Az egyetemi szintű értelmiségi képzés legellentmondásosabb intézményei a jogi karok. Képzési feladatuk egyfelől az, hogy a hallgatók legyenek alkalmasak majd a politikai hatalom működtetésére, másfelől küldetésük olyan szakemberek nevelése, akik képesek megvédeni a törvények humán szellemét ugyanettől a hatalomtól. Karunk most ünnepelt száz évén is ezt a paradoxont vélem végighúzódni.
"Semel heres, semper heres" - tanultuk római jogban, mely mondás egyik kiterjesztő értelmezése, hogy a múltat mindenestől örököljük. Egykor akadt ugyan olyan politikai célkitűzés, mely a "múltat végképp eltörölni" kívánta, de ez nem sikerült, mert nemhogy a múltat, de még eleink egyik vagy másik cselekedetét sem áll módunkban meg nem történté tenni. Jogunk csak arra van, hogy ezekből kiválasszuk, mit is érzünk követendőnek, vagy mit nem szeretnénk megismételni.
Csekélységem a száz évből csak 58 esztendőnek volt a szemtanúja, igaz abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két 19. században született és a negyvenes-ötvenes években kényszernyugdíjazott professzorral többször is beszélgethettem, így horizontom valamelyest tágult.
Száz éve, 1923. október 16-án a Pécsi Lapok[1] nevet viselő újság így írt: "Az egyetem a nemzeti műveltség koronája. Pécs koronát kapott, magához ragadta a szellemi hegemóniát az egész Dunántúl felett, s ha a város megértéssel lesz koronája, az egyetem iránt, akkor Pécs Magyarország Heidelbergje lesz, s innen indulhat el zavaros szellemi közéletünk ideális átformálása." S valóban...
A pozsonyi egyetem befogadása bizonyult talán a legjobb döntésnek az igencsak történelemhuzatos pécsi 20. században. Akkor, az elvesztett Nagy Háború és a megszenvedett hároméves szerb megszállás után Pécsnek volt ereje és főleg bátorsága otthont adni a megszüntetett Pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemnek.
Ez nem volt áldozatok nélküli. A város átadta (elcserélte) ezt a reáliskolának szánt egyetemi főépületet, valamint bírósági, vívótermi és más ingatlanvagyonát. A honvédség a kórházépületeit, a püspökség a joglíceumát s a könyvtárát áldozta fel a nemes célért, azért hogy Pécs 556 év után újra egyetemi város legyen.
Száz éve, 1923-ban voltaképpen két, már létezett felsőoktatási intézmény egyesült, s jött létre a máig fennálló pécsi jogi kar. A régebbi előd, a már reformkor óta működő Pécsi Püspöki Jogakadémia volt, míg a másik az idemenekült, rövid múltú Pozsonyi
- 145/146 -
Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara. A Püspöki Jogakadémiára - melynek eredeti, Joglíceum nevét a mai napig a belvárosi Líceum utca őrzi - a mai fogalmak szerint főiskolaként gondolhatunk, melyen azonban szintén jó színvonalú képzés folyt. Hogy két nevet említsek: itt oktatta akadémikusként Angyal Pál büntetőjogász, a két háború közötti egyik legkiválóbb művelője a bűnügyi tudományokat; statisztikát Vasváry Ferenc, a PAB székháznak helyet adó Vasváry villa utolsó tulajdonosa.
A Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem 1912 óta működött. Onnan is két nevet szeretnék kiemelni. Az egyik Finkey Ferenc büntetőjogász, az egyetem utolsó rektora. Róla annyit illik tudni, hogy meglehetősen későn, 1921-ben utolsóként hagyta csak el a koronázó várost, és tért vissza az anyaországba. Itt előbb Szegeden volt professzor, majd koronaügyésszé választották, s ezzel együtt felső rendi házi tag lett. Mai kifejezéssel ő volt a legfőbb ügyész. Emberi karakterére talán legjobban mégis az utolsó pozsonyi év világít rá. Kételkedett, hogy Csehszlovákia tartós államalakulatként fenn tud maradni, ezért kitartott Pozsonyban, s mivel semmiféle jövedelme nem volt, így a piacon árusította a kertjében megtermelt zöldséget-gyümölcsöt, s ebből tartotta el magát, vagyis szó szerint csak az éhhalál elől volt hajlandó Budapestre költözni.
