A polgári jog kodifikáció-történetében kiemelkedő helyet foglal el a Magyarország Magánjogi Törvénykönyve címet viselő törvényjavaslat (a továbbiakban Mtj.),[1] amelyet Pesthy Pál igazságügyi miniszter 1928. március 1-jén terjesztett a képviselőház elé. Különös jelentősége abban állt, hogy - bár törvényi megerősítése elmaradt - megjelenésétől kezdve szokásjogként alkalmazták az éppen ezért "kodifikálatlan kódexnek" nevezett alkotást. A nőtartás intézményét az alábbiakban az e törvényjavaslatban foglaltak, illetve a 19. századi előzmények összevetésével kívánom elemezni.
A házassági vagyonjog rendszerét a 19. századi Magyarországon elsősorban a tradicionális szokásjogon alapuló bírósági joggyakorlat alakította. A felekezeti házassági köteléki jogi normák ezt a képet annyiban színesítették, amennyiben a kérdéses vagyonjogi intézmény a házastársak közötti erkölcsi jellegű jogok és kötelezettségek vagyoni következménye volt. A magánjogi kodifikáció megkésettsége azt eredményezte, hogy a házassági vagyonjogot szabályozó jogforrások pluralitása az első magyar szekularizált, egységes házassági törvény (1894. évi XXXI. tc., a továbbiakban Ht.) hatályba lépését követően is megmaradt, hiszen az a házassági köteléki jog mellett csak némely vagyonjogi intézményt, többek között a nőtartást rendezte, és mint látni fogjuk, azt sem a teljesség igényével. A jogtörténész arra vállalkozhat, hogy - a törvénykönyvtervezet 1900-ban közzétett első szövegváltozatának (a továbbiakban Áptk.)[2] vonatkozó szakaszait is szem előtt tartva - a korszak magánjogászainak összegző műveit,[3] jogi szakfolyóiratban megjelent, aktuális jogalkalmazási problémákat feltáró írásait segítségül hívva a törvényi jog és a szokásjogi alapú bírósági gyakorlat[4] kettősét mutatja be. Ez utóbbit a házassági perben megítélt ideiglenes és a végleges nőtartás vonatkozásában saját levéltári kutatásaim alapján teszem meg.
A házassági jogviszony személyi joghatása azon erkölcsi jellegű, nem-vagyoni jogok és kötelezettségek összessége, amelyek a házastársakat egymás iránt az érvényes házasságkötés tényéből fakadóan megilletik. Ezen jogok és kötelezettségek erkölcsi jellege jogi minőségüket nem szünteti meg, mivel mindezek vagyoni következményekkel járnak, és így a házassági vagyonjogot és öröklési jogot meghatározzák.
A felek elsősorban arra kötelesek, hogy házastársi életközösségben éljenek,[5] ami a 19. századi Magyarországon azt jelentette, hogy hűséget tanúsítanak egymás irányába, a házastársi tartozást (debitum conjugale) kölcsönösen teljesítik, és együtt élnek. A hűség követelményét a Ht. és az Áptk. szövege expressis verbis nem tartalmazta, hanem csak a Ht. egyéb rendelkezéseiből következett illetve annak miniszteri indokolása értelmezte ekként a házasság, mint erkölcsi közösség fogalmát. Az Mtj. azonban -a romló bontási statisztikák fényében nem meglepő módon - kifejezetten rögzítette ezt az eddig is evidens követelményt.[6]
A magánjogtudomány kortárs képviselői azon az állásponton voltak, hogy a család feje a férj, akinek ezért döntő szava van a családi ügyek intézésénél. Az Áptk. 95. szakasza és annak Zsögöd Benő által készített indokolása ezt a szerepet két oldalról, árnyaltan közelítette meg. Egyrészt a "férj feje a házi körnek", másrészt azonban köteles "felesége okos tanácsait és ellenvetéseit figyelembe venni; és egyáltalán nem szabad neki ezzel a hatalommal visszaélni" - rögzítette az említett szakasz. Zlinszky 2 évvel később, 1902-ben publikált, átdogozott monográfiájában ezt a megközelítést messzemenően elfogadta,[7] ami kimondatlanul is a férjközpontú, de a feleséget segítő társként megjelenítő keresztény családmodell továbbélését jelentette. 1928-ban az Mtj. - immár árnyaltabb - megfogalmazása szerint a férjet "döntő szó" illeti meg a házasság ügyeiben,[8] ami a kölcsönös egyeztetést és a férji vezető szerepet egyaránt feltételezi.
A házasság személyi joghatásához tartozott a 19. században és az Mtj. szerint is az, hogy a túlélő (különválva vagy együtt élő) asszony vagy férj köteles volt elhunyt házastársát tisztességesen eltemetni, bár az örökös felelősségén ez a költségek tekintetében nem változtatott.[9] A bírói joggyakorlat szerint, ha az illő mértékű temetés költségeit a hagyatéki vagyonból nem tudták az örökösök kifizetni, az a házastársat terhelte.[10]
A feleség férje vezetéknevét viselte házassága idején, özvegységre jutván és a házasság felbontását követően is, ha a bontó ítéletben nem az ő vétkességét
- 70/71 -
állapították meg és további névviselési szándékát a per során kifejezte.[11] A Ht. miniszteri indokolása ezt a rendelkezést azzal magyarázta, hogy az elvált nő névviselése hatással bírhat társadalmi állására, de a vétkes nő, aki "férje nevét bemocskolta", "rászolgált arra", hogy vele szemben a törvény védelembe részesítse a család nevét.[12] Ezt a névviselést Mtj. a korszakban megszokott módot követve konkretizálta: a férj nevéhez a házasságra utaló toldás került, amelyet az asszony saját neve hozzákapcsolásával egészíthetett ki.[13] A nő a házasságkötéssel férje címét és polgári állását is elnyerte, így a nem nemes nőre átment férje nemessége is, de megkapta férje állampolgárságát és községi illetőségét is.[14] E 19. századból örökölt szabályokat az Mtj. - bár magánjogi következményeik is voltak - nem említette, és ezzel érintetlenül hagyta. Ilyen következmény, hogy nem feltétlenül ugyan, de a feleség köteles volt férjét lakóhelyére követni,[15] amelynek a "szándékos és jogos ok nélküli elhagyás" bontó okára[16] alapított bontás esetében fontos szerepe volt. Zlinszky az Áptk. említett 95. szakaszára hivatkozva a lakóhely megválasztásának joga kapcsán is hangoztatta, hogy a családfői minőségből folyó egyéb rendelkezésekhez hasonlóan a férjet e tekintetben is csak akkor illeti meg a "határozó szó", ha a házastárs szükségleteiről ő gondoskodik, szemben azzal az esettel, ha az asszony különvagyonával vagy kereső foglalkozással maga kénytelen fedezni a háztartás szükségleteit. Az idők szava, a 20. század szele ezt a kiegészítést értelemszerűvé tette.
E jogkövetkezmények legtöbbje kapcsán kézenfekvő a kérdés, hogy a férji dominancia és a polgári jogegyenlőség, ezen esetben a nemi egyenlőség elve hogyan egyeztethető össze. A jogirodalom jeles képviselői[17] többnyire[18] úgy foglaltak állást, hogy a magyar jogtól mind Werbőczy korában, mind a későbbiekben is idegen volt a római jogi manushoz illetve a germán Munthoz hasonló férji hatalom. A házassági életközösség tehát szerintük nem a nő nemi alárendeltségén, hanem a házastársak egyenjogúságán nyugodott - Tóth Lőrinczet idézve "a magyar faj páratlan joga szerint". Ht. kifejezetten nem rögzítette a házastársak egyenjogúságának elvét, a miniszteri indokolásban azonban (a nő bontókeresethez való joga kapcsán) kifejtésre került, hogy a törvény ezen az elven nyugszik.[19] Úgy vélem, ez az egyenjogúság a házasságban élő nő teljes cselekvőképességét tekintve jelentkezett: az asszony önállóan köthetett bármiféle jogügyletet; a férj feleségét vagy a feleség férjét önálló jogi cselekményeivel nem kötelezhette,[20] bár a férj nejének a háztartás vitele körében kötött ügyleteiért felelőséggel tartozott akkor is, ha azok hasznából közvetlenül nem részesült; általában a férj feleségét meghatalmazás nélkül sem perben, sem azon kívül nem képviselhette;[21] továbbá nemcsak harmadik személlyel, hanem egymással is szabadon köthettek élők közötti és halál esetére szóló jogügyletet is.
A házasság személyes joghatása körében említett férji családfői pozíciót és annak következményeit ugyan általában a "házas együttélés természetével" magyarázták, és hangsúlyozták, hogy ez a házastársak egyenjogúságának elvét nem zárja ki,[22] úgy vélem, a tradicionális magyar családmodell kifejezést használva pontosabban leírható ez az összetettség. Egyrészt a mindkét házasfél teljes cselekvőképességéből fakadó személyi és vagyoni önállóságról volt szó, másrészt azonban a férj családfői állása a férj elsőbbségét biztosította a feleséggel szemben. E tekintetben az első jelentős szemléletbeli változást az Áptk. hozta el. Bár törvény nem lett belőle, a jogirodalomban, rendszerint német példára hivatkozva, az 1900-as évektől erősödött a női jogegyenlőség iránti igény, és a joggyakorlat valóban ezt az árnyalatbeli finomságot igazolta.
