Visegrády Antal fenti című könyvének harmadik része foglalkozik kiemelten joggyakorlat-elméleti kérdésekkel - a cím ígérete szerint az aktuálisakkal. Ez természetesen nem úgy értendő, hogy a jogélet napi híradásainak igazságügyi eseményeit tárgyalja. A szerző nem publicisztikát, hanem jogfilozófiai művet ad az olvasó kezébe. Nem mond le azonban a gyakorlati hasznosság/használhatóság követelményéről. A jogbölcselet ugyanis - a szerző felfogása szerint - nem hagyhatja figyelmen kívül a jogalkalmazás szükségleteit, és valódi hatékonyságának a mindennapi gyakorlati munkában kell megmutatkoznia. A szerző törekvése olyan elméleti bázispontok, irányjelzők és világítótornyok ki- és felépítése, amelyek segítenek mind a jogalkotónak, mind a jogalkalmazónak a mindenkor aktuális társadalmi viszonyok közötti eligazodásban.
Az alábbiakban a mű néhány olyan gondolatkörét vázolom, amelyek jogalkalmazói szemmel különösen jelentősek és aktuálisak. E gondolatok felfűzhetők a szerző egyik fő kutatási területének, a jog hatékonyságának nélkülözhetetlen összetevőjére: a jogalkalmazás hatékonyságának problematikájára. E téma önmagában is aktuális, hiszen az utóbbi tíz-tizenöt év jogalkotási menetében sem kapott és napjainkban sem kap megfelelő helyet a jogéletben, holott ontológiai jelentőségű, és elhanyagoltságát megérzi a jogalkalmazás.
A jog hatékonyságának a vizsgálata ugyanis a jog létfeltételeire való rákérdezés. Hart szerint egy jogrendszer létezésének két szükséges és elégséges feltétele van: "Egyfelől az embereknek általában engedelmeskedniük kell azoknak a magatartási szabályoknak, amelyek a rendszer végső érvényességi kritériumai szerint érvényesek, másfelől pedig hivatalos személyeinek ténylegesen el kell fogadniuk a hivatalos tevékenység közös és nyilvános mércéjeként a rendszernek a jogi érvényesség kritériumát meghatározó elismerési szabályát, valamint változtatási és ítélkezési szabályait."[1] A jogrendszer létezésének sine qua non-ja a jogalkalmazás hatékonysága és a jogkövetés. A jogalkalmazás hatékonysága a jog fogalmi eleme.
A jog hatékonyságán általában a törvényhozás (mint politikai folyamat), a jogalkalmazás (mint jogi folyamat) és a jogkövetés (mint társadalmi folyamat) eredményét szoktuk érteni. Hagyományos szemléletünk alapján pusztán a kötet harmadik részének a címéből (A joggyakorlat aktuális kérdései) arra lehetne következtetni, hogy a szerző csak a jogalkalmazás területével foglalkozik. Erről azonban szó nincs: a joggyakorlat aktuális kérdései körében nemcsak a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás hatékonyságát is elemzése tárgyává teszi. E fogalmi pozíciófoglalás a szerző azon álláspontjából következik, hogy az optimális jogalkotásnak nem a cél meghatározásával kell kezdődnie - ahogy az napjaink egyik legnevesebb jogbölcsészének, Jerzy Wróblewskinek a modelljében is szerepel -, hanem a jogalkotás, az írott jog megváltoztatása során az aktuális jogalkalmazási szituációból, az élő jog talajának átfogó és komplex elemzéséből kell kiindulni.
