A precedens rendszer lényege egy mondatban a következő: ha a bíróság egy adott esetben (alapeset) meghatározott jogi alapelvek alkalmazásával döntést hoz, akkor minden, az alapesethez hasonló esetben ugyanezen alapelveket kell alkalmazni, ami azonos döntést eredményez.
Az ausztrál jogrendszer két fajta precedenst különböztet meg, a binding precedentet és a persuasive precedentet. Míg az előbbi kötelező erővel bír és azt az ügyben eljáró bíróságnak alkalmaznia kell, akkor is ha azzal a bíró vagy a bírók nem értenek egyet, addig az utóbbi nem bír kötelező erővel, a bíróság azt alkalmazhatja, de nem köteles rá.
Azt, hogy egy precedens kötelező erővel bír-e, azt az alábbi alapelvek határozzák meg.
1. Az alacsonyabb szintű bíróságra az ugyanabban a hierarchiában felette álló bíróság döntés kötelező erővel bír.
2. A hierarchiában ugyanazon a szinten álló bíróságok egymás döntéseit nem kötelesek követni.
3. A bíróság nem köteles követni annak a bíróságnak a döntését, amelyik nem ugyanabban a hierarchiában áll felette.
4. A hierarchiában legmagasabb szinten álló bíróság saját döntését felülbírálhatja, de csak abban az esetben, ha az előző döntése nyilvánvalóan rossz volt, vagy ha az igazság ezt megköveteli.
A bíróságnak tehát első lépésként azt kell eldönteni, hogy a döntésre váró ügyre vonatkozóan van-e kötelező erejű precedens. Amennyiben van ilyen, akkor azt is meg kell állapítania, hogy abban a döntésben pontosan mi is az, ami kötelező erővel bír. Nem az egész döntésnek van ugyanis kötelező ereje, hanem csak azon jogi alapelveknek, amelyek alkalmazása feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az alapesetben az az egyedi döntés szülessen meg. Ezen kötelező alkalmazást kívánó alapelvek alkotják a binding precedent magvát, a ratio decidendi-t. A precedens többi részét együttesen obiter dictának nevezzük. A precedens rendszerből adódik, hogy az alapeset ratio decidendije nemcsak egy, hanem számos további jogesetben kerül alkalmazásra. Azonban, hogy mi az alapeset ratio decidendije azt mindig az aktuális ügyben eljáró bíróságnak kell eldöntenie. Ez pedig azt jelenti, hogy az alapesetben született döntés alkalmazása során a bírók eltérően állapíthatják meg az alapeset ratio decidendijét. Ezen eljárás sajátosságából adódik, hogy amikor az alapesetben megszületik a döntés, nem lehet tudni, hogy annak pontosan melyik része képezi azon alapelvek összességét, amelyek az ügyben született egyedi döntés meghozatalához feltétlenül szükségesek voltak. Legtöbbször a későbbi döntésekben nyer meghatározást, hogy az ügyben eljáró bíróság szerint mi volt az alapesetben a ratio decidendi. Ez pedig azt is jelenti, hogy az egymást követő döntések során keresztül az alapeset ratio decidendije csiszolódik, egyre finomodik.
Tegyük fel, hogy a parlament alkot egy törvényt, amely kimondja, hogy egy társaságnak, amennyiben a nyilvánosság részére kínál fel eladásra részvényeket előtte be kell szerezni az Australian Commission engedélyét. A törvény nem definiálja a nyilvánosság fogalmát.
A törvény meghozatala után egy társaság részvényeket kínál megvételre saját dolgozói részére. A társaság nem szerezte be az Australian Commission engedélyét. A kérdésben Ausztrália legmagasabb bírói fóruma: a High Court of Australia hozott döntést, melyben leszögezte, hogy a vállalat dolgozói nem jelentik a nyilvánosságot, így a társaságnak nem kellett beszereznie az Australian Commission engedélyét.
Mivel az ügyben a hierachiában legmagasabb fokon álló bíróság hozott döntést, az minden hasonló esetben kötelező erővel bír minden bíróság számára.
