2006. február 2-3. között a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Római jogi Tanszéke konferenciát rendezett Dr. Benedek Ferenc emeritus professor 80. születésnapjának tiszteletére. A konferencián elhangzott előadásokat a Jubiláns tanítványai, Pókecz Kovács Attila tanszékvezető egyetemi docens és Jusztinger János egyetemi adjunktus szerkesztették egy kötetté, amely 2008 tavaszán jelent meg. Sajnos a konferenciát követő szűk egy év elteltével örökre búcsút kellett vennünk Benedek professzortól, aki 2007. február 15-én, életének 81. évében elhalálozott. Benedek Ferenc a XX. század második felében a magyar romanisztika meghatározó, és nemzetközi színtéren is elismert személyisége volt, akinek halála nagy csapást jelentett a magyar jogtudomány számára.
Jakab Éva, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető professzora, a "TPSulp. 48 és 49: Szerződések és bankügyletek Puteoliban" c. tanulmányával (203-228.) a Sulpicius bankház szerződési gyakorlatába enged bepillantást. Camodeca 1999-ben megjelent munkájában[1] a címben szereplő két viaszostábla szövegét a Mandata címszó alá helyezi el annak alapján, hogy mindkét táblán megtalálhatók a rogare és mandare igék (scripsi me rogasse ... eique mandasse), amelyek a mandátum szokásos formulájában rendszerint előfordulnak. A tanulmány szerzője azonban rámutat arra, hogy e két viaszostáblán olvasható jogügylet mandátumnak való minősítése nem helytálló, ugyanis az előbb említett két igén kívül a szöveg semmilyen más utalást nem tartalmaz, ami megbízási szerződésre utalna. A szerző hangsúlyozza, hogy a jogügylet jogi minősítését nem a felek szóhasználata, hanem a szerződés releváns jogi tartalma alapján kell elvégezni. A TPSulp. 48 tartalmának elemzése során[2] a szerző megállapítja, hogy csak egyetlen, jogilag releváns ügyletet tartalmaz a vizsgálat tárgyává tett okirat, ez pedig egy stipulatio, amelyben egy Caius Iulius Prudens nevű személy felelősséget vállal az általa megnevezett személyek, valamint a Sulpicius bankház között, a jövőben létrejövő, pénzügyi tartalmú jogügyletekért. A scripsi me rogasse ... eique mandasse pedig csak egy szokásos fordulat lehetett, amelyet a szerződés szerkesztője mechanikusan felvett az okiratba, azonban ez a kitétel a tárgyalt jogügylet szempontjából nem bír jogilag értékelhető tartalommal.
Pókecz Kovács Attila, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető docense szintén a klasszikus kor korai időszakának szerződési praxisából merítette témáját a "Raktárbérlet a szerződési gyakorlatban (TPSulp. 45)" c. tanulmányához (315-334.). A tárgyalt okiratban egy Diognetus nevű rabszolga (ura parancsára) bérbe adta egy raktárépület meghatározott helyiségeit Hesicusnak, aki oda gabonát raktározott be, amit C. Novius Eunustól kapott kézizálogba. A szerződés érdekességeként említhető, hogy a felek a bérleti díjat 1 sestertiusban állapították meg. A szerző arra az álláspontra helyezkedik, hogy a bérleti díj csak színleges, a raktározás tényleges költségeit a zálogadós viselhette, de azért kellett a hitelezőnek formálisan bérlőnek is lenni, mert az általa biztosított bérleménybe való beszállítással történt meg a zálogtárgy birtokba adása, és ez által jöhetett létre a kézizálogszerződés.
Molnár Imre, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professora, "Egy dáciai házvételi szerződésből levonható tanulságok, különös tekintettel mai jogunkra nézve" c. tanulmányában (253-261.) egy Alburnus maiorban (a mai Verespatak), a Kr.. u. II. század derekán (159-ben) kelt adásvételi okiratot (CIL. III. p. 945) helyez tanulmányának középpontjába. A szerző, miután részletesen ismerteti a tárgyalt adásvételi dokumentum formai és tartalmi elemeit, találóan a következő megállapítást teszi: ha a római jog ismerte volna a helyrajzi számmal való ingatlan megjelölést, akkor ezt a római jog klasszikus időszakából származó adásvételi szerződést (a helyrajzi számmal kiegészítve) még ma is be lehetne adni a Földhivatalhoz tulajdon bejegyzésre alkalmas okiratként.
