A Pacem in Utero Egyesület (képv.: dr. Jobbágyi Gábor és dr. Paksy Mária társelnökök, 3515 Miskolc-Egyetemváros, Polgári Jogi Tanszék) képviseletében
terjesztünk elő utólagos normakontroll iránt a magzatvédelmi törvény (1992. évi LXXIX. törvény) és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendelet [32/1992. (XII. 23.) NMr.] ellen (megjelentek a Magyar Közlöny 1992. december 23-i, 132. számban) az alábbi indokok alapján.
Az Országgyűlés az Alkotmánybíróság 1991. december 17-i határozata [szám: 64/1991. (XII. 17.) AB h.] szerint köteles volt törvényt alkotni 1992. december 31-ig a magzati élet védelméről.
Az Országgyűlés e törvényt határidőben megalkotta. A törvény a korábbi jogalkotáshoz képest rendelkezik pozitív elemekkel; beadványunk azonban nyilván nem ezen vonásokat elemzi.
Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az új jogszabályok számos ponton alkotmányellenesek; a jogalkotó többször teljesen figyelmen kívül hagyta az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatát is.
Bevezetőben állapítsuk meg, hogy a jogalkotó NEM magzatvédelmi törvényt alkotott - néhány deklaratív jellegű megállapítást kivéve -, hanem a jogállami normák szerinti nagyfokú liberalizálást törvényesítő "abortusztörvényt". Így a törvény alapvetően nem a "magzatvédelmet", hanem a széleskörű legális "magzatölést" emeli törvényi szintre.
Az Európában jelenleg hatályos "magzatvédelmi törvények" alapvetően az Európa Parlament, és az Európa Tanács vonatkozó határozatain alapulnak (lásd a mellékelt szakvéleményt). A határozatokon alapuló nemzeti magzatvédelmi törvények (lásd pl. Spanyolország: 1988. nov. 22. 35/1988. törvény, Németország: Eschg. 1991. jan. 1.) nem szólnak a terhességmegszakításról, hanem - többek között - szólnak a művi megtermékenyítésről, a magzat státuszáról, védelméről az orvosi-genetikai beavatkozásokkal, kísérletekkel szemben. Ezekről a kérdésekről viszont a magyar jogalkotók említést sem tesznek - ezáltal továbbra is védtelenek a magzatok a terhességmegszakításon kívüli beavatkozásokkal szemben - így megállapíthatjuk, hogy a jogalkotó alapvető fogalomzavarban szenvedett a törvény megalkotásakor.
Ezen kívül is kijelenthető: gyakorlatilag is nehezen lehet "magzatvédelmi törvénynek" tekinteni egy olyan jogszabályt, melynek 75%-át a magzat elpusztításának különböző lehetőségei teszik ki.
Nem tekinthető magzatvédelmi törvénynek az Alkotmánybíróság határozata szempontjából sem a megalkotott jogszabály. A testület határozatának indokolás F pontjában felvázolta a magzat státuszának, védelmének lehetséges módjait - természetesen adott státuszhoz, megfelelő jogokat kellett és lehetett volna kapcsolni - a jogalkotó azonban ezt teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, így sem a magzat jogállásáról, sem jogairól nem szólt. Ezért fogalmilag is képtelenség ezen alapok hiányában "magzatvédelemről" beszélni, hiszen ha nincs jogalany - vagy jogtárgy - nincsenek nevesített jogok, akkor jogilag lehetetlen jogvédelemről beszélni.
Mindezek nyomán a megalkotott törvény nem tekinthető magzatvédelmi törvénynek, több ponton alkotmányellenes és szemben áll az Alkotmánybíróság határozatával.
A törvényben található alkotmányellenes részek a következők:
A törvényhozó az Alkotmánybíróság határozata alapján "indikációs modellt" alkotott.
