A nemzetközi magánjog kialakulásának kezdetén a szabályokat a bírósági gyakorlat alkotta, majd a rendelkezések fokozatosan kodifikálásra kerültek, írott jogszabályban nyertek rögzítést. Mindkét helyzetben azonos, hogy a nemzetközi magánjogi szabályokat a nemzeti jog részeként hozták meg, holott fő funkciójukat az egyes nemzeti jogok alkalmazása hatókörének kijelölésével teljesítik, amely nyilvánvalóan nemzetközi jelleget ad e rendelkezéseknek. A nemzetközi magánjogi szabályok belső (nemzeti) eredetének a folyománya az lett, hogy a különböző nemzeti fórumok ítéletei hasonló, vagy akár ugyanabban az esetben is nagyon eltérő végeredményre vezethettek. Ezen valós veszély elhárítására akár a belső, nemzeti polgári jogi, akár a nemzetközi magánjogi rendelkezések egységesítésével nyílik mód. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez utóbbi út sokkal hathatósabb és nagyobb, szélesebb körben könnyebben alkalmazható.[1] Ez az indoka annak, hogy a 19. század második felétől, elsőként Latin-Amerikában, majd röviddel később Európában is, a nemzetközi egyezmény az egységesített kollíziós szabályok jogforrásává vált.
A nemzetközi magánjog nemzetközi egyezménnyel való unifikációjának gondolata 1874-ben tűnt fel, amikor Pasquale Stanislao Mancini (1817-1888) a Journal de Droit International hasábjain közzé tette egyik híres tanulmányát egy egységes nemzetközi magánjogi szabályokat létrehozó nemzetközi egyezmény elfogadásának - a különböző nemzeti fórumok ítéleteinek harmonizálása céljából való - hasznosságáról.[2] Amint azt az 1874-ben, Genovában a Nemzetközi Jogi Intézet második ülésén elfogadott - személyesen Mancini által inspirált és megfogalmazott[3] - javaslatban kifejtették, ezeket az egyezményeket akár általánosan, akár csak bizonyos problémákra mintegy kiegészítésül alkották volna meg. Azonban ezek a törekvések tehát nem a nemzeti jogok teljes kodifikációját tűzték ki célul.[4] Mancini, olasz külügyminiszterként a fenti célból egy diplomáciai konferencia szervezését tervezte, ám ez a kezdeményezés meghiúsult.[5]
A nemzetközi egyezmény ideáját egy holland jogász, Tobias Michael Carel Asser (1838-1913) vetette fel ismételten,[6] aki sikerrel[7] szervezett meg egy diplomáciai találkozót Hágában, 1893-ban. Kezdeményezése egy, a nemzetközi magánjog minden aspektusára kiterjedő egyedüli instrumentum elfogadására irányult. A gondolat nagyszerű volt, a kivitelezett terv ellenben szerény maradt, ugyanis az összesen csak nyolc cikkből állt.[8] Később azonban ezt a projektet nyolc egyezmény-tervezetre osztották,[9] amelyekből ezután nyolc - a nemzetközi magánjog különböző aspektusainak szentelt - Hágai Egyezmény keletkezett.[10] Következésképp az a gondolat, hogy egyetlen kodifikációja legyen minden európai országnak, végül elvetésre került.
A történeti felvezetés mutatja, hogy tulajdonképpen miért is szoktunk hozzá a korlátozott alkalmazási körrel rendelkező egyezményekhez, majd a korlátozott alkalmazási körrel rendelkező európai rendeletekhez. Napjainkban a nemzetközi magánjog egységesítésének megközelítési módja az, hogy csak bizonyos kérdésekben tűzi ki célul a kollíziós szabályok unifikálását, míg az első európai projekt ettől lényegében eltért, hiszen Asser gondolata az első Hágai Konferencia összehívásakor a teljes nemzetközi magánjog egységesítésére és kodifikálására irányult.[11]
Azon tény ellenére, hogy a 20. század a különböző nemzetközi szervezetek által kimunkált nemzetközi egyezményekkel történő részleges unifikáció időszaka volt, a nemzetközi magánjoggal foglalkozó nemzetközi szervezetek színházában a legutóbbi szereplőjeként, az Európai Közösség (EK) - akkor még Európai Gazdasági Közösségként - tűnt fel a színpadon. Már korán, 1959-ben a Bizottság realizálta, hogy a Közösség gazdaságában meglévő akadályok és nehézségek elkerülése céljából, minden tagállamban a bírósági határozatok elismerése és végrehajtása döntő jelentőségű. Ennélfogva, a Bizottság jogalkotási eljárást kezdeményezett, amely 1968. szeptember 27-én egy Egyezményt eredményezett a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (ún. Brüsszeli Egyezmény).[12]
A Brüsszeli Egyezmény egy nagyon hatékony instrumentummá vált. A Brüsszeli Egyezményt gátolta a
- 52/53 -
Közösséget alapító szerződés, ui. néhány ország szerződő állama kívánt lenni az elsőnek, de nem kívánt tagállama lenni ez utóbbinak. A probléma hasonlatos a láncügyletek esetéhez: csatlakozni vagy mindkettő egyezményhez lehetett egyszerre, vagy egyikhez sem. A megoldás egy paralel egyezmény létrehozása volt, amelyben a Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseit megismételték.
Az ún. Luganói Egyezményt az Európai Közösség tagállamai és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagállamai kötötték 1988. szeptember 16-án Luganóban.[13] Végeredményként a bírósági határozatok szabad áramlása az EK és az EFTA tagállamok (Svájc, Norvégia, Izland, Lichtenstein), majd Lengyelország viszonylatában valósult meg. Lengyelország 2000-ben csatlakozott a Luganói Egyezményhez, négy évvel az Európai Unióhoz való csatlakozást követően. Mindemellett 2007. október 30-án az EFTA országok az EK-val egy új Luganói Egyezményt írtak alá, azonban ez még nem lépett hatályba.[14]
Legalább két alapos indoka volt az új Luganói Egyezmény szükségességének. Az egyik az Európai Unió bővítése, a másik, hogy a Brüsszeli Egyezményt felváltotta a 44/2001/EK rendelet (2000. december 20.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (ún. Brüsszel I. rendelet).[15] A rendelet ugyanis a Brüsszeli Egyezményen alapul, de számos módosítással, amelyek már nem mindenhol egyeztek meg a régi Luganói Egyezmény rendelkezéseivel, ezért volt szükség az új Luganói Egyezményre, amely viszont már összhangban van a közösségi rendelettel.
Amint az várható volt, a polgári és kereskedelmi ügyek joghatósági és a határozatok elismerése és végrehajtása szabályainak sikeres unifikációja után az egyes családjogi kérdésekre terelődött a figyelem. E témában is készült egyezmény, azonban végül a szabályok egy közösségi rendeletben "öltöttek testet", ez volt az 1347/2000/EK rendelet a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, amelyet röviden Brüsszel II rendeletként ismertünk.[16] E rendeletet azonban felváltotta a 2201/2003/EK rendelet a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. Ez utóbbit három "becenévvel" is illetik: új Brüsszel II., Brüsszel II.a, vagy Brüsszel II. bis.[17]
Egy rövid megjegyzés szükséges a rendelet alkalmazási köréhez, ugyanis a "házassági ügyek" kifejezés alatt gyakran csak annak megkötését értik, holott az új Brüsszel II. rendelet kiterjed a házasság felbontására és a különválásra is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
