VII).
[18] Legutóbb a Busuioc kontra Moldova ügyben 2004. december 21-én és a Cumpana és Mazare kontra Románia ügyben 2004. december 14-án hozott ítéleteiben.
[19] Lásd az Ilhan kontra Törökország ügyben 2000. június 27-én hozott ítéletet (ECHR 2000-VII).
[20] Lásd a Ferrazzini kontra Olaszország ügyben 2001. július 12-én hozott ítéletet (Reports of Judgments and Decisions 2001-VII).
[21] Lásd a Pellegrin kontra Franciaország ügyben 1999. december 8-án hozott ítéletet (Reports of Judgments and Decisions 1999-VIII).
[22] A bíróság 2004-ben 718 ítéletet hozott, ebből 588 esetben állapított meg egyezménysértést. 20 348 kérelmet minősítettek elfogadhatatlannak. A beérkezett kérelmek száma megközelítette a 45 000-et, ami mintegy 16 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest.
- 53/54 -
Az Emberi jogok európai egyezményéhez 1992-ben csatlakozott Magyarország. A dokumentumot az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki, amely így a magyar belső jog részévé vált. Ez az aktus az európai integrációs folyamat talán legfontosabb lépése volt az emberi jogok területén. Magyarország ugyanis így csatlakozott ahhoz a gyakorlatilag egyetlen hatékony panaszmechanizmushoz, amely lehetővé tette, hogy az állampolgárok emberi jogi sérelmeikkel egy nemzetközi jogi szervhez fordulhassanak, amely érdemben elbírálja panaszaikat. Ezzel az aktussal mind a magyar jogalkotás, mind a magyar jogalkalmazás döntő változáshoz érkezett. El kell mondani, hogy a csatlakozás nem érte felkészületlenül a magyar jogrendszert. Az Igazságügyi Minisztériumban már 1990-91 folyamán megkezdődtek az előzetes jogharmonizációs munkálatok, amelynek során Bárd Károly helyettes államtitkár koordinálásával és Bán Tamás vezetésével a minisztérium munkatársai külső szakértők bevonásával megvizsgálták, hogy a magyar jog egyes elemei összhangban vannak-e az egyezménnyel, és amennyiben nem, hogyan kell megváltoztatni a belső jogot. Az általuk megjelölt módosítások elvégzése után a magyar jogrendszert, fogalmazhatunk úgy, érett állapotában találta az egyezményhez való csatlakozás.
1. Ha a magyar bíróságok és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága jogértelmezésének összhangját vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az egyezmény és annak esetjoga a magyar bírói gyakorlatban közvetlen és közvetett módon jelenik meg. A magyar jogrendszerben az egyes belső, az alapvető jogokat szabályozó jogi normák tükrözik a strasbourgi jogot, és bíráink ezeket a jogszabályokat alkalmazzák. Ezt nevezhetjük közvetett jogalkalmazásnak. Arra is van azonban példa - elsősorban az elmúlt évek ítéleteit vizsgálva -, hogy a magyar bírák az egyezményre, illetve annak esetjogára expressis verbis utaltak. Az első ilyen ügy emlékezetem szerint a Hócipő kontra G. Nagyné Maczó Ágnes per volt, ahol a bíró vette a "bátorságot", és ítéletében az egyezmény egyes rendelkezéseit citálta. Az ezt követő időszakban kevés ítélet utalt konkrétan az egyezményre, illetve annak joggyakorlatára. A legutóbbi években változni látszik a helyzet. Az az igazság, hogy e tekintetben nincsen teljes képünk, hiszen a bíróságok valamennyi ítéletét nem áll módunkban tanulmányozni. Ezen a helyzeten a közeli jövőben szeretne is változtatni az Igazságügyi Minisztérium vezetése. Felvetődött annak a lehetősége, hogy - akár a minisztérium honlapján - a bíróságok határozatai mindenki számára elérhetők legyenek, és így megvalósuljon a jogalkalmazói tevékenység úgymond civil "kontrollja".
A szakmai megbeszéléseken, amikor az egyezmény rendelkezéseinek alkalmazását kértük számon, néhány bíró utalt arra, hogy őket elsősorban a magyar belső jog köti: az egyezménynek a magyar állam vált részesévé, és a magyar állam feladata, hogy a belső jogot ezzel a reá nézve kötelező nemzetközi normával összhangba hozza. A bírák ezután már az újonnan megalkotott vagy módosított belső jogot alkalmazzák. Megítélésem szerint ez az érvelés alapvetően téves, hiszen az egyezmény a kihirdetéssel a belső jog részévé vált, és miután törvényi szinten hirdették ki, a legmagasabb szintű jogi normaként az őt megillető helyet foglalja el. Ez az érvelés "védekező" alapállásból indul ki, amely onnan eredeztethető, hogy a bíráink alapvetően - elsősorban a fővárosban - túlterheltek, nincs idejük arra, hogy az egyezményt, főleg annak esetjogát részletesen tanulmányozzák. Ezért álláspontjuk szerint a magyar belső jognak az egyezményt és az annak esetjogából következő megoldásokat kell megjelenítenie, és ezt kell a későbbiek során alkalmazniuk a hazai bíráknak. Ez az utóbbi időben visszaszorulóban lévő felfogás nincs összhangban az Alkotmány és a jogalkotási törvény rendelkezéseivel, amelyek a közvetlen alkalmazhatóságot teszik lehetővé, ahogy arra a későbbiekben utalok.
Tapasztalataim szerint elmozdulás figyelhető meg a bírák egyezménnyel kapcsolatos magatartásában. Ezt segíti, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács hivatala rendszeresen szervez képzést a kezdő bírák részére, ahol témaként szerepel az emberi jogoknak a jogalkalmazásban betöltött helye, és az egyezmény, valamint annak esetjoga is. Ugyancsak meg kell említeni, hogy a Legfelsőbb Bíróság honlapján az emberi jogi titkárság magyar nyelven is elérhetővé teszi a legfontosabb strasbourgi döntéseket.
Hogy a bíróságok milyen formában és milyen módon alkalmazhatják az egyezményt, ez a magyar jognak olyan kérdése, amely már a belső jog és a nemzetközi jog összhangjával kapcsolatos. Csak annyit jegyeznék meg, hogy a hatályos szabályozás szerint mindenfajta jogi konfliktus esetén az egyezményt kell elsődlegesnek tekinteni más belső jogi jogforrásokkal szemben. Ezt támasztja alá az Alkotmány 7. §-a, amely utal arra, hogy a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, és biztosítja a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Ebből a rendelkezésből két dolog is következik: egyrészt a jogalkotónak meg kell alkotnia azokat a szabályokat, amelyek a nemzetközi jog előírásainak megfelelnek, valamint konfliktus esetén a nemzetközi jog szabályait kell alkalmazni. Itt kell megemlíteni a
- 54/55 -
nemzetközi szerződések megkötéséről szóló 1982. évi 27. törvényerejű rendeletet is. Ennek 3. §-a szerint ugyanis a nemzetközi kötelezettségek és a belső jogszabályok összhangját a megkötésre irányuló szerződés tartalmának a belső jogszabályokra tekintettel történő alakításával, illetőleg a szerződésben foglaltaknak meg nem felelő jogszabály módosításával vagy hatályon kívül helyezésével kell megteremteni. E tekintetben még egyértelműbbé teszi a helyzetet a bécsi egyezmény, amely a részes feleket a dokumentum jóhiszemű végrehajtására hívja fel, és amelynek 27. cikke szerint egyik fél sem hivatkozhat belső jogára abban az esetben, ha valamilyen szerződéses kötelezettségét elmulasztotta teljesíteni.
A releváns jogszabályokat vizsgálva látjuk tehát, nincs olyan jogi norma, amely egyértelműen kimondaná a nemzetközi jog primátusát, de az irányadó jogszabályok eligazítást adnak a jogalkalmazó számára a nemzetközi jog, így az Emberi jogok európai egyezménye alkalmazásának vonatkozásában is. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyezmény tulajdonképpen a tagállamoknak szóló parancs, melynek alapján az Európa Tanács államai minimumstandardként elfogadják az egyezményben előírtakat azzal, hogy az egyezmény 1. cikke rögzíti: a szerződő felek biztosítják a joghatóságuk alatt álló minden személy számára a jelen egyezményben meghatározott jogokat és szabadságokat.
Egyértelmű tehát a helyzet az egyezmény vonatkozásában. De mi a követendő magatartás a strasbourgi bíróság joggyakorlata esetében? Az egyezmény ugyanis egy keret jellegű megállapodás. Milyen tartalommal kell ezt a dokumentumot alkalmazniuk a tagállamoknak? Az egyezmény számos rendelkezéséből következik, hogy a bíróság joghatóságának magukat alávető államok kötelezettsége nem pusztán az egyezmény szövegének a tiszteletben tartása, főleg nem az, hogy ezt olyan módon tegyék meg, ahogy az államok, illetve az egyes tagállamok bíróságai értelmezik. Valójában az egyezményben biztosított jogoknak olyan jelentéstartalmat kell tulajdonítani, amely az Emberi Jogok Európai Bíróságának az egyes ügyekben meghozott határozataiban megjelenik. Ez a megállapítás az egyezmény egyik legjelentősebb konzekvenciája, amely egy egységes emberi jogi, bírói jogalkalmazói gyakorlat érvényesüléséhez is elvezethet. Hogyan oldható meg tehát az, hogy a tagállamok bíróságai megismerjék az Emberi jogok európai egyezményének joggyakorlatát, és döntéseiket ennek megfelelően hozzák meg? Különösen érdekes ez a kérdés abból a szempontból, hogy az esetjog nem konkrét jogi normákat, hanem az egyezményes cikkekhez kapcsolódó értelmezési gondolatmeneteket tartalmaz. A bíráktól is fokozottabb figyelmet és a megszokottól eltérő gondolkodásmódot igényel egy ilyen típusú előírásnak való megfelelés.
Azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy a rendesbíróságoknak feladatuk a strasbourgi bíróság döntéseinek figyelembevétele, hiszen e nélkül nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető az egyezmény. A dokumentum tartalmát ezek az egyedi döntések töltik ki. Annak érdekében, hogy a bírák ezt a nehéz helyzetet megfelelően kezeljék, segítséget kapnak a Legfelsőbb Bíróság előbb említett honlapjától, valamint az Emberi Jogi Füzetektől, amelyek a Bírósági Határozatok mellékleteként jelennek meg. Ha hozzátesszük, hogy ma már magyar nyelvű kézikönyvek is segítik az esetjogban való eligazodást, akkor kimondhatjuk, hogy a magyar bírák nem állnak megoldhatatlan feladat előtt, amennyiben az esetjog értelmezését kell elvégezniük. Azt is elmondhatjuk, hogy az elmúlt időszakban nemcsak az egyezményt, hanem az egyes strasbourgi határozatokat is értelmezték a magyar bírói szervek, igaz, talán nem mindig tökéletes eredménnyel. Ennek ellenére a tendencia megítélésem szerint egyértelmű: mindinkább elfogadottá válik az a megközelítés, hogy az egyezmény alkalmazható és alkalmazandó jogi norma, az esetjog pedig az a jogi normarendszer, amely kitölti tartalommal az egyezmény meglehetős általánossággal megfogalmazott rendelkezéseit.