A törvény 6. § (1) a)-c) pontjaiban meghatározott terhességmegszakítási okok objektivizálhatók, bizonyíthatók. Így ezekben az esetekben vizsgálatokkal, tényekkel bizonyítható, körülhatárolt, lezárható okokról van szó. Ezen okok a társadalom jelenlegi erkölcsi-tudati állapotában talán elfogadhatók.
Ezzel szemben a "súlyos válsághelyzet" a teljes szubjektivitás talaján áll. Mivel ezt a helyzetet teljes egészében a nő határozza meg, ezzel a törvényhozó -bár formailag eleget tesz az indikációs modell követelményének - a terhességmegszakítási okok számát végtelen nagyságrendűre növelte. [Tv. 6. § (1) d) és 12. § (6) bek.].
Ezzel a törvényhozó szembekerült az Alkotmánybíróság határozatának több megállapításával ("a mag-
- 91/92 -
zatnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint a megkívánt minimális védelmet sem biztosította" és "az állam objektív kötelességéből az élet védelmére az következik, hogy nem engedheti meg az indok nélküli abortuszt").
A törvényhozó gyakorlatilag is szembekerült a 6. § (1) a-e) pontokban megalkotott indikációkkal. Ezekben az esetekben ugyanis a terhességmegszakítás okát bizonyítani kell, míg a válsághelyzet esetén elegendő a puszta szóbeli kijelentés. "A súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja." [Tv. 12. § (6) bek.]
Ezzel a törvényhozó a "súlyos válsághelyzet" esetén teljesen lemond a magzati élet védelméről, és ezzel az indikációval gyakorlatilag bevezeti a szabad abortuszt, a határidő-modellt.
A súlyos válsághelyzet így diszkriminációt jelent a méhmagzatok és az állapotos nők között (Alkotmány 70/A. §) és szemben áll az Alkotmánybíróság határozatával. A súlyos válsághelyzet nehézségeit, úgy tűnik, maga a törvényalkotó is észlelte, ez két okból látható;
1. A törvényalkotó a súlyos válsághelyzet fogalmát a következőként határozza meg: "Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és ezzel veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését." [Tv. 12. § (6) bek.]
Ezzel a törvényhozó - a világon egyedülálló módon - bevezeti a magzat érdekében végrehajtott terhességmegszakítást! A "súlyos válsághelyzetet" ugyanis a törvényhozó nem az anyának vagy a családnak nyújtott támogatással kívánja feloldani, hanem a magzat elpusztításával. Mindezt teszi a magzat érdekében.
A helyzet abszurditását - és a magzatvédelem teljes hiányát - bizonyítja, hogy a "súlyos válsághelyzet" esetén kötelező tanácsadás során [Tv. 9. § (1) bek.] első helyen a terhességmegszakítás jogi feltételeiről "tájékoztatnak". Ugyanakkor az anya a magzati fejlettségről, fejlődésről semmit nem hallhat a tájékoztatás során, a magzat érdekeit az eljárásban nem képviseli gondnok.
Így súlyos válsághelyzet esetén a tájékoztatás során is teljesen hiányzik a magzatvédelem, a diszkrimináció teljes!
2. A "súlyos válsághelyzet" diszkriminatív jellege a terhességmegszakítás "tarifarendszeréből" is látszik (Tv. 16. § és 32/1992. NMr. 11-17. §). Itt a törvény és a népjóléti miniszter lényegében 3 díjkategóriát állít fel a terhességmegszakításokra:
a) ingyenes [Tv. 16. § (1) bek.],
b) támogatott (NMr. 11. §); válsághelyzet szociális oldala,
c) teljesárú (NMr. 11. §); válsághelyzet nem szociális része.
A teljesösszegű térítés bevezetésével - de a kategóriák puszta felállításával is - a jogalkotó maga is elismeri, hogy a terhességmegszakítási indokok közül vannak a társadalom részéről elfogadhatók (ingyenes és támogatott okok), míg vannak megfoghatatlan, szubjektív, elfogadhatatlan okok (teljesárú térítés).