A férj családfői minőségével magyarázható azt is, hogy - bár vagyonjogi intézményről van szó - a nőtartást a házasság személyi joghatásának körében tárgyalta a jogirodalom[23] és az Áptk[24] is. Az Mtj. ezzel szemben ezt a jelzőt elhagyta, és "a házasság jogi hatásairól általában" rendelkezett, kifejezve, hogy személyi és vagyoni jogkövetkezményekről egyaránt szól az I. rész II. cím II. fejezete, és ezek között közvetlen kapcsolat áll fenn. A 19. századi bírói joggyakorlatban rögzült elv szerint a férj, "mint a család feje, ezen minőségénél foga"[25] "házastársi (és atyai) kötelezettségének" tesz eleget[26], amikor feleségének vagy kiskorú gyermekének tartást biztosít. A feleség tartás tekintetében a kiskorú gyermekekkel azonos megítélés alá esett. A magyar nők túlnyomó többsége képzettséggel azonban a 19-20. század fordulóján nem rendelkezett, illetve jövedelemszerző tevékenységet nem folytatott, így a nőtartást továbbra is a tényleges életviszonyok következményeként értelmezték,[27] és a tartás elmulasztása, ha a férj saját hibájából fakadt, megvalósította a bontáshoz szükséges tárgyi súlyú kötelességszegést.[28]
A magyar királyi Curia számtalan döntvénye rögzítette a Ht. hatályba lépése előtt és azt követően is férj tartási kötelezettségét, amelyről a feleség férje javára le nem mondhatott.[29] Ez a kötelezettség a feleség halálával szűnt meg. Mivel a nő személyéhez kötődött, örököseire vagy harmadik személyre a nő jogosultsága nem szállt át. A tartás mértéke akkor volt "illő", ha a férj vagyoni helyzetéhez, keresőképességéhez és társadalmi állásához igazodott. A joggyakorlat[30] - és ezzel teljes egyetértésben az Áptk.[31] is - a tartás
- 71/72 -
alatt alapvetően a lakás, az élelem, a ruházat és a szellemi szükségletek biztosítását értette, de a "férj, mint a család feje", köteles volt "beteg neje gyógyítási költségeit is viselni".[32] Az Mtj. - szűkszavúan, de logikus módon - csak az illő tartás három összetevőjét (vagyoni helyzet, keresőképesség, társadalmi állás) rögzítette.[33]
Míg a korábbi gyakorlat szerint a házassági együttélés során az "illő" tartás a házassággal járó összes kiadás fedezését is magába foglalta, az Mtj. e tekintetben - az Áptk. 98. szakaszát pontosítva - a két ésszerű határt állított fel: egyrészt a feleség a háztartás vezetése során a férj részére és férje nevében, a férj vagyoni erejének korlátai között járhatott el, másrészt ezt a képviseleti jogot részben vagy egészében férje alapos okból meg is vonhatta tőle. E két "határra" harmadik személlyel szemben csak akkor lehetett hivatkozni, ha a harmadik személy a jogügyletbe bocsátkozás idején ezekről tudott vagy súlyos gondatlanságból nem tudott.[34] Egyéb jogügyleteiből fakadó kötelezettségei - természetesen - az asszonyt terhelték.
A gyakorlat szerint a férj a tartást a közös háztartásban, természetben biztosította. A feleség azt pénzben - kivételesen - csak akkor követelhette, ha a természetben való tartást a férj megtagadta, vagy annak élvezését saját, vagy hozzátartozóinak tűrhetetlen magaviselete lehetetlenné tette.[35] A férje feleségétől nem követelhette meg, hogy saját vagyonával a család ellátásához hozzájáruljon. Azonban hozományával (allatura), amelyet a menyasszony atyja, fivérei vagy a férj kivételével bárki[36] más a házasság vagyoni terheinek megkönnyítése céljából adott, a házasság fennállása alatt a férj rendelkezett, azt a férj kezelte. A hozomány (ingó, ingatlan dolog vagy vagyoni jog) tehát a nő tulajdonát képezte, amelyre nézve férjének kizárólagos haszonélvezeti joga volt. A feleség ezen túl különvagyonának kezelését is átengedhette férjének - történt ez kifejezett akaratnyilatkozattal vagy hallgatólagosan. Ha azonban a férj vagyontalan volt, és így tartási kötelezettségének nem tudott eleget tenni, különvagyonát a nő nem vonhatta el a közös háztartási szükségletek fedezése alól.[37] A különvagyon gyarapodásáról a férjnek - ellenkező kikötés hiányában - nem kellett számot adnia, azt nem kellett megtérítenie. A különvagyon jövedelme így a háztartási kiadások fedezésére szolgált. Ha a férj az illő tartást nem biztosította, és a feleség azt kénytelen volt különvagyonából fedezni, a nőt nem illette meg visszakövetelési jog erre az összegre nézve akkor sem, ha a házasság megszűnt, mint ahogy a férj sem követelhette feleségétől vagy annak örököseitől azt, amit a tartásra fordított.
Az Mtj.[38] ezen a szokásjogi renden - mondhatni, a kor követelményeihez igazodva - némileg változtatott. Az eddig is a házassági jogviszony természetes eleme volt, hogy "a feleség házimunkát végez és férjét keresetében közremunkálással támogatja" illetve "a házassági terhek viseléséhez egyéb jövedelméből is méltányosság szerint" hozzájárul. Az újdonság abban állt, hogy az Mtj. és az 1900-as első szövegváltozat[39] szerint is "ha életviszonyaik ezt így kívánják, (az asszony) köteles önállóan is keresni". Az ún. kétkeresős családfenntartás tehát a 19-20. század fordulóján a magánjogban elismerést "nyert", de -félreértés ne essék - nem a jogegyenlőség jegyében, hanem szükség esetén, más megoldás híján vált a nő kisegítő természetű kötelességévé a munkavállalás. A "kodifikálatlan kódex" e szabálya a joggyakorlatban gyorsan gyökeret vert,[40]ámbár - a kisegítő jellegből fakadóan - a családról való gondoskodás továbbra is elsősorban a férj kötelessége maradt.[41]
Az ideiglenes nőtartás intézménye mind a Ht. hatályba lépése előtt, mind azt követően a joggyakorlatban, elsősorban a kir. Curia döntvényei szerint alakult.[42] Az Mtj. ezen a kiforrott renden két elvi kérdésben, a férjtartás ügyében és az ideiglenes nőtartás alóli felmentés lehetőségével hozott újat. Az elsőt illetően magát az intézményt igyekezett meghonosítani, míg a felmentést tekintve - meglepő módon - a gyakorlattal helyezkedett szembe azzal, hogy az elvileg eddig is lehetséges felmentésről kifejezetten rendelkezett.[43] Úgy vélem, mindkét kérdésben a változó társadalmi viszonyok hívták életre a jogrend ilyen irányú formálását. Mindenekelőtt azonban lássuk, mikor lehetett ideiglenes nőtartást kérni illetve megítélni.
A házassági együttélés megszakítása a férj kötelezettségét felesége tartására nem szüntette meg, ahogy maga a házasság sem szűnt meg. Az ideiglenes nőtartás iránti igény négy plusz egy különböző jogi szituációban jelentkezhetett. Míg az utóbbi a (későbbiekben ismertetett) közjegyzői okiratba foglalt megegyezést, majd az életközösség felszámolását követően annak önkéntes vagy bírósági végrehajtás során történő érvényesítését jelentette, az első négy eset a bíróság előtti jogérvényesítés körébe tartozott.
A kánoni házassági jog maradványának tekinthető ágytól és asztaltól történő elválasztás (separatio a thoro et mensa) a felekezeti hovatartozástól független, egységes állami bontójog hatályba lépését követően azok számára jelentett csak jogi megoldást, akik magát a köteléket fenn akarták tartani vallási meggyőződésből vagy azért, mert bíztak abban, hogy
- 72/73 -
a különélés során a házasság megromlását előidéző okokat felszámolják. Kutatásaim során a pécsi királyi törvényszék előtt 1895 és 1918 között indított összes fennmaradt házassági pert, mintegy 1842 ügyet vizsgáltam át. Ezek között azonban ilyen ügyet egyetlen egyet találtam.
K. Mari 21 évi együttélés után hagyta el férjét, G. Andrást, akivel 1875-ben római katolikus szertartás szerint kötött házasságot. Négy gyermekük közül három időközben már felnőtt. A házasság végleges megromlását, ahogy ezt a perben a feleség bizonyította, férje kegyetlen bánásmódja idézte elő. Másfél évvel azután, hogy G. András bontó keresetét ezért a bíróság elutasította, K. Mari ágytól és asztaltól történő elválasztásukat kérte a királyi törvényszéktől. Keresetének a bíróság alperes férj vétkessé nyilvánításával helyt adott, a legkisebb kiskorú gyermeket a vétlen nőnél helyezte el, és a férjet gyermektartás fizetésére kötelezte. A nőtartás, azaz havi 12 Ft megfizetésére a válókereset napjától, 1898. június 22-től a nő haláláig vagy újabb férjhezmeneteléig kötelezte a férjet.[44] A két felsőbíróság hivatalból történt felülvizsgálat során az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.[45] Vagyoni viszonyok tekintetében, azaz a nőtartás kérdésében is, az elválasztás a felbontás joghatályával bírt, mégis, mivel a kötelék továbbra is megmaradt és az életközösséget a felek bármikor helyreállíthatták, ágytól és asztaltól történő elválasztásra irányuló perek[46] esetében ideiglenes nőtartást rendelt el a bíróság a különélés tartamára, illetve a nő haláláig vagy újabb férjhezmeneteléig.
Másodikként említendő, hogy bontó keresetben illetve viszontkeresetben, külön kérvényben vagy szóbeli előterjesztés útján a felek kérhették a bíróságtól az ágytól és asztaltól történő különélés elrendelését a házasság érvénytelenítése iránti per vagy bontóper időtartamára.[47] Ilyenkor az ideiglenes nőtartást a férj a per befejezéséig volt köteles megfizetni.
Harmadsorban a bíróság a különélést hivatalból is elrendelhette érvénytelenítés iránti perben,[48] vagy a kibékülés megkísérlése céljából bontóperben. Ún. abszolút bontó okokra alapított kereset esetén "rendszerint" ezt tette, azaz azt csak akkor mellőzhette, ha a kibékülésre egyáltalán nem látott reményt.[49] Ún. relatív bontó ok esetében a különélést minden esetben elrendelték, azaz még akkor is, ha a felek a bontókereset benyújtása előtt huzamos ideig külön éltek.[50] A különélés időtartamát a törvényi jog szerint 6 és 12 hónap között kellett meghatározni, azonban kutatásaim azt igazolják, hogy a bírók kivétel nélkül a 6 hónapos, legkisebb időtartamot alkalmazták. Az ideiglenes nőtartás erre az időszakra korlátozódott.
Végezetül a feleség anélkül is követelhetett ideiglenes nőtartást, hogy váló vagy bontó pert indított volna különélő férje ellen. Ezt az esetet a Ht. - értelemszerűen - nem szabályozta, azaz kizárólag a bírói gyakorlatban rögzült szabályok szerint jártak el,[51] bár az ideiglenes nőtartás mértékét tekintve a Ht. rendelkezéseit tekintették követendő alapelvnek ekkor is. Ez az "ellentmondás" annyiban magyarázható, hogy így az ideiglenes nőtartás jogintézményének egésze, tekintet nélkül arra, hogy a felsorolt négy eset melyikével állunk szembe, egységes megítélés alá esett a bíróságok gyakorlatában. Az igény érvényesítésére a nőnek nem csak a különélés kezdetekor, hanem a későbbiekben is lehetősége volt. A 32 évnyi rendes elévülési idővel szemben azonban a joggyakorlat következetesen azt a gazdasági elvet alkalmazta, hogy a visszamenőleg követelt ideiglenes nőtartás az eltelt évekre járó összeg nagyságával ne döntse gazdasági romlásba a férjet.[52] A váló vagy bontó per nélkül igényelt ideiglenes nőtartás nevével ellentétben a nő élete végéig járt, ha az életközösséget a későbbiekben nem állították helyre vagy bontóperben a tartásról véglegesen nem intézkedtek.