Az Alkotmánybíróság feladata az egyezmény alkalmazása kapcsán kettős. Egyrészt figyelemmel kell kísérnie az egyezményhez kapcsolódó joggyakorlatot, és feldolgozva annak legjelentősebb pontjait, adott esetben érvényesítenie kell döntéseiben azokat a szempontokat, amelyeket a strasbourgi bíróság zsinórmértékül meghatároz. Ebben a tekintetben az Alkotmánybíróság a strasbourgi jogra mint hivatkozási alapra, bázisinformációra számíthat. Ugyanakkor az Alkotmánybíróságról szóló törvény 44. §-ából következik egy olyan feladata is a bíróságnak, hogy hivatalból, illetve a törvényben meghatározott szervek vagy személyek indítványára a nemzetközi szerződésbe ütközés szempontjából megvizsgálja a jogszabályt vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközét. Ha az Alkotmánybíróság megállapítja,
- 55/56 -
hogy a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabállyal azonos vagy annál alacsonyabb szintű jogszabály, illetőleg az állami irányítás egyéb jogi eszköze nemzetközi szerződésbe ütközik, az azzal ellentétes jogi normát teljesen vagy részben megsemmisíti. Ez az előírás nyilvánvalóan alkalmazandó az egyezmény esetében is. Amennyiben tehát a magyar jogrendszer olyan eleme jut az Alkotmánybíróság tudomására, amely nincs összhangban a konvencióval, a hivatkozott rendelkezések alapján lehetősége van a szükséges intézkedéseket megtenni. Az Alkotmánybíróság megítélésem szerint erre a szempontrendszerre sok esetben figyelemmel is van, több alkotmánybírósági határozat [például az l/1999. (III. 31.) AB. határozat] utal a konvencióban szereplő egyes cikkelyekre és a kapcsolódó joggyakorlatra is.
Az egyezmény és a magyar jogalkalmazó vizsgálata kapcsán végső soron tehát megfogalmazhatjuk, hogy mind a rendesbíróságoknak, mind az Alkotmánybíróságnak feladata az egyezmény és az ahhoz kapcsolódó bírósági döntések figyelembevétele, és az említett szervek e feladatuknak egyre inkább törekszenek megfelelni.
2. Amikor a belső jogszabályok és a strasbourgi jogértelmezés összhangját vizsgáljuk, indokolt az alapesetből kiindulni, mégpedig abból, amikor a strasbourgi bíróság valamilyen belső jogszabály vonatkozásában megállapítja, hogy az nincs összhangban az Emberi jogok európai egyezményével, és ezzel kapcsolatban felhívja az adott államot, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket az összhang megteremtésére. Ilyen esetekben az állam feladata a strasbourgi bíróság "parancsának" megfelelően a szükséges jogszabályi módosításokat végrehajtani. A strasbourgi bíróság joggyakorlata azonban nem csak a magyar ügyekben hozott döntések vonatkozásában irányadó Magyarországra nézve. Itt kerül vizsgálatunk homlokterébe a joggyakorlat jogalkotói figyelemmel kísérése. A hatalmas mennyiségű joganyag figyelése és a szükséges következtetések levonása az Igazságügyi Minisztériumban működő kormányképviselet feladata. A kormányképviselő helyettes államtitkárnak és munkatársainak a dolga, hogy az ítéletek folyamatos figyelemmel kísérését követően eljárjanak, amennyiben azt észlelik, hogy a magyar jogrendszer egyik eleme a strasbourgi bíróság valamely ítéletével nincs összhangban. Ebben az esetben a minisztériumnak meg kell tennie a szükséges intézkedéseket a belső jogi normáknak a nemzetközi joggal történő összhangba hozatalára. Van egy harmadik ügytípus is a strasbourgi esetjog és a belső jog összhangja vonatkozásában, amelyet vizsgálni kell, ez pedig az előkészítés alatt álló jogszabálytervezetek kérdése. A magyar megoldás, talán szerénytelenség nélkül állítható, szinte példa nélküli, s más Európa tanácsi tagállamok számára is irányadó. A "Strasbourg proofing" lehetővé teszi ugyanis, hogy az Igazságügyi Minisztérium munkatársai a részükre megküldött jogszabálytervezeteket az előkészítés során véleményezzék, és amennyiben már ebben a szakaszban felismerhető az inkonzisztencia, azt az illetékeseknek jelezzék. Ez a megelőző funkció hatékonyabb, mintha már hatályos jogszabályok módosítása, ne adj isten, vesztett ügyek végrehajtása kapcsán kellene megtenni a szükséges intézkedéseket. Ahogy mondani szokták, a proaktív magatartás mindig eredményesebb, mind a passzív, néha sikertelenül megvívott ügyeken keresztül érvényesülő, hátráló attitűd.
Természetesen a feladat egyáltalán nem egyszerű, hiszen figyelemmel kell lenni a strasbourgi bíróság döntésének minden körülményére. Jó példa e tekintetben a Hirst kontra Egyesült Királyság ügy, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága az Első kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkébe ütközőnek találta azt a brit szabályt, amely automatikusan, a büntetés időtartamától és a bűncselekménytől függetlenül minden elítéltet megfoszt szavazati jogától. Mivel a magyar belső jog a brithez hasonló tartalmú megoldást tartalmaz, indokoltnak látszott a kormányképviselet részéről felhívni az illetékes jogszabály-előkészítéssel foglalkozó szervezeti egységek figyelmét a magyar jog "hiányosságaira". Miután a Hirst-ügyben a Nagykamara döntése előtt állunk, ezért úgynevezett jogerős strasbourgi bírói ítéletről egyelőre nem beszélhetünk. Amennyiben azonban az "első fokon" hozott döntést tartalmában megerősíti a Nagykamara, a szükséges jogalkotási lépések megtételét a magyar jogalkotónak is meg kell fontolnia. Talán nem szerencsés ebben az esetben a jogalkotási kényszer kifejezés használata, hiszen ilyen típusú helyzetet egy konkrét magyar ügyben hozott döntés esetén használhatnánk. Az azonban sem a Magyar Köztársaságnak, sem az emberi jogok elkötelezett híveinek nem lehet érdeke, hogy más ország esetében hozott döntéshez hasonló ügyben a magyar államot elítélő határozat szülessen. Ezért az ilyen helyzetek elkerülése érdekében a megelőző jogszabály-módosító munkálatok elvégzése a célszerű. Amennyiben a magyar állam elébe megy az eseményeknek, megkíméli magát az esetleges pervesztes pozíciótól és annak következményeitől. Tehát ismételten a proaktív állami magatartás indokoltságát érdemes hangsúlyozni, azt, hogy az államnak és - talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy - az állampolgárnak is érdeke az esetleges jogsértő állapot kiküszöbölése.
Ezen a ponton még egy körülményre szeretném felhívni a figyelmet. Az egyezmény jogrendszerben elfoglalt helye az elmúlt évben egy új nemzetközi
- 56/57 -
dokumentummal nyert "megerősítést". A nemzetközi jogban és a magyar jogban betöltött szerepét ugyanis tovább erősítette az Európai Unió alkotmányszerződése, amelynek részét képezi az Alapjogi karta. A karta preambuluma rögzíti, hogy ez a dokumentum megerősíti azokat a jogokat, amelyek többek között az egyezményből és annak esetjogából következnek. A karta 112. cikkének (3) bekezdése arra utal, hogy amennyiben az unió dokumentuma olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az egyezményben biztosított jogoknak, akkor azok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni. Gyakorlatilag a karta az egyezményt egyfajta minimál-standardként határozza meg. Hasonló ez az egyezmény és a belső jog egymáshoz való viszonyához is, hiszen az egyezmény előírásai szerint a tagállamok az egyezményben biztosított jogoknál többet meghatározhatnak, de a dokumentumban szereplőnél szűkebb tartalommal az alapvető jogokat nem szabályozhatják. A védelem szintje kapcsán utalok még a karta 113. cikkére, amely szerint egyetlen rendelkezést sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti az egyezmény által elismert emberi jogokat. A karta ilyen tartalmú rendelkezését, amely a konvenció kiemelt szerepére utal, nyilván az indokolja, hogy az egyezmény mögött a bíróság több évtizedes joggyakorlata áll, amely segít a tételes jogi rendelkezések értelmezésében. Ezen a ponton tehát egy élő, sikeresen működő jogi struktúráról beszélhetünk. Annak ellenére, hogy két külön nemzetközi szervezet önálló jogi aktusáról van szó, valamint eltekintve attól, hogy míg az egyezmény alapvetően a polgári és politikai jogokat szabályozza, addig a karta az alapjogok széles körét védi, megállapíthatjuk, hogy a két dokumentum egymáshoz való viszonya ugyan mellérendeltként értékelhető, az igazodási pont a korábban létrejött egyezmény. Erre utalnak a karta hivatkozott rendelkezései és az a körülmény is, hogy felmerült az unió egyezményhez való csatlakozásának kérdése is.
3. A bíróság tevékenységét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy nagyon nehéz általánosító jelleggel következtetést levonni abban a tekintetben, mely jogterületek azok, amelyek alkalmazásakor Strasbourg aktív, a védelemnek a tagállamok által elérendő lehető legmagasabb szintjét biztosítja, és mely területeken minősíthetjük a bíróságot passzívnak. Viszont megjelölhetünk jogterületeket abból a szempontból, hogy a bíróság mennyire volt egyértelmű és határozott az emberi jogi kritériumrendszer megalkotásánál. Példaként említhetjük a családi élethez való jog tiszteletben tartását a kiutasítás elrendelése, illetve a tartózkodási engedélyek kiadásának megtagadása során. Az egyezmény 8. cikke általános jelleggel rögzíti, hogy mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságának védelme érdekében szükséges.
Az államnak ez biztosítja azt a szabadságát, hogy meghatározza: a külföldiek közül kit enged a területére belépni, illetve ott tartózkodni. A bíróság esetjogából azonban nagyon konkrét, a tagállamokra nézve egyértelmű követelményrendszer bontható ki, amelyet a 2001. augusztus 2-án meghozott Boultif-döntésben foglalt össze igen szemléletesen a bíróság. Eszerint Strasbourg a bűncselekmény megelőzését olyan legitim célként ismerte el, amelynek elérése indokolhatja a családi élethez való jog korlátozását. Meghatározta azonban azokat a szempontokat, amelyeket az illetékes szerveknek a jogkorlátozás arányossága megítélésekor értékelniük kell. Így vizsgálni kell a cselekmény jellegét és súlyosságát, azt, hogy az illető mióta tartózkodik az országban, továbbá a bűncselekmény elkövetése óta eltelt időt, illetve az érintett azóta tanúsított magatartását, az egyes személyek állampolgárságát, a családi körülményeket, a házasság fennállásának hosszát és annak valóságosságát, valamint azt, hogy vannak-e gyermekek, és ha igen, milyen korúak. További szempont, hogy a házastárs a házasságkötéskor tudott-e a bűncselekményről, és milyen súlyú nehézségekkel kellene a házastársaknak szembenézniük, ha egy másik országban folytatnák családi életüket. E kritériumrendszer alapján és a korábbi ítéletekre figyelemmel, a tagállamok immár jól körülhatárolható zsinórmérték szerint járhatnak el. Ez a megoldás az állam parttalan beavatkozási lehetőségét korlátozza.