Megjegyzendő, hogy a "tarifarendszer" felállítása egyéb, súlyos alkotmányossági aggályokat is felvetett. A terhességmegszakítás költségvetési támogatása ugyanis olyan adófizetőik, állampolgárok pénzéből is történik, akik a terhességmegszakítás minden formáját ellenzik, a kialakított rendszerben viszont pénzükkel támogatják azt.
Megemlíthető, hogy az indikációs rendszert követő országokban egyedül Németországban létezett "válságindikáció" (Strgb. 218/A. § 3.).
Tehát ez a megoldás egyedi, de a magyar megoldás a némettől is erőteljesen különbözik, ott a joggyakorlat szerint a tanácsadás során nyomatékosan képviselik a magzat érdekeit.
Minden valószínűség szerint a törvényhozó szociális problémákat is ezzel az indikációval kívánt megoldani, ez szintén alkotmányellenes.
Mindezek alapján a "súlyos válsághelyzet" alkotmányellenes. [Alkotmány 54. § (1) bek., 70/A. §, 66. § (2) bek. és 70/D. §, 70/E. §].
A törvénytervezetet a Népjóléti Minisztérium orvosvezetői alapvetően orvosi szervezetekkel, orvosvezetőkkel egyeztetve készítették elő. Ennek következtében - rendkívül sajnálatosan - a terhességmegszakítás orvosi oldala a törvényben privilegizálódik, mintegy a törvény hatályán kívül kerül.
Bevezetőben állapítsuk meg: a terhességmegszakítás nem sorolható be az orvosi tevékenység átlagos beavatkozásai, az orvos-beteg viszony máshol jól-rosszul szabályozott területei közé. A terhességmegszakítás során az orvos nem "gyógyító-megelőző" beavatkozást végez, hanem az orvosi tevékenységtől alapvetően idegen élet- és egészségellenes beavatkozást, mely társadalmilag az orvosi tevékenység egyik legneuralgikusabb pontja. A terhességmegszakítás nemcsak életellenes, hanem egyértelműen sérti, veszélyezteti a nők s a jövendő magzatok életét, egészségét. Ezért e vonatkozásban is alkotmányellenes (Alkotmány 70/D. §; 66. §). Az orvos a terhességmegszakítás során számos alkotmányos és törvényes alapjogot érint, ezért tevékenységének törvényileg abszolút körülhatároltnak, tisztának, megismerhető-
- 92/93 -
nek, áttekinthetőnek, feddhetetlennek kell lennie. A terhességmegszakítás során az orvos lényegében hatósági jogkörben eljárva, fokozott társadalmi jogi kontroll alatt kell, hogy álljon - szemben az orvosi tevékenység nem hatósági jellegű területeivel. Mindez természetesen vonatkozik a terhességmegszakítás orvosi indikációira és a terhességmegszakítás végrehajtására is.
A törvényalkotó sajnos ezt a követelményt nem valósította meg e törvényben, mivel átlag, rutin beavatkozásainak jogi szintjén szabályozta ezt az orvosi tevékenységet, úgy, hogy az orvosok az eljárásban számos privilégiumot élveznek és tevékenységük felelősség nélküli, kontrollálhatatlan. Mindez számos alapjogot sért és alkotmányellenes.
Az orvosi tevékenység szabályozásának alkotmányellenes részei a törvényben:
1. Az orvosok anyagi érdekeltsége a minél több terhességmegszakításban, a hálapénz legalizációval.
A hálapénz (paraszolvencia) a mai magyar orvosbeteg kapcsolat öröklött rákfenéi közé tartozik. Nem kívánunk most e helyen kitérni a jelenség szakirodalmára, az évtizedes vitákra. Annyit talán rögzíthetünk, hogy a hálapénz az orvos-beteg kapcsolatot demoralizáló, nagyon vitatott, ámde többé-kevésbé törvényesített jelensége napjainknak. (Legalitását jelzi, hogy elvileg adóköteles.)
