Ádám Antal[1]:[2] Alkotmányfejlődésünk útjai[3] [4](JK, 2013/1., 43-45. o.)

1. Bármely tudományág korábbi művelőjének munkásságát csak akkor ítélhetjük meg tárgyilagosan, ha figyelembe vesszük annak a korszaknak sajátosságait, amelyben a méltatott személy élt és alkotott. Az ágazati jogtudományok között a közhatalmi rendszerrel foglalkozó magyar közjogtudomány a magánjog és a büntetőjog tudományos igényű műveléséhez képest viszonylag későn, a 17. században bontakozott ki. Azóta a megközelítési szemléletet és az alkalmazott módszereket tekintve közjogtudományunknak több mint tíz irányzata követte egymást. Példaként említem közülük a közjogi intézményeket pusztán bemutató, ún. leíró, a felvilágosult racionális, a reformkori, a múlt magyar intézményeit dicsőítő történeti, a különböző országok közhatalmi rendszerét összehasonlító, a hangsúlyt a tételesjogi szabályozás ismertetésére helyező, pozitivista irányzatokat, amelyekkel szemben a dogmatikai felfogás a közjogi intézmények fogalmait, elméleti követelményeit, törvényszerűségeit és a közöttük fennálló összefüggéseket törekedett tudományos igénnyel feltárni és rendszerbe foglalni. Ezt az iskolát a szervezett politikai erők, valamint az érdekérvényesítő társadalmi csoportok és szervezeti formák szerepére összpontosító politikatudományi vagy politológiai, továbbá a közhatalmi megnyilvánulások társadalmi fogadtatását és hatásait tanulmányozó szociológiai megközelítések követték. A közjogtudomány funkcionális koncepciója különös figyelmet fordított az átmeneti folyamatokra és a vegyes megoldásokra. Az ún. szocialista közjogtudomány magyar változatainak értékelő feldolgozása még nem történt meg. Korszakunk közjogtudománya vállalja a korábbi irányzatok értékelését és a kutatott témához adaptált alkalmazását. Napjaink haladó közjogtudományának erőfeszítései nagyrészt az integrálódó, globalizálódó és egyidejűleg differenciálódó közjogi intézmények pluralista adottságaiból és a rájuk vonatkozó eltérő nézetekből kiindulva, a korszerű alkotmányi értékek feltárására, elismertetésére és alkalmazására, valamint az alkotmányi értékeket veszélyeztető megnyilvánulásokkal szembeni küzdelemre irányulnak.

Molnár Kálmán (1881-1961) a magyar közjogtudomány sajátos arculatú, kiemelkedő személyisége volt. Apja 43 éven át oktatott a nagyváradi Jogakadémián. Az ő oktatói pályafutása 42 évig tartott, 1907-1925-ig az egri Érseki Jogakadémia tanára volt, 20 évig a pécsi Jogi Kar nagytekintélyű közjogász professzoraként, 1946 szeptemberétől pedig két éven át a budapesti Jogi Kar tanáraként oktatott. 1948 októberében eltiltották az oktatástól, 1949. április 1-jétől kényszernyugdíjazták és akadémiai levelező tagságát "tanácskozó taggá" nyilvánították. Molnár Kálmán szakmai pályafutásának kezdetén a tudományos igényű fogalmakat kimunkáló és azokkal operáló dogmatikai irányzatot megalapozó, nagytekintélyű Nagy Ernő, a magyar Laband példáját követte és az akkor legkorszerűbb irányzat, a jogdogmatika elvárásait alkalmazta. Ezzel a szemlélettel és módszerrel írta meg 1911-ben a "Kormányrendeletek" c. monográfiáját, amelynek alapján a budapesti Jogi Kar magántanárrá habilitálta. Ennek az irányzatnak a jegyeit viseli magán az egri Érseki Joglyceum 1912-1913. évkönyvében publikált "Döntvényeink jogi természete" c. tanulmánya is. Mindkét műben szerző olyan tudományos fogalmakat és követelményeket munkált ki - így pl. a jogforrás, a jogszabály és a jogi norma egybeeső és eltérő fogalmi elemeit, a törvényvégrehajtó, a törvénypótló és a törvényrontó kormányrendelet sajátosságait, valamint a vizsgált curiai döntvények normativitásának és szabályozó szerepének megnyilvánulásait, amelyeket a jelenlegi hazai közjogtudomány is széles körben hasznosíthat.