Ugyancsak aktivista módon járt el az előbb említett Hirst-ügy kapcsán a bíróság a választójog korlátozásával összefüggésben, de a strasbourgi bíróság haladó ítélkezési gyakorlatát bizonyítja a közszereplők megítéléséről kialakított felfogása a véleménynyilvánítás szabadságának vonatkozásában. Az a strasbourgi állásfoglalás, mely szerint a közszereplőknek az őket ért kritikákkal szemben nagyobb toleranciával kell rendelkezniük, ma már szinte közhelyszámba megy. Az egyes tagállamok törvényhozó szervei és alkotmánybíróságai is ennek szellemében határozták meg az adott országban követendő magatartási szabályokat. Adott esetben a jogelv a bírósági jogalkalmazás során érvényesül.
Vannak azonban olyan esetek, amikor a bíróság a tagállamok törvényhozásának széles mozgásterére hi-
- 57/58 -
vatkozva a kérelmeket - néha talán meglepő módon - elutasítja. Ilyen a véleménynyilvánítás szabadságának néhány vonatkozása. Az elmúlt időszak döntései közül a Von Hannover kontra Németország ügy arra világított rá, hogy a személyhez fűződő jogok és a véleménynyilvánítás szabadsága összeütközésekor olyan esetben is a személyhez fűződő jogokat részesíti védelemben a bíróság, amikor közszereplők nyilvánosság előtti megjelenése képezi a per tárgyát. Itt lehet megemlíteni a Leyla Sahin kontra Törökország ügyet, amelyben a vallási szimbólumok viselésének kérdése egy konkrét bírósági határozatban jelent meg. Ebben az ügyben a bíróság a török hatóságok számára biztosított tág mérlegelési lehetőséget a szekuláris demokrácia védelme érdekében, a magánszemélyek véleménynyilvánítási szabadságának korlátozásával szemben, amikor kimondta, hogy az államnak lehetősége van korlátozni egyes vallási jellegű öltözékek viselésének rendjét, a konkrét esetben a felsőoktatási intézményekben. Az egymásnak néha ellentmondó, nagyszámú ügy figyelemmel kísérése kapcsán azonban nagyon nehéz egyértelműen leszögezni, hogy aktivista vagy passzív bíróságról beszélhetünk-e. Példák ugyanis mind a két esetkörre nagy számban hozhatók.
Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy a bíróság hatékony eleme-e az emberjogvédelmi rendszernek, a válasz egyértelmű igen. A panaszosok tízezrei keresnek jogorvoslatot Csecsenföldtől Írországig az őket ért - vélt vagy valós - sérelmek miatt. Elmondhatjuk, hogy az egyetlen hatékony nemzetközi emberi jogi jogvédelmi mechanizmust sikerült kiépíteni, egy olyan rendszert, amely belátható időn belül képes az eljárást lefolytatni, s döntése következtében a sértettek kártérítést kapnak. Az eljárást megkönnyítendő, a szabályok azt is lehetővé teszik, hogy a kérelmező a saját anyanyelvén, adott esetben jogi segítség nélkül kezdje meg a pert. Sokak számára ez az utolsó lehetőség az "igazság elérésére". Ilyen értelemben pedig egyedülálló lehetőséget kapnak az őket ért sérelmek orvoslására. Ezt még akkor is elmondhatjuk, ha a bíróság eljárása gyakran hosszú időt vesz igénybe, a kérelem beadását követően évek telnek el a döntés megszületéséig. Felértékelődik ezért hát a békés megegyezések lehetősége. Az elmúlt időszakban a bíróság is egyre inkább a megegyezés irányába igyekszik terelni a perben részt vevő feleket, és ebben a törekvésében a tagállamok is partnerek.
A bíróság működését azonban - az előbb említett jelentősége és fontossága mellett - az utóbbi időben egyre több kritika is éri. Elsősorban a nagy ügyteherből következő problémák szolgálnak a kifogások alapjául. Amikor 1998-ban megszűnt az Emberi Jogok Európai Bizottsága, és az újonnan létrejött bíróság vette át a korábbi kétosztatú rendszer feladatait, egységes struktúra alakult ki. Ez mindenképpen előnyként értékelhető. A szisztéma hatékonysága azonban sokak számára mind a kérelmezői oldalon, mind a bíróságon dolgozók körében kérdéseket vet fel. Az ügyek lassabb elbírálása növeli a kérelmezők elégedetlenségét. Ennek oka, hogy a bizottság megszüntetésével nem szűnt meg a kétszintű felülvizsgálat lehetősége, hiszen a bizottság-bíróság rendszert a kamara-nagykamara struktúra vitte tovább. Az ügyeket tehát, bár egységes bírói keretek között, de továbbra is meglehetősen hosszú ideig bírálják el, adott esetben két fokon. És akkor még nem említettük az ügyek számának ugrásszerű emelkedését. Ezért dolgozta ki az elmúlt időszakban az Európa Tanács az egyezmény 14. kiegészítő jegyzőkönyvét, amely az alapdokumentum 35. pontját módosítja, és megpróbálja a kisebb jelentőségű ügyeket leválasztani a bíróság referádájáról. Hogy ez a rendszer hogyan fog működni, azt a következő évek gyakorlata dönti el.
Az a körülmény, hogy nem kötelező jogi képviselő igénybevétele, nagyban hozzájárul a strasbourgi rendszer népszerűségéhez. Nagyon sokan anyagi helyzetük miatt nem vesznek igénybe ügyvédet a beadvány benyújtásakor. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy jelentős igény mutatkozik kérelmezői oldalról a nemzetközi jogban jártas jogi képviselet biztosítására. E tekintetben ki kell emelni a magyar Helsinki Bizottságot, amely gyakorlatilag ingyenes jogsegélyt ad azokban az esetekben, amelyeket felvállalhatónak ítél. Ám személyi és gazdasági feltételrendszerük korlátozott, így nem képesek jogi segítséggel ellátni mindenkit, aki hozzájuk fordul. Azt is megfigyelhetjük, hogy a szakterülettel foglalkozó egyes ügyvédek szívesen segítenek az emberi jogaik sérelmét kifogásoló, jogkereső állampolgároknak. Vannak olyan ügyvédek, akik több ügyben is jogi segítséget nyújtanak a Strasbourgba fordulóknak. Paradox módon az Igazságügyi Minisztérium kormányképviseletén dolgozó munkatársak is segítséget nyújtanak a rászorulóknak, annak ellenére, hogy adott esetben a későbbi nemzetközi bírói eljárás szakaszában ellenérdekű félként szerepelnek. Az Igazságügyi Minisztériumhoz fordulók információt kaphatnak szóban és írásban is arról, hogyan és milyen feltételek megléte esetén indíthatják el a pert az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
Összességében megállapíthatjuk, hogy néhány területen a bíróság jogvédelmi rendszere hagy kívánnivalót maga után. Ha azonban körülnézünk a jog világában, nem találunk az egyezménynél hatékonyabb és az emberek alapvető jogait eredményesebben védő nemzetközi jogi intézményrendszert.
- 58/59 -
1. A nyilvánosság számára hozzáférhető adatok szerint a magyar bíróságok gyakorlatában az egyezmény igencsak jelentéktelen szerephez jut. A helyzet még elkeserítőbb, ha összehasonlítjuk egy hat évvel ezelőtt készült pillanatfelvétellel.[1] Látható, hogy bár az utóbbi időben a jogfejlődés szempontjából fontosnak ítélt, és így a Bírósági Határozatokban közzétett ítéletek között egyre több olyan van, amely legalább marginálisan, az alkalmazandó jogszabálynak a jogalkotó szándéka szerinti egyezménykonformitása megállapítása során említi az egyezményt, az elmúlt hat évben nem születtek olyan ítéletek - vagy nem találtattak közzétételre érdemesnek -, amelyekben a bíróság döntésében az egyezmény és esetjoga meghatározó szerepet játszott volna.[2] Az eddigi tendencia alapján tehát az sem várható, hogy az idő és az egyezmény egyre szélesebb körű ismertsége majd megszünteti a bíróságoknak a nemzetközi emberi jogi normák alkalmazásával és általában az alapjogi bíráskodással szembeni vonakodásából eredő jogvédelmi deficitjét.
Az egyezmény iránti érdektelenség egyik oka az a téves felfogás, hogy a bíróságokat nem az egyezmény köti, hanem a belső jog. Az egyezmény e szerint a magyar államot köti, annak kell biztosítania az egyezménnyel való összhangot. Ez a felfogás nyilvánvalóan téves, hiszen az egyezmény a kihirdetéssel a belső jog részévé vált, ugyanakkor nagyfokú tájékozatlanságot árul el a nemzetközi jog alapvető szabályait illetően is. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis az egyezmény részesévé nem az a jogalany vált, amelyet tulajdonosként és egyéb polgári jogi jogviszonyokban a "Magyar Állam" elnevezéssel illetnek, hanem a "Magyar Köztársaság", amelynek nevében a bíróságok ítéleteiket meghozzák. A nemzetközi jog szabályai szerint a bíróságok aktusai az államnak betudható cselekmények, tehát alkalmasak arra, hogy a nemzetközi jogba ütközésük esetén kiváltsák az állam nemzetközi jogi felelősségét. Semmiképpen nem fogadható el az a felfogás, amely az állam nemzetközi jogi kötelezettségeit kizárólagosan a jogalkotó kötelezettségeiként kívánja beállítani. Egyedül az a kötelezettség kérhető számon a jogalkotótól, hogy a nemzetközi szerződés hatékony érvényesülése érdekében azt az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően a belső jog részévé tegye. Ennek a kötelezettségének az egyezmény tekintetében a jogalkotó a kihirdetéssel eleget tett; ettől kezdve minden állami szerv és hatóság kötelessége, hogy a saját hatáskörében tiszteletben tartsa az egyezmény rendelkezéseit és előmozdítsa azok érvényesülését. A jogalkotó a jogalkotás során, a jogalkalmazó a jogalkalmazás során. Az Alkotmánybíróság is megerősítette alkotmányos követelményként, hogy a bíróságoknak döntéseikben figyelembe kell venniük az egyezmény rendelkezéseit.[3]
Az sem állítható, hogy ha a jogalkotó teljes mértékben eleget tenne az egyezményből eredő kötelezettségeinek, ha minden jogszabály egyezménykonform lenne, és egyetlen esetben sem állna fenn jogalkotói mulasztás, akkor a bíróságoknak - és a jogalkalmazóknak általában - nem kellene bíbelődniük az egyezménnyel és a strasbourgi esetjoggal. Az általános érvényű jogszabályoknak ugyanis szükségképpen kellő mozgásteret kell engedniük a jogalkalmazóknak a konkrét ügyek eldöntéséhez, különösen az egymással ütköző jogok és érdekek mérlegeléséhez. De az egyezmény és az esetjog ismerete szükséges ahhoz is, hogy a jogszabályok rendelkezéseit, ha azoknak többféle értelmezés is tulajdonítható, az egyezménnyel összhangban értelmezzék. Arra az esetre is van megoldás a bíróság kezében, ha a törvény vagy alacsonyabb szintű jogszabály kifejezetten az egyezménnyel ellentétes rendelkezést tartalmaz és az ütközés értelmezés útján nem oldható fel: ekkor a bíróság az Alkotmánybírósághoz fordulhat alkotmányellenességre hivatkozva. Jelenleg arra nincs hatáskörük a bíróságoknak, hogy figyelmen kívül hagyják az egyezménnyel ellentétes jogszabályokat; az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk azonban ezen a területen új fejezetet nyithatna, hiszen az egyezmény lényegében a közösségi jog része, amelynek alkalmazására és értelmezésére a magyar bíróságok számára eddig szokatlan, új szabályok vonatkoznak.