Rávilágít a szerző, hogy a jogalkotónak nemcsak azért kell figyelnie a jogalkalmazásra, mert itt mutatkoznak meg a rendezést igénylő területek - éppen a nem kielégítő hatékonyság jelzi ezt. Nem is csak azért, mert itt tűnnek elő a jogszabályok fogyatékosságai, és nem is csak azért, hogy a jogalkalmazói jogfejlesztésből, illetve a jogalkalmazói irodalomból (a határozatok indokolási részéből) ötleteket merítsen a munkájához. Ezek a kézenfekvő momentumok valóban fontosak. Van azonban itt még valami, ami nem érvényesül a jogalkotás folyamatában. A jogalkotónak azzal is tisztában kell lennie, hogy milyen mértékben veheti számításba a bírói jogfejlesztést, és a "bírói jog" fejlődése mennyiben van összhangban a jogalkotói elképzelésekkel. Ez pedig a joggyakorlat sokkal alaposabb ismeretét igényli, mint a szabályozni vagy változtatni kívánt jogintézményhez kapcsolódó bírói gyakorlat feltárása. E követelmény kielégítéséhez még egy átfogóbb, aktuális helyzetet leíró ismeretösszesség sem elegendő. A jogalkotónak - mielőtt hozzákezd munkájához - ponto-
- 233/234 -
san ismernie kell a bírói gyakorlat fejlődési irányát és haladási sebességét is. Ennek az ismeretnek a hiánya esetenként az írott jog hatékonyságának alacsony fokát eredményezi.
Példaként szolgáljon a polgári perrendtartásban bevezetett ún. gyorsító intézkedések érvényesülésének a története. A Pp-t módosító 1995. LX. törvény, az ún. VI. Pp. Novella alapvetően változtatni kívánt a bíróság és a felek viszonyán. Az indokolás szerint "a bíróság feladata nem a felek saját érdekeinek érvényesítése a felek helyett és esetlegesen akaratuk, de legalábbis nemtörődömségük ellenében, hanem a felek egyéni érdekérvényesítési lehetőségének a biztosítása egy hatékony és semleges perben." Ennek keretében többek között bevezette az ún. mulasztásos ítélet meghozatalának lehetőségét, amikor a fél eljárási mulasztására figyelemmel, a rendelkezésre álló adatok alapján hozhat az elsőfokú bíróság ítéletet, és a mulasztás a fellebbezési szakban sem pótolható. Mivel a jogalkotó nem vette figyelembe a bírói gyakorlat évtizedes hagyományait, az anyagi igazságosság érvényre juttatása melletti elkötelezettségét, nem fordított kellő gondot a kitűzött és a megfogalmazott célok összhangjára sem. A Pp. 1. §-ában megfogalmazott törvényi cél ugyanis az maradt, hogy a bíróságok előtti eljárásban a felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa. Ez megfelelő alapot kínált a bíróságoknak a korábbi pervezetési mechanizmusok további alkalmazására, és viszonylag kismértékben sikerült valóban elérni a perek felgyorsulását. Az 1999. évi CX. törvény, az ún. VIII. Pp. Novella pótolta a korábbi hiányosságot, s a bíróság feladatává a már jól ismert eljárási igazságosság érvényre juttatását tette. Ne gondoljuk azonban azt, hogy ezzel a probléma elintézést nyert. Az ítélkezési tevékenység általános vezérlőelve ma is a gyógyítás. A jogvitákat általában nem eldönteni, hanem megoldani akarjuk. Sokan vannak, akik ehhez az alapálláshoz tudatosan ragaszkodnak, de jónéhányan vannak olyanok is, akik nem kívánnak eltérni az írott jog kívánalmaitól, de még működnek bennük a régi vegetatív mechanizmusok.