A másik szemlélet, amely Molnár Kálmán kiterjedt tudományos munkásságában markánsan érvényesült, a tudós mély és rendíthetetlen hazaszeretetéből táplálkozott és a magyar történelem sajátos közjogi intézményeinek gondos feltárásában és sokoldalú, elkötelezett értékelésében nyilvánult meg. Példaként említhetem a Szent Korona-tanról, a trónöröklés rendjéről, a koronázási szertartásról, a királyi hitlevélről, a koronázási esküről, a király gyámságáról és nagykorúságáról, valamint a törvénykihirdetésről szóló munkáit. A történelmileg kialakult és alkotmányosan megerősített magyar közjogi intézmények iránti tiszteletéhez és ragaszkodásához kapcsolódik az a közjogtudományi alapfelfogása, amelyet Magyarországon ő alapozott meg és a két világháború között, negyed századon

- 43/44 -

keresztül rendíthetetlen kitartással, fáradhatatlan tudományos, közéleti és oktatómunkássággal szolgált. Ezt az irányzatot legitimista, jogfolytonossági koncepciónak nevezzük. Molnár Kálmán a jogfolytonosságról szóló nézeteit először "A jogfolytonosság követelményei és a kibontakozás útja" c. 1920-ban Egerben megjelent 32 oldalas füzetében fejtette ki. Első ízben itt rögzített megállapítása szerint "a jogfolytonosság azt jelenti, hogy a jogszabályok alkotása, változtatása vagy eltörlése csupán az Alkotmány értelmében arra hivatott tényezők által eszközölhető". Majd ebből kiindulva megállapította, hogy a magyar alkotmány addig "jogszerűen meg nem változtatott alaptételei szerint a magyar állam szuverén szerve a koronás királyból, a főrendi házból és a képviselőházból álló, a Szent Korona egész testét reprezentáló törvényhozás". E koncepció révén Molnár Kálmán nem fogadta el legitimnek az 1919-ben kibocsátott választójogi rendelet alapján megválasztott nemzetgyűlést, a kormányzói tisztséget és azt vallotta, hogy ezeknek a provizórikus szerveknek nem lehet más szerepük, mint hogy gondoskodjanak az említett ősi alkotmányos intézmények visszaállításáról.

A Horthy-korszak kiépült közhatalmi rendszerének tartós működését észlelve azonban ezt a kategorikus álláspontját továbbfejlesztve kimunkálta az ún. "kettős jogrend" elméletét, amelyet először az alkotmányos jogrendünk és a közjogi provizórium" c. 1926-ban publikált művében fogalmazott meg, majd "A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége" címmel a Szent István Akadémián 1930-ban tartott székfoglaló előadásában ismételt és erősített meg. Megállapítása szerint Magyarországon "két közjogi jogrend" alakult ki és élt egymás mellett: a vis major miatt átmenetileg érvényesülni nem tudó "ősi alkotmányos jogrend", valamint a hétköznapokban megvalósuló "ideiglenes és rendkívüli jogrend", amelynek az a rendeltetése, hogy a jogi anarchiát elkerülve elősegítse a rendes mederbe való visszatérés útját. Ebből következően tehát a "provizórikus jogrend" is valóságos jogrendnek, a nemzet szokásjogilag kialakult, szurrogát jogrendjének minősül, amelynek az állampolgárok mindaddig engedelmességgel tartoznak, ameddig ez az ősi alkotmányos jogrend visszaállításának, a jogfolytonosság helyreállításának útját egyengeti. 1929-ben jelent meg a "Magyar Közjog" c. 752 oldal terjedelmű tankönyve, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Kornfeld Zsigmond díjjal jutalmazott. 1932-ben felkérésre Belgiumba utazott, és két hónapon keresztül magyar nyelven közjogi előadásokat tartott Habsburg Ottó trónörökösnek, aki Molnár Kálmánnak ezt a különös tanári szereplését, mint a Pécsi Tudományegyetem honoris causa doktora hálás elismeréssel többször megerősítette.