Ahhoz, hogy a bíráknak az egyezményhez való viszonya megváltozzon, hogy felismerjék az esetjog "szépségét", arra is szükség lenne, hogy a felek - és mindenekelőtt jogi képviselőik - az egyezményre ne vagdalkozva, általánosságban és ismeretlen külső fenyegetésként hivatkozzanak, hanem szakszerűen és megfelelő érveléssel alátámasztva. A tapasztalatok szerint az ilyen megalapozott érvelést a bíróságok komolyabban veszik, és hajlamosabbak az egyezménnyel összefüggő kérdések eldöntésébe bocsátkozni. Más kérdés, hogy a megfelelő következtetéseket vonják-e le az eléjük tárt strasbourgi döntésekből. Jelentős hibaforrás lehet ugyanis, hogy az egyezményre hivatkozó fél egyoldalúan, csak a számára kedvező ítéletekre hivatkozik, továbbá hogy nem eredeti forrásokból, hanem az ítéletek magyar nyelvű összefoglalóiból dolgozik, amelyekből az általános elvek kiderülnek ugyan, de nem feltétlenül tartalmazzák az eset összes olyan konkrét körülményét, amely a döntést befolyásolta, és így a ténybeli eltérés a bí-
- 59/60 -
róság előtt lévő ügyben az egyezmény szempontjából releváns lehet. A strasbourgi esetjog alkalmazásának tehát kétségtelenül vannak olyan gyakorlati nehézségei, amelyek óvatosságra inthetik a bíróságokat, de mindez nem igazolhatja az egyezménnyel szembeni "érdektelenséget" és elutasítást.
2. A jogalkotás terén sincs okunk elégedettségre. Az Európa Tanács tagállamainak többségében a miénkhez hasonló rendszerben történik a jogszabálytervezetek egyezménnyel való összhangjának vizsgálata.[4] A jogszabálytervezet előkészítésének valamelyik szakaszában az Igazságügyi Minisztérium valamelyik szervezeti egysége és/vagy a kormányképviselet, a törvényhozó testület előtti eljárásban az illetékes állandó bizottság vizsgálja meg, hogy a tervezet megfelel-e a strasbourgi követelményeknek. Vannak olyan országok, ahol külső, a kormányzattól független tanácsadó szervek (az államtanács vagy egy nemzeti emberi jogi bizottság) véleményezik a tervezeteket. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazott álláspont azonban általában csak egy a sok közül, senkit nem kötelez semmire. A hazai gyakorlatban sem biztosított intézményesen, hogy a kormányképviselet állásfoglalását a tervezet végső formába öntésekor figyelembe vegyék; sőt minden szakmai vita nélkül figyelmen kívül hagyhatják. Sokszor csak a kihirdetett jogszabályból tudjuk meg, hogy mely javaslatainkat fogadták el, és melyeket nem; a miértek pedig örökre homályban maradnak. Természetesen nem azt gondolom, hogy azzal lehetne a hazai rendszert hatékonyabbá tenni, ha a kormányképviselet álláspontja mindenki más szakmai álláspontjával szemben elsőbbséget élvezne. Mindössze azokról az államokról kellene példát venni, amelyekben az előterjesztés és az indokolás kötelező eleme annak elemzése, hogy a tervezet, illetve az elfogadott jogszabály összhangban van-e a strasbourgi követelményekkel. Így nem fordulhatna elő az az eset, amely nemrégiben megtörtént, hogy egy hosszas szakmai egyeztetés után egy jogszabály-módosítás tervezetébe beillesztett, az egyezménnyel való összhang megteremtése érdekében elengedhetetlenül szükséges rendelkezés - újabb szakmai egyeztetés és indokolás nélkül - az utolsó közigazgatási egyeztetés során vagy képviselői indítványok következtében nyomtalanul eltűnt a törvényből. A jogalkalmazó pedig - aki időközben, mint ez a konkrét ügyben született új keletű határozatának indokolásából kitűnik, megtanulta, hogy mi az egyezménykonform döntés - kénytelen az irányadó ágazati törvény szempontjából meglehetősen ingatag alapokon álló indokolással olyan határozatot hozni, amely az egyezménnyel összhangban van. Érdekes lenne az a bírósági ítélet, amely ennek a közigazgatási határozatnak a törvényességéről foglalna állást.
A jogszabályoknak az egyezménnyel való összhangját nemcsak az aktuális tervezetek véleményezése útján igyekszünk előmozdítani, hanem a joghézagok kitöltésére, jogalkotói mulasztások megszüntetésére, valamint az egyezménnyel ellentétes gyakorlat kialakulását lehetővé tevő vagy szövegszerűen is az egyezménybe ütköző rendelkezések módosítására irányuló kezdeményezésekkel is. E problémák egy része már az egyezmény hatálybalépése óta fennáll, mások a bíróság újabb ítéletei nyomán keletkeznek. Számos hiba elhárításáért évek óta küzdünk - eddig sikertelenül. Nagyobb esélyünk van arra, hogy kezdeményezésünket elfogadják, ha konkrét - Magyarországgal szembeni - strasbourgi döntéssel kapcsolatban merül fel valamely jogszabálynak az apróbb - inkább csak pontosítás jellegű, mint koncepcionális - módosítása, mint ez a Dallos-ügy kapcsán történt.[5] Nehezebb a feladat, ha olyan összetett problémáról van szó, mint az eljárás-elhúzódások kérdése; ha nem olyan jogszabály módosítása szükséges, amelynek előkészítése elsődlegesen az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik; vagy ha az alkotmány módosítása szükséges.
Legutóbb konkrétan a Hirst kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítélettel kapcsolatban észleltük és jeleztük, hogy az egyezménnyel való összhang megteremtése érdekében jogszabály-módosításra lesz szükség. Bár a 2004. március 30-án hozott ítélet még nem vált véglegessé, az ügy a brit kormány kérésére a Nagykamara elé került, amelynek döntését pontosan nem láthatjuk előre, az szinte bizonyos, hogy a hazai szabályozás valamilyen módosítása szükséges lesz. Ha a Nagykamara a konkrét ügy körülményeire tekintettel valamelyest vissza is lép - feltéve, hogy nem megy el annak megállapításáig, hogy a szabadságvesztéssel automatikusan és általános jelleggel együtt járó korlátozás az egyezménnyel teljes mértékben összhangban van -, az indokolás függvényében annak áttekintése is szükségessé válhat, hogy a közügyektől eltiltás hazai szabályozása és gyakorlata megfelel-e az arányosság követelményének.
Felmerül a kérdés, hogy ez jogalkotási kényszert teremt-e a magyar jogalkotó számára. A kérdés értelmezhető úgy, hogy a más részes államokkal szemben hozott ítéletek kötelezők-e Magyarországra nézve. Az egyezmény legutóbbi reformja során felmerült az a gondolat, hogy az ítéletek kötelező erejéről rendelkező 46. cikkben ki kellene mondani az ítéletek erga omnes hatályát. Ezt a tagállamok szakértői nem támogatták, mert úgy ítélték meg, hogy a jogrendszerek különbözőségére tekintettel más államok nem mindig tudnák az ítéleteket saját jogrendszerükben értelmezni és végrehajtani. Azzal azonban mindenki egyetért, hogy a bíróság ítéleteiből minden államnak
- 60/61 -
le kell vonnia a saját jogrendszerére vonatkozó következtetéseket annak érdekében, hogy a hasonló típusú jogsértéseket megelőzze. Ez a bíróság ügyterhének csökkentése és működőképessége fenntarthatóságának biztosítása érdekében is szükséges. Nem is beszélve az államok kötelezettségéről, hogy nemzetközi jogi kötelezettségeiket jóhiszeműen teljesítsék. Ennek elmulasztása esetén a jogalkotóval szemben "kényszer" nem alkalmazható, a strasbourgi ítéletekkel dacolás hosszú múltra nyúlik vissza (lásd például Olaszország esetét az elhúzódó eljárásokkal), a következménye mindössze néhány tucat, néhány száz, majd néhány ezer elmarasztaló ítélet és a kártérítésekkel járó költségvetési teher. A magyar jogalkotó is kényszer nélkül, szabadon eldöntheti, hogy ezt az utat kívánja-e választani.
3. Az államok azon választása, hogy nem tesznek eleget az egyezményből eredő kötelezettségeiknek, nehéz helyzetbe hozza a bíróságot. A testület egyre nehezebben birkózik meg a rá zúduló ügyteherrel, és a munka mennyisége sokszor a minőség rovására megy. Persze az ügyteher jelentős része, mintegy 90 százaléka olyan kérelmekből áll, amelyekről az államok nem tehetnek, hiszen teljesen megalapozatlanok, és sokszor egyáltalán nem a bíróság hatáskörébe tartozó panaszokat tartalmaznak. Az állam felelőssége ezzel kapcsolatban egyrészt a tájékoztatásra, másrészt a saját intézményeivel szembeni közbizalom helyreállítására vagy megteremtésére terjed ki. Az utóbbi igen összetett probléma, és nem az átmeneti jogrendszerek sajátja, hiszen Nyugat-Európa régi demokráciáiból is egyre több kérelem érkezik a bírósághoz. Az előbbi, azaz a tájékoztatásban kifejtett minden tevékenység pedig kétélű, mert a lehetőségről való informálás éppenséggel növelheti is a bírósághoz fordulók számát, és nem terjedhet ki arra, hogy az esélyteleneket megpróbálja eltántorítani a bírósághoz fordulás szándékától, mert ez a 34. cikk megsértésének veszélyével jár.
A bíróság hatékonysága az utóbbi időben olyannyira veszélybe került, hogy szükségessé vált az eljárás reformja. Valódi áttörés azonban nem született, így a reform szükségessége a 14. jegyzőkönyv hatálybalépése után sem fog lekerülni a napirendről. A reform során sok időt és energiát pazaroltunk az egyezmény 35. cikkének módosítására, egy új elfogadhatósági kritérium kidolgozására.[6] Ez valóban hozhatott volna alapvető változást a bíróság jellegét illetően, lehetőséget adott volna arra, hogy kvázi alkotmánybíróságként csak az általános jelentőségű ügyekkel foglalkozzon, illetve - szövegváltozattól függően - hogy döntően csak ilyen ügyekkel foglalkozzon, míg a kevésbé jelentősnek ítélt kérelmek elbírálását megtagadhatta volna. Néhány állam - köztük Magyarország - azonban megakadályozta az ilyen irányú elmozdulást. Azt gondoltuk, hogy ezzel a bíróság ügyterhe ugyan valóban csökkenthető lenne, de ez nem szolgálná a jogvédelmi rendszer hatékonyabbá tételét. Csak olyan megoldást láttunk elfogadhatónak, amelyben a nemzetközi jogvédelem szintjének csökkentése nem valósulhat meg a nemzeti szintű jogvédelem hatékonyságának növelése nélkül. A 14. jegyzőkönyvben elfogadott kompromisszumos megoldás hangsúlyozza a részes államoknak az emberi jogok biztosításáért való felelősségét, s ezzel megpróbálja helyreállítani a bíróság felé eltolódott egyensúlyt. Ezért különösen megnőtt a jelentősége a hazai jogalkotóknak és jogalkalmazóknak, tehát a strasbourgi mechanizmus megmentése érdekében is szükségessé vált az előző két pontban érintett hazai problémák megoldása.
JEGYZETEK
[1] Lásd Weller Mónika: Application of the European Convention on Human Rights in the Hungarian Legal System, Acta Juridica Hungarica, 1999/1-2, 105-118.