Egy másik hasonló esetben a Students' Union dönt úgy, hogy létrehoz egy társaságot. Hogy megteremtsék a társaság tőkéjét ez a társaság is részvényeket kínál fel eladásra mindazon diákoknak, akik tagjai a Students' Union-nak, anélkül, hogy beszerezték volna az ehhez szükséges engedélyt. Ebben az esetben az alapeset ratio decidendijét lehet szélesebb és szűkebb értelemben meghatározni.
Szélesebb értelemben ez az eset hasonló az alapesethez, mert itt sem a nyilvánosság egészéről van szó, hanem csak egy rétegéről. Így ebben az esetben sem volt szükség az engedély beszerzésére.
Míg a szűkebb értelmezés szerint ez az eset nem hasonló az alapesethez, az ott született döntést nem lehet alkalmazni erre az esetre, mert ott a vállalat dolgozóiról volt szó, itt viszont a Students' Union tagjairól.
A ratio decidendi megtalálása és megállapítása hasonló jogesetek során keresztül szükségszerűen jogalkotó folyamat.
Egy fegyverkészítő fegyvert adott el a felperes apjának. A felperes apja vásárláskor közölte az eladóval, hogy a fegyvert ő és fiai fogják használni. A fegyverkészítő arról tájékoztatta a felperes apját, hogy a fegyver használata biztonságos. Amikor a felperes használni akarta a fegyvert az megtöltés után elsült a kezében és megsebesítette.
A felperes keresetében kártérítést követelt a fegyverkészítőtől.
A bíróságnak el kellett döntenie, hogy vajon kötelezhető-e kártérítés megfizetésére az alperes abban az esetben, ha a felperes nem állt szerződéses viszonyban az alperessel és ha igen, akkor milyen jogcímen?
A bíróság döntésében a felperes kártérítés iránti igényét megítélte és az alperest a kár megtérítésesre kötelezte. A bíróság azonban ítéletében nem állította azt, hogy döntését azon általános alapelvre alapozta, hogy bárki, aki megsérül az kártérítési igénnyel léphet fel azzal szemben, aki a kárt azzal okozta, hogy valamely kötelességét megszegte vagy elmulasztotta teljesíteni.
A bíróság indokolása szerint a károkozó felelősségét a károsulttal szemben egyrészt az a téves tájékoztatás alapozta meg, hogy a fegyver használata biztonságos, másrészt pedig az, hogy a felperes apja tájékoztatta az alperest arról, hogy a fegyvert a fiai is fogják használni, tehát a alperesnek a fegyverrel kapcsolatos tájékoztatása közvetlenül a vásárlónak, közvetve pedig vásárló fiainak szólt.
Az alperes egy postahivatal részére postakocsit biztosított. A postahivatal a felperest bízta meg a postakocsi vezetésével. A felperes a postakocsival balesetet szenvedett és megsérült. A felperes kártérítést követelt az alperestől, arra hivatkozva, hogy a balesetet a postakocsi nem megfelelő állapota okozta. A postakocsi rendeltetésszerű állapotát, üzembiztosságát pedig az alperes köteles lett volna biztosítani.
A felperes hivatkozott a fenn körülírt esetre, valamint a két eset közötti hasonlóságra. Hivatkozott továbbá arra, hogy az alperes a postakocsi állapotáról ugyanolyan téves tájékoztatást adott, mint a fegyverkészítő az előbbi esetben.
A bíróság nem értett egyet a felperessel. Kijelentette, hogy jelen esetben a felperes és az alperes nem állt egymással szerződéses viszonyban, tehát az alperes nem felel a felperessel szemben.
A bíróság jelen esetben nem látta alkalmazhatónak a Langridge v Levy (1837) esetben alkalmazott jogi alapelveket.
Erre a megállapításra a bíróság úgy jutott, hogy először megvizsgálta az alapügyet, ott is azt, hogy pontosan milyen körülmények fennállása alapozta meg az alperes felelősségét. Az alapesetben ez a ratio decidendi. Ezt követően a bíróság megvizsgálta, hogy, a jelen esetben is ugyanilyen körülmények álltak-e fenn. Ha igen, akkor a két eset hasonló és ugyanazokat az alapelveket kell alkalmazni a döntés meghozatalánál.
