Az Amerikai Egyesült Államok az árnyékbankrendszer bölcsője. De nemcsak az árnyékbankrendszer kialakulása, hanem annak megerősödése is sajátosan amerikai jelenség. A 2007-2009-es pénzügyi válság hátterében ugyanis jelentős árnyékbankrendszeri aktivitás húzódott. A pénzügyi válság megmutatta, hogy e jelenség a jogrendszer számára is alkalmazható definiálására elengedhetetlen szükség van a hatékony beavatkozás érdekében. Az árnyékbankrendszeri működés felismerése az átfogó válságok megelőzését segítheti azzal, hogy átláthatóbbá válhat a bankrendszer működése, és csökkenhetnek a rendszerszintű kockázatok[2] a piacon. Nagyban megnehezíti e jelenség definiálását azonban, hogy az árnyékbankrendszer atipikus jellege mellett amorf struktúrával is rendelkezik. Egy olyan folyamatosan változó alrendszerről van szó, amelynek egyes formái elszigetelten és rendszerszinten egyaránt működőképesek, illetve a háttérben meghúzódó mikro- és makroszinten azonosítható érdekek függvényében változnak.[3] Emiatt az árnyékbankrendszer analitikus megközelítése is csak több lépcsőben lehetséges. Az elemeit alkotó struktúrák működésének vizsgálata mellett tanulmányozni kell a tevékenységük törvényességi és etikai hátterét is. E normatív megközelítés a jelenlegi szabályok alkalmazása során és a jövőbeli szabályok megalkotása szempontjából egyaránt fontos lehet.[4] Mivel az árnyékbankrendszerből kiinduló pénzügyi folyamatok tovagyűrűznek a bankrendszer és a pénzügyi rendszer más területeire is, ezért az általa indukált kockázatok rendszerszintűek (szisztematikusak). A pénzügyi rendszer stabilitása szempontjából egyaránt fontos, hogy a monetáris hatóságok megfelelően éljenek a rendelkezésre álló jogi keretekkel, a jogalkotó pedig biztosítsa számukra az ehhez szükséges mozgásteret. A naprakész szabályozás kiemelkedően fontos e területen, hogy lépést tudjon tartani az árnyékbankrendszer dinamikus pénzügyi innováción alapuló eszközrendszerével. Amennyiben a szabályozási környezet nem képes követni az árnyékbankrendszer által indukált kockázatokat, akkor a jogalkotóval szemben több irányból is jelentős elvárások jelentkezhetnek a szabályozás korszerűsítése érdekében.[5] Az állam részvétele a gazdasági folyamatok alakításában meglehetősen összetett tevékenységi kört foglal magában, amely kiterjedhet a szűkebb értelemben vett monetáris politikán kívüli szereplőkre is, például az állami beavatkozás segíthet a jogalanyoknak a fogyasztóvédelmi megfontolások hatékonyabb érvényesítésében, vagy a befektetők védelmében. [6]
Ez a tanulmány áttekinti a legfontosabb tényezőt: a deregulációt, amely az Egyesült Államokban hozzájárult az árnyékbankrendszer kialakulásához és egyúttal annak térnyeréséhez is vezetett. Hatásmechanizmusának átfogó vizsgálata során felszínre kerültek e folyamat káros hatásai, amelyek a pénzügyi rendszer átláthatósága ellen hatnak. Az egyes árnyékbanki folyamatok rendszerszintű működésének vizsgálata során folyamatosan elemezni kell a rendszerszinten jelentkező kockázatokat is, melyek a pénzügyi rendszer nemzetközi csatlakozási pontjain keresztül napjainkban már nem csak szisztematikus, hanem globális kockázatokat is rejtenek magukban.
Az Egyesült Államokban a XX. század végén jelentős deregulációs folyamat indult meg. Érintette a légi közlekedést, a telekommunikációt, az energiaszolgáltatást, valamint a pénzügyi szektort is. A jogalkotó célja ezzel a gazdaság élénkítése volt, mivel a korszakban uralkodó álláspont szerint a sok elavult szabály visszafogta a növekedést. Ugyanakkor a jogszabályi környezet lazítása, valamint az állami szerepvállalás visszafogása különösen veszélyes folyamatokat indukált a gazdaságban. A következőkben áttekintésre kerül a befektetési és kereskedelmi banki tevékenység szétválasztásának megszüntetése, valamint az amerikai jegybank, a Federal Reserve szereptévesztése.