[2] Ilyen döntésekre lásd BH 1996.189. és BH 1998.132.
[3] Lásd 58/1995. (IX. 15.) AB határozat.
[4] Lásd Verification of the compatibility of draft laws, existing laws and administrative practice with the standards laid down in the European Convention on Human Rights. Follow up to the implementation of Recommendation Rec (2004)5, Council of Europe, Strasbourg, Doc. No. DH-PR (2004)011.
[5] Teplán Attila, Weller Mónika: Magyar ügyek Strasbourgban, Acta Humana, 2000/41-42, 95-121.
[6] Lásd erről bővebben Weller Mónika: Az európai emberi jogi rendszer reformja: egy új elfogadhatósági kritérium, Acta Humana, 2004/4, 78-88.
Hat éve e folyóirat hasábjain - kollégáim nevében is szólva - még rajongva vágytam meghódítani a strasbourgi bíróságot. Akkor volt túl egy processzuális diétán - azaz szabadult meg a bizottság előtti többleteljárástól -, s remélni lehetett, hogy ez külön táncórák híján is gyorsabbá, kecsesebbé teszi majd mozgását - növelve az esetjog egységességét. Szenvedélyem nem volt magáért való. Kollégáimmal karöltve ügyfeleink imáit reméltem közvetíteni imádatom tárgya felé: rendőrségi bántalmazás, fogva tartás, idegenrendészeti "kicsellózás" és diszkrimináció áldozataiét. A jelek azonban, hogy ta-
- 61/62 -
lán nem hiába remélünk, ritkásak, a reakcióidő lassú. Hazai jogalkalmazóink pedig - úgy tűnik - nem osztják rajongásunkat. Közben persze mi is találtunk vágyainknak új tárgyat - így például a diszkrimináció elleni küzdelemre jóval hatékonyabbnak tűnő, a hazai jogunkba használhatóan átültetett közösségi joganyagot. Az elmúlt másfél év eljárás-elhúzódáson túlmutató strasbourgi ítéletei - az Imre-, a Kmetty, a Balogh- és a Maglódi-ügy - azonban új reményt adnak. S miután a diszkriminációt a közösségi jognál jóval szélesebb körben tiltó 12. kiegészítő jegyzőkönyvet is egyre több tagállam ratifikálja, valóságosabbnak tűnik az esély, hogy ezekhez egy nap talán hazánk is csatlakozik.
De félre ezzel az évődő hanggal, hisz a feladat komoly! Nem kevesebbre vállalkozom itt, mint hogy az elmúlt hat év strasbourgi történéseit foglalom össze s vonom a jövőre is érvényes építő kritika alá - egy magyar jogvédő szemszögéből. Az összefoglalás során kitérek a sikertelen, illetve "alvó" panaszokra, a hazai alkalmazással kapcsolatos aggályokra, értékelem az ítéletek hatását és kiemelek néhány területet, ahol érdemesnek tűnik a strasbourgi pereskedést fontolóra venni, illetve ahol sajnos nincs más megoldás.
1. Az egyik sikertelen panasz a kiadatási eljárások rendszertani hibájához kapcsolódott. A kiadatás során a kiadatási őrizetet elrendelő bíróság nem vizsgálja az őrizetessel szembeni bánásmódot a kiadatást kérő országban. A kiadatásra végső soron áldást adó igazságügyi miniszter pedig vizsgálhatja ugyan, ám döntése nem vethető alá bírói felülvizsgálatnak. A kiadatástól megóvott kínai Yang Chun Jin (Yang Haolin) ügyéhez[1] rendkívül hasonló esetben a szintén emberöléssel gyanúsított moldáv Gulian Aram kiadatását[2] már ideiglenes intézkedés kérésével sem lehetett megakadályozni.[3] Ennek leginkább két, jogon kívüli okát látom. Egyrészt az igazságügyi miniszter által már engedélyezett kiadatás végrehajtásáig csupán napok voltak hátra, ami a bíróságtól példa nélkülien gyors reakciót igényelt. Másrészt a korábbi strasbourgi panaszban eljáró ügyintéző szabadságon volt, s úgy tűnik, az esetre vonatkozó hazai jogban jártas személy távollétében a moldáv kérelmező érvei nem találtak értő fülekre.
Az ügyet a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) azért vállalta fel, mert a moldáv börtönökben akkor uralkodó helyzet miatt alappal lehetett attól tartani, hogy az ügyfelet megkínozzák, illetve embertelen vagy megalázó bánásmódnak teszik ki. A Nemzetközi Helsinki Szövetség 2003-as jelentésének[4] Moldovára vonatkozó megállapításai szerint a fogva tartottakat gyakran kínozzák (elektrosokkal, körömhúzással, felfüggesztéssel stb.) és tartják elkülönítve. A kínzást leginkább vallomások kikényszerítésére használják. A börtönbeli fogva tartás körülményei elviselhetetlenek, és komolyan veszélyeztetik a fogva tartottak egészségét.
Mivel az úgynevezett 3. cikkes tesztet - amikor a kínzás, illetve megalázó vagy embertelen bánásmód lehetőségét vizsgálják például a származás szerinti országban - az ügyfél által kezdeményezhető egyetlen hazai eljárásban, a menekülteljárásban kötelező elvégezni, az ügyfél menekültkérelmet nyújtott be. Az MHB és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága budapesti képviseletének értelmezése[5] szerint a menekülteljárást a kiadatás miniszteri jóváhagyása ellenére le kellett volna folytatni. Azonban nem folytatták le, hanem a kiadatás végrehajtására hivatkozva megszüntették. Mivel a moldáv ügyféllel később nem lehetett kapcsolatot létesíteni, a panaszát sem sikerült fenntartani.
Az ügy intézése során derült fény arra, hogy számos moldáv állampolgár kiadatására kerül úgy sor, hogy ügyükben a 3. cikkes vizsgálatot nem végzi el egyetlen magyar állami szerv sem. Miután az esetleges ügyfelekkel rendkívül nehéz a kapcsolatot felvenni - hiszen őrizetben vannak -, az MHB levélben kérte az Igazságügyi Minisztériumtól, hogy a gyakorlatot hozzák összhangba az Emberi jogok európai egyezményének 3. cikkével. A 2003 szeptemberében postázott megkeresésre válasz még nem érkezett.
Két olyan ügyben fordult panaszos az MHB-hoz, amelyben a bíróság eljárási szabályzatában foglalt formai elvárásoknak teljes mértékben meg nem felelő kérelem benyújtását követően valószínűleg a jogi képviselet hiánya miatt került sor a panasz elutasítására.[6] Mindkét eset felveti annak lehetőségét, hogy a strasbourgi eljárásba is csúszhatnak hibák, s hogy nem kielégítő az olyan panaszosoknak nyújtott útmutatás, akik ugyan időben írnak a bíróságnak, ám a formalevélen megfogalmazott panaszukat a hathónapos határidőn túl nyújtják be. A bíróságot még az sem menti a felelősség alól, hogy a világhálón igen részletes, magyar nyelvű leírás található az eljárásról, és a kérelmi nyomtatvány is hozzáférhető.
Mindkét ügyben a szabályzat 47. (5) cikkének értelmezése körüli problémák merültek fel. E szerint főszabályként azt a napot kell a panasz benyújtása napjának tekinteni, amikor az első olyan beadványt nyújtja be a kérelmező, amelyben akár rövidítve, de meghatározza a kérelem célját. A bíróság azonban, ha jó oka van rá, döntésével más napot is tekinthet a benyújtás napjának. A kérelem céljának meghatározása kifejezés biztosít annyi mozgásteret a bíróságnak, hogy a benyújtáskori problémákkal sújtott panaszoktól rövid úton megszabaduljon, így csökkentve tetemes munkaterhét.
- 62/63 -
J. D. idegenrendészeti őrizetének ügyében 2003. november 7-én nyújtottunk be kérelmet a fogva tartás és a kiutasítás eljárásjogi garanciáinak sérelmére, azaz az 5. (1), az 5. (4) és a 13. cikkel összefüggésben a 7. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmére hivatkozva. A panasz komolysága ellenére az ügyben - a kérelem beérkeztének bírósági elismerésén túl - lépés nem történt. Ez azért aggasztó, mert a büntetőeljárás alatt állók 5. cikkes panaszaival szemben egy olyan kérelmezőről van szó, aki nemhogy bűncselekményt nem követett el, de védelmet kérni jött hazánkba. A kiskorú nigériai lány 2002. december 9-én Ukrajna felől, vízum nélkül érkezett Magyarországra. Két nappal később jövőbeli fogva tartásának helyszínén hallgatták meg az általa is beszélt angol nyelven. Noha menekültkérelmet nyújtott be, nem menekülttáborba (befogadó állomásra), hanem zárt közösségi szállásra, a közösségi szálláson működő idegenrendészeti fogdára került. Az idegenrendészeti gyakorlat szerint ugyanis valamennyi illegális határátlépőt kiutasítanak, idegenrendészeti őrizetbe vesznek, majd megindulhatnak az olyan humánusabb eljárások is, mint a menekülteljárás. Utóbbi jellemzője, hogy nem jár őrizettel, a menekültek szabadon mozoghatnak, ám a nap végére vissza kell térniük a befogadó állomásra. A két eljárás összefüggéséről még érdemes tudni, hogy a kiutasítás a menekülteljárás jogerős befejezéséig nem hajtható végre. Ennek okán a kiutasítás végrehajthatóságát biztosító idegenrendészeti őrizet a menekülteljárás alatt csakis alaptalan lehet.
Egy igen szófukar eseti szakértői vélemény - a vizsgálati módszerek ismertetése nélkül - 2003. január 17-én megállapította, hogy az ügyfél nem kiskorú. Az irányadó menekültügyi rendelkezés értelmében azonban a kísérő nélküli kiskorú menekült esetében igazságügyi orvosszakértői intézet vizsgálata lett volna kötelező.[7] Megfelelő bizonyíték híján tehát ügyfelünk máig kiskorúnak tekintendő.
E megfontolásokon túl szükséges hangsúlyozni, hogy az akkori bírósági állásfoglalások[8] szerint az idegenrendészeti őrizet bírósági felülvizsgálata során annak ellenére nem volt kötelező a magyarul nem értő külföldi őrizetes jogi képviselete, hogy az eljárást ekkor a büntetőeljárási kódex szabályozta, hiszen az őrizet a szabadság elvonásával járt, az ügyfél kora - így cselekvőképességének hiányosságai - okán minden lehetséges magyar eljárásjogi szabály szerint kötelező lett volna jogi/törvényes képviselete.[9] Az ügyfelet azonban sem a menekülteljárásban, sem pedig az idegenrendészeti őrizet bírósági felülvizsgálata során nem képviselte kirendelt ügyvéd vagy ügygondok.
A fentiekre alapozva kértük a bíróságot, állapítsa meg, hogy a menekülteljárás alatt álló ügyfélnek a kiutasítás végrehajtását biztosító idegenrendészeti őrizete az egyezmény 5. (1) cikkébe ütközött, hiszen kiutasítás nem volt és nem is lehetett ellene folyamatban. A jogi képviseletnek és az eljárásjogi garanciáknak az idegenrendészeti őrizet bírósági felülvizsgálata során tapasztalt hiányára alapoztuk az 5. (4) cikkes panaszt. Állítottuk, hogy az eljáró bíróságok nem értékelték a kérelmező ügyének egyedi körülményeit - korát, menedékkérő státuszát és az idegenrendészeti őrizet fenntartására irányuló kérelmek szűkszavúságát. A 13. cikknek a 7. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkével összefüggő sérelmét az előbbieken túl arra alapítottuk, hogy a kérelmező valójában jogszerű tartózkodó volt, hiszen a menekülteljárásban őt megfelelő iratokkal el kellett volna látni, azonban az idegenrendészeti eljárás elsőbbségét valló hazai hatóságok ezt elmulasztották.