A kereset beadását megelőző hosszabb időre a tartásdíjat a bíróságok csak kivételesen ítélték meg akkor, ha a nőt az igényérvényesítésben tőle nem függő körülmények gátolták, vagy késlekedése férje ténykedésére vagy személyi viszonyaiban rejlő okra volt visszavezethető.[53] A férj kötelezettsége az ideiglenes nőtartás megfizetésére a fent említett négy eset mindegyikében megszűnt, ha a nő meghalt. A nő örököseire vagy harmadik személyre a nő joga nem szállt át. Ha azonban a férj halt meg, a hagyaték tiszta jövedelmének erejéig[54] kötelezettsége örököseire is kiterjedt. Erre az özvegynek akkor lehetett szüksége, ha özvegyi jog (jus viduale) valamely oknál fogva nem illette meg, és ezért tartása nem volt biztosítva. Míg együttéléskor a nőtartást a férj a közös háztartásban, természetben biztosította, az ideiglenes nőtartást az Mtj.[55] szerint is készpénzben, havi rendszerességgel kellett megfizetni.
Meg kell említeni azt is, hogy a fenti négy eseten túl az önhibáján kívül különélő feleség a joggyakorlat szerint felhívás nélkül is jogosult volt arra, hogy férjétől tartást kapjon, ha a férjnek tudomása volt arról, hogy felesége a tartásra rászorul.[56]A nőtartás elmulasztására alapított bontóperben a bizonyítási teher ehhez a szabályhoz igazodott.
A jogbiztonság elvéhez ragaszkodva mind a válást, mind a különélést ítéletben, nem pedig végzésben rendelte el az ideiglenes nőtartási igény érvényesítésére hatáskörrel rendelkező járásbíróság[57] a felek meghallgatását és így a vagyoni és kereseti viszonyok megvizsgálását követően, de rendszerint szakértők meghallgatása nélkül. Ezek alapján a férjet - a Ht. 102. szakasza értelmében elvileg - a fel is menthette az ideiglenes nőtartás alól, ha a nő vagyonos, a férj pedig olyan szegény, hogy keresménye saját szükségletét
- 73/74 -
is alig fedezi. A Ht. miniszteri indokolása szerint ilyen esetben a nőtartás nem csak indokolatlan, hanem igazságtalan is lenne.[58] Ezt az érvelést továbbvezetve 1913. október 25-én kelt döntvényében a Curia szűkítette a nőtartás jogos voltát: az ideiglenes nőtartást akkor sem látta megítélhetőnek, ha a nő "megélhetése saját vagyonából és keresményéből biztosítva van, és a férj is hasonértékű vagyonnal és keresménnyel bír."[59]
A jogtudomány egyes képviselői azonban a korábbi bírói gyakorlatra hivatkozva ezt a szűkítést nem tartották elfogadhatónak, mivel felesége tartása a nő magánvagyonának érintése nélkül tartozott a férj kötelezettségei közé. A háztartás költségeihez a nőnek csak akkor kellett hozzájárulnia, ha a férjnek megfelelő vagyona és keresete nem volt, ezért Bajzáth János e döntvénnyel szemben az "igazság" nevében érvelt. Úgy vélte, hogy semmi sem indokolja a fenti szabályok felrúgását akkor sem, ha a házastársak külön élnek (s mint alább látni fogjuk, a férj hibája, vétkessége miatt került erre sor).[60] A kártérítési perekben alkalmazott általános elveket alapul véve hangsúlyozta, hogy a kár (értsd: a házassági életközösség alatti természetbeni tartástól való elesés) összegének (értsd: a tartásdíjnak) megállapításánál "nem lehet arra hivatkozni, hogy a jogosultnak maradt még elég vagyona", kivéve, ha a férj vagyontalan és keresetképtelen. Nos, az Mtj. előkészítői nem így gondolták.
Ha a különélés alatt a felek vagyoni viszonyai olyannyira megváltoztak, hogy a nő társadalmi állásához illően maga képes tartásáról gondoskodni vagy a férj úgy elszegényedik, hogy saját szükségleteit is alig tudja fedezni, újabb perben a nő kérhette a tartásdíj felemelését,[61] illetve a férj - mint mondtuk: elvileg -kérhette az előző ítélet megváltoztatását és a tartás alóli felmentését, bár a Ht. végleges nőtartásra vonatkozó szabályait alkalmazták az ideiglenes nőtartás kiszabására nézve is, amelynél pedig a Curia, mint alább látni fogjuk, elzárkózott a nőtartási kötelezettség megszüntetésétől. Az Mtj. újdonsága ezen a ponton jelent meg. A Ht. fent idézett miniszteri indokolásának érvelését magáévá téve konkrétan rögzítette, hogy a férj tartási kötelezettsége korlátozható, sőt fel is menthető ez alól, ha "mindkét házastárs szükségleteit, valamint vagyoni és kereseti viszonyait figyelembe véve a méltányosság ezt kívánja".[62]
A Ht. hatályba lépése előtt a bírói gyakorlat a nő ideiglenes tartási igényét a per tartamára férjével szemben csak akkor ismerte el, ha a különélésre nem az ő hibájából került sor.[63] Bár a vétkességi elvhez ragaszkodó Ht. bontójoga számos olyan rendelkezést tartalmazott, amelyek a vétkessé nyilvánított fél quasi büntetéseként értelmezhetők csak, az ideiglenes nőtartás nem függött attól, hogy a feleség vétkes vagy vétlen volt a házasság végső megromlását előidéző bontó ok megvalósításában, hiszen a vétkesség kérdése érdemben nem dönthető el[64] a különélést (hivatalból a kibékülés céljából, vagy kérelemre, a per tartamára) elrendelő ítéletben.[65] Az ideiglenes nőtartás tehát a feleséget ezekben az esetekben feltétel nélkül megillette. A világos bírói gyakorlattal szemben egyes szerzők ezt az elvet a jogérzet sérelmeként értelmezték, különösen azért, mert az ideiglenes nőtartást a férj a házasság felbontását követően vétkesnek nyilvánított volt feleségtől nem követelhette vissza.[66] Mindezzel szemben a nő vétkes volta kizárta az ideiglenes nőtartás megítélését akkor, ha a bíróság ágytól és asztaltól választotta el a feleket, hiszen az elválasztás vagyoni viszonyok tekintetében a felbontás joghatályával bírt.[67] Ugyan így nem kaphatott a vétkes nő ideiglenes nőtartást, ha ezt váló vagy bontó per indítása nélkül kérte különélő férjével szemben. Tehát nem ítélték meg az ideiglenes nőtartást, ha a nő vagy (férje mellett) a nő is[68] vétkes volt az életközösség megbomlásában, sőt rendszerint akkor sem, ha a különélés ideje alatt[69] tanúsított vétkes magatartást. A férj vétkes voltát a felperes nő volt köteles bizonyítani.
A Ht., mint már említettük, az ilyen önálló vagyonjogi igényt nem szabályozta.[70] A korábbi bírói gyakorlat tehát továbbra is hatályban maradt, és - bár ennek legális voltát egyes szerzők kétségbe vonták -a bíróságok gyakorta ítélkeztek is önálló ideiglenes nőtartási igény tárgyában. Ha tehát a vétlen feleség bizonyította, hogy "férje sérelmes magaviselete tette reá nézve a házas együttélést elviselhetetlenné", megítélték számára az ideiglenes nőtartást.[71] Más kérdés, hogy mit értékelt a bíróság "sérelmes magatartásként".
Bár a "férj durva bánásmódja rendszerint jogszerű okul elfogadható" volt arra nézve, hogy a nő férje házát elhagyja,[72] az alábbi döntvény rávilágít arra, hogy a "rendszerint" kifejezés relativizálta a durvaságot. "Közönséges földmíves emberek közt a nőt az, ha férje feleselés közben amiatt kétszer pofon üti, tekintettel peresfelek társadalmi állására s műveltségére, nem oly mérvű és természetű, mely a nőnek a férje házától való eltávozását és külön lakását indokolná."[73] Ha a nő nem bizonyította, hogy férje őt a háztól elűzte és férjéhez való visszatérésre eredménytelenül tett lépéseket, férjétől tartásdíjat nem követelhetett.
Nos, a Curia 1895-ben vidéki parasztemberek közt a "feleségverés" azon fokát, amely egyébként bűncselekményt nem valósított meg, nem értékelte "sérelmes magatartásként". A férj családfői állása a 19. század végi Magyarországon magában hordozta az enyhe testi fenyítés jogosultságát azon felsőbíróság
- 74/75 -
szerint, amelynek döntései az ország összes bírósága számára zsinórmértékül szolgáltak. Sőt, mivel a nő köteles volt férjét annak lakóhelyére követni, a férj vétkessége csak akkor nyert bizonyítást, ha a nő az elűzést követően megkísérelte az életközösség helyreállítását, de az nem sikerült. A Curia három évvel később értékelte a nő "makacs vagy túlérzékeny" viselkedését is. Úgy vélte, hogy a "csekélyebb jelentőségű" sérelmeket a nő "a családi élet fenntartása érdekében" bocsássa meg, de ha ezt nem tenné és az életközösség "makacssága" folytán megszűnik, vagyoni szolgáltatást házastársától nem követelhet.[74] Ezek után már csak ismételni tudom korábbi állításomat: a 19. századi magyar családjogban a férj családfői jogállásának némely következményét, példának okáért a fent említett testi fenyítést, nem tudom a nemi jogegyenlőség elvével közös nevezőre hozni. A tradicionális társadalmi értékítélet tartalmát elsősorban a valláserkölcsi normákkal szokták magyarázni. Úgy vélem, az "úgy kell a férfinak szeretni az ő feleségét, mint a maga testét"[75] vagy a "tisztességet téve az asszonynak, mint gyöngébb edénynek"[76] bibliai alapelvek szellemévek a tradicionális családmodell e tekintetben nem összeegyeztethető.
