Az ügyészség - az igazságszolgáltatásba való történelmi beágyazottságától eltekintve - az a szervezet, amelynek a világban sem alkotmányos helyzetét, funkcióját, feladatait, működését, szervezetét, sem a személykiválasztási metodikáját tekintve ma sem léteznek klasszikus értelemben vett "ideáltípusai". A politikai berendezkedésen, korszellemen kívül minden bizonnyal ebben is szerepe van az eljárásjogok - elismerten - korlátozott harmonizációs lehetőségének, benne az eljárási szereplők helyzetének szabályozására vonatkozó hagyományoknak, a büntető hatóságok működését meghatározó elfogadott elveknek.[1] Az azonos alapmodellekbe[2] sorolt szervezetek történeti fejlődése - közjogi tradícióktól, kulturális különbségektől, az igazságszolgáltatás rendszerének nemzeti sajátosságaitól mélyen átitatottan - szintúgy oly mértékben különbözik[3] egymástól, hogy az intézményrendszerek funkcionális összehasonlításának is inkább csak bizonyos koordináták mentén van értelme. Az egyik ilyen metszéspont mindenképpen az ügyészség büntetőeljárásban betöltött alkotmányos szerepe és feladatainak spektruma.
Az intézmény magyarországi történelmi gyökereit vizsgálva nem kétséges, hogy a "legősibb" eredőnek tekintett, a XIII. századi speciáles nototarii személyétől a procurator causarum dominni regis "intézményén" keresztül hosszú és ma sem teljes mértékben felderített út vezetett az ügyészség szervezetét modern alapokra helyező, az ügyész büntetőeljárási funkcióját is tisztázó, a királyi ügyészségről szóló 1871. évi törvénycikk megszületéséig. A Deák Ferenc által specifikált közvádlói rendszer működésének tapasztalatai a törvény indokolásában már alapelvekként szerepeltek, úgy mint a funkciómegosztásra, az állam szerveként eljáró független közvádlói szervezet felállítására, az állam büntető igényének a törvény keretei között a közvádló által történő érvényesítésére vonatkozó követelmények.
Ezek a cölöpök tartósnak bizonyultak, de még a szervezet jogi státusát illetően sem eredményeztek stabilitást. Az ügyészség alkotmányos helyzetére, továbbá az ügyészség és a bíróság közötti - bizonyos időszakokban a jogalkotó által az ügyészség érezhető túlsúlyát favorizáló - "viszonyra", az ügyész büntetőjogon kívüli szférába tartozó feladataira, illetve a büntetőeljáráson belüli tevékenységére, kötelezettségeire és mérlegelési jogába tartozó tennivalóra vonatkozó viták az utóbbi másfél évszázadot is végig kísérték. A politikai közegtől is függően, de erősen eltérő megfontolásokból több ízben váltakozó intenzitással csapott fel az ügyészség végrehajtó hatalomnak való alárendeltségére, ennek terjedelmére vonatkozó polémia, amelynek esetenként csak egy "nyertese" volt: maga a politika. A törvénycikk megszületését követően, a legfőbb, a büntető igény érvényesítésére vonatkozó funkcióját érintő, (a háborús időszakokat leszámítva) hosszabb nyugalmi, a professzió fejlődését is biztosító időszak után, az egységes államhatalom egyik szervezeti egységévé degradált ügyészség a megoldhatatlan konfliktusok sűrűjében találta magát, amikor a kelet-európai trendnek megfelelően (1949-et követően) közvádlóból a társadalom és a gondolkodás "csendőrévé" avanzsált. A profilidegen, a kormánynál alacsonyabb hatáskörű szervezetek feletti normakontroll, az általános, minden szférára, közegre, szervezetre és ágazatra kiterjedő, eklektikus szempontok alapján meghatározott törvényességi felügyelet, a szervezet rendeltetésének szereptévesztését végletekig fokozó, a polgári jellegű ügyekben ráosztott, kötelezően ellátandó feladatok felvállalására kötelezés már önmagában is a történelemben soha nem látott mutáns organizációt eredményezett. Mindezt terhelték még a jogszabályban vagy azon kívül, olykor csak informálisan, követhetetlen számban kirótt szignalizációs, jelzési kötelezettségek, a mindenféle, jellemzően nem azonosítható indíttatásból és terjedelemben gyakorlandó ellenőrzési típusú tevékenységek. A sehová nem tartozó konfliktusok kezelésének változatos jogcímeken való ráerőszakolása pedig strukturális és intézményi értelemben is tovább torzította szervezet architektúráját.[4]