A másik személy Tuka Béla, mindkét jogelődünk tanára, aki jogbölcseletet tanított, és mint a híres Concha Győző tanítványa, eredetileg itt, Pécsen a Püspöki Jogakadémián volt oktató. Ő Pozsonyban maradt. Reszlovakizált, és még a második világháború alatt is tanított, amikor a fasizálódó Szlovenszkó miniszterelnöke lett, s ilyen minőségében aktívan közreműködött a szlovákiai zsidó lakosság megsemmisítésében. Vojtech Tukaként 1946. augusztus 20-án a bitófán végezte.
Sajnos a politikai áramlatok, ezen belül is az antiszemitizmus, Pécsett is elérték karunk hallgatóit. A két világháború között a fakultáson oktatók közül izraelita származásút nem ismerek, ami jelzi, hogy a tanszemélyzet kiválasztásánál is működhetett felekezeti diszkrimináció. Szégyenletes, de két - korabeli kifejezéssel - "zsidóverés" is történt. Különösen az 1937-es eset nem mehet feledésbe, amikor három, orvoskari doktorrá avatásra váró hallgatót a rektor a fenyegető tömeg elől egy bezárt ajtójú szobába menekítette. Az ajtót feltörték, s a doktorjelölteket a keresztényi szeretetből egy életre szóló leckét adva véresre verték a sokszoros létszámbeli fölényben lévő társaik.
Egy kar tudományos színvonalát nehéz egyetlen mérőszámmal bemutatni, de az azért jelent valamit, hogy mennyi akadémikus oktatott egyidőben. A negyvenes évek elején karunkon hat oktató volt az MTA tagja, Hangozzék el nevük:
- Abay Neubauer Gyula, a Közgazdasági és Statisztikai Tanszék vezetője;
- Ereky István közigazgatási jogász;
- 146/147 -
- Holub József jogtörténész;
- Irk Albert büntetőjogász és kriminológus;
- Molnár Kálmán közjogász;
- Vinkler János eljárásjogász.
Közülük az elsőt, Abay Neubauer Gyulát személyesen is ismerhettem, és a hetvenes évek közepén hosszú órákat beszélgethettem vele. Engedjék meg, hogy erről a kiváló férfiúról pár mondatban szóljak. 1943-ban személyes tiltakozásként változtatta meg a németes hangzású vezetéknevét Abayra. Tanulmányait a berlini és londoni egyetemen végezte, s már mint akadémikus került professzorként a Közgazdaságtan és Statisztika Tanszék élére. 1944-ben Budapest ostroma alatt a fővárosban rekedt, ahonnan a Duna-Tisza közén közlekedő egyik első vonattal eljutott Bajáig. Ott komppal átkelt a Dunán, s a Gemenci erdőből elgyalogolt közel 100 kilométert Pécsig úgy, hogy a málenkij robotra invitáló szovjet csapatok elől bujkált. Mindezt azért tette, hogy 1945 tavaszán mielőbb beindulhasson az egyetemi oktatás. 1948-ban egy előadása miatt Rudas László, vezető kommunista politikus személyes utasítására kényszernyugdíjazták, megfosztották akadémiai tagságától, később csekély nyugdíját is megvonták. A Mecseki Széntröszt statisztikusaként próbálta családját eltartani. 1956. november 1-jén, az akkor épp Szabad Dunántúl nevet viselő Dunántúli Naplóba Le a sztálini magyar alkotmánnyal! címmel írt cikket. Ezt követően súlyos börtönévek következtek, ahol is különböző papírdarabokra fejből megírta az Oeconomia Aeterna címet viselő főművét.
Konkrét nevek említése nélkül be kell vallani, Alma Materünkben az ötvenes évek első felében sok visszataszító dolog történt. Karrierizmusból, bűntudatból, bizonyítási kényszerből, megfelelni akarásból, opportunizmusból, s ki tudja, még miféle jellemhibából fakadóan az akkori kari vezetők sok kiváló embert hurcoltak meg, vagy távolítottak el az oktatók és hallgatók közül, s ezzel törtek ketté szépen induló karriereket, s akadályozták meg a szabad gondolat kifejezésre jutását. Ugyanezen kari vezetők a tudományban semmi maradandót nem alkottak. Talán nem is véletlen, hogy itt, az egyetem belső udvarában kezdődött a pécsi 1956-os forradalom, ahol a hallgatók - szegedi és budapesti mintára - megfogalmazták követeléseiket.