Érdekes tény, hogy a strasbourgi kérelem, illetve a MHB fellépése, ha nem is a bíróság előtt, a gyakorlatban mégis eredményesnek bizonyult. Miután tényfeltáró munkánk következtében a hatóságok előtt ismertté vált, hogy jogi lépéseket kívánunk tenni J. D. ügyében, az ügyfél idegenrendészeti őrizetét a hatóság megszüntette, és három társával együtt a felújítási munkák szükségességére hivatkozva átszállították a debreceni befogadó állomásra. Ez az intézkedés még nagyobb erővel veti föl a kérdést, hogy mi szükség volt az ügyfél addigi fogva tartására, mint ahogy azt a dilemmát is fölveti, hogy a fogva tartás tényének felülvizsgálata során oly rendpárti bíróságok előtt vajon mit lehetett volna elérni a fogva tartás körülményeire alapuló érvekkel. Azaz ha esetleg mégis biztosítanak a fogva lévő, magyarul nem beszélő külföldinek jogi képviseletet, s a jogi képviselő látogatása során érzékeli a fogva tartás körülményeit, vajon ezek tarthatatlanságára vonatkozó érvei milyen jogi következményekkel jártak volna a bíróság előtt.
2. Az Imre-[10] és a Maglódi-ítélet[11] nyomán valószínűnek tartom, hogy a bíróság nemcsak a büntetőeljárás miatt előzetes letartóztatásba helyezettek, hanem az idegenrendészeti őrizetben lévők esetében is a kérelmezők pártjára áll a fogva tartás hossza, sőt esetleg még megalapozatlansága miatt indult ügyekben is. E körben fő aggályom nem a strasbourgi, hanem a hazai rendesbíróságok és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács jogértelmezésével kapcsolatos.
A személyek szabadságának elvonásához fűződő igen rendpárti bírósági gyakorlat mellett van egy további, számomra rendkívül aggasztó aspektusa az állampolgárok fogva tartásának: a hivatalos személyek által kifejtett erőszak. Ez az erőszak nemcsak testi,
- 63/64 -
hanem lelki erőszak is lehet. Az MHB által az előzetes letartóztatottak körében végzett kutatás szerint egyes nyomozók meglátják és megpróbálják kihasználni a beismerő, illetve terhelő vallomások megtételének az előzetes letartóztatás kezdeményezésével, a levelek, telefonok, látogatók engedélyezésével fennálló összefüggését.[12]
Jelenleg is ügyfelünk M. Z. román állampolgár, aki több hónapos, rendőrségi fogdán töltött előzetes letartóztatása alatt sem kapott tájékoztatást a fogva tartott személy jogairól.[13] A román nyelvű ismertetés a szabadulását követően született meg. Ezt az illetékes rendőrkapitányság meg is küldte, mellékelve azon leveléhez, amelyből azt próbáltuk kihámozni, vajon miért nem látogatták meg az ügyfelet azok a rokonai, akik egyébként rendszeresen vittek neki csomagot. Bárhogy is legyen, nem tűnik életszerűnek, hogy ne kívántak volna beszélni az ügyféllel. Hogy a "beszélőt" kieszközölje, az ügyfélnek természetesen tudnia kellett volna, hogy a lehetséges látogatót fel kell vennie a kapcsolattartók listájára, s ezt az ügy előadójának le kell adnia. Ezt az ügyet nem kívánjuk a bíróság elé vinni, csak ízelítőül szánom az alábbi vitához.
Álláspontom szerint az elmúlt másfél évben született strasbourgi döntések igazolják a hazai emberi jogi szervezetek évtizedes kritikai álláspontját. Az Imre-ügyben 2003 decemberében mondta ki a bíróság, hogy az egyezményt sértően hosszúra nyúlt a kábítószerrel való visszaéléssel gyanúsított kérelmező előzetes letartóztatása. A bíróság semmi újat nem tett, csupán hazánkkal kapcsolatban is megerősítette a régóta létező 5. cikkes tesztjét. Az ítélet szerint "az előzetes letartóztatás ésszerű tartama nem ítélhető meg elvontan. Azt, hogy a vádlott előzetes letartóztatásának fenntartása ésszerű-e, minden esetben az ügy speciális vonásainak a fényében kell megítélni [kiemelés - F. L.]. Az elhúzódó fogva tartás egy adott ügyben csak akkor lehet indokolt, hogyha a közérdek valódi követelményének olyan specifikus jelei állnak fenn, amelyek - az ártatlanság vélelme ellenére - nagyobb súllyal esnek latba, mint az egyezmény 5. cikkében lefektetett, az egyéni szabadság tiszteletben tartását előíró szabály (lásd többek között Labita v. Italy [GC], no. 26772/95, §§ 152 et seq., ECHR 2000-IV). Elsősorban a nemzeti hatóságok feladata annak biztosítása egy adott ügyben, hogy a vádlott előzetes letartóztatása ne haladja meg az ésszerű időtartamot. Ennek érdekében - kellő figyelemmel az ártatlanság vélelmének elvére - a hatóságoknak minden olyan tényt meg kell vizsgálniuk, amelyek az 5. cikktől való eltérést igazoló, fent említett »közérdek« fennállta mellett vagy ellen szólnak, s a szabadlábra helyezés iránti kérelemről hozott határozatban e tényeket ismertetni kell [kiemelés - F. L.]. A bíróságnak alapvetően a határozatokban nyújtott indoklás, továbbá a kérelmező fellebbezéseiben előterjesztett, jól dokumentált tények alapján kell döntenie arról, hogy az 5. cikk 3. bekezdését megsértették-e (lásd Muller v. France, judgment of 17 March 1997, Reports of Judgments and Decisions 1997-II, p. 388, § 35).
Az arra vonatkozó gyanú tartós fennállta, hogy a letartóztatott személy bűncselekményt követett el, elengedhetetlen, de bizonyos idő eltelte után nem elégséges feltétel ahhoz, hogy az elhúzódó fogva tartás törvényesnek legyen tekinthető. A bíróságnak ezért azt kell megállapítania, hogy a bíróságok által hivatkozott további okok továbbra is igazolták-e a szabadságtól történő megfosztást. Hogyha ezek az okok »relevánsak« és »elégségesek «, akkor a bíróságnak arra a következtetésre kell jutnia, hogy a nemzeti hatóságok »különös gondossággal « jártak el az eljárás lefolytatásakor (uo.)."[14]
A továbbiakban a bíróság hangsúlyozza, hogy minden egyes felülvizsgálatnál érveket kell felsorakoztatni amellett, hogy az előzetes letartóztatás fenntartható. Aki csak futólag is látott már előzetes letartóztatást elrendelő, illetve azt fenntartó végzést vagy akár ügyészi indítványt, azt nem lepi meg, ha kb. 95 százalékra becsülöm az egyéniesített érveket nem tartalmazó végzések arányát.
Az Imre-ügy nem kapott sajtóvisszhangot, ezért észrevétlen maradt a jogi közéletben is. Nem így az emberöléssel vádolt volt kommandós, Maglódi Csaba ügye. A Maglódi-ügyben ismételten a személyi szabadság indokolatlanul hosszú elvonása miatt kaptunk intőt Strasbourgban. Maglódinak úgy ítélt meg a bíróság 3000 euró kártérítést három év hét hónapnyi szükségtelen fogva tartásért, hogy jelenleg nem tudható, felmentik-e az emberölés vádja alól. Imre is hasonló összeget kapott, noha fogva tartása valamivel rövidebb volt. Maglódi fogva tartása nemcsak szükségtelen, hanem értelmetlen is volt - s ez számos előzetes letartóztatásról elmondható. A gyanúsítottakkal szembeni ideális európai magatartás az "ésszerű időn belüli döntés, illetve szabadlábra helyezés", ahogy ezt az egyezmény 5. (1) cikke előírja. A bíróság esetjoga szerint minél hosszabb ideje van valaki előzetesben, annál kisebb súllyal esnek latba a közösség biztonsághoz fűződő érdekei.
Miért mondja ezt a bíróság? Talán Strasbourgból jobban látszik, mint Budapestről, hogy milyen érték a személyi szabadság, s annak jogerős ítélet nélküli elvonása milyen hátrányt okoz? Pedig amióta főszabályként nem rendőrségi fogdákon hajtják végre az előzetest, még javult is a helyzet - legalábbis a nyomozónak kevesebb lehetősége van a pszichikai
- 64/65 -
nyomásgyakorlásra. A büntetés-végrehajtási intézetekbe utalt előzetes letartóztatottak azonban így is csak heti egy alkalommal fürödhetnek, napi egy órát tölthetnek egy ficaknyi szabad levegőn, szerencsés esetben napi öt percet beszélhetnek ügyvédjükkel, havonta egyszer fogadhatnak látogatót, s lemondhatnak a jó kis hazairól. A Venyige utcában például a havonta egyszer látott gyermeküket még ölbe sem tudják venni vagy megcsókolni, mert plexiüveg zárja el őket szeretteiktől.
A bíróság egyik magyar ügyben sem tért ki erre, de az itthoni jogász szemével aggasztó az is, hogy a házi őrizet, illetve a lakhelyelhagyási tilalom - azaz a személyi szabadságot kevésbé korlátozó hatósági fellépés - nem szerepelt az előzetesről döntő bíróságok étlapján. Ez általános, mint ahogy az is, hogy a szökéstől való félelmükben a magyar bíróságok szinte minden komolyabb súlyú (és néha piti) bűncselekmény vádlottjánál szükségesnek tartják a szabadságelvonást, s a strasbourgi joggyakorlattal ellentétben nem vizsgálják azokat a konkrét körülményeket, amelyek a szökésre utalhatnak. Mindezek mellett az előzetes letartóztatás ügyében hozott tipikus magyar döntés szófukar és általánosításokkal teli.
Vegyük szellemi fogyatékosságuk miatt rokkantsági nyugdíjas ikerpár ügyfeleim példáját.[15] Csoportos rablás miatt indult ellenük eljárás 1998-ban. A vád szerint az általuk kifejtett erőszak foka: a részeg sértett földre vitelében segédkeztek úgy, hogy hátulról az egyik kezét ketten együtt megfogták. Hogy erőkifejtésük nagyságát felmérhessük, egy alultáplált és egy átlagos termetű, alacsony nőt képzeljünk magunk elé. Több mint két évet töltöttek előzetesben csoportos rablásért, ám elsőfokú ítéletük csak 2005 januárjában született meg. Az utolsó tárgyalásra bilincsben vezették őket elő, mert zsebtolvajlás miatt elrendelt előzetes letartóztatásban voltak.