- 371/372 -
A hibrid szerkezetben való működés nemcsak közjogi szempontból volt káros, nem csupán a társadalom számára tette átláthatatlanná az ügyészség működését. Azzal az ártalmas következménnyel is járt, hogy a klasszikus feladat: a büntetőjogi szerepkör fejlődése évtizedekre háttérbe szorult. Bár közjogi feladatait tekintve a szervezet ma is vegyes profilú és a prudens működés "elbírna" még némi deregulációt, mindenképpen a rendszerváltás egyik kulcsfontosságú mozzanataként kell értékelni a struktúra kitisztítására irányuló határozott törekvések térnyerését. A magánjogi szerepkör visszaszorulása, a közérdekvédelmi területen is a felügyelet-központúság helyébe lépő feladat-központúság meghonosítása, de mindenekelőtt a klasszikus szerepkör, azaz a büntetőeljárásban való részvétel ismételt centrumba való állítása előnyére vált a szervezet működésének. Ez azonban nem egyik napról a másikra történt. A folyamat visszalépésektől sem volt mentes[5] és bizonyos viták - mint például az ügyészség kormány alá rendelése - függőben maradásával járt.[6]
Az ügyészség szerepét érintően, az 1989-es Alkotmánymódosítást követően is elmondható, hogy a szervezet helyzetében, jogi státusában a változás volt az egyetlen konstans tényező. Kétségtelen tény, hogy az Alkotmánybíróság, a jogalkotó, majd ismételten az alkotmányozó hatalom egymásra ható eljárásaként azonban kialakultak bizonyos sarokpontok. Az ügyészségnek az igazságszolgáltatásban betöltött szerepére, az állam büntető igényének érvényesítése körében irányadó és a büntetőjogi tevékenységi körrel kapcsolatos feladataira - az Alaptörvény által sem felülírt - konzisztens elveket határoztak meg az 52/1996. (XI. 14), a 14/2002. (III. 20.) számú alkotmánybírósági határozatok; míg az ügyészség alkotmányos helyzetével, a legfőbb ügyész szerepével összefüggő kérdéseket a 3/2004. (II. 17.) AB határozat, a közvádlói pozíció határait pedig a 42/2005. (XI.2005.) AB határozat rendezte el markánsan.
Az azonban továbbra is elkerülhetetlen, hogy például a büntetőeljárási törvény, a büntetés-végrehajtásban ellátott - a felügyeleti hatáskörre irányadó - jogszabályi változások, a közérdekvédelmi, közigazgatási, magánjogi tevékenységét érintő, illetve a jogállását befolyásoló normák módosításai, továbbá az uniós jogalkotás eredményei és elvárásai mind szervezeti, mind működési szempontból újabb kihívások elé állítsák a szervezetet. A bűnügyi kórkép látható alakulása: az összbűnözésen belül a határokon átnyúló bűncselekmények egyre inkább meghatározóvá válása, azok szervezettsége - elsősorban a pénzmosás, a nemzetközi csalás, az internet működésével összefüggő igen nagy károkat okozó (ezen keresztül vagy ezek rendszerei ellen intézett) bűnügyek, a nemzetközi korrupció, a kábítószerrel, pszichotrop anyaggal, gyógyszerekkel (vagy annak nevezett készítményekkel) kapcsolatos veszélyes magatartások, a pénzügyi és költségvetési rendszerek ellen intézett támadások, valamint ezek közeli "rokonai" elszaporodása - nem hagynak kétséget aziránt, hogy naponta keletkeznek új feladatok, alakulnak ki új szerepkörök, amelyeknek mind az európai térségen belüli, mind az azon kívüli együttműködés keretében meg kell felelni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