Az adott esetben a bíróság nem látta hasonlónak a két esetet, mert az alapesetben a ratio decidendit nem abban az általános alapelvben látta, hogy aki nem kellő gondossággal jár el és ezzel másnak kárt okoz, az felel érte és köteles azt a károsultnak megtéríteni, akár van közöttük szerződés, akár nincs, hanem abban, hogy az alperesnek tudomása volt arról, hogy a felperes is fogja használni a fegyvert és a felelősségét az a téves tájékoztatás alapozta meg, amit közvetlenül a vásárlónak, közvetve pedig (a vásárlón keresztül) a felperesnek adott. Ez a bíróság az alapeset ratio decidendijét ebben látta és ezért nem mondta azt, hogy a két eset hasonló.
A bíróság döntésében az alperes felelősségét nem látta megállapíthatónak, mert a felperes és az alperes között nem állt fenn szerződés.
Ebben az esetben az alperes egy dokktulajdonos volt, aki egy hajótulajdonossal állt szerződéses viszonyban. A szerződés alapján a dokktulajdonos a hajó részére kikötési lehetőséget, valamint a hajó javítási munkálatainak elvégzéséhez szükséges állványokat biztosított. A hajótulajdonos a javítási munkák elvégzésével a felperest bízta meg, aki munkája közben, az állvány hibája miatt leesett arról és megsérült. A felperes a dokktulajdonostól kártérítést követelt.
Az ügyben eljáró bíróság ebben az esetben Winterbottom v Wright (1842) hozott döntést követte. A felperes és az alperes között ebben az esetben sem állt fenn szerződés, ezért az alperes kártérítési felelőssége a felperessel szemben itt sem állapítható meg.
Cotton LJ (Lord Justice of Appeal) visszahivatkozott a Langridge v Levy (1837) esetre és hangsúlyozta, hogy ott az alperes felelősségét, annak téves tájékoztatása alapozta meg.
Brett MR (Master of the Rolls) ettől eltérő véleményében kifejtette, hogy Langridge v Levy (1837) esetben az alperes felelősségét nem kizárólag az alperes téves tájékoztatása alapozta meg. Véleménye szerint az alapesetben a bíróság az alperes felelősségének megállapításánál azt az általános alapelvet is figyelembe vette, hogy ha valaki nem kellő gondossággal jár el és ezzel kárt okoz, akkor is köteles a károsultnak megtéríteni a kárt, ha közöttük nem állt fenn szerződés.
A felperes barátja, egy fiatalember vásárolt egy üveg sört a helyi üzletben. A sörösüveg sötét, átlátszatlan volt. A sörrel megkínálta barátját is, az első poharat neki töltötte ki. Miután a barátja megitta a pohár sört, magának is töltött, amikor az üvegben egy csiga foszló tetemét fedezte fel. A felperes, ahogy meglátta a csiga maradványait rosszul lett, sokkot kapott, valamint gyomorrontása is lett. A felperes az üveg címkéjén feltüntetve megtalálta a palackozó nevét és címét és károkozásért beperelte.
Az ügyben ítélkező bírók többségi véleménnyel Heaven v Pender (1883) ügyben kisebbségi véleményen lévő Brett MR bíró véleményét fogadták el és ez alapján hozták meg döntésüket.
A konkrét jogeseteken keresztül is látható, hogy az egyik leglényegesebb feladat az alapesetben hozott döntés alapjául szolgáló ratio decidendi megállapítása, aminek sajátossága, egyrészt, hogy az teljesen egyértelműen nem határozható meg, másrészt, hogy az alapeset ratio decidendije, jellemzően az alapesetet követő későbbi esetekben kerül meghatározásra.*[2] ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Józsa Krisztina közjegyzőhelyettes
[2] Understanding the Australian Legal System by John Carvan, LBC Information Services 1999, 5. fejezet
Visszaugrás