A nőt vétlen volta, mint az ideiglenes nőtartás feltétele, a magánjogi kodifikáció során is elvi kérdéseket vetett fel. 1914-ben Teller Miksa budapesti ügyvéd[77] a Jogtudományi Közlöny hasábjain bírálta a képviselőház bizottsága által már elfogadott javaslat 31. szakaszát, amely "minden különélő nőnek tartásdíjat biztosított, tekintet nélkül arra, hogy volt-e oka férjét elhagyni vagy sem". Teller problémásnak látta, hogy a vétkesség - mint fent kifejtésre került - nem minden esetben befolyásolta az ideiglenes nőtartás megítélését,[78] de még inkább azt, hogy a főszabállyal, a vétlenség feltételével szemben foglalt állást a javaslat egy megszorítással: ha a nő férjével szemben súlyos vétséget követ el, a nőtartást a szűkös eltartás mértékére szállították volna le. Teller úgy vélte, ez az eljárás ellentétes az eddigi gyakorlaton túl "az erkölcsi közfelfogással" is.[79] Ahogy ez vétkességi elvhez ragaszkodó bontójog kapcsán teljesen logikus volt, az Mtj. visszatért ahhoz a koncepcióhoz, hogy csakis "az önhibáján kívül különélő feleséget illeti meg az ideiglenes tartás,[80] kivéve, ha házastársa megbocsátotta erkölcstelen életmódját vagy az ellene elkövetett súlyos bántalmat, amelyek pedig a tartásra méltatlanná tették.[81]
A felek az ideiglenes nőtartásról is rendelkezhettek közjegyzői okiratba foglalt, alakszerű házassági vagyonjogi szerződésben, legyen szó bontóper idejére elrendelt ágytól és asztaltól való különélésről, vagy az életközösség bontási szándék nélküli megszakításáról[82] Bár az ideiglenes nőtartás a törvényi jog alapján nem volt biztosítható, a felek rendelkezhettek e tekintetben is másként. Ha azonban a férj vagyonát harmadik személyre visszteher nélkül egészében vagy részben átruházta, a nőtartás biztosítására ezt a személyt kötelezték.[83] A különválás előtt megkötött szerződés a joggyakorlat szerint még akkor sem ütközött a jó erkölcsbe, ha a felek a különválás esetére feltétel nélkül megfizetendő nőtartásban egyeztek meg.[84]
Mandel Pál[85] úgy vélte, a Curia a tartási kötelezettség tisztán kötelmi jellegéből indult ki és a szabad szerződéskötés elvét követte, tekintet nélkül a családjogra és a Ht. elveire, amikor a feltétlen fizetés kifejezett kikötése esetében attól függetlenül ítélte meg a tartást, hogy a férj magaviselete kényszerítette-e ki a különélést.[86] Ezt a gyakorlatot a Ht. hatályba lépése előtti felekezeti jogok sajátosságaival magyarázta, hiszen a vétkességi elv nem érvényesült az izraelita jogba kölcsönös megegyezés esetén, a protestáns jogban pedig engesztelhetetlen gyűlöletre alapított bontáskor, ezért- írja Mandel - a bírói felfogásban "túltengett" a házassági szerződésnek általában és a nőtartás kötelezettségének tisztán kötelmi jellege, és a Curia ragaszkodott az eddig követett gyakorlathoz. Ezzel szemben a Ht. a vétkességi elven alapuló bontójogából az következik, hogy "a házassági intézmény céljával, komolyságával és a férj mint családfő méltóságával az ilyen jogügylet nem egyeztethető össze". Általános jogelv, hogy érvényes szerződés nem köthető a jogrend ellenében, contra bonos mores. A Ht. szerint pedig a nőnek az életközösséget a férj által előidézett kényszer vagy bírói határozat nélkül megbontani nem szabad, erre tehát díjat nem igényelhet és ennek kikötése turpis causa.[87]
A szokásjogi alapú gyakorlat és a Ht. elvei közötti ellentétre a későbbi években többen is felhívták a figyelmet, ahogy - ugyancsak a Jogtudományi Közlöny hasábjain - Reicher Péter Kornél is ezt tette 7 évvel Mandel után.
Az asszony közjegyzői okiratba foglalt házassági vagyonjogi szerződés alapján kielégítési végrehajtást kért havi 2500 korona és járulékai erejéig. Az okirat alakilag kifogástalan[88] volt, a különélést helyhatósági bizonyítvány igazolta. A fizetésre vonatkozó rész úgy fogalmazott, hogy "ha a házasfelek bármelyike a házassági kötelékben megélni nem tudna és bármelyik házastárs a házassági frigyben való együttélést elhagyná", míg házasságuk törvényesen fel nem bontatik, és a vagyoni viszonyok véglegesen nem rendeztetnek, a férj havonként 2500 korona tartási összeget köteles fizetni mindaddig, amíg a neki átadott 500 ezer korona hozományt visszaadja. A bíróság elrendelte a végrehajtást, ami ellen a végrehajtást szenvedett kifogással élt.[89] Az elsőfokú
- 75/76 -
bíróság elutasító ítéletét, majd végrehajtást szenvedett fellebbezését követően a budapesti ítélőtábla a kifogásnak helyt adott, és az elrendelt végrehajtást hatályon kívül helyezte. Az indokolás szerint a szerződés "megélni nem tudna" fordulata értelmében bizonyítani kellett volna, hogy mik voltak a különélés indító okai, arra melyik fél magatartása miatt került sor. Az ítéletet másodsorban arra alapították, hogy az okirat feltétlen fizetési kötelezettséget, azaz hogy bármely körülmények között szűnik is meg az együttélés, nem tartalmazott. A nő fellebbezését követően a kir. Curia azonban a táblabíróság ítéletét megváltoztatva az elsőbíróság ítéletét hagyta helyben: a közjegyzői okiratba foglalt szerződés szerint végrehajtást szenvedett arra kötelezte magát, hogy az esetre, ha akár ő, a végrehajtó a házassági kötelékben megélni nem tudna, és bármelyik fél a másikat elhagyná, fizet a kötelék feloldásáig, végleges rendezésig. A szerződés nem köti ki, hogy az elhagyásra ki szolgáltathat okot. Ennek igazolására a nő nem kötelezhető, hanem csupán az elhagyást kell bizonyítania.[90]
Reicher elismerte, hogy az okosan szerkesztett okirat vétkességre tekintet nélkül biztosította a tartást a feleségnek, bár ő maga "erkölcsi támpont" nélkülinek érezte az ítélet indokolását. Hozzá hasonlóan Jancsó György is szükségesnek tartotta, hogy ez az erkölcsi támpont a házassági szerződési jogban is érvényesüljön, legalábbis akkor, ha a felek kifejezetten nem intézkedtek az egyezségben úgy, hogy az ideiglenes tartás a nő vétkes magatartásától függetlenül jár. Úgy vélte, az "enyhébb elfogás alkalmat és ösztönzést nyújthat a könnyelmű vagy akár rosszindulatú házasság-megbontásokra".[91] Mindezen érvek ellenére az Mtj. ezt a gyakorlatot továbbéltette, amikor kimondta, hogy házassági szerződéssel a felek a házasság vagyonjogi hatásait a törvénytől eltérően szabályozhatják, amennyiben a törvény mást nem rendel.[92]
A magánjog-tudomány jeles képviselői az ideiglenes nőtartás kérdésében több olyan gyakorlati problémára is felhívták a figyelmet, amely a 19-20 század fordulóján a magyar társadalom túlnyomó többségét alkotó parasztság körében jellemző volt. Ezek között a kapcsolódási pontot a nő keresőképességének jogi értékelése képezi.
Az anyagi körülmények szűkös volta, vagy a közös gazdálkodás gyakorta azt eredményezte, hogy a fiatal házasok valamelyikük származási családjával egy háztartásban élt. A joggyakorlat némely fontos családi érdekből fakadó, komoly ok esetén elismerte annak jogosságát, hogy a házastárs hozzátartozóival közös lakásban való életközösség folytatását kezdeményezze a másik házasfél.[93] Bár a nőtartás a férj kötelezettsége volt, az önhibáján kívül különélésre kényszerített, vagyontalan és keresetképtelen nő jogosultsága élő férje apjával szemben is megállapította a Curia abban az estben, ha férje, mint önálló vagyonnal nem rendelkező fiú az apai házhoz az apa beleegyezésével viszi a nőt, és a fiú tevékenységét az apai vagyon megmunkálásában érvényesíti.[94] "Sajátszerű honi viszonyaink szokásjogi alapon termelték ezt a jogszabályt" - írta Személyi Kálmán, aki szerint a "parasztválóperek" tipikus esete volt az, amikor az együtt élő két generáció (anyós/após-meny) közötti konfliktusok vezetnek az életközösség megbontásához, a meny távozásához. A bírói joggyakorlat ilyen esetben a nő javára azzal az indokolással ítélte meg az ideiglenes tartást, hogy a férj köteles nejét megvédeni hozzátartozói rossz bánásmódjától, és ha ezt nem teszi, jogos okot ad az elhagyásra.
Személyi ezt az ítéletet és indokolást a kölcsönös juttatásokkal és a családjogi viszonyok természetével magyarázta: "ha tehát az apa felnőtt fiának egész tevékenységét továbbra is a maga javára akarja megtartani, köteles a fia családalapításával járó terheket is viselni," feltéve, hogy a fiú apja beleegyezésével nősült, és hozta feleségét a közös háztartásba.[95] Ha pedig az apa természetbeni tartási kötelezettsége fennáll fia felesége javára az együttélés során, a különélés idején is indokolt az ekkor már pénzbeli tartás. A fent idézett döntvény, amely azonban feltételül állította a különélő nő keresetképtelenségét is,[96] ami Személyi szerint indokolatlan, hiszen az apa akkor is köteles tartani a vele közös háztartásban elő fia feleségét, ha az keresőképes. "Már most ha az anyós kiszekírozza menyét a közös háztartásból a férj passzív segítségével, - teszi fel a kérdést a jogtudós - akkor a nő elveszítse a nőtartásra való jogos igényét, mert munkaképes?" Éppen ezért, a jogszokás "kijegeczesedésének" és "preczizirozása" érdekében tartotta a szerző szükségesnek azt, hogy a Jogtudományi Közlöny hasábjain fejtse ki a keresetképtelenség feltételének szükségtelenségét alátámasztó érveit.
Ehhez hasonlóan az ideiglenes nőtartás biztosításának, illetve a megítélt tartásdíj sikeres végrehajtásának kérdése is kapcsolódott a nő keresőképes voltához. A napszámos férj ugyancsak vagyontalan napszámos feleségét az őszi munka bevégzése idején elűzvén, az asszony gyakorta azzal a panasszal jött a bírósághoz, hogy "bár férje egész évi munkájában közel egyenrangú résztvevő volt, (...) most tartásra szoruló gyermekeivel együtt minden segedelem nélkül megy a télnek, ezért azt kívánná, hogy a közösen szerzett készletet osztaná meg a bíró közte és férje közt.[97] Falusi környezetben ősz táján gyakorta előforduló
- 76/77 -
eset ez, amelyben Nagy Antal békési királyi járásbíró tapasztalata szerint 1910-ben csak "papiros-igazságot" lehetett szolgáltatni. Ha a bíróság meg is ítélte a tartást, mire végrehajtásra kerülne sor, "az alap már régen nincs". Nem életszerű az sem, hogy a tartásdíjat egyenlő havi részletekben kell megfizetni, sokkal egyszerűbb volna a kellő rész egyszeri átadása, hogy - az általában szűkös - téli készlet bizton kitartson a tél végéig. A legnagyobb gond azonban az volt, hogy az állandó gyakorlat szerint "ha az asszony férje háztartásában maga is hozzájárul az életszükségletek megszerzéséhez s ez viszonyaiknak megfelel, nem igényelhet férjétől tartást, ha munkájával fenntarthatja magát.[98] Napszámosok tartási pereinél ez a gyakorlat a kereset elutasítását jelenti - állította Nagy Antal - figyelembe nem véve azt, hogy más a nő keresőképessége munka idején, mint azok a napszámos munkák befejeztével. Tekintettel a szociális következményekre, az asszony erkölcsileg jogos igényére a választ a szerző a közszerzői igény érvényesítésétől várta úgy, hogy a közszerzői rész kiadásával a tartás iránti igény is kielégíttessék.
