Mottó:
"A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, a miről azt mondják: nézd ezt új ez, régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak."1
A 2002. évi XXII. tv. 1. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy 2003. január 1. napjától Budapesten Fővárosi Ítélőtábla, Szegeden Szegedi Ítélőtábla, Pécsett Pécsi Ítélőtábla létesül, s ezek az ítélőtáblák 2003. július 1-jén kezdik meg tényleges működésüket. Alig vitatható, hogy a három, majd 2005. január 1-jétől további két (a Debreceni és a Győri Ítélőtábla) fellebbezési fórum kialakítása magában hordozza az ítélkezési gyakorlat szétforgácsolódásának a veszélyét. Ezért időszerű annak vizsgálata, hogy a táblák felállása után miként biztosítható az ítélkezés egységessége, s ennek a célnak az elérésére jelenleg milyen eszközök állnak rendelkezésre. Ehhez a vizsgálathoz célszerű egy történeti kitekintést tenni és megvizsgálni, hogy a XIX-XX. században Magyarországon milyen módon próbálták biztosítani a joggyakorlat egységét. Az elődeink által kidolgozott módszerek ismerete azért fontos, mert ezek a módszerek részben a mai jogszabályokban bukkannak fel, mint például a jogegységi eljárás, másrészt tanulságul szolgálnak a mai jogalkalmazók számára.
Már a bevezetőben szükséges tisztázni a jogegység fogalmát. "A jogegység jelenti a jogszabályoknak, a törvényeknek azonosságát, azt ti., hogy a jog az állam egész területén egységesen, egyöntetűen van szabályozva... Más értelemben jelenti a jogalkalmazásnak az egységét, azt, ti., hogy a bíróságok és általában a hatóságok a jogszabályokat ugyanoly esetekben ugyanúgy alkalmazzák, a jogszolgáltatást egyöntetűen gyakorolják." - adja meg a jogegység máig irányadó fogalmát a Magyar Jogi Lexikon.2
A jogszabályok és törvények azonosságával, illetve ezek jogegységre való hatásával - terjedelmi okokból - nem foglalkozom, bár a két terület mereven nem határolható el egymástól. A bírák ugyanis nemcsak alkalmazzák a törvényeket és egyéb jogszabályokat, hanem értelmezési tevékenységük során gyakran kiegészítik azok rendelkezéseit. A lopakodó bírói jogalkotás és a jogértelmezés határa elmosódik, s ez jól kitapintható a jogegységi határozat jogi természetéről folytatott vitákban. Bizonyításra nem szoruló ténynek tekintem azt, hogy az egységes joggyakorlat kialakulásának legnagyobb gátja jelenleg a törvényalkotás gyengesége.
A továbbiakban a jogegység bírósági - ezen belül is a polgári - eljárásban történő érvényesülésének a kérdéseit vizsgálom.
Korabeli jogunkban a jogegység biztosításának legfontosabb eszköze a döntvény volt, melynek meghatározása a Magyar Jogi Lexikon szerint a következő: "a döntvény tételes jogunk szerint valamely felső v. középfokú bíróságnak elvi megállapodása, melyet az a bíróság, amelynek számára hozatott, az ügyek elintézésénél mindaddig követni tartozik, amíg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatja. Döntvények alkotásának jogával a felsőbb fokú rendes bíróságok (kir. ítélőtáblák s a kir. Curia) és a kir. közigazgatási bíróság vannak felruházva."3
A döntvényalkotási jog és maga a döntvény a porosz jogból eredeztethető. A poroszországi legfelsőbb bíróságul szolgáló Geheimes Ober-Tribunal-t 1832-ben három tanácsra osztották fel, aminek az lett a következménye, hogy a tanácsok egymással ellentétes döntéseket hoztak. Ezért 1836-ban egy kabinetrendeletben kimondták, hogy ha valamelyik tanács valamely jogkérdésben akár a saját maga, akár a másik tanács addigi álláspontjától el kíván térni, a vitás jogkérdést a teljes ülés elé kell vinni, amelynek határozata az ügyek eldöntésénél a továbbiakban irányadó lesz. Ez az elv a későbbiekben más jogterületen (pl. kereskedelemi bíráskodás) is alkalmazásra került, s osztrák közvetítéssel a magyar döntvényjog alapjául szolgált.