Lehet tehát az írott jog bármilyen optimális tartalmilag és formailag, ha a jogalkalmazásban valamilyen okból nem működik, a hatékonysága alacsony fokú lesz. Az is kérdésessé válik, hogy az ilyen halódó vagy holt szöveget nevezhetjük-e egyáltalán jognak. Dogmatikai neveltetésünk alapján mi annak neveznénk, az amerikai pragmatizmus - gondolok itt J. Frankre és társaira - viszont egyértelműen kirekeszti az ilyen normaszövegeket a jog fogalmából. Frank szerint az embernek semmilyen joga nincs a bírói ítélettől függetlenül. Ha a bíró megítéli a jogot, akkor megvan, ha nem ítéli meg, akkor nincs. A jog fogadás egy jövőbeni, ismeretlen jogalkalmazó döntésére. Nem biztos persze, hogy helyes ilyen végletesen eltúlozni a bírói gyakorlatnak a jog hatékonyságában betöltött szerepét, mert alacsony jogalkotási színvonal mellett sem képzelhető el hatékonyan működő jogrend. A könyv szerzője nem feledkezik meg a jogalkotás hatékonyságát meghatározó tényekről, amelyeket nemcsak számba vesz, hanem alapos elemzésnek is alávet - gondolhatunk itt pl. a szabályozási módszerekre, a jogforrási formaválasztásra, a definíciók alkotására, a szankciók kiválasztására stb. Ezekre az ugyancsak tanulságos gondolatokra azonban nem térek ki, hanem kizárólag a jogalkalmazás hatékonyságával foglalkozok. Ezt nemcsak abból a megfontolásból teszem, mert bíróként ehhez a témához érzem magam a legközelebb állónak, hanem elméleti okból is. Az én értelmezésemben ugyanis a jogalkalmazás - kiemelten a bírói gyakorlat - hatékonysága a jog hatékonyságának a centrális eleme.
A szerző fogalommeghatározása szerint ugyanis a jog hatékonyságán a jogszabályok útján ténylegesen elért valóságos eredmény és az elérni kívánt társadalmi cél közötti viszony értendő. Az egyik oldalon van tehát a teleologikus jogszabály, a másik oldalon a megvalósult társadalmi hatás és a kettő közötti legfontosabb kapcsolóelem a jogalkalmazás.[2] Az optimális jogszabály csak potenciálisan hatékony: a jogalkalmazás folyamatában kell megtermékenyülnie. A jogalkalmazás nem akkor nevezhető hatékonynak, ha a folyamatában érvényesülnek a jogszabályok. Ez is nélkülözhetetlen persze, ezt nevezi a szerző a jogalkalmazás formai hatékonyságának. A hangsúly azonban a jogalkalmazás tartalmi hatékonyságán van, vagyis az effektivitásán, a társadalmi környezetben megmutatkozó hatásán. Nézzük tehát, mik a jogalkalmazás hatékonyságának az összetevői.
Ilyen a weberi szakszerűség, a szakmai színvonal, valamint a jheringi érdekattitűd, vagyis hogy a jogalkalmazók mennyire érdekeltek a központi akarat végrehajtásában. Mindkét elemet tanulságos jogtörténeti példákkal illusztrálja a szerző.[3]
Ide tartozik egy általában feledésbe merülő elem: a tradíció, a régi beidegződések működése. Egy kedves, ráadásul helyi történeti példát talált rá. Idézem: "Hazánkban 1850 nyarán, az osztrák jog uralma alatt került sor a közigazgatás és az igazságszolgáltatás különválasztására és a büntetőeljárásban szereplő hatóságok feladatainak elkülönítésére. Ennek kereté-
- 234/235 -
ben az újonnan felállított államügyészségnek a bíróságtól függetlenül kellett tevékenykednie. 1851 májusában azonban a kerületi főügyész tudomására jutott, hogy a pécsi törvényszék mellett működő államügyész a bíróság előtt továbbra is referálta az ügyeket. Az ügyész azzal védekezett, hogy noha tudta, hogy ez a vádképviselettel összeegyeztethetetlen, s ez a tevékenység sok idejét el is vette, de a törvényszéki elnök kérését mégsem merte visszautasítani."[4] A régi beidegződések működéséről már ejtettünk néhány szót a Pp. gyorsító intézkedéseinek érintésekor. Ez a kutatások által általában elhanyagolt momentum tehát annyira hangsúlyos, hogy a bírói gyakorlat legakutabb problémái közé tartozik jelenleg.
