A megismerés - ismeretszerzés. A megismerő szubjektum a megismerés tárgyát tanulmányozva ismereteket szerez a tárgy tulajdonságairól. A megismerés viszont csak akkor tölti be szerepét, ha a megszerzett ismeretek igazak - vagyis híven tükrözik a tanulmányozott objektum tulajdonságait. Az ismeret igaz voltáról a bizonyítás révén lehet meggyőződni.
A legtágabb értelemben a bizonyítás valamely tétel, (logikai) ítélet igaz voltának kimutatása olyan tételek, (logikai) ítéletek segítségével, amelyek igaz volta már bebizonyosodott.
A büntetőeljárásban egyrészt a tényekre, másrészt -a jogi vita keretében - a jogszabály helyes értelméről szóló véleményekre vonatkozó kijelentések igényelnek bizonyítást. A nyomozás során azonban a jogi vita ritkán játszik jelentős szerepet; a nyomozó hatóság a vitatott jogi kérdésekben legfeljebb átmeneti érvénnyel foglal állást. A továbbiakban ezért a ténybizonyítás néhány elméleti összefüggéséről lesz szó.
a) A ténybizonyítás sajátossága, hogy az anyagi világban lezajló eseményekkel foglalkozik. Mind a bizonyítandó tétel, mind az érvek (a bizonyító tételek, bizonyítékok) az anyagi valóság jelenségei, vagyis tények.2
A közvádra üldözendő bűncselekmények miatt indított eljárásban a tények megismerése ("megállapítása") legalább két ciklust feltételez: a nyomozást - értve ezen az eljárásnak a vádemelésig tartó szakaszát - és az elsőfokú bíróság előtt tartott tárgyalást.3
A megismerés alanya a vádemelést megelőző szakaszban a nyomozó hatóság és a vádhatóság - vagyis két szervezet. A "megismerés" azonban fogalmilag feltételezi az emberi pszichikumot; egy szervezet csak átvitt értelemben és közvetve, tagjai révén szerezhet ismereteket.
A büntetőeljárásbeli megismerésben egy sajátos kettősség érvényesül.
A nyomozó hatóság csak az eljáró alkalmazottai - a nyomozást ténylegesen végző beosztottak - révén szerezhet értesüléseket, ismerheti meg a tényeket. Azt viszont, hogy a tényekre vonatkozóan így szerzett ismereteiből a szervezet, a nyomozó hatóság melyeket fogadja el a sajátjának, vagyis tekinti helytállónak és a szervezet további tennivalói szemszögéből mértékadónak, az alkalmazottak egy másik csoportjának tagjai, az illetékes vezetők jogosultak a hatóság nevében kijelenteni. Az ügyészségnél - minthogy az is szervezet - hasonló a helyzet. A beosztott olvassa el az ügyiratot, majd elkészíti az előadói tervezetet, amelyet a kiadmányozásra jogosult vezető aláír, s ebből lehet tudni, hogy mi a hatóság álláspontja.
A folyamat menete tehát az, hogy a nyomozó hatóság erre kijelölt alkalmazottja összegyűjti azokat az adatokat, amelyek fellelhetőek, s amelyekből gondolatilag rekonstruálható a kétséges múltbeli történés. Ezeket az adatokat értékeli. Egyeseket közülük hitelt érdemlőnek minősít, másokat nem, s végül összegezi a megállapításait. A nyomozásbeli bizonyítás első mozzanata az, amikor a nyomozó racionális érvekkel meggyőzi önmagát arról, hogy valamelyik adat hitelt érdemlő, a benne tükröződő tény valóságos. Szerencsés esetben meg is fogalmazza magának, hogy mit és miért ítél ilyennek vagy olyannak, de ezeket a megfontolásokat általában nem köteles másokkal - még a hivatali elöljárójával sem - kéretlenül közölni, s azok senkire sem kötelezőek.