Földi András, az ELTE professzora, Észrevételek az ún. "tulajdonjogi triászról" c. tanulmányá-
- 399/400 -
ban (137-174.) a magyar magánjogi gondolkodásban megszilárdult, a tulajdon pozitív tartalmi elemeit három részre tagoló dogmát[3] teszi vizsgálat tárgyává. A tanulmány célja kettős: egyrészt a tulajdonjogi triász történeti fejlődésének bemutatása; másrészt a triászban fellelhető dogmatikai ellentmondásokra való rámutatás. A szerző kiemeli a birtoklás jogában (tus possidendi), mint tulajdonosi részjogosítványban rejlő jogi antagonisztikát, azaz, hogy a birtoklást, mint jogi tényt, lehet-e alanyi jogként (jogosultságként) értelmezni. A szerző ezzel kapcsolatban de lege ferenda megfogalmazza, hogy esetleg kívánatos lenne a birtoklás jogának törlése a magyar Polgári Törvénykönyv tulajdoni részjogosítványokat felsoroló "katalógusából". Továbbá a szerző részletesen foglalkozik a használati (és gyümölcsöztetési) jog, valamint a rendelkezési jog egymáshoz való viszonyával (ezen belül is különös hangsúlyt fektetve a bérbeadás útján való hasznosítás rendszertani elhelyezkedésére). A tanulmány végső konklúziója az, hogy a tulajdonjogi triász fenntartása dogmatikai szempontból indokolt, azonban szükséges a triászban elhelyezkedő (pozitív) részjogosítványok elnevezésének felülvizsgálata, valamint az egyes "részjogosítványokhoz rendelt dogmatikai jelentéstartam szigorú elméleti kritika talaján" való újragondolása.
Bessenyő András, a Pécsi Tudományegyetem docense, a "Lex frater a fratre (D. 12,6,38 pr.)" c. tanulmányában (65-106.) egy igen sokat vitatott, Africanus Quaestiones című művéből származó fragmentumot tesz vizsgálat tárgyává. A jogeset kiindulási pontja, hogy egy testvér (A) a másiknak (B) még az apjuk életében saját peculiumának terhére "kölcsönt" folyósít, majd B az apa halála után visszafizeti a kölcsön összegét A-nak. A kérdés az, hogy B tartozatlan fizetés címén visszakövetelheti-e A-tól a már teljesített összeget. A szerző ismerteti a tárgyalt jogeset kapcsán keletkezett interpretációkat a glosszátoroktól egészen a legmodernebb szakirodalomig. A szerző megállapítja, hogy a legtöbb interpretációs törekvés a saját maga által generált "bonyolult jogi konstrukciók szövedékének" csapdájába esik, és ez által nem képes a forrás valódi lényegének a megragadására. A szerző álláspontja alapján, a tárgyalt fragmentumban olvasható jogászi döntések mögött sokkal inkább apeculiumokkal kapcsolatos számítási szabályokon alapuló megfontolások húzódnak meg, mintsem komplikált dogmatikai konstrukciók.
Jusztinger János, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa "Az emptio venditio és a locatio conductio határain: vételár vagy bérleti díj?" c. tanulmányában (229-252.) egy, a romanistákat igen sokat foglalkoztató kérdést vizsgál, nevezetesen, hogy egyes (különleges) esetekben miként lehet megállapítani, hogy a felek között adásvételi vagy bérleti szerződés jött-e létre.[4] A szerző tanulmányának első felében a mindkét szerződési típus lényeges elemét, azaz a pénzbeli ellenszolgáltatást teszi vizsgálat tárgyává. A dolgozat második része a locatio conductio trichotóm (ti. l.c. rei, l.c. operarum, l.c. operis) rendszerében tárgyalva mutatja be a római jogi kazuisztikában, az adásvétel és a bérlet között felmerülő határeseteket, különös hangsúlyt fektetve a locatio conductio operis (vállalkozási szerződés) és az emptio venditio elhatárolására.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