Mivel - az eddigi gyakorlatnak megfelelően - az Mtj. a nő kötelességévé tette együttélés esetén is az önálló munkavállalást, amennyiben életviszonyaik ezt így kívánták,[99] különélés esetén pedig a nőtartás megítéléséről illetve annak mértékéről a két fél kereseti viszonyait figyelembe véve döntöttek, a bíróságokra várt továbbra is a feladat, hogy a "parasztperekben" méltányos jogi megoldást találjanak.
A Ht. hatályba lépte előtti felekezeti jogok a kötelék felbontásával rendszerint a férj nőtartási kötelezettségét is megszűntnek tekintették. Evangélikus vallású felek esetében, ha a nő "oly tényeket" bizonyított, "melyeknél fogva ezen szabálytól való eltérés indokolva volna", a végleges nőtartást megítélhették.[100] Ilyen "nyomós ok" lehetett az, ha a nő munkaképtelenné vált, és munkaképtelenségét férje okozta, vagy a nő vagyontalan volt és - bár ezt nem férje idézte elő - egyben munkaképtelen is. Az általános elvi álláspont azonban az volt, hogy "a férjet a tartásdíj megfizetése a házassági kötelék fennállásáig terheli, illetve, ha ez felbontatnék (értsd: nem katolikus felek esetében) s a válóperbeni ítélettel a felek közötti vagyoni viszony nem rendeztetnék, a férj a tartásdíjat mindaddig megfizetni tartozik, míg (...) azt rendezik".[101]
A Ht. ezzel szemben a nő számára jóval kedvezőbb helyzetet teremtett. Minden tervezete[102] következetesen ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy a férj családfői állásából fakadó kötelezettsége a házasság felbontásában nem vétkes volt feleség eltartására nem szűnt meg a bontással. A törvény miniszteri indokolása a vétlen nő in subsidio jogosultságát azzal magyarázta, hogy az, mint láttuk kivételesen csak, de "hazánkban is élő jog" volt, majd az ALR, a Code Civil és az ABGB hasonló rendelkezéseivel támasztotta alá.[103] A jogalkotó célja tehát az volt, hogy a jövőre nézve a vétlen nőnek a házasság alatti társadalmi és vagyoni állását ezúton biztosítsa, mivel "a férj, aki vétkes magatartásával a házasság felbontását okozta s ekként megfosztotta nejét azon anyagi előnyöktől, melyekben a házassági életközösségben részesült, méltán kötelezhető arra, hogy azoknak elvesztéséért kárpótlást nyújtson."[104]
A szubszidiaritás azt jelentette, hogy a férj akkor volt köteles vagyoni helyzetének és társadalmi állásának megfelelően eltartani a nőt, ha annak a bontókereset beadásakor valóságos jövedelme (vagyona és keresete) erre elégtelen volt (HT. 90. §). A végleges nőtartás mértékét, a felek meghallgatását és így a vagyoni és kereseti viszonyok megvizsgálását követően állapították meg, ahogy ezt az alábbi ügy is mutatja, bár itt a tartási igényt a bontókereset elutasítása miatt természetesen nem ítélték meg.
F. Karolin 4 évi együttélést követően kérte a pécsi királyi törvényszéktől a G. Andrással 1894 júliusában izraelita szertartás szerint kötött házassága felbontását, és nő- valamint gyermektartás megítélését. A tárgyaláson felperes elmondta, hogy alperes gyermekére és őrá fegyvert fogott, az üzletét elhanyagolva csődbe ment, és felperes 400 Ft hozományát is elvesztette. Ezek után ő alperest elhagyta. A kibékülés céljából elrendelt 6 havi különélés eredményre nem vezetett. Az elsőbíróság alperest vétkessé nyilvánítva a házasságot a házassági kötelezettségek szándékos és súlyos megsértése miatt felbontotta, és csak a gyermektartási igénynek adott helyt a kereset benyújtásától a gyermek nagykorúságáig havi 20 korona értékben.[105] Fellebbezésre az ügyben egyáltalán nem került sor. A másodfokon hivatalból történő felülvizsgálat során eljáró királyi ítélőtábla, mivel nem az "alperes durva bánásmódja", hanem a vagyoni nehézség vezetett az életközösség megszakításához, a keresetet elutasította.[106] A Curia - hivatalból - mindkét ítéletet feloldotta és a törvényszéket utasította, hogy az alperes ellen kiadott csődnyitási végzést szerezze be, és tisztázza, hogy a felek életközössége miért szakadt meg.[107] Az új eljárás során a törvényszék a házasságot ugyanazon okra hivatkozva felbontotta és a vagyoni kérdésekben is az előzőek szerint döntött.[108] Az ítélőtábla - hivatalból - ahogy korábban is tette, a keresetet elutasította.
- 77/78 -
Ezúttal azonban ítéletét kellően, a következő módon indokolta: "A felperes maga adja elő, hogy köztök a házasélet akként szűnt meg, hogy mikor alperes vagyonilag tönkre ment és a csőd bejelentése czéljából Pécsre utazott", ő elhagyta. (...) Alperes a bíróság előtt igazolta, hogy ő maga "felperessel az összeköltözést kereste", míg felesége eltiltotta attól, hogy levél útján vagy személyesen megkeresse. Az a körülmény pedig, hogy alperes vagyoni romlása bekövetkezett és alperes csődbe került, "felperest az életközösség önkényű megbontására fel nem jogosítja, sőt éppen a házasság mint erkölcsi intézménynek a természetéből következik, hogy a vagyonilag tönkre ment alperest felperes mint feleség épen ebből az alkalomból tartozott volna legjobban gyámolítani".[109]
Az ügy érdekességét a fentieken túl abban látom, hogy a királyi tábla felperesnek ítélete indokolásában felrótta, hogy férjét vagyona elvesztésekor nem gyámolította. Bár a 19. századi magyar magánjogban a feleség nem volt köteles férje tartására,[110] a század legvégén, 1898-ban a törvényi jog[111] rendelkezett arról, hogy a nő kifelé felel férje nyilvános betegápolási költségeiért. A nő férjével szemben azonban e teljesítés megtérítését követelhette, hiszen a háztartás kiadásai - továbbra is - a férjet terhelték, és annak családfői minőségéből fakadtak. Az Áptk. (§§ 94-106) már a nő azon kötelezettségéről beszélt, hogy férjét közös életfenntartásukhoz szükséges kereső tevékenységében támogassa, illetve férjtartásra kötelezte a nőt a házassági együttélés alatt feltétlenül, különéléskor feltételesen, ha az magát vagyontalansága vagy keresőképtelensége miatt el nem tarthatja.[112] S mint láttuk, a bíróságok jogfejlesztő szerepükkel ezt a jogalkotói koncepciót alapozták meg. Az Mtj. a nő együttélés alatti férjtartási kötelezettségét elismerte,[113] a különélésre okot nem adó férj ideiglenes tartását azonban, ha annak erkölcsileg vétkes magatartása vezetett arra, hogy tartásra szorul, az élete fenntartásához múlhatatlanul szükséges szűkös tartásra korlátozta.[114] A végleges férjtartásról nem rendelkezett, azaz az Mtj. rendszerében csakis a rokontartásra vonatkozó általános szabályok fényében értelmezhető a magyar jogtörténettől idegen végleges férjtartás intézménye.[115]
A nő tartási jogosultságát kereset vagy viszontkereset útján érvényesíthette, azaz - bár a Ht. az "eltartani köteles" kifejezést használta - a bíróság hivatalból nem döntött a tartásról. Míg a Ht. Győry Elek által készített első tervezete a nőtartás megítélését csak magában a bontóperben tette volna lehetővé,[116] a későbbi tervezetek és a Ht. erről kifejezetten nem rendelkeztek.
A pécsi királyi törvényszék előtt 1895 és 1918 közötti indított házassági ügyek körében kis számban, mintegy évi 10% alatt fordultak elő végleges nőtartásra (is) irányuló keresetek illetve viszontkeresetek. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy a nő vagyoni viszonyai nem tették szükségessé a tartást. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a vétkességi elvhez ragaszkodó bontójog következtében eleve csak akkor került sor ilyen kérelemre, ha a nő felperes volt vagy viszontkeresetben felperes vétkessé nyilvánításával a bontást maga is kérte. Az említett 24 év alatt a házassági perek több mint felében (alperes nő: 49,5%+felperes nő: 0,8%) a feleség vétkességét állapították meg. Ezzel szemben 30,2%-ban (alperes férfi: 29+felperes férfi: 1,2%) lettek a férjek, 5,2%-ban mindkét fél vétkessé nyilvánítva. Évenkénti lebontásban ugyanez a megoszlás rajzolódott ki, egy-egy kivételes évtől eltekintve,[117] és az országos statisztikai adatokból is hasonló tendencia rajzolódott ki. A "hosszú 19. század" végén, az 1912. évben találkoztam azonban egy olyan esettel, ahol a bíróság a vétkessé nyilvánított nő viszontkeresetének helyt adott, és a nőtartást megítélte.