A hivatali elöljárók a nyomozótól értesülnek arról, hogy mire vonatkozóan és milyen bizonyítékokra derült fény, s hogy ezekből milyen tényeket lehet megállapítani. A szervezeti és működési szabályok természetesen lehetővé teszik, hogy az elöljáró mindazt megtudhassa, amit beosztottja tud, s magyarázatot kaphasson tőle minden kérdésben, amelyben ezt igényli. Maga a hivatali elöljáró azonban az adatforrások felkutatásában, az adatok vizsgálatában, bírálatában és rendezésében csak ritkán vesz közvetlenül részt. Ezért elkerülhetetlen, hogy nagyrészt beosztottjának szemével lássa az adathalmazt. Ennek az a következménye, hogy még azoknak az - igaz, csak származékos úton, a nyomozó közlése révén megismert - adatoknak az alapján (vagyis kizárólag az iratokból) is csak ritkán alkot magának eredeti gondolati képet a vezető, amelyek a nyomozás eredményeként a hatóságnak a rendelkezésére állnak. Inkább a beosztott által elvégzett gondolati műveleteket vizsgálja felül, azokkal kapcsolatban kér a kétségesnek talált pontokon magyarázatot. A megállapítások helyességét részint az alapul szolgáló adatok (az iratok), részint a kapott magyarázatok tükrében ellenőrzi.
Mindez fokozott mértékben érvényes az ügyészségi megállapításokra.
Az ügyészségnek - közelebbről a felügyeletet gyakorló ügyésznek - joga van ugyan a nyomozást irányítani, de az 1950-'60-as években kialakult az a felfogás, hogy a nyomozás felügyeletének fő módszere az iratok vizsgálata és az ennek során észlelt hiányosságok észrevételezése. Az ennél mélyrehatóbb ügyészi ténykedés ("szoros-," "közvetlen-," "fokozott felügyelet") már az 1970-es években is kivételesnek számított, s a Be.-ben előirányzott (elképzelt?), közvetlenebb irányítást jelentő szerep végül nem is vált valóra. Még emlékezhetünk rá: egyrészt a nyomozó hatóságok védelmezték foggal-körömmel az önállóságukat az ügyészség közvetlenebb beavatkozási joga ellen, másrészt az ügyészek ódzkodtak a - helyesen vagy tévesen feltételezett, tehát vélt vagy valóságos - munkatöbblettől. Így a törekvés hamvába holt; a Be.-nek még a hatályba lépés előtti (2002. évi) módosítása lényegében szentesítette a korábbi gyakorlatot. Az ügyész az ügyek túlnyomó többségében szinte kizárólag az iratok alapján dönt a vádemelés kérdésében, és a várható bizonyítási anyagról azt a tájékoztatást tekinti mértékadónak, amit a nyomozó hatóságtól kapott iratokból olvas ki.
b) Az uralkodó szemlélet szerint a nyomozás anyagát bizonyítékként kell kezelni.
Kérdés azonban, hogy ki, kinek és mit bizonyít vele. Ezeket a bizonyításra alkalmasnak ítélt adatokat (a tárgyi bizonyító eszközön látható nyomot, a tanúnak az átélt eseményről szóló élménybeszámolóját) ugyanis még jó esetben is, általában csak a nyomozó vizsgálta meg közvetlenül. Az eljárás összes többi résztvevői rendszerint csak a kihallgatási jegyzőkönyvekben olvasható vallomásokat, vagy a bűnjel-vizsgálatról készült szakértői véleményeket ismerik. Ez azt jelenti, hogy nem magát a bizonyító tényt jelentő kijelentést, hanem vallomásokat úgy, ahogyan a kihallgató, a tárgyi adatokról szólókat úgy, ahogyan a szakértő értelmezte. Ez nem azt jelenti, hogy hamisan, hanem csak azt, hogy feltétlenül egyoldalúan. Aligha gondolja bárki is azt, hogy a tanú-, vagy szakértő kihallgatásán résztvevő védő kérdései és az ezekre adott válaszok, vagy a hozzájuk csatlakozó védői észrevételek a nyomozóhatóság alkalmazottjának - s így végső soron a nyomozó hatóságnak - a bizonyító tényről vagy annak bizonyítási értékéről alkotott véleményét jelentősen befolyásolhatják. Az eljárási cselekmény strukturális felépítése sem olyan, hogy erre vezethessen. A védő kérdezhet, és a védői kérdésre adott választ mind a kérdező, mind a nyomozó hallja. Mindegyikük véleményt alkothat róla magának. A védő a véleményét ki is nyilváníthatja; észrevételt tehet. Ez a vélemény-nyilvánítás azonban pusztába kiáltott szó. Címzettje nem a nyomozó, hanem a jegyzőkönyv. A nyomozó nem köteles véleményt nyilvánítani sem a védői kérdésre a tanú vagy a szakértő által adott válaszokról, sem a védő véleményéről. Nem kötelesek véleményt cserélni, még kevésbé kötelesek a véleményeiket megvitatni - s egyébként is, miféle vita lenne az, ahol az egyik fél (a nyomozó) döntené el, hogy a vitában kinek van igaza: vitapartnerének-e, vagy neki?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