A jelenség napjaink viszonyai között átmenetileg elfogadható az orvos-beteg polgári jogi viszonyában. Nagyon súlyos alkotmányos jogi aggályokat okoz azonban az intézmény, ha az orvos hatósági jellegű tevékenységet végez. Ilyen esetekben nagyon könnyen korrupciós jellegűnek minősülhet a hálapénz. Az orvosi tevékenység intaktsága életbevágóan megkövetelné, hogy maga az orvosi kar, a jogalkotás zárja ki a hatósági jellegű orvosi munkából a hálapénzt. Erre a magyar jogalkotásban már van példa. Az 57/1976. (Eü. K. 7.) EüM. elvi állásfoglalás a táppénzbe vétel tekintetében kimondta a hálapénz elfogadási tilalmat, a megszegőket fegyelmi-büntető (!) eljárással fenyegetve. A 4/1973. (XII. 1.) EüMr. 16. § a terhességmegszakítás esetén is kimondta a hálapénz elfogadási tilalmat. (Hatályban volt 1988-ig.)
A jelen törvényhozási szakaszban a Népjóléti Minisztérium és az Országgyűlés következetesen elutasított minden olyan kezdeményezést, mely a terhességmegszakításhoz kapcsolódó külön anyagi érdekeltséget kívánta volna kizárni. A hatályos törvény szerint így a terhességmegszakításért hálapénzt, külön juttatást elfogadni lehetséges. Ezzel az orvos anyagilag a minél több terhességmegszakításban érdekelt, sőt a törvény egy sajátos anyagi versenyhelyzetet is kialakít. Mivel a területi korlát megszűnt - helyesen -, ez a hálapénz legalizációval a "kiváló abortőrök" maximális anyagi érdekeltségét teremtette meg.
Hogyan lehetséges az állam magzatvédelmi és életvédelmi kötelezettségéről beszélni, mikor az állam biztosít zöld utat, anyagi ösztönzést orvosainak a minél nagyobb számú terhességmegszakításhoz?
Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a törvényhozó nem zárta ki a gyakorlatban, hogy állami-önkormányzati kereteken kívül is - így magánpraxisban, magánvállalkozásban - lehessen terhességmegszakítást végezni (Tv. 13. § és NMr. 7. §). Így fennáll annak is a veszélye, hogy a magánvállalkozások körében külön intézmények jönnek létre, külön hálapénz-tarifával.
Mindezek nyomán a hálapénz-legalizáció a terhességmegszakítási eljárásban élesen szemben áll az állam kötelezettségével a magzati élet védelmére, és diszkriminál és ezért alkotmányellenes. [Alkotmány 66. § (2) bek., 70/D. §, 70/A. §, 54. §]
2. A "fel nem róható egészségi ok" megalkotásával a terhességmegszakítás időhatárának kitolása [Tv. 6. § (2) bek. b) pont].
A "felróhatóság" fogalma a magyar civilisztika és büntetőjog felelősségi intézménye. Mind ez idáig ismeretlen, hogy ezt a fogalmat az orvostudomány alkalmazta volna. A magyar törvényhozásnak világméretekben először sikerült legyőznie ezt az áthághatatlannak vélt akadályt, így úgy tűnik, hogy a magyar jogtudomány felelősségi elmélete és gyakorlata bevonul a magyar abortuszeljárásba és orvostudományba.
Magunk eddigi ismeretei alapján elképzelhetetlennek tartjuk a "felróható - fel nem róható" egészségi ok megkülönböztetést. A fogalom alkalmazhatatlan, de ha mégis, csak "fel nem róható" egészségi ok képzelhető el a gyakorlatban (öncsonkítást kivéve). Mindenesetre a magyar jogtudomány megkülönböztetett érdeklődéssel várja a törvény 12. § (4) bekezdésében jelölt "módszertani útmutatót" a felróható és fel nem róható egészségi okokról.