Az Egyesült Államok bankrendszerén belül a kereskedelmi és befektetési banki[7] tevékenység szétválasztása szinte folya-
- 138/139 -
matosan napirenden volt a XX. század folyamán. Első alkalommal az 1929-33-as világválság után került sor az elválasztásra, ugyanis az 1933-as Banking Act (közismert nevén a Glass-Steagall Act) alapján a kereskedelmi bankoknak értékesíteniük kellett a korábbi befektetési banki tevékenységet végző vállalati részlegeket. A törvény ugyanis kimondta, hogy az állami bankok és a szövetségi bankok - az állampapírok kivételével - nem folytathattak értékpapír kereskedelmi tevékenységet.[8] Abban az esetben, ha egy bank értékpapír kereskedelmi tevékenységet végzett, akkor e pénzügyi intézmény már nem foglalkozhatott betétgyűjtéssel.
Szintén a kereskedelemi és a befektetési banki tevékenység szétválasztását szolgálták az 1933-as Banktörvénynek, a Q szabályozás (Regulation Q) összefoglaló néven ismert részei, melyek a kereskedelmi banki forrásgyűjtés szabályait határozták meg. A szabályozás ugyanis megtiltotta a kereskedelmi bankok számára a kamatfizetést a lakossági és vállalati ügyfelek folyószámla egyenlege, - más néven a látra szóló egyenlege - után. Ezzel a kereskedelmi bankok gazdaságélénkítő tevékenységét kívánta a jogalkotó előtérbe helyezni. A források bankközi piacon[9] történő elhelyezése helyett így a helyi gazdaság növekedését támogathatta a helyi pénzintézet. A bankközi piac kamatnövelő hatásának kizárása szintén megvalósítható célnak tűnt a törvényhozás ezen tevékenységével. Ezenkívül bevezetésre került az a kamatplafon, amely a kereskedelmi banki tevékenység során nyújtható maximális betéti kamat szintjét rögzítette a betétek és a többi bankbetét típusú megtakarítási forma vonatkozásában[10]. A rendelkezés célja a kereskedelmi bankok közötti turbulens profitverseny megakadályozása és a hitelkamatok alacsony szintjének rögzítése volt. Utóbbi jogpolitikai célja az volt, hogy a növekvő hitelkereslet ösztönzésével gyakoroljon kedvező hatást a gazdasági fejlődésre. A jogalkotó azt feltételezte, hogy már az alacsony kamatkörnyezetben is elindulhat a kamatverseny a betéti kamatok szintjén, így ez a folyamat rövid idő alatt a banki hitelkamatok elviselhetetlen nagyságú növekedéséhez vezetett volna. Ezzel a gazdasági növekedés megtorpanását vagy akár a recessziót is előidézhette volna a banki betéti és látra szóló kamatok kevésbé szigorú szabályozása.
Azonban már a Banktörvény elfogadásakor is látszott, hogy a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenység szétválasztása túlságosan szigorú volt. Az értékpapírjegyzési jogosultság megtagadása a kereskedelmi bankok számára hatalmas érvágást jelentett, ami a várható profitabilitásukra is kihatott. Ezért Carter Glass szenátor 1935-ben, mindössze két évvel a törvény hatálybalépése után módosító javaslatot tett a törvény 16. szakaszára vonatkozóan. A módosítás értelmében a kereskedelmi bankok visszakapták volna jegyzési garancia vállalási jogosultságukat a vállalati kötvénykibocsátások esetében. E módosítás ismét részlegesen engedélyezte volna a befektetési banki tevékenységi profilt a kereskedelmi bankok számára, vagyis a hagyományos banki hitelezés mellett a kereskedelmi banki finanszírozás újabb lehetősséggel bővült volna. Azonban ez a javaslat ekkor még - Roosevelt elnök személyes ellenállása miatt - nem járt sikerrel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