A nyomozó hatóság előterjesztésében kifejti, hogy a gyanúsítottak "munkahellyel, legális jövedelemmel nem rendelkeznek, ezért alappal feltehető, hogy megélhetésüket biztosítva szabadlábra helyezésüket követően újabb szabadságvesztéssel büntetendő cselekményt követnek el".[16] Annak fényében, hogy mindkét gyanúsított rokkantnyugdíjas, s hogy az elmúlt hét évben nem indult ellenük nyomozás, e megállapítások feltétlenül vitathatók. Az ügyészségi indítvány attól is tart, hogy a gyanúsítottak szabadlábon hagyásuk esetén "az eljárást összebeszéléssel vagy a tanúk befolyásolásával megnehezítenék".[17] Ez persze elképzelhető volt, már csak azért is, mert az előzetes letartóztatás ügyében tartott meghallgatás időpontjáig sajnos nem sikerült a bűncselekmény helyszínén tartózkodó, ám a rendőrség épülete elől később elküldött tanúkat meghallgatni. Ez azonban inkább a nyomozó hatóság ügyintézéséről, semmint a gyanúsítottak hozzáállásáról tanúskodik. Az előterjesztés a sértett vallomására alapult, aki elmondása szerint tizenöt-húsz sört fogyasztott a kérdéses éjszakán. Azt vallomása megtételekor elfelejti megemlíteni, hogy haragban áll az egyik ikerrel, mert nem nézi jó szemmel unokaöccse és a lány közötti érzelmi kapcsolatot.
Az előzetes letartóztatást elrendelő végzés szerint az "ülésen egymásnak ellentmondó adatokat közöltek a tartózkodási helyükre vonatkozóan. Megalapozottan feltehető, hogy a gyanúsítottak szabadlábon hagyásuk esetén a sértett befolyásolásával megnehezítenék a bizonyítást, valamint életvitelükre tekintettel megalapozottan feltehető az is, hogy szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követnének el".[18] Noha a papírforma megtartása végett értesítettek védőt, az ikerpár az eljárás során ügyvéddel nem találkozott. Nem volt tehát senki, aki a tartózkodási helyre vonatkozó nyilatkozat relevanciájáról kioktatta volna őket, illetve megpróbálta volna tisztázni a sértett befolyásolásának, a bűnismétlésre utaló tényeknek és a tanúmeghallgatás elmaradásának kérdését. Egy biztos, a felülvizsgálatot végző bíróság elmulasztotta ezeket a részleteket tisztázni, így határozata nem eléggé egyéniesített ahhoz, hogy összhangban legyen a strasbourgi 5. cikkes teszttel.
De nem csak a strasbourgi esetjognak nem megfelelő ez a végzés. Nem felel meg a magyar Legfelsőbb Bíróság egyéniesítési elvárásának sem. A személyiszabadság-központúsággal nem vádolható Legfelsőbb Bíróság szerint "amennyiben az előzetes letartóztatásnak a törvényben írt feltételei fennállnak, a bíróságnak az előzetes letartóztatást el kell rendelnie. A bíróságnak csupán abban a kérdésben van mérlegelési lehetősége, hogy az adott esetben a konkrét körülmények vizsgálata mellett [kiemelések - F. L.] fennállnak-e az előzetes letartóztatás törvényben felsorolt törvényi feltételei."[19] Ennek a történetnek is jó vége lett. Tanúmeghallgatásokat sürgető fellépésünk nyomán az előzetessel "lustulási jogot" nyert rendőrség ügyintézése felgyorsult. A tanúk meghallgatása után megdőlt a sértetti vallomás, az ikerpárt pedig szabadon engedték.
A pecsételő bírák (Kőszeg Ferenc kifejezése) a fentiek miatt könnyen cinkosaivá válhatnak a hanyag munkát végző nyomozóknak és vádlóknak. Mert ha valaki már az előzetesben van, az ott is ragad. S nemcsak azért ragad ott, mert automatikus, nem pedig érdemi a felülvizsgálat, hanem mert előzetesből sokkal nehezebb az ügyeket intézni, például találni egy agilis ügyvédet.
- 65/66 -
Majdnem teljes, 98 százalékos váderedményesség mellett pedig nem kell Kasszandrának lenni ahhoz, hogy valaki megjósolja, bűnösnek találják-e az előzetes letartóztatásban ülő gyanúsítottat. Ügyvédként többször is láttam, az előzetesből hogyan számolta vissza a bíró a szabadságvesztés hosszát. Azt se feledjük, hogy az elmúlt években több - minő véletlen: cigány - elítéltről hallottunk, akit a nyomozási hibák napfényre kerülését követően évekkel elítélése után mentettek fel. Debrecenben most ismét első fokon tárgyalják egy öt éve előzetesben lévő cigány férfi emberölési ügyét. Új tanú is előkerült, ám a rendőrök ennek nem örültek felhőtlenül, s az ügyész sem tett meg mindent azért, hogy a vallomást a védők mihamarabb megismerjék - már csak az egyezmény 6. cikke által megkívánt fegyveregyenlőség érvényesülése érdekében.
A Maglódi-ítélet látszólag gyors cselekvésre késztette az OIT-t. Nyilatkozatban ösztökélték a több éve előzetes letartóztatásban várakozó vádlottak ügyeit tárgyaló bírákat az eljárás valódi soronkívüliségének megteremtésére. Az OIT azonban félreértette a strasbourgi üzenetet. Az Imre- és Maglódi-ügy által megkívánt megoldás nem a hosszú ideje előzetesben tartottak ügyeinek a magyar büntetőeljárási szabályok értelmében egyébként is megkívánt soronkívülisége.[20] Az igazi megoldás az előzetes letartóztatások számának csökkentése. Ezek az ítéletek azért születtek, mert nálunk nem az "ésszerű időn belüli döntés, illetve szabadlábra helyezés" a gyakorlat.
Valószínűleg többen elgondolkodtak azon, hogyan lehet, hogy Imre és Maglódi urak úgy nyertek a bíróság előtt, hogy elkerülték a strasbourgi eljárásokra szakosodott, azokon keresztül hazai jogszabályi, illetve joggyakorlati változásokat elérni kívánó emberi jogi szervezeteket. Több válasz is lehetséges. A hazai szervezetek - így az MHB is - vállaltak és vittek előzetes letartóztatással kapcsolatos ügyeket. Ezek egy részében már itthon is sikerrel vetették be az egyezményes érveket, más részükben pedig az ügyfél akarata hiányzott a strasbourgi eljárás lefolytatásához. Az ügyek nagy száma, a kérelmezőkhöz való eljutás nehézségei és az általában már meglévő jogi képviselet miatt azonban nehéz igazán stratégiai esetet találni. Végül, mivel az előzetes letartóztatottak számára a teljes büntetőeljárásban való képviselet ellátása a legfontosabb kérdés, etikai aggályok merülnek fel, amennyiben az eljárásnak csupán egy csekély szeletébe kíván bevonódni egy szervezet.
Amennyiben hiszünk abban, hogy az, akit pénzügyi szankció fenyeget, rögtön teszi, amit kell, akkor nem marad más választásunk, mint hogy az előzetest alaptalanul elrendelő, illetve fenntartó bíróságok ellen polgári pert indítunk személyiségi jogok megsértéséért és államigazgatási jogkörben okozott kárért. A keresetben arra hivatkozhatunk, hogy a felülvizsgálat során elvárható a bíráktól az adott ügy konkrét körülményeinek vizsgálata, illetve a soronkívüliség betartása. Az MHB ez irányban tervezi egyik jövőbeni peres stratégiáját. Álláspontunk szerint nagyobb hatást érhetünk el néhány hazai próbaperrel, illetve nyilvános bírósági ítélettel. Itthoni sikertelenség esetén maradnak az 5. (5) cikkes panaszok.
3. A hatósági bántalmazás ügyében is elmozdulást hozott az elmúlt két év, s megszületett az első magyar ítélet is, amelyben cigány ember bántalmazásáért kellett szégyenkeznie a magyar államnak. A valóban rosszabb képet mutató bolgár ügyekkel[21] ellentétben a Balogh-ítéletben a diszkrimináció tényét ugyan nem állapította meg a bíróság, azok számára azonban, akik szerint a cigányok rendőri bántalmazása létező probléma, ez az ügy megfelelő munícióul szolgál.
Az MHB által vitt Kmetty- és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda segítségével futó Balogh-ügyben a bíróság a rendőrségi bántalmazást követő büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása miatt a kínzás tilalmának megsértéséért marasztalta el hazánkat. Kmetty úrnak 4300 eurót ítélt meg pár foga kilazulásáért, csukló- és hasi sérüléseiért, míg Balogh úr 14 000 eurót kapott, melyből 10 000 szolgált a munkaképességét csökkentő halláskárosodás okozta hátrányok kompenzálására.
A hatósági bántalmazás miatti panaszok száma az elmúlt években némileg csökkent. Sokszor úgy tűnik azonban, hogy ennek nem az ügyészségi nyomozó hivatalok alapos munkáját követő büntetőjogi felelősségre vonás a kiváltó oka. S. B. feljelentését, akit 2002 októberében egy jogszerűtlenül lefolytatott előállítás során bántalmazott a körzeti megbízott, a rendőrségi bántalmazásos ügyekben tipikus keresztbe vádaskodás eredményeképp nem követte alapos ügyészségi nyomozói kivizsgálás.[22] A feljelentése nyomán indult nyomozást megszüntették, pótmagánvádját pedig úgy utasították el, hogy a végzésben a bíróság még a pótmagánvádló által beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény létére sem tett utalást. Jelenleg is folyik azonban az eljárás a bántalmazott nő ellen hivatalos személy bántalmazása miatt. A tárgyalást még nem tűzték ki. A bántalmazás és a nyomozás hiányosságai miatt 2004. május 18-án a 3. cikk megsértésére hivatkozva nyújtottunk be panaszt.
4. Az egyezmény hazai alkalmazásától egyetlen esetben sem riad vissza a MHB. A gazdasági bűncselekményekkel vádolt és közel két éve előzetes
- 66/67 -
letartóztatásban tartott, ott testsúlyából közel 30 kilót vesztett és számos komoly betegségben szenvedő Horeftosz Kristóf ügyében[23] az egyezmény 3. és 5. cikkes esetjogára épített beadvány az előzetes letartóztatás megszüntetését eredményezte. Az előzetes letartóztatást megszüntető végzés sajnos egyetlen szóval sem utalt az egyezménybeli érvekre, így csupán találgatni lehet, hogy épp akkor fáradt-e el a szabadlábra helyezési kérelmektől a bíróság, vagy a strasbourgi eljárás fenyegetése hozta meg a jó eredményt.
A magyar házastárssal, illetve gyermekkel rendelkező külföldi állampolgárok kiutasítástól való védelmét és tartózkodási jogcímének rendezését az MHB több éve a strasbourgi esetjogra építve végzi. Az egyezmény 8. cikkes esetjogához további érvek is kapcsolódnak, amelyek a közösségi jognak a személyek szabad mozgását érintő területéről erednek.[24] A probléma gyökere az az idegenrendészeti álláspont, amely szerint a jogellenesen hazánkban tartózkodó (így belépő vagy jogellenessé váló) külföldi családi élethez való jogát kizárólag úgy gyakorolhatja, ha hazánkat elhagyva családegyesítési célú vízumot szerez be. Az ilyen vízumkérelmet természetesen Budapesten bírálják el, úgyhogy a kiutazásra való felhívásnak adminisztratív oka nincs. Az is könnyen belátható, hogy aki egyszer elhagyta hazánkat, az csak akkor térhet ide vissza, ha visszaengedik. A visszatérés néhány esetben éveket vett igénybe.[25] Nehezíti a megoldást, hogy noha az idegenrendészeti szabályozás védi a magyar családtaggal rendelkező külföldieket a kiutasítástól, a védelem a kiutasítással kapcsolatos 8. cikkes esetjoggal ellentétben csak a jogszerűen itt-tartózkodókra vonatkozik.[26]
E körben az Európai Bíróság által is felhívott Boultif- és Amrollahi-esetre hivatkozunk leggyakrabban.[27] Ezekben erősítette meg a bíróság az integrált, az adott Európa tanácsbeli tagállam állampolgárával házasságban élő, ám a bűn útjára tévedt külföldiek védelmét a kiutasítástól. Az iráni származású Amrollahi urat 450 gramm heroin csempészésében találta bűnösnek egy dán bíróság s utasította ki örök életére Dániából. Tette ezt annak ellenére, hogy Amrollahi úrnak dán felesége volt, akivel két gyermekükön kívül együtt nevelték a feleség korábbi házasságából származó gyermekét is. Az algériai állampolgár Boultif urat rablás és rongálás miatt ítélték el, s svájci feleségével fennálló házassága ellenére utasították ki Svájcból.