Sajnos azonban másról van szó. A törvényhozó a törvény 6. § (2) bekezdés b) pontjával a törvény 6. § (1) bekezdésében meghatározott időhatárt kívánja kitolni. Mindezt teszi egy olyan fogalom bevonásával, mely az orvostudományban alkalmazhatatlan. Ez esetben ismét egy kontrollálhatatlan, privilegizált, diszkriminatív orvosi eljárásról van szó, melyben az állam magzatvédelmi kötelezettsége szóba sem kerül.
Feltétlenül megjegyezendő, hogy a törvényhozóban fel se merült az a gondolat - más egészségügyi okok esetén sem -, hogy az esetleg jelentkező valós orvosi gondokat, kiemelt, lelkiismeretes gyógyítással és nem a terhesség megszakításával kell megoldani. Ez szintén alkotmányellenes. [Alkotmány 54. §; 66. § (2); 70/A. §; 70/D. §]
3. Genetikai diszkrimináció törvényesítése. A törvény 6. § (1) bekezdés b) pontja, és (3)-(4) bekezdés ren-
- 93/94 -
delkezik a genetikailag, teratológiailag esetleg sérült magzatok elpusztításáról. E pontokban nagyon világosan érzékelhető, hogy a törvényhozó semmiféle jogi státuszt, védelmet nem ad a méhmagzatnak. Rokkant, sérült élő embereket nyilvánvalóan nem lehet elpusztítani, hogy ezt a törvényhozó magzatoknál megengedi, bizonyítja, hogy a magzat és az ember között semmi kapcsolatot nem talál.
A rokkant, beteg embernek ugyanis alapvetően joga van a gyógyításra (Alkotmány 70/A. §), s ez a jog - ha magzatvédelmi törvényről beszélünk - feltétlenül meg kell, hogy illesse a méhmagzatokat is. A genetikai okok közül egyedül az élettel összeegyeztethetetlen károsodás jöhet esetleg szóba terhességmegszakítási okként. A törvényhozó azonban ismét az előző pontban írt módszert követi: gyakorlatilag minden elváltozás esetén megadja a terhességmegszakítás lehetőségét - szükség esetén az anya "átválthat" súlyos válsághelyzetre vagy egészségi okra -, mindezt teszi úgy, hogy a genetikus orvost semmi felelősség nem terheli az eljárásban, és széles körben lehetővé teszi egészséges magzatok elpusztítását is genetikai okból.
a) A genetikai, teratológiai terhességmegszakítási oknak ugyanis nem kell bizonyosnak lennie. Ezen terhességmegszakítási oknál elegendő a "valószínűsíthetőség" (mennyire?), illetve az "50% valószínűség". Ezzel a törvényhozó - többé-kevésbé sérült magzatok legális elpusztítása mellett - legalizálja teljesen egészséges magzatok elpusztítását is. Ha ugyanis a genetikus orvos téved a diagnózisával, egészséges magzatot pusztítanak el minden jogkövetkezmény nélkül. Tegyük hozzá, az esetek túlnyomó részében itt olyan méhmagzatokról van szó, kiknek megszületését szüleik már eldöntötték. A törvény e szakasza a legélesebben diszkriminál, durván sérti az egészséghez való jogot.
b) Mindezt teszi a genetikus orvos felelősség nélkül. Állapítsuk meg, a genetikus orvos működésére ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a többi orvoséra, felelősségük megegyezik. Erről a törvényhozó azonban hallgat, a genetikus speciális eljárásáról semmit sem tudhatunk meg (felvilágosítás, gyógyítási javaslatok, felelősség, és így tovább). Tegyük még hozzá, hogy a genetikai terhességmegszakítási okok a nagyvilág számára megismerhetetlenek [12. § (4) bekezdés].