2. Az 1930-as évek kezdetétől Molnár Kálmán gyakran tiltakozott a szélső jobboldal térnyerése és az állampolgári jogegyenlőség elvét sértő törvények ellen. Számos fasisztaellenes, antiszemita-ellenes megnyilvánulása között említem fellépéseit a numerus clausus-t előíró és azt követő zsidótörvények ellen, továbbá azt a nyílt levelét, amelyet 1937 márciusában tett közzé abból az alkalomból, hogy a pécsi joghallgatók egyik csoportja súlyosan bántalmazta zsidó hallgatótársait. Arra a hozzá intézett kérdésre, hogy ő kinek a párján áll, bátran kinyilvánította, hogy "én az igazságtalanul megtámadottakkal érzek együtt ... és a bűnösöknek bűntársává - sem sunyi bíztató mosollyal, sem "bölcs" hallgatással - lealacsonyodni nem fogok". Közreműködött az eredendően konvertiták védelmére alakult Magyar Szent Kereszt Egyesület védnöki testületében. 1947. április 24-én pedig Mindszenty József hercegprímás az Egyesület világi elnökévé nevezte ki. 1933-ban a pécsi Egyetem rektora Molnár Kálmánt kérte fel a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete (Miefhoe) Pécsi Tagozatának tanárelnökéül. Molnár Kálmán három érvet felsorolva fogadta el ezt a megbízást. Ezek között szerepel, hogy mivel az egyetemi hallgatók mindegyik egyesületének van tanárelnöke, jogos és méltányos, hogy a Miefhoe-nek is legyen. A tanárelnökre mindegyik esetben a szabályok megtartásának és az egyetemi fegyelem érvényesülésének ellenőrzése és előmozdítása hárul. Mindemellett számos durva támadás és röplap kárhoztatta Molnár Kálmánnak ezt a lépését, az egyik kifejezetten a magyar ifjúság elárulásával vádolta.

A nyilas hatalomátvételt követő második nap hajnalán - a Pécsi Rendőrkapitányság rendelkezése alapján - Molnár Kálmánt a nagykanizsai internáló táborba szállították német- és nemzeti szocialistaellenességére valamint legitimizmusára hivatkozva. Vele együtt helyezték őrizet alá többek között Krisztics Sándor jogászprofesszort, Esztergár Lajos pécsi polgármestert, Nikolits Mihály baranyai megyei főispánt, Horváth István alispánt, Jilly Endre főszolgabírót, Jaeger Béla ítélőtáblai elnököt és Balassa Miklós ügyvédet is. Természetesen Molnár professzor nem nyugodott bele brutális internálásába, és szakszerű érveléssel sikeresen megtámadta a rendőrkapitánysági döntést. 1944. december 17-én a Pécsi Nemzeti Színházban megtartott népgyűlésen 14 társával együtt az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé választották. A képviselőket ponyvával fedett nyitott teherautón szállították Debrecenbe. 1944. december 22-én a Polgári Demokrata Párt színeiben választotta Őt meg a Nemzetgyűlés a kiterjedt helyettesítő szerepre jogosított 22 tagú Politikai Bizottság tagjává.

A második világháborút követően, 1945. október 15-én Pécsett tartott egyik nyilvános előadásában, amelynek szövege a Pannonia Könyvtár 80. füzeteként megje-

- 44/45 -

lent, többek között kinyilvánította, hogy az 1920-as évek közepén konszolidáló élet Gömbös Gyula hatalomra kerülését követően "félrecsúszott" és - elsősorban a nemzeti szocializmus hatására - eltávolodott "a magyar nép államjogi elgondolásától". Az újabb világháborúba torkolló korszak a jogász számára azzal a tanulsággal szolgálhat, hogy "a jogrend megbontása végzetes következményekkel jár". Megállapította, hogy: "az út a jobb jövőbe csupán a közelmúlt egyéni és közéleti nagy bűneinek beismerésén át vezet, amely múlttal a kapcsolatot nem szabad keresnünk".