A B. József és K. Anna között 1884-ben római katolikus szertartás szerint kötött házasságot 1912. június 28-án szándékos és jogos ok nélküli elhagyás bontó okából, az alperes vétkessé nyilvánítása mellett bontotta fel a pécsi királyi törvényszék. A viszontkeresetbe vett 600 korona nőtartás iránti kérelemnek a bíróság (a Ht. 90. § rendelkezése ellenére) helyt adott, és felperest kötelezte, hogy "1911. augusztus 1-jétől havi 5 koronát előre, a lejárt összeget egyszerre 15 nap és végrehajtás terhe alatt, míg a többi részt hó elején alperes életfogytáig" fizesse meg. A bíróság döntésének az okát csak az ítélet indokolásában leírt két sorban kereshetjük: felperes alperes kérelme ellen nem tett kifogást, de a 600 korona helyett ajánlatot tett neki havi 5 koronára, majd alperes felperes ajánlatához hozzájárult. (Felperes nagyvonalú ajánlatát még megdöbbentőbbé teszi, hogy felesége 2 év együttélés után hagyta el, és azóta a kereset benyújtásáig 26 év eltelt.) A királyi törvényszék tehát a peres felek rendelkezési jogát erősebbnek tekintette, mint a vétkességhez fűzött negatív jogkövetkezményt. A kereset beadásától az ítélethozatalig szokatlanul rövid idő, 24 nap telt el. Alperes védekezéssel nem élt, a házasság felbontását nem ellenezte. Mindezek alapján valószínű, hogy a peres eljárást a felek megegyezése előzte meg a gyors bontás érdekében.[118]
A fenti ítéletben alkalmazott elvvel egybecseng, hogy 7 évvel később, 1919-ben kifejezetten lehetőséget adott a kir. felsőbíróság arra, hogy a nő által érvényesített tartási igényről a házassági bontóperben akkor is érdemben határozzanak, "ha a nő a tartási igényét nem törvényi, hanem szerződési jogalapra fekteti, amennyiben a nőnek nem áll módjában, hogy
- 78/79 -
a nőtartásdíjat végrehajtás útján érvényesítse".[119] A joggyakorlat szerint a nő, ha bontóperben nem érvényesítette végleges tartáshoz való igényét, vagy ehhez való jogát fenn nem tartotta, külön perben ezt többé nem tehette meg, kivéve, ha a nő mulasztását az okozta, hogy férje tévedésben tartotta.[120] Ha a bontást követően, önálló vagyonjogi perben kérte a nőtartás megítélését, a vétkességre vonatkozó bírói döntést akkor is res judicataként kellett figyelembe venni, ha az még a Ht. előtti felekezeti jogok alapján született meg.[121]
A végleges nőtartás iránti kötelezettség a férj örököseire, bármely jogcímen lettek is azok, átszállt. Bár a külföldi természetjogi nagy kódexek nem képviseltek - e tekintetben sem - egységes álláspontot, Magyarországon a Ht. előkészítését végző magánjogász szakmai elit úgy vélte, hogy a vétlen nőről való gondoskodás "félúton maradna", ha a férj aktív hagyatékából a nőtartást a továbbiakra nézve nem biztosítanák.[122] Mindazonáltal a Ht. 93. szakasza a tartási kötelezettséget megszüntető tények között a halált nem sorolta fel. Mivel az özvegyi jog (jus viduale) és a nőtartás lényegében azonos célt szolgáló intézmények, és az első az elvált nőt nem illeti meg, a másodikra feltétlenül szükség lehetett. A nőtartás kötelezettségének feltétlen átszállása az örökösökre azonban, különösen kisebb hagyaték esetén, sérelmes lehetett volna, és ezt a vétlen nő helyzetének messzemenő méltánylása sem indokolhatná. Az örökösök éppen ezért kérhették a végleges tartás mértékének a hagyaték tiszta jövedelméig történő leszállítását: ha ez megtörtént is, a nőtartás megfizetését követően nekik a hagyatékból semmi sem maradt. Azaz ha a nőtartás iránti jog az öröklés jogával szembekerült, az előbbi megelőzte az utóbbit.
A férj tartási kötelezettsége akkor szűnt meg, ha a nő új házasságot kötött.[123] Ez a szemléletmód, a porosz ALR[124] kivételével, a nagy természetjogi kódexekben általános volt. Mivel az elvált nő új házassága a két fél közötti személyi jogviszony hatásaként az új férj tartási kötelezettségét életre hívja, az elvált férj kötelezettségének jogalapja megszűnik, és ez akkor is igaz, ha az új házasságból alacsonyabb szintű ellátottság következik, mint amit az eddigi nőtartás biztosított, hiszen a nő szabad akaratából döntött az új házasság mellett.
A férj tartási kötelezettségére visszatérve a kiszabott tartás felemelésének akkor volt helye, ha a férjet a tartás alól vagyoni helyzete miatt felmentették és az utóbb megjavult, vagy ha a tartás mértékének megállapításánál a nőnek olyan jövedelmét is figyelembe vették, amelytől később önhibáján kívül elesett.[125]
A kiszabott tartás csökkentését vagy megszüntetését azonban - az 1895 októbere előtti joggyakorlatnak[126] ellentmondva - a Ht. nem engedte meg (illetve nem rendelkezett róla), mert attól tartott, hogy a vétkes fél előnyére a vétlen nő anyagi helyzetét ingataggá tenné.
A tartást - célszerűségből - készpénzben és rendszerint havi részletekben előre kellett megfizetni, ettől azonban különösen mezőgazdasággal és ipari termeléssel foglalkozó személyek esetében el lehetett térni.[127] A férj köteles volt tartást biztosítani, ha a nő perben ezt kifejezetten igényelte. Ebben az esetben az ítéletnek ezt a rendelkezést is tartalmaznia kellett. Ez a biztosítás több módon történhetett, példának okáért a férj ingatlanaira a tartás éves összegének, mint járadéknak erejéig zálogjogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba, vagy a tartás éves összegét kamatnak tekintve annak megfelelő nagyságú készpénzt vagy kamatozó értékpapírt bírói letétbe helyeztek. Ha a biztosítás a szükséges mértéket meghaladta, per útján korlátozható volt.[128]
A végleges nőtartásra nézve a felek szabadon megegyezhettek, és a nő le is mondhatott róla.[129] Ezt a rendelkezési jogot, bár az általános jogelvekből is következik, a jogalkotó külön nevesítette a Ht-ben, mivel a férj nőtartási kötelezettsége illetve a feleségnek e joga egyébként korlátozott volt, hiszen a hitves a tartásról a házasság fennállása alatt nem mondhatott le. Éppen ezért Grosschmid a nőnek e rendelkezési jogát a bontóper megindítása előtt "lehetetlenségnek" nevezte.[130] A miniszteri indokolás szerint a hazai joggyakorlat azonban az időhatározás nélküli megoldást kívánta: "A bíróságok feladata (.) az, hogy a házasfelek közötti vagyoni viszonyaikra nézve az egyezséget megkísértsék s csak ennek meghiúsulta esetén határoznak a vitás vagyonjogi kérdések felett. A dolog természetéből következik, hogy az egyezkedésnek és a joglemondásnak szabad tere nyílik a per befejezése után is, midőn az ítéletet egyezség fogja helyettesíteni."[131]
A nőtartási kötelezettséget csökkentő illetve megszüntető egyéb tényt, mint mondtuk: az 1895 októbere előtti joggyakorlatnak ellentmondva, a Ht. és így az egységes ítélkezési gyakorlat kialakításáért felelős Curia sem ismert. Egy 1912. április 1-jén kelt ítélete[132] leszögezte, hogy a Ht. rendelkezései közt nincs olyan, amely a már megállapított végleges nőtartási kötelezettséget a volt férj időközben rosszabbodott vagyoni helyzete, vagy volt neje vagyoni viszonyainak javulása esetén megszüntetné. A kor kiváló magánjogásza, Kauser Lipót[133] azonban úgy vélte, hogy e döntvény helytelen következtetésen alapult. A Ht. 91. szakasza valóban csak a kiszabott tartás felemeléséről beszélt, azonban a törvény sehol sem mondta ki azt, hogy a nőtartás nem szállítható le.
- 79/80 -
Kauser hangsúlyozta, hogy a tartás egyetlen és elégséges feltétele a nő vétlen és volt férje vétkes voltán túl, hogy a nő jövedelme ezt szükségessé teszi,[134] ezért a "törvényhely logikus folyománya" szerinte az lenne, hogy e feltétel megszűnésekor megszűnjék az ezen nyugvó tartási kötelezettség is. Ezt az értelmezést pedig, mint megállapította, a törvény nem zárta ki. "Miért legyen (az) a férj rosszabb helyzetben, akinek volt neje utólag jutott elégséges jövedelemhez, mint az, kinek neje már a tartást megállapító bontó ítélet hozatalakor is elég jövedelemmel bírt?" - tette fel a kérdést. A Ht. hiányosságaként értelmezte tehát azt, hogy a nő jövedelmének tartásra elegendővé válását a 93. § kötelemszüntető tényként nem állapította meg, és mivel a Ht. erre vonatkozó tiltó rendelkezést nem tartalmazott, úgy vélte, hogy a joggyakorlat feladata lenne a hiányosság pótlása azon egyszerű módon, hogy utat enged a volt férj tartási kötelezettség megszüntetése iránti keresetének a nőtartásnak - a férji vétkességen és női vétlenségen túl - egyetlen és elégséges feltételének megszűnésére hivatkozva.[135] Kauser és a Curia között a véleménykülönbség az ún. autokratikus jogelv elfogadása vagy elutasítása alapján jött létre: amit a törvény kifejezetten nem tilt, az szabad - összegezhetjük Kauser érvelését, de amit a törvény kifejezetten nem enged meg, az tilos - derült ki ezúttal (az Elbától keletre általános) curiai döntvényből.
Malonyai Béla azonban 1918-ban már az 1911. évi I. törvény, az első magyar polgári perrendtartás általános eljárási elvét segítségül hívva érvelt a szolgáltatás (itt nőtartás) mennyiségének vagy tartamának megváltoztathatósága mellett abban az esetben, ha azok a körülmények, amelyek alapján a szolgáltatás mennyiségét vagy tartamát megállapították, lényegesen megváltoztak.[136] A Kauser által élesen bírált döntvénnyel szemben a felsőbíróság P. III. 2666/1916. sz. döntvényében megállapította, hogy "a férj kérheti a jogerősen megítélt nőtartás leszállítását vagy megszüntetését, mivel a Pp. 413. szakasza a Ht. 91. szakaszára is kihat". Bár az eljárásjogi kódex indokolása nem adott felvilágosítást arról, hogy a jogalkotó szándéka a Ht. módosítására vagy kiegészítésére is kiterjedt-e, a tudomány részéről Malonyai úgy vélte, hogy a célszerűségi szempontok és a méltányosság elve ezt az értelmezést támasztják alá.[137] 11 évvel később a kir. felsőbíróság már úgy ítélte meg, hogy az idézett 413. § általános rendelkezése a Ht. 91. §-ának a végleges nőtartásdíj leszállítását kizáró különös rendelkezését hatályon kívül helyezte".[138]
A végleges nőtartás megszüntetésének kérdése tipikusan az az eset volt, amikor a törvényi jog, jelen esetben a Ht. a korábbi szokásjogi normákkal ellenkező rendelkezést tartalmazott (pontosabban szólva hallgatását értelmezték tilalomként), amely azonban a mindennapi jogélet problémáira reagáló jogtudományi állásfoglalások hatására, ezúttal egy általános eljárásjogi elvet segítségül hívva, a joggyakorlatban utóbb módosult. Az Mtj-re a végleges nőtartás ügyében nem igazán maradt feladat: az eljegyzés, a házasságkötés és a házasság megszűnésének kérdését a Ht.-re hagyta,[139] azaz annak rendelkezéseit, így a végleges nőtartás intézményét sem rendezte, és ezzel az ez időre kikristályozódott bírói gyakorlatot is érintetlenül hagyta.