A bírói jogalkalmazás hatékonyságát befolyásoló nem jogi tényezők között taglalja a könyv a szervezeti faktorokat, vagyis a bírósági rendszer elemeinek összehangolt működését, a bírósági munka szervezettségét, a jól funkcionáló információs rendszert. Szükségtelen külön hangsúlyozni, mennyire aktuális ez a téma akkor, amikor a bírói szervezetrendszerbe egy - a jelenlegi bírói kar által a gyakorlatban meg nem tapasztalt - új szervezeti szint, az ítélőtábla ékelődik.
Kitér a szerző a bírák élet- és munkakörülményeinek fontosságára, ennek során a bíróságok technikai és biztonsági színvonalára, az ítélkezési szintek munkaterhéhez igazodó bírói létszám és a megfelelő számú, képzettségű és feladatkörű segédszemélyzet szükségességére, továbbá a bírói munka javadalmazására és az előmeneteli rendszerre. Tökéletesen rávilágít az utóbbi években sok vitát kiváltott bírói javadalmazás szükségességének okára. Nem a szakma felsőbbrendűségéről, nem a hivatás méltóságáról, nem a felelősség súlyáról van szó. Amiről itt szó van, az a jogalkalmazás, végső soron a jog hatékonysága. És itt nem a bírák hivatástudatának alacsony színvonalára kell gondolni. Arról van szó, hogy a megfelelő élet- és munkakörülmények nélkül az ítélkezési munka, a joggyakorlat nem lesz kellően hatékony, következésképp a társadalom működési folyamatai sem a törvényhozó elképzelései szerint fognak alakulni. Hogy miért, arra még visszatérek.
A fentiekben említett és más, ún. nem jogi összetevők mellett külön fejezetben foglalkozik a szerző a bírói gyakorlat hatékonyságának jogi tényezőjeként említhető, s talán az ítélkezés eszenciájának nevezhető faktorral, a jogi döntés indokolásával. Kiemelkedő jelentőségét az adja, hogy ebből állapítható meg, mi az írott jog értelme és jelentősége a gyakorlati életben. A témát a "bírói jogalkalmazás jogfilozófiai és joglogikai problémái" című fejezet tárgyalja egy nemzetközi jelentőségű jogbölcseleti munka, Jerzy Wróblewsky hét tanulmányát tartalmazó kötet bemutatásával.
A kiindulási pont a döntés indokolásának kiemelkedő társadalmi jelentősége, a jogalkalmazás tartalmi hatékonyságában betöltött szerepe. Éppen ezért szükséges leszögezni, hogy a döntésnek nemcsak a jogon alapulónak, hanem racionálisnak is kell lennie. Mint tudjuk ugyanis, az ítélkezési munka hatékonyságának eddig nem említett összetevője a bíróságok presztízse. A bíróság presztízsét pedig az adja, ha "néha" helyes döntéseket hoz. Itt nem a döntés jogszerűségére gondolunk, hanem arra, hogy illeszkedjék a társadalmi racionalitáshoz és mozdítsa elő a társadalom fejlődését. A bírói döntésnek akkor van esélye a megfelelő társadalmi hatékonyság elérésére, ha megfelel a társadalmi igazságosság követelményének. Amíg az alkalmazandó jog kielégíti ezt a követelményt, könnyű helyzetben van a bíróság. A probléma akkor kezdődik, amikor "a kérdéses esetre alkalmazandó norma 'valódi' jelentését illetően kétségei támadnak a jogalkalmazónak".[5] Ez az ún. operatív jogértelmezés alaphelyzete. Vannak olyan helyzetek, amikor a norma tartalma világos, a jogalkalmazóhoz intézett parancs egyértelmű - a jogalkalmazónak azonban "kétségei" támadnak. Minthogy kontinentális jogunkban nincs jogalkotói autoritása, a számára adott egyetlen eszközt, a jogértelmezést hívja segítségül, és azzal fog operálni.