Mindez részleteiben és egészében súlyosan diszkriminatív, alkotmányellenes. [Alkotmány 54. §, 66. § (3) bek., 70/A. §, 70/D. §]
4. A terhességmegszakítás orvosi okainak megismerhetetlensége, és az eljárás kiemelése az általános keretekből.
Az orvosi indikáció alapjául szolgáló okok megismerhetetlenek a társadalom számára, mivel azokat csak a szakma által ismert módszertani útmutatók tartalmazzák. [Törvény 12. § (4) bekezdés.]
Az orvosi okok így nemcsak megismerhetetlenek, hanem a jogalkotás részéről befolyásolhatatlanok is.
Nem tudhatjuk, hogy a "módszertani útmutató" nem tartalmazza-e a legenyhébb mentális zavar esélyét is, mint a 18 hétig alkalmazható terhességmegszakítási okot, nem tudhatjuk vajon a legenyhébb genetikai elváltozás gyanúja nem szerepel-e terhesség-megszakítási okként? (Ha jelenleg nem szerepel, szerepelhet-e a jövőben?)
Így az orvosi kar megint csak a kitolt időhatárú, gyakorlatilag ellenőrizhetetlen terhességmegszakítás lehetőségét kapta meg. Ez diszkriminatív.
Mindehhez hozzájárul, hogy az orvosi indikációjú terhességmegszakítások teljességgel kikerülnek a társadalom által esetleg ellenőrizhető keretek közül. (Törvény 7. §) Az orvosi indikációjú terhességmegszakítást a nőnek nem kell kérnie, azt az orvos "javasolja", amit az édesanya "elfogad". (NMr. 4. § és 4. számú melléklet 2. jegyzőkönyv 7. pont)
Így a társadalomnak - beleértve az orvostársadalmat is! - ismét egy új fogalommal kell megismerkednie; nevezetesen az orvos kezdeményezte terhességmegszakítással. Talán nem itt kell részletezni, hogy mindez az évezredes hagyományú orvosi etikától gyökeresen idegen jelenség. Mindez nemcsak etikátlan, hanem alkotmányellenes is. Az orvosnak ugyanis az anya élet- és egészségvédelmével egy szinten mozgó alkotmányos (Alkotmány 70/D. §) kötelessége (lenne!) a magzatvédelem is. Erről azonban sem a törvény, sem a végrehajtási rendelet semmit nem szól.
Az orvosi indikációk megismerhetetlensége, befolyásolhatatlansága, az orvosi eljárás kivétele az általános szabályok alól, és e területen a magzatvédelem teljes hiánya alkotmányellenes. [Alkotmány 66. § (2) bekezdés, 70/A. §, 70/D. §]
A jogállamok szülész-nőgyógyászainak többsége alkotmányos joga alapján megtagadja a terhességmegszakítás elvégzését. Ez az alkotmányos jog nemcsak az egyes orvost illeti meg, hanem osztályokat, kórházakat, sőt egész hivatásokat is. Csak emlékeztetni szeretnénk, hogy a Lengyel Orvosi Kamara olyan etikai kódexet fogadott el, amelyben kimondja, hogy lengyel orvosi kamarai tag csak életveszély esetén végezhet terhességmegszakítást.
Ennek következménye a jogállamokban, hogy osztályok, városok, megyék, tagállamok orvosai egységesen tagadják meg a terhességmegszakítást. Mindezt
- 94/95 -
a jogállamokban a lehető legnagyobb természetességgel megtehetik lelkiismereti szabadságuk alapján, Magyarországon azonban nem.
Az abortuszmentes osztályok létrehozása nemcsak etikai, lelkiismereti okokból létszükséglet. Az ilyen osztályokon folyhat zavartalanul a hagyományos alapú magzat- és terhes nő centrikus gyógyító- és kutatómunka.