A kiutasítást az egyezmény 8. cikke alapján mindkét esetben jogellenesnek ítélte a bíróság, amely a konkrét körülmények mérlegelése során úgy találta, hogy a kérelmezők családi életébe való állami beavatkozás túlment azon a határon, amely egy demokratikus államban szükséges. Az esetjog alapján egyértelmű, hogy bűncselekmény híján - így például szabálysértés vagy a hatóságokkal való együttműködési kötelezettség megsértése esetén - fel sem merülhet a tagállami állampolgárokkal házasságban élő külföldiek kiutasítása. A mérlegelés szempontjai pedig a következők: a bűncselekmény természete és súlya; a külföldi tartózkodásának hossza; a bűncselekmény elkövetése óta eltelt időszak hossza és a külföldi ez idő alatt tanúsított magatartása; a külföldi és családtagjai állampolgársága; a külföldi családjának helyzete, a házasság fennállásának hossza és a családi élet valódisága; a házastárs tudomása a házasságkötés idején a külföldi által elkövetett bűncselekményről; gyermekek és koruk.
A strasbourgi esetjog felhívása általában pozitív eredményt hoz, akár menekült-, akár idegenrendészeti eljárásban küzdünk ügyfeleink családi élethez való jogáért. Néha igazi jogi gyöngyszemek világra jöttét is segíti az egyezményes érvek felhívása. Ez történt a Fővárosi Bíróság előtt folyó menekültügyi határozat bírósági felülvizsgálata során is.[28] A 2004. március 9-én kelt határozatban tett megállapítás nem kíván kommentárt:
"A bíróság megállapította, és ezúton felhívja a kérelmező jogi képviselőjének figyelmét arra, hogy a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatása nem precedens rendszerű, az Európai Emberi Jogi Bíróság döntései hazánk közigazgatási szervei, bíróságai előtt közvetlen hivatkozási alappal az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat követően szolgálhatnak, így a bíróság álláspontja szerint a kérelmezett nem sérti meg az Áe. 43. § (1) bekezdésének c) pontjában írt indokolási kötelezettségét, amikor a citált esetekre nem reagál érdemben."
2004 végén a Fővárosi Bíróság a Legfelsőbb Bíróság iránymutatását kérte a fenti dilemmák megoldására. Az MHB összefoglaló beadványában arra hívta fel a figyelmet, hogy az esetjogban markánsan, a nagyon komoly bűncselekményeket elkövetőket illetően is megjelenő kiutasítás elleni védelem szorosan kapcsolódik a családegyesítési célú tartózkodási vízum és engedély kérdéséhez. Amennyiben ugyanis a magyar állampolgár külföldi családtagja nem utasítható ki, státuszát rendezni kell. Ezt meg lehet tenni egymástól elkülönülő vízum- és kiutasítási eljárásokban, ám ez - az eljárások időtartamára is tekintettel - sem az ügyfelek pszichés helyzete, sem a közpénzekkel való gazdálkodás, sem pedig a bíróságok munkaterhének optimalizálása szempontjából nem kívánatos. A vízummal kapcsolatos ügyben be lehet szerezni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal kiutasításra vonatkozó nyilatkozatát, s ezzel az ügyteher duplázó-
- 67/68 -
dása elkerülhető. Noha a vízum- és a kiutasítási ügyek eltérő ügyosztályok hatáskörébe tartoznak, az alperes minden esetben a hivatal.
Bár a Legfelsőbb Bíróság 2004 decemberére prognosztizálta döntését, az iránymutatás 2005 februárjában még nem hozzáférhető. Így természetesen elemzés sem készíthető az MHB-stratégia sikeréről, illetve kudarcáról. A családegyesítéses ügyekben régóta készen állunk arra, hogy az EJEB elé vigyük a jogvitát, az ügyek jellegénél fogva azonban ügyfeleink abban érdekeltek, hogy az eljárás valamely szakában mindig felajánlott idegenrendészeti alkut elfogadják. Végül az idegenrendészeti jogszabályok Országgyűlés általi módosítása során az MHB mindig a strasbourgi esetjogra épülő érveivel "házal".
Röviden összegzem, hogy egy emberi jogi szervezetnek mit érdemes és mit kell tennie, amikor arról dönt, hogy a bíróságra menjen, vagy itthon keressen jogi megoldást az általa exponálni kívánt problémára.
Meggyőződésem, hogy a strasbourgi út olyan esetekben elkerülhetetlen, amelyekben a gyakorlat a hazai erőfeszítések ellenére sem mutat változást. Erre példa a fogva tartás és a hatósági bántalmazás. A strasbourgi ítéleteket azonban magyarra kell fordítani, így az Imre-ügyre hivatkozva a bíróságoktól a túl hosszúra nyúló előzetesért, illetve a Balogh-döntés alapján az ügyészségi nyomozó hivataltól a hiányos nyomozásért kell kártérítést követelni. Miután a hazai eljárások még mindig rövidebbek, mint a strasbourgiak, amellett, hogy elkerülhetetlen, a fordítási gyakorlat akár kifizetődő is lehet.
Vannak azonban olyan ügytípusok, amelyekben nehéz eljutni a bíróságig, mert a hazai hatóságok egy idő után a potenciális kérelmezőre nézve kedvező döntést hoznak. Erre példa a mérlegelési jogkört rendkívül szélesen értelmező idegenrendészeti hatóság családegyesítési ügyekben követett gyakorlata. Az egyezményes érveket természetesen az ilyen területeken is fel lehet hívni, s nemcsak hazai bíróságok, hanem a hazai jogalkotó előtt is.
Végül vannak olyan területek, amelyeken a bíróság esetjoga nem előremutató. Ilyen példának okáért a faji diszkrimináció. E téren a közösségi jogi rendelkezések és az Európai Közösségek Bíróságának joggyakorlata jóval hatékonyabb védelmet ígér. Mégis ezekre kell hagyatkoznunk, amikor a Nachova-ügyet szem előtt tartva reméljük, hogy a bíróság legalább a már megtett eredményeit fenntartja, így eljövendő ítéleteiben nem húzza vissza Európa legkiszolgáltatottabb kisebbségének, a romáknak nyújtott segítő kezét.[29] ■
JEGYZETEK
[1] Yang Chun Jin alias Yang Xiaolin kontra Magyarország, 2001. január 11-i ítélet, magyarul, kommentárral kísérve lásd Fundamentum, 2001/1, 159-167.
[2] Fővárosi Bíróság, 9.B.413/2003.
[3] Aram kontra Hungary, 24034/03. számú kérelem.
[4] International Helsinki Federation, Human Rights in the OSCE Region, Vienna, 2003, 279.
[5] HUNBU/MOJ/HCR/0214/2. számú levél, 2003. augusztus 4.
[6] MHB 213/2002. és 485/2004. számú panasz.
[7] 1997. évi CXXXIX. törvény 47. §.
[8] A Fővárosi Bíróság irányelvei, 2002. július 1. és a Bács-Kiskun Megyei Bíróság állásfoglalása, 2002. október 7.
[9] Lásd például az akkor hatályos 2001. évi XXXIX. törvény (a továbbiakban Idtv.) 69. §-át és az 1957. évi IV. törvény 18. § (4) bekezdését.
[10] Imre kontra Magyarország ügy, 53129/99 számú kérelem, 2003. december 2-i ítélet, letölthető az Igazságügyi Minisztérium honlapjáról: http://www.im.hu/adat/letoltes/Imre.doc
[11] Maglódi versus Hungary, Application no. 30103/02, judgment 9 November 2004.
[12] Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme. Sérelmes bánásmód és védői tevékenység az előzetes letartóztatásban lévő terheltek ellen folyó eljárásokban, Budapest, Magyar Helsinki Bizottság, 2004, 69-78.
[13] MHB 264/2004. számú panasz.
[14] Uo., 41-43. bekezdés.
[15] MHB 34/2005. számú panasz.
[16] BRFK II. kerületi Rendőrkapitányság, Vizsgálati Osztály, Zseblopási Alosztály, 142-153/2005. bü.
[17] Fővárosi Főügyészség, ÜN. 21/2005.
[18] Pesti Központi Kerületi Bíróság, 5.Bny.40092/2005/2.
[19] BH 1996.578.
[20] 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról 136. §. Noha kevésbé részletesen, de a soronkívüliséget a régi Be. is tartalmazta, 96. §-ában.
[21] Lásd például a Nachova kontra Bulgária ítéletet (Nachova and others versus Bulgaria, judgement of 26 February 2004), amelyben először mondta ki a bíróság, hogy az élethez való jog megsértése mögött rasszista szándékok húzódtak meg. Az egyébként számos "cigány-ügyet" vesztett Bulgáriát a rasszizmus bélyege késztethette arra, hogy az ügyben másodfokon a Nagykamara döntését kérje.
[22] MHB 357/2002. számú panasz.
[23] MHB 57/2000. számú panasz.
[24] Ezeket részletesen lásd Farkas Lilla: A családi élethez való jog és a személyek szabad mozgása, EU Tanulmányok, III, Budapest, Nemzeti Fejlesztési Hivatal, 2004.
[25] Lásd a vízum kiadásáért a Fővárosi Bíróságon folyó, az idegenrendészeti hatóság határozatának módosítása, az-
- 68/69 -
az a vízum kiadása miatt megszüntetett 20.K.31310/ 2003. számú pert.
[26] Idtv. 39. § (1) bekezdés c) pont.
[27] Boultif kontra Svájc, 2001. augusztus 2-i ítélet és Amrollahi kontra Dánia, 2002. július ítélet.
[28] Fővárosi Bíróság, 20.Kpk.45434/2003/2.
[29] Gondolok itt a tanács 2000. június 29-i 43/2000/EK irányelvére a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról, és a tanács 2000. november 27-i 78/2000/EK irányelvére a foglalkoztatás és a munka végzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról, valamint a nemi diszkriminációval kapcsolatos esetjogra, amelynek hozadéka például a bizonyítási teher megfordítása. A Nachova-ügy jelentősége, hogy azt a területet érinti - az élethez való jog, alapos nyomozás -, amely csak vitatottan illeszthető a rendkívül széles körű közösségi faji diszkriminációs szabályozás kereteibe. Megjegyzem, hogy bizonyos elemzők közszolgáltatásként értelmezik a rendőrség, illetve az ügyészség tevékenységét is, s állítják, hogy miután a közszolgáltatáshoz való hozzájutásban megmutatkozó diszkriminációt szabályozza a közösségi jog, ezért ez a rendőrség és az ügyészség tevékenységére is vonatkozik.
Visszaugrás