Friss példa a Pécsi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 1/2003. (VI. 4.) számú ajánlása. Ismert, hogy 2003. július 1. napján lépnek hatályba a Pp. új hatásköri szabályai. A Pp. 23. § (1) bekezdésének g) pontja értelmében július 1-től a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak a személyhez fűződő jogok megsértése miatt keletkezett polgári jogi igények érvényesítése iránt indított perek. A személyhez fűződő jogok megsértése miatt érvényesíthető polgári jogi igényeket tételesen a Ptk. 84. §-ának (1) bekezdése sorolja fel. Ezek között szerepel - az e) pont szerint - a kártérítés, amelyet a sértett fél a polgári jogi felelősség szabályai szerint érvényesíthet. A két jogszabályi rendelkezés összevetéséből elég világosnak tűnhetne, hogy a személyhez fűződő jog megsértésére alapított, önállóan érvényesített kártérítési igény megyei (fővárosi) bírósági hatáskörbe tartozik. A bírói karnak azonban "kétségei" támadtak a norma "valódi" jelentését illetően, s komoly vitákat vált ki a jövő hónaptól alkalmazandó hatásköri szabály. A Pécsi Ítélőtábla finom jogértelmezéssel oszlatta el a kétségeit és állapította meg a norma "valódi" jelentését. Megragadta a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontjának azon rendelkezését, hogy a személyiségi jogában sértett személy a kártérítési igényét a polgári jogi felelősség szabályai szerint érvényesítheti, s ebből arra következtetett, hogy a jogalkotó a személyhez fűződő jog megsértése esetére egy vagyonjogi igény (kártérítés) érvényesítése, szükség esetén vagyonjo-
- 235/236 -
gi per indítása előtt nyitja meg az utat, és maga utal arra, hogy ezen igény érvényesítésére egy másik jogintézmény, a polgári jogi kártérítési felelősség szabályai vonatkoznak. Ezért azt az álláspontot foglalta el, hogy amennyiben a fél a kártérítési igényen kívül egyéb személyiségi jogi igényt nem érvényesít, az ügy vagyonjogi perként a pertárgyértékhez igazodó hatásköri szabályok szerint intézendő el. Amennyiben a jogalkotó valódi célja nem ez volt, újból átgondolhatja, hogy kellő súllyal vette-e figyelembe a jogalkalmazás hatékonyságát meghatározó valamennyi tényezőt, mint például a bírói gyakorlat tendenciáit, illetve az ítélkezési szintek eltérő érdekeit és eltérő érdekérvényesítő képességét.
A fenti példa is megvilágítja azt a tételt, hogy a jogértelmezésben többféle logikai iránynak van szerepe. Egyértelműen működik benne a formállogika, de legalább ennyire hangsúlyos az ún. argumentatív logika szerepe is. Az idézett kollégiumi ajánlás, bár külsőleg a formállogika szabályaira épül, véleményem szerint az argumentatív logika eredménye. Az argumentatív logika az ítélkezési gyakorlat, a jogértelmezés pszichológiai aspektusainak logikai alátámasztására és elfedésére szolgál. A jogi döntés indokolása ugyanis nem mindig, illetve a valóban problémás esetekben általában nem egy előre, hanem egy visszafelé haladó logikai folyamat eredménye. A bíróban idővel kialakul a meggyőződés, a tényekre vonatkozó bírói bizonyosság, amely elvezet a jogilag igazolandó bírói igazság kialakításához. A bíró ehhez keres megfelelő jogi alapokat.
A szerző a bírói igazság négyféle jelentését tárgyalja. Ezek: a) a bíró által kialakított megállapítás igaz volta; b) a bizonyítás jogi szabályaival indokolt bírói megállapítás; c) a bizonyítás empirikus szabályai által nem igazolható, de nem is cáfolható bírói megállapítás; d) az olyan bírói megállapítás, ami -jogi tilalom folytán - nem tekinthető hamisnak, jóllehet állnak olyan releváns adatok rendelkezésre, melyek szerint empirikusan hamis.
A bíróság időben is korlátozott döntési kötelezettsége igazolja mind a négy fajta bírói igazság létjogosultságát. Világos azonban, hogy anyagi értelemben vett társadalmi hatékonyságra csak az a) pont szerinti igazság tarthat számot. Ha a bírói igazság nem is mindig tudományos igazság, objektívnek kell lennie. Objektívnek, annak ellenére, hogy szubjektív emberi gondolkodás eredménye.