Az egyes orvos és egészségügyi szakdolgozó élhet lelkiismereti szabadságával (Törvény 14. §), a közösség egésze azonban nem. [Törvény 13. § (2) bek.] Az állami-önkormányzati intézményekben működő szülészeti-nőgyógyászati osztályokon - jelenleg tudomásom szerint csak itt vannak - biztosítani kell legalább egy terhességmegszakítást végző csoport működését.
Mindez a lelkiismereti szabadság súlyos sérelme, és élesen szemben áll az Alkotmánybíróság döntésével. A testület ugyanis kimondta, hogy az állam kötelessége lehetővé tenni - illetve szervezni - olyan munkahelyeket, "ahol a nőgyógyász nem köteles lelkiismerete ellenére terhességmegszakításra".
A törvény alapján ez nem lehetséges. Ha ugyanis egy osztály valamennyi orvosa elhatározza (állami és önkormányzati kórházban), hogy nem végez terhességmegszakítást, legalább kettőnek el kell hagynia munkahelyét (szakmáját), hogy a terhességmegszakítást végző csoport kialakítható legyen. Ez a gyakorlat azért is megmagyarázhatatlan, mert az állapotos nő az ország bármelyik kórházát választhatja [Törvény 10. § (1) bek.].
Mindez súlyosan sérti a terhességmegszakítást lelkiismereti okokból ellenző orvosok alkotmányos jogait (Alkotmány 60. §).
A törvény 1. §-a igyekszik meghatározni a méhmagzat fogalmát, és lényegében a törvény kiinduló gondolatát. A meghatározás éles diszkriminációt tartalmaz, ugyanis csak "az anyaméhben kifejlődő magzatnak" kíván elvileg védelmet nyújtani a törvényhozó. Ezzel a világon egyedülálló módon kizárja a védelemből az anyaméhen kívül művi megtermékenyítéssel létrejött magzatokat. A törvényt ez okból sem lehet magzatvédelmi törvénynek nevezni, hiszen az Európa Tanács, az Európa Parlament s a nemzeti jogalkotások ilyen tárgyú törvényei pontosan az ilyen magzatokat részesítik védelemben.
Megjegyzendő, hogy a művi megtermékenyítésről a hatályos 12/1981. (IX. 29.) EüM rendelet és a módosító 7/1989. (III. 18.) SzEM rendelet semmiféle magzatvédelmi rendelkezést nem tartalmaz. Így - bár Magyarországnak magzatvédelmi törvénye van - a magzatokat semmi nem védi a művi megtermékenyítés, az orvoskísérletek, a genetikai célú beavatkozások esetén.
Ez a megoldás alkotmányellenes, éles diszkriminációt jelent. (Alkotmány 66. §, 70/B. §, 70/D. §)
A törvény következő része valószínűleg nem alkotmányos szintű jogsértés, azonban hatalmas civiljogi zűrzavart okoz, s a jogi tájékozatlanság súlya hasonló a "fel nem róható egészségi okhoz".
A törvény 8. § (2) bekezdése alapján korlátozottan cselekvőképes személy esetén törvényes képviselőjének "tudomásul vevő" nyilatkozata szükséges. Ilyen fogalmat nem ismer a magyar jog [Ptk. 12-21. §]. Korlátozottan cselekvőképes személy esetében a következő jognyilatkozatok lehetségesek: maga teszi a jognyilatkozatot a személy [Ptk. 14. § (2) bek.], nevében törvényes képviselő jár el [Ptk. 14. § (4) bek.], a törvényes képviselő beleegyezik, jóváhagyja a jognyilatkozatot [Ptk. 14. § (1) bek.], a törvényes képviselő jognyilatkozatát a gyámhatóság jóváhagyja [Ptk. 19. § (1) bek.], illetve a jognyilatkozat mindenképpen érvénytelen [Ptk. 20. § (1) bek.].