3. Elismerés és köszönet illeti Schweitzer Gábort azért, hogy az MTA levéltárában felkutatta és sajtó alá rendezte Molnár Kálmán korábban nem publikált öt tanulságos írását. A kötet közreadója emellett levéltári kutatásokat végzett az egri Jogakadémia, a pécsi Jogi Kar és a budapesti Jogi Kar levéltárában, valamint a professzor magániratainak körében is. Munkásságának alaposságát jelzi, hogy a kötet zárásaként 354 jegyzetben nyújt kiegészítő tájékoztatást, és tesz korrekciós észrevételeket a közölt írások némely megfogalmazásához. "Molnár Kálmán pályaképe" cím alatt pedig számos hasznos információval alátámasztott értékelését végezte el Molnár professzor életútjának. A kötetben olvasható tanulmányok részletes és méltató ismertetését ehelyütt nem végezhetem el, közlésük és tanulmányozásuk hasznosságát csak a következő néhány informatív megjegyzéssel érzékeltetem.

"A magyar király törvény-kihirdetési joga történeti kialakulásában (1944-1951)" c. tanulmány első része szerző 1944. március 13-án tartott akadémiai levelező tagi székfoglaló előadásának továbbfejlesztett változata. Molnár példásan végezte el történeti kutatási eredményeinek közjogtudományi szemléletű elemzését és értékelését.

"A magyar társadalom és a fasiszta zsidóüldözés" c. tanulmány a Magyar Szent Kereszt Egyesület 1947. október 21-i rendezvényén e szervezet elnökeként tartott előadásának változata, amely kritikus bemutatását tartalmazza a hazai zsidóüldözés jogi szabályozásának, valamint annak, hogy a Horthy-korszak választási rendszere milyen cselfogásokkal és visszaélésekkel törekedett fenntartani a kormányzat hatalmi irányultságát.

"A magyar címer megállapítása" c. 1947-ben a Jogtudományi Közlönynek szánt, de a szerkesztőség által nem közölt tanulmány megírását a pesti Jogi Karhoz intézett egyik minisztériumi leirat váltotta ki, amely megszabta az intézmény pecsétjeként használható címer milyenségét. Szerző tanulságos következtetése, hogy a nemzeti címer olyan kiemelkedő értékű közhatalmi szimbólum, amelynek rendeltetését, heraldikáját és használati rendjét csak törvény határozhatja meg.

"Alkotmányfejlődésünk útjai" c. 1947. március 17-én a Magyar Jogászegylet felkérésére tartott előadás fennkölt nyelvezetű szövegében szerzőnek az a közjogi felfogása domborodik ki, hogy a nemzeti alkotmányozás nem szakadhat el az ország történelmi hagyományaitól, a magyar nemzet és nép alkotmányozó géniuszának elvárásaitól.

A tanulmány kimondatlanul is érzékelteti Molnár Kálmánnak azt az aggodalmát, hogy a magyar részről vesztett második világháború idegen hatalmi berendezkedés oktrojálásának veszélyével jár. Amint ez közismert, Molnár Kálmán félelme nem volt megalapozatlan.

"Életrajzi vázlat (1949-1955)" c., 34 oldal terjedelmű írásában Molnár Kálmán előkelő származásának, bel- és külföldi tanulmányainak, négy éves első világháborús katonai szolgálatának, azon belül több mint három évig tartó hadifogásának (amely alatt hadifogoly társainak mintegy háromszázszor tartott előadást), bátor állásfoglalásainak, szakmai sikereinek és nyugdíjas éveinek alakulását ismerhetjük meg. Ezek között említi meg például, hogy kényszernyugdíjazásától 1955-ig eltelt hét év alatt több mint ezer szépirodalmi művet olvasott el, és jelezte azt is, hogy az elolvasásra kijelölt remekművek száma ugyanennyi.

4. Végül megemlítem, hogy 2012. szeptember 28-án az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében nagyszámú tekintélyes érdeklődő jelenlétében mutathattam be kissé részletesebben a kiadványt. A jelenlévők egyetértéssel fogadták azt a következtetést, hogy Schweitzer Gábor alapos és hasznos munkásságot végzett Molnár Kálmán példás életvitelének, humános állásfoglalásainak értékelő bemutatásával, hátrahagyott, és még nem publikált írásainak felkutatásával és sajtó alá rendezésével. Ezekből ugyanis az érdeklődők hasznos ismereteket szerezhetnek, és ezáltal bővülhet Molnár Kálmánt méltán megillető elismerés és tisztelet is. ■