Jerome Frank sokat foglalkozott a bírói szubjektum ítélkezésben betöltött szerepével. Véleménye szerint a bírák személyisége a tényeket is meghatározza. A bíró is tanú, sőt ő a tanúk tanúja. Számos nem tudatosított lelki folyamat játszódik le a bíróban a bizonyítási eljárás során: zavar, ellenszenv, együttérzés, szánalom, csoportlojalitás, irigység, gyűlölet stb. Ezek meghatározzák, hogy mit kérdez, hogy érti a választ, mit ragad ki abból lényegesként, hogy veszi jegyzőkönyvbe, miként összegzi azt, milyen súlyt és jelentőséget tulajdonít neki. Miközben folyik a felek és tanúk kihallgatása, a bíró már számos következtetés tekintetében elkötelezte magát. Ezeken a szűrőkön keresztül jut el a vallomás tartalma a bíró tudatáig. Így az válik ténnyé, amit a bíró a tényről gondol. A jogi következtetéseket pedig a megállapított tényekből szokás levonni.
Nem kétséges, hogy megfelelő hatékonyságra számot tartó, helyes döntéseket valószínűleg inkább az egészséges lelkületű, derült kedélyű bíráktól várhatunk. Ezért is rendkívüli fontosságú a bírák társadalmi megbecsülése, ide értve az anyagi és az erkölcsi megbecsülésüket. A sorrendet nem célszerű megfordítani. Akkor kérhető számon a bírói munka hatékonysága, ha a hatékony munkavégzés feltételei biztosítottak. Nemcsak illúzió, hanem hiba is lenne mindenkitől elvárni az anyagi létfeltételektől függetlenedett megszállottságot. A társadalomnak ugyanis nem megszállott bírákra van szüksége. A megszállottság nem jelent egészségességet. A megszállottság beszűkültség, a bírónak viszont széles látókörűnek, nagyvonalúnak (méltányosnak) és megértőnek kell lennie. A szerző a következő mondatokkal zárja az ide vonatkozó gondolati egységet: ".A bírónak le kell tennie arról, hogy a dolgokat mechanikusan kezelje, vagy az igazságszolgáltatásnak csupán közhivatalnoka legyen. Gazdagítania kell saját jogi kultúráját, általános műveltségét, meditálnia és alkotnia kell."6
A fenti gondolati reflexiók igazolják, hogy a szerző törekvése sikerült: műve kielégíti a gyakorlati igényeket és hozzájárul a jogalkotók és jogalkalmazók jogi kultúrájának gazdagításához. ■
JEGYZETEK
* Elhangzott az MTA Pécsi Akadémiai Bizottságának Gazdaság- és Jogtudományi Szakbizottsága keretében működő Jogalkalmazási Munkabizottság 2003. június 20-i rendezvényén.
** Kiadta az Alula Kiadó Kft., Budapest 2003
[1] H. L. A. Hart: A jog fogalma. Osiris Kiadó, Budapest 1995. 139. o.
[2] Nem az egyetlen természetesen, hiszen a tárgyalótermen kívül is van jogélet, de nyilvánvaló, hogy amire az állami jogalkalmazásban nem lehet jogot alapítani, az idővel az állami jogalkalmazáson kívül sem kap érvényesülést.
[3] Ezeket most szükségtelen felidézni, részletesen foglalkozik velük a Kajtár István társzerzővel írott Jogtörténeti és jogelméleti adalékok a jog hatékonyságához c. munkájában. Jogtudományi Közlöny 1988. 9. sz. 497-504. o.
[4] Visegrády Antal: Jogi kultúra, jogelmélet, joggyakorlat. Aula Kiadó Kft., Budapest 2003. 91-92. o.
[5] Visegrdy: i.m. 102. o.
[6] Visegrády: i.m. 100. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző megyei bírósági bíró.
Visszaugrás