Ezzel kapcsolatban kerüljön említésre még egy név. Egyetemi adjunktusként itt oktatott jogtörténetet Degré Alajos, az 1848-as márciusi ifjak azonos nevű tagjának unokája. Nagybátyjának, az 1915-ös Uzsoki-szoros védelmekor százada élén hősi halált halt Degré Lajosnak az emléktáblája a Rákóczi út 80-as, másik bejáratnál található, aki szintén a pozsonyi jogi kar oktatója volt. Degré Alajos a nemzetőrségbe az 1956-os forradalom napjaiban beállt hallgatókat - mint katonaviselt ember - tanácsaival segítette, s vannak rá utalások, hogy a "mecseki láthatatlanok", a rövid ideig kilátástalan partizánharcot vívók között is megfordult. "Jutalma" 1957-ben állásvesztés lett, és termékeny életét ezután levéltárosként folytatta.
- 147/148 -
Hogy azért valami jót is említsek karunk forradalom utáni életéről: erről a fakultásról - ismeretem szerint - senki sem lépett be a Munkásőrségbe.
Tisztelt Hallgatóság!
Mint látják az elmúlt száz év történései jó és rossz értelemben nyomot hagytak karunk arculatán. Részei voltunk Kelet-Európa történelmének. Újra és újra előkerül a vita, hogy mi melyik Európához tartozunk, mely egyetemek a példaképeink? A sanghaji, a moszkvai vagy a bolognai, a párizsi, a freiburgi? Álláspontom szerint ez a kérdés már akkor eldőlt, amikor ezer éve Géza nagyfejedelem s a fia, Szent István a nyugati kereszténységet választotta. Mi Európába bekötött felsőoktatási intézmény vagyunk, s akarunk is maradni. Ugyanakkor múltunk rossz, szégyellnivaló része is a mi közös múltunk. Vállalnunk kell, de tanulnunk is belőle! Az egyik tanulság, hogy az európai hagyományokból kinővő autonóm egyetem csak humanista elveket valló, szabad gondolkodású egyetemi polgárokkal működhet úgy, hogy a politika megmarad az universitas falain kívül. Ott működhet szabadon az egyetem, ahol nem tesznek különbséget az oktatók és hallgatók között származásuk, felekezetük vagy politikai meggyőződésük miatt. Még fülemben cseng néhai Antall József miniszterelnök célkitűzése, kinek kormányában helyettes államtitkár lehettem, hogy az egyetemi oktatók bérezése legyen azonos a minisztériumi főtisztviselők díjazásával. Ez az anyagi függetlenség biztosítaná a szabad gondolkodást, a napi megélhetési gondoktól független tudósi létet. ("A rendőrállamban a rendőr fizetése magasabb a tanárénál, a jogállamban fordítva" - volt olvasható 33 évvel ezelőtt egy akkor épp ellenzéki politikus tüntetési tábláján.)
A hatvanas években ebben a teremben egy akkori egyetemi vezető a november 7-i ünnepen jókora képzavarral úgy fogalmazott: "Mi egyetemi oktatók egyenértékűen vagyunk a szén- és ércbányászokkal, mert mi az értelmet bányásszuk ki hallgatóink elméjéből." Nos, a szén- és uránmezők kimerültek, de eleink száz évvel ezelőtti jövőbe látó döntése, hogy Pécs egyetemi város legyen, helyesnek bizonyult, mert Alma Materünk így lett mára a térség legnagyobb munkáltatója, s az európai szellemiség kisugárzója.
Névvel és név nélkül említettem pár elődünket. Olyanokat, akikre büszkék lehetünk, s sajnos olyanokat is, akikre nem. A könyörtelen utókor majd ítéletet mond mirólunk is. Mindannyian meghalunk, de a tisztességes ember csak egyszer, az opportunista viszont minden nap.
Kedves százéves Jogi Kar, tápláló anyánk!
Kívánok neked olyan újabb száz esztendőt, melyben polgáraidnak nem kell egyúttal a hősiességet is vállalni, amikor ragaszkodnak identitásukhoz, meggyőződésükhöz, vagy egyszerűen csak elveikhez!
Köszönöm, hogy meghallgattak! ■
JEGYZETEK
* Elhangzott a PTE Állam- és Jogtudományi Kar 2023. szeptember 5-i centenáriumi konferenciáján.
[1] Ezúton köszönöm Tóth Dávid adjunktus segítségét az idézet megtalálásában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, PTE ÁJK Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék az MTA rendes tagja.
Visszaugrás