Házassági köteléki ügyekben indított keresetekkel nem csak a tartási, hanem az egyéb a vagyonjogi keresetek is összekapcsolhatók voltak, illetve a vagyoni igények viszontkeresettel is érvényesíthetők voltak.[140] Ezt a lehetőséget a polgári eljárásjog kodifikálása után is biztosította a jogrend, mégpedig akkor is, ha a vagyoni kérdés elbírálása egyébként járásbírósági hatáskörbe tartozott volna.[141] Kivételt a házasság érvénytelenítése iránti per annyiban képezett, hogy abban vagy azt követően végleges nőtartás - értelemszerűen - nem volt megítélhető.[142]
Az ideiglenes nőtartás mellett a bíróság rendelkezett arról is, hogy a férj a nő részére szükséges tárgyakat adja ki. Ezt - a "méltányosság követelménye" és a különélés természete szerint[143] - a nő kérelmére feltétlenül el kellett rendelni, még akkor is, ha a férjet a tartás alól felmentették. A szükséges tárgyak körét a törvényi jog nem határozta meg. A joggyakorlat ilyennek tekintette a nő ruháit, fehérneműit és a különéléshez szükséges mértékben a bútorokat, konyhai felszereléseket.[144] Természetesen ki kellett adni a nő hozományát és különvagyonát is. Ha vita tárgyát képezte, hogy bizonyos vagyontárgy annak része-e, sorsáról az ágytól és asztaltól való elválasztást kimondó ítéletben igen, de ágytól és asztaltól való különélést elrendelő ítéletben nem dönthettek. Az utóbbi esetben majd a 6 hónapi különélést követően, a házasság felbontását kimondó ítéletben rendelkeztek csak.
Ugyan így a végleges nőtartási igény mellett is lehetőségük volt a feleknek arra, hogy a házassági perben egyéb vagyonjogi igényeiket érvényesítsék. Ilyen volt a szükséges vagyontárgyakon, a hozományon és a női különvagyonon túl ágytól és asztaltól történő elválasztás vagy bontás iránti perben a közszerzemény és a hitbér kiadása, sőt vélt házasság[145] érvénytelenítése iránti perben az ajándék visszaadása illetve értékének megtérítése iránti igény is. Mindezeket az igényeket a nő a per során bármikor előterjeszthette, azaz érvényesítésükhöz alakszerű viszontkereset nem volt szükséges.[146]
- 80/81 -
A köteléki perben történő együttes érvényesítés a peres felek számára különösen jogban való járatlanság esetén volt kedvező, hiszen a Ht. eleve ügyvédkényszert rendelt el. A kellő jogi szakismeret így mind az alperes, mind a felperes oldalán feltétlenül biztosítva volt. A gyakorlatban azonban ezzel a lehetőséggel ritkán éltek. Az 1895-1918 között a pécsi királyi törvényszék előtt folyamatba tett házassági ügyekben a vagyonjogi igények, ha évente tucatnyi elő is fordult, nagyságrendjüket tekintve többnyire jelentéktelenek voltak: 1 szekrény, 1 ruhaszekrény és 1 ágy,[147] 6 lepedő, 1 új abrosz, 1 nagykendő, 3 vánkos tollal és 2 párna,[148] a jegyajándékul kapott 30 Ft,[149] 1 teljes menyegzői ruha, 3 vánkos cziha, 1 dunna áthuzat, 2 női kabát, 3 kendő.[150] Jelentősebb értéket képviselő vagyoni igény köteléki perben kivételesen fordult elő, jellemzően akkor, ha a felek között nézeteltérés e tekintetben nem volt.
H. József 7 évi együttélés után kérte D. Katalinnal 1894 januárjában református szertartás szerint kötött házasságuk felbontását és házassági vagyonjogi szerződésük hatálytalanítását. A bontást a bíróság alperes nő vétkessé nyilvánításával szándékos és jogos ok nélküli elhagyás bontó oka alapján[151] mondta ki. A vagyonjogi igény tekintetében a felek között véleménykülönbség nem volt; a bíróság felperes férjet felhatalmazta arra, hogy az alperes részére átadott ingatlanok tulajdonjogát nevére bekebeleztesse.[152] Bonyolultabb vagyonjogi kérdések esetén azért is a külön vagyonjogi pert választották, mert köteléki perben 1907-ig fellebbezés hiányában a másod- és harmadbírósághoz hivatalból fel kellett terjeszteni az elsőfokú ítéletet, ami a jogerő beálltát jelentősen késleltette. Az elsőbíróság fellebbezéssel kétségbe nem vont vagyonjogi intézkedéseit így a harmadbírósági ítéletig nem lehetett végrehajtani. ■
JEGYZETEK
[1] Magyarország Magánjogi Törvénykönyve, a m. kir. igazságügyminiszter által 1928. március 1-jén az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Budapest 1928
[2] A Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezete, első szöveg, készítették az Igazságügyminisztérium kebelében szervezett állandó bizottság tagjai. Budapest 1900
[3] Lásd elsősorban Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda 1845 = Frank; Grosschmid Béni: A Házasság törvény (1894. XXXI. t.-cz.) I-II. Budapest 1908 = Grosschmid; Herczeg Mihály: Magyar családi és örökösödési jog. Budapest 1885; Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest 1901 = Jancsó; Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata. Budapest 1909; Zachár Gyula: A magyar magánjog alaptanai. Budapest 1912 = Zachár; Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire, 8. kiadás, a Reiner János által újra dolgozott munkának harmadik kiadása. Budapest 1902 = Zlinszky
[4] Lásd elsősorban Fabinyi Tihamér: A polgári perrendtartás törvénye és joggyakorlata II. Budapest 1931 = Fabinyi; Ladányi Lajos: Bíráskodás házassági perekben. Gyakorlati kézikönyv. Budapest 1910 = Ladányi; Nagy Domokos: A házassági jog és a Kuria gyakorlata. Budapest 1940 = Nagy
[5] Ht. 67., 77. és 88. §, Áptk. 94. §, Mtj. 111. §
[6] Mtj. 111. § II.
[7] Zlinszky, 899. o.
[8] Mtj. 112. §
[9] Mtj. 120. §
[10] Curia 5386/1893. sz. és 5652/1898. sz. (A hivatkozott döntvényeket, ha külön nem jelölöm, lásd Márkus Dezső (szerk.): Felsőbíróságaink elvi határozatai. A m. kir. Curia és a kir. táblák elvi jelentőségű döntéseinek rendszeres gyűjteménye II-X. Budapest 1883-1901) Az itt hivatkozott döntvények magyarázatát lásd bővebben Jancsó, 577. o.
[11] Ht. 94. §
[12] Jancsó, 577. o.
[13] Mtj. 114. §
[14] 1879. évi L. tc. 5. és 34. §§, 1886. évi 22. tc. 7. §. Ennek megfelelően az Áptk. 12. §-a szerint a "feleség lakóhelye az, a melyik a férjéé. Önálló lakóhelye lehet a feleségnek: ha férjétől törvényesen okból külön él vagy férjének nincs lakóhelye." Az Mtj. Ilyen rendelkezést nem tartalmazott.
[15] Áptk. 95. §, Mtj. 112. §
[16] Ht. 77. §
[17] Szladits Károly: A házastársak közötti személyes jogviszony. In: Márkus Dezső (szerk.): Magyar jogi lexikon IV. Budapest 1903. 118-120. o. = Szladits, Jancsó, 571-573. o.; Tóth Lőrincz: A magyar nőkről (Függelék Gide Pál: A nők joga című művéhez). Budapest 1887. 40. o. és 400-405. o., Zlinszky, 901. o.
[18] Ellenkező álláspontot képviselt Dell'Adami Rezső: Magánjogi codificatiónk és régi jogunk II. In: Magyar jogászegyleti értekezések 27. Budapest 1885. 31-32. o. és 40-41. o.
[19] Közli Grosschmid, 2. köt. 678-679. o.
[20] Frank, 333. o.
[21] 1881. évi LIX. tc. 12. § és 1893. évi XVIII. tc. 7. §
[22] Jancsó, 575. o., Zlinszky, 901. o.
[23] Jancsó, 578. o., Szladits, 119. o., Zlinszky, 897-901. o., Zachár, 285-286. o.
[24] Áptk. II. rész I. cím I. fejezet, A házastársak személyes viszonya egymáshoz.
[25] Curia 5889/1885. sz., 9243/1892. sz. és 4/1897. sz. Lásd Jancsó, 577-578. o.
[26] Curia 6843/1883. sz. Bővebben lásd Jancsó, 578. o.
[27] Jancsó, 578. o.
[28] Lásd bővebben Nagy, 173-174. o.
[29] Lásd a Curia 6843/1883. sz. döntvényén túl a 476/1898. sz. és I. G. 513/1901. sz. döntvényeket, amelyeket idéz és értelmez Bajzáth János: Ideiglenes nőtartás. Jogtudományi Közlöny 1913/52. sz. 462. o. = Bajzáth
[30] Curia 6843/1882. sz., 5889/1885. sz. és 7614/1885. sz. Értelmezi Jancsó, 580. o.
[31] Áptk. 96. §
[32] Curia 3939/1884. sz., 1356/1896. sz. 9243/1892. sz., ahogy ugyanezt az Áptk. 96. szakasza is rögzítette. A férjet felesége polgári vagy büntető perbeli költségei, esetleges rabtartási költségei azonban nem terhelték még kisegítően (in subsidio) sem, hiszen a házasfelek mindketten teljes cselekvőképességet, és ezért személyi és vagyoni önállóságot élveztek.
[33] Mtj. 113. §
[34] Mtj. 115. § Az Áptk. 98. § megfogalmazását az Mtj. ehelyütt csak pontosítja (ott a "férje részére vagy férje nevében" kifejezés szerepelt); a koncepció ugyanaz maradt.
[35] Curia I. G. 198/1899. sz. Ügyvédek Lapja 1899/ 32. sz.
[36] 1886. évi VII. tc. 21. §
[37] A Curia I. G. 397/1898. sz. döntvényét idézi és magyarázza Zlinszky, 899. o.
[38] Mtj. 116. §
[39] Áptk. 99. §
[40] A feleség feltétlen szükség esetén köteles különvagyona jövedelméből vagy keresetéből a költségeket teljesen fedez-
- 81/82 -
ni (Curia 2033/1928. sz.), sőt e célból önálló keresetet vállalni (Curia 5724/1931. sz.). Idézi és értelmezi Nagy, 171. o.
[41] Curia 2604/1929. sz. Lásd Nagy, 171. o.