Kérdés, hol helyezhető el ebben a rendszerben a "tudomásulvevő nyilatkozat"? Állítható, hogy sehol, ilyen nyilatkozat nincs. Egyébként is észlelhető, hogy a törvényhozó maga sem tud mit kezdeni ezzel a "nyilatkozattal", ugyanis hiányának, úgy tűnik, semmiféle jogkövetkezménye nincs (NMr. 10. §, illetve 4. számú melléklet A. nyomtatvány 4. pont). Valószínűsíthető, hogy ilyesfajta levegőben lógó "nyilatkozat" megalkotása egyedül azt a célt szolgálta, hogy a 14-18 éves korosztály részére - a Ptk. rendszerével szembekerülve - akadálytalanul elvégezhetővé tegyék a terhességmegszakítást. Valószínű ugyanis, hogy a törvényhozó ismerhette a Ptk. megoldásait, a cselekvőképtelenek esetében ugyanis a törvénnyel egybehangzó megoldást választott [Törvény 8. § (3) bek.].
Befejezésül megállapítható, hogy a törvényhozó képtelen volt megoldani az előtte álló feladatokat. Bár a praeambulumban kijelenti "a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet igényel", nem szól az alapkérdésről: emberi élet-e a magzati élet? Miért lehet széles körben legálisan pusztítani a magzati (emberi?!) életet?
Tette ezt a törvényhozó annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság megállapította: "Az abortusz esetében azonban nem személytelen kockázatról, hanem előre meghatározott egyedi élet szándékos kioltásáról van szó."
- 95/96 -
Mély sajnálattal állapítjuk meg, hogy a felmerülő súlyos kérdéseket a törvényt előterjesztő orvos-miniszter funkciója betöltése előtt ismerte. "A biológiai megfontolások tehát arra utalnak, hogy az embrió s a magzat élő embernek tekintendő." A "terhesség megszakítása" kifejezés nem érzékelteti, hogy itt nemcsak egy kellemetlenségről, terhességtől való megszabadulásról van szó, hanem olyan beavatkozásról, amely egyben egy emberi lét megszüntetése is. (...) Az elmondottakban orvos-biológiai szemmel nézve egy olyan meg nem született gyermek elpusztítása, aki fogantatása pillanatától hordozza az ember biológiai létéhez szükséges valamennyi információt (...) Valóban indokolt, hogy a magzatokat az emberiség szerves részének tekintsük, és létükön féltve őrködjünk." (Surján László: Kis magyar embriológia. Vigilia 1989. 4. sz. 256-259. o.) "A petesejt és az ondósejt genetikus anyagának összekapcsolódásakor együtt van mindaz az információ, ami a teljes ember "működéséhez" szükséges. A megtermékenyítés után soklépcsős, de mégis szervesen egymásba kapcsolódó folyamatok révén fejlődik az ember, s e folyamatban nem bukkanunk olyan határpontra, amely elég markáns volna ahhoz, hogy az emberi lét kiindulópontja lehessen. Ha valaki a fejlődő lényt akár csak hipotetikusan nem tekinti embernek, igen nagy nehézséggel kell számolnia; minek tekintik a magzatot." (Stverteczky Zsófia - Surján László: Csak a terhesség szakad meg? Magyar Tudomány 1990. 7. sz. 821-823. o.)
Akkor most a törvényt előterjesztő miniszternek, a magyar orvostársadalomnak és a törvényhozónak egy "igen nagy nehézséggel kell szembenéznie", nevezetesen: minek is tekintik a törvény alapján a magzatot? Sajnos ez a törvényből nem derült ki.
Mindezek alapján kérjük a Tisztelt Alkotmánybíróságot, hogy a magzatvédelmi törvény és végrehajtási jogszabály felhívott rendelkezéseit - vagy mind a két jogszabályt - szíveskedjen alkotmányellenesnek minősíteni és megsemmisíteni.
1993. január 6.
Tisztelettel:
dr. Paksy Mária, dr. Jobbágyi Gábor a Pacem in Utero Egyesület társelnökei 3500 Miskolc-Egyetemváros, Polgári Jogi Tanszék ■
Visszaugrás