A döntvény elnevezés alapja 1723-24-es évekre vezethető vissza. 1723-ban a hétszemélyes táblát és a királyi ítélőtáblát királyi Curia elnevezéssel egyesítették, s a táblák által hozott elvi megállapodást tartalmazó ítéletet decisiones-nek, a mindkét tábla által azonos tartalommal hozott ilyen tartalmú ítéletet pedig decisio praejudicium-nak vagyis irányadó elvi kijelentésnek nevezték.
A döntvény elnevezés a Curia 1868-ban történt újraszervezésekor honosodott meg, annak semmítőszéki osztálya ugyanis kezdettől alkalmazta a vitás elvi kérdések teljes ülésen való eldöntését, s ezekről a megállapodásokról ún. döntvénykönyvet vezetett. A döntvénykönyv vezetését 1881-ben a polgári, majd a büntető ügyekben is elrendelték, azzal, hogy a mindkét jogterületet érintő kérdésekben hozott döntvényeket mindkét döntvénykönyvbe be kellett vezetni. Az ítélőtábláknál 1891-től tették kötelezővé a döntvénykönyvek vezetését.4
A bírói szervezet és a döntvényjog kialakulása között szoros összefüggés található, amit jól mutat a döntvényjog kialakulásának porosz alapja is. Ezért vázlatosan be kell mutatni a bírói szervezet változását a XIX. századtól napjainkig.
Az abszolutizmus korszakának kezdete óta (az 1849. november 3-án jóváhagyott és Haynau főparancsnok által november 10-én kihirdetett bírósági szervezeti pátens alapján) a legmagasabb bírói fórum szerepét a Bécsben működő legfőbb ítélőszék, az Oberster Gerichthof töltötte be. A hierarchiában ezután következtek a főtörvényszékek (a korabeli magyar területen ebből öt működött), alattuk a nagyjából megyénként szervezett törvényszékek álltak. A bírósági szervezet alapjait a járásbíróságok képezték.5
Az 1861. január 23-a és március 4-e között ülésező Országbírói Értekezlet tanácskozása alapján készült el az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok elnevezésű dokumentum, amely az igazságügyi szervezetet 1868-ig meghatározta. Az ország legfelsőbb ítélkezési fóruma ismét a királyi curia lett. A királyi tábla részben elsőfokú, de döntően másodfokú hatáskörrel rendelkezett, míg a hétszemélyes táblafellebbezési bíróság maradt.
A kiegyezés után sürgetővé vált a bírósági szervezet korszerűsítése. Ezt a feladatot az 1868. évi LIV. tc. valósította meg, radikálisan átalakítva az eddigi bírói szervezetet. Polgári ügyekben elsőfokú bírói jogkört kapott a szabad királyi városokban és rendezett tanácsú városokban a városi bíró vagy helyettese, illetve a városi törvényszék. A megyékben a szolgabíró és esküdtje, valamint a megyei törvényszék járt el elsőfokú bíróságként. A másodfokú bíróságok számát illetően vita alakult ki. Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter 1867-ben a képviselőházban benyújtott javaslatában hat vidéki ítélőtábla felállítását szorgalmazta, a jogügyi bizottság azonban csak két tábla felállítását javasolta.6 Az 1868. évi LIV. tc. a jogügyi bizottság javaslatát fogadta el, s két ítélőtáblát hozott létre budapesti és marosvásárhelyi székhellyel. A törvény ezzel kapcsolatos rendelkezése a következő volt:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