[42] Lásd hozzá Alföldi Dávid: A nőnek férje elleni ideigl. tartási perei. Jogtudományi Közlöny 1884/18. sz. 142. o.; Sztehlo Kornél: A nőtartási igények. Jogtudományi Közlöny 1885/10. sz. 78. o. és Sztehlo Kornél: Követelhet-e a nő tartásdíjat míg a házasság jogérvényesen fennáll? Jogtudományi Közlöny 1874/30. sz. 239. o.
[43] Mtj. 118. §, vö. Áptk. 102. §
[44] Baranya Megyei Levéltár (a továbbiakban BML) VII/2b II/1898/249 16219p/1899. sz.
[45] BML VII/2b II/1898/249 544p/1900. sz. és 1861p/1900. sz.
[46] Ht. 104-106. §§
[47] Ht. 72. §, 98. §
[48] Ht. 72. §
[49] Ht. 99. §
[50] Curia 812/1897. sz. Lásd bővebben Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Budapest-Pécs 2006, 188-189. o. és 217-232. o.
[51] Curia I. G. 157/1896. sz. Lásd bővebben Jancsó, 584. o.
[52] Vö. Jancsó, 595-597. o.
[53] A Curia I. G. 284/1897. sz. döntvényét idézi és magyarázza Zachár, 286. o.
[54] Ht. 92. §
[55] Mtj. 118. § (1)
[56] Nagy, 173. o. valamint ugyanitt az 56. jegyzet.
[57] 1893. évi XVIII. tc. 1. § 5. c, 1911. évi I. tc. 1. § 2. h,
[58] A törvényjavaslat különös indokolását közli Grosschmid, 2. köt. 781-785. o.
[59] Curia G. 32/1913. sz. Idézi Bajzáth, 462. o.
[60] Bajzáth, 462. o.
[61] A Curia 73/1911. sz. döntvényét idézi és magyarázza Zachár, 286. o.
[62] Mtj. 118. § (2)
[63] Curia 4771/1882. sz., 6843/1883. sz. 3668/1884. sz., 10.495/1890. sz. etc. Idézi Jancsó 450. o.
[64] Curia 1306/1899. sz. Jogtudományi Közlöny 1899. 27.
[65] Curia 2805/1897. sz. Idézi és értelmezi Jancsó, 441. o.
[66] Jancsó, 453. o.
[67] Ht. 105. §
[68] Curia I. G. 77/1897. sz. Lásd bővebben Jancsó, 589. o.
[69] Curia I. G. 57/1898. sz. Jancsó szerint (lásd Jancsó, 590. o.) a különválás utáni életmódot nem vették a bíróságok következetesen figyelembe. A későbbi években azonban rögzült ez az elv, ahogy a Curia 5483/1916. sz. döntvénye ezt jelzi. Idézi nagy, 289. o.
[70] Egyes szerzők a Ht. "hallgatását" az önálló nőtartás iránti igényről úgy értelmezték, hogy ez az intézmény a Ht. hatályba lépését követően nem létezik.
[71] Curia I. G. 264/1896. sz., 321/1897. sz., 214/1899. sz. etc. Lásd Jancsó, 585. o. és 593. o.
[72] Curia 10635/1895. sz. Idézi Jancsó, 587-588. o.
[73] Curia 9247/1895. sz. Idézi Jancsó, 587. o.
[74] Curia I. G. 4/1898. sz. Ügyvédek Lapja 1898/16. sz.
[75] Efézus 5:28
[76] I. Péter 3:7
[77] Teller Miksa: A vétkes nő ideiglenes tartásdíja, Jogtudományi Közlöny 1914/16. sz. 164-165. o. =Teller
[78] Teller Curia II. tanácsa, mint felülvizsgálati bíróság és III. tanácsa, mint a házassági perek legfőbb fóruma eljárásában látott ellentétet, úgy vélem tévesen. A III. tanács a Ht. 102. szakasza értelmében egyedül a házastársak vagyoni és kereseti viszonyait vizsgálta ágytól és asztaltól történő különélés elrendelése esetén, míg a II. tanács az ideiglenes nőtartás iránti igény fent felsorolt más eseteiben valóban tekintettel volt a nő vétkességére. Vö. Teller, 164. o.
[79] Teller, 165. o.
[80] Mtj. 118. § (1)
[81] Mtj. 118. § (4)
[82] Ht. 92. § a felek "szabad egyezkedését"a végleges tartásra nézve engedi, de a gyakorlatban ezt az ideiglenes tartásra is vonatkoztatták. A Curia I. G. 218/1897. sz. megállapította, hogy sem a törvénybe vagy törvényes gyakorlatba nem ütközik a házassági szerződésbe foglalt olyan kikötés, mely válás esetén a válóper befejeztéig a nőtartást szabályozza.
[83] A Curia I. G. 274/1897. sz. döntvénye szerint a különélésre okot szolgáltatott férj mellett azok is perbe idézhetők, akikre a férj összes vagyonát visszteher nélkül átruházta.
[84] Curia I. G. 21/1896. sz. Idézi Jancsó, 603. o.
[85] Mandel Pál: Nőtartás. Jogtudományi Közlöny 1905/25. sz. 208-210. o.
[86] A Curia I. G. 392/1903. sz. döntvényét értelmezi Mandel, 209. o.
[87] Mandel, 210. o.
[88] Az 1881. évi LX. tc. 1. §. g, pontja és 11. §. alapján, az 1874. évi XXXV. tc. 111. § szerint került kiállításra.
[89] A kifogásban az 1874. évi XXXV 114. §-ra hivatkozott a végrehajtást szenvedett fél.
[90] Reicher Péter Kornél: Ideiglenes nőtartás elrendelése közjegyzői okirat alapján. Jogtudományi Közlöny 1912/34. sz. 293-294. o.
[91] Jancsó, 602. o.
[92] Mtj. 165. §
[93] Ilyenek voltak: a hozzátartozónak a házasélet folytatását lehetetlenné tevő vagy veszélyeztető magatartása (Curia 5873/1934. sz.), az együttlakó szülőkkel való összeveszés (Curia 1613/1930. sz.), a hozzátartozókkal való tetlegesség (Curia 92/1928. sz.), a szülők tűrhetetlen magatartása (Curia 649/1930. sz.) lletve elviselhetetlenül szeretetlen bánásmódja (Curia 964/1934. sz.) és a jelentéktelen dolgok miatt elszenvedett gyakori és súlyos megrovás (Curia 1175/1933. sz.). Lásd bővebben Nagy, 144-145. o.
[94] Curia 56/1897. sz. Lásd Kálmán: Ideiglenes nőtartási követelés a férj szülei ellen. Jogtudományi Közlöny 1913/24. sz. 207. o. = Személyi
[95] Személyi, 207. o.
[96] Ugyanezt az elvet rögzítette több későbbi döntvény is, pl. Curia I. G. 499/1900. sz., 302/1902. sz., 555/1904. sz. Lásd Személyi, 208. o.
[97] A jogesetet közli és elemzi Nagy Antal: Az ideiglenes nőtartás kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny 1910/46. sz. 400-402. = Nagy II
[98] Nagy II, 401. o.
[99] Mtj. 116. §
[100] A budapesti tábla 41743/1885. sz. ítéletét közli Jancsó, 599. o.
[101] Curia 1376/1892. sz., lásd Jancsó, 599. o.
[102] Grosschmid, 2. köt. 738-740. o.
[103] Grosschmid, 2. köt. 741-744. o.
[104] Idézi Jancsó, 607. o.
[105] BML VII/2b II/1898/78 4691p/1901. sz.
[106] BML VII/2b II/1898/78 1769p/1901. sz.
[107] BML VII/2b II/1898/78 6860p/1901. sz.
[108] BML VII/2b II/1898/78 5942p/1902. sz.
[109] BML VII/2b II/1898/78 1721p/1902. sz.
[110] A Ht. miniszteri indokolása a bontás esetén kizárta a férjtartást, mivel ezt csak a házassági életközösség alapozhatná meg.
[111] 1898. évi XXI. tc. 6-7. §§
[112] Lásd bővebben Zsögöd Benő: Családjog. in: Magánjogi tanulmányok, 2. köt. Budapest 1901, 807-827. o.
[113] Mtj. 117. §
[114] Mtj. 118. § (3)
[115] Mtj. 119. §
[116] Grosschmid, 2. köt. 738. o.
[117] Herger, 190. és 273. o.
[118] BML VII/2b II/1912/255 10612p/1912
[119] Curia P. III. 1009/1919. sz. lásd Fabinyi, 159. o.
- 82/83 -
[120] Curia 4814/1925. sz. lásd Fabinyi, 158. o.
[121] Jancsó, 605. o.
[122] Grosschmid, 2. köt. 750. o.
[123] Ht. 93. §
[124] ALR Teil II Titel 1 § 805
[125] Ht. 91. § a. és b.
[126] Curia 9887/1890. sz. Idézi és értelmezi Jancsó, 610. o.
[127] A Ht. 90. § (2) miniszteri indokolást idézi Jancsó, 608. o.
[128] Curia 1574/1897. sz. Ügyvédek Lapja 1898/14. sz.
[129] Ht. 92. §
[130] Grosschmid, 2. köt. 751. o.
[131] Grosschmid, 2. köt. 749-750. o.
[132] Curia 3833/1911. sz. Magánjogi Döntvénytár 1912 91. sz. eset, 149.o.
[133] Kauser Lipót: A vétkes férj végleges nőtartási kötelezettsége megszüntetése kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny 1912/42. sz. 371-372. o.
[134] A Ht. 90. § (1) szerint a nem vétkes nőt a vétkesnek nyilvánított férj vagyoni helyzetének és társadalmi állásának megfelelően eltartani köteles, amennyiben ilyen tartásra a nő jövedelme elégtelen.
[135] Kauser, 372. o.
[136] 1911. évi I. tc. 413. §
[137] Malonyai Béla: Végleges nőtartás felemelése és leszállítása. Jogtudományi Közlöny 1918/16. sz. 125-127. o.
[138] Curia 8444/1927. sz. idézi és értelmezi Nagy, 266. o.
[139] Mtj. 110. §
[140] A köteléki perben érvényesíthető vagyonjogi igények kimerítő felsorolását lásd Ladányi, 392. o.
[141] 1911. évi I. tc. 687. §
[142] Curia 5551/1914. sz., lásd Fabinyi, 158. o.
[143] A törvényjavaslat különös indokolását közli Grosschmid, 2. köt. 781-785. o.
[144] Jancsó, 453. o.
[145] A vélt házasság vagyonjogi hatásairól lásd Nagy, 118. o.
[146] Ladányi, 395. o.
[147] BML VII/2b II/1895/8 13138p/1898
[148] BML VII/2b II/1897/8 8116p/1897
[149] BML VII/2b II/1897/40 15790p/1898
[150] BML VII/2b II/1897/85 12092p/1898
[151] Ht. 77. § a.
[152] BML VII/2b II/1900/340 11096p/1901
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens.
Visszaugrás